Hajós Eszter: Eső esik a tegnap leesett hóra.
•
▶Détroit: Ma Muse (Horizons, 2013)
egymással beszélni próbáló szavak, hideg didergés. megint megfogod a kezem, de nem a kezeddel. most mit mondjak? eladod a szavam, egyszerű, borítékolható egyezségekért. megbeszélted velem, ja, maradjak itt a megbeszéletlen szavaimmal, amiket érzek. te meg, a sötétre napsugarazott háttereddel, azzal fenyegetsz, hogy megértettél. itt állunk, a jól felépített váratlan szakadékainkkal. hogy ha közelebb akarna jönni az egyik, hát beleesne, és nem az, hogy a másik. a fenyőfákkal szegélyezett félreértések, megint, de ne, ne kezdd már megint, hogy folytatni akarod.
mielőtt el lehetne jutni valami elfogadható nyugvópontig, mielőtt felbukkanna legalább a délibábja, a délibáb árnyéka, az árnyék földre ejtett súlyának nyoma. már ha ilyenek vannak, mintha egy pont is nyugodna s nem folyamatosan keringne valami körül, amihez távolodásával is közeledik, de olyan módon, hogy nem találkoznak soha. és így, fogod a kezem, már ha a kezem az neked is, vagy ezt is másként értelmezzük? dideregnek a szavak az esőben, megint eső, ja, észrevettem. a borostyán meg mindent szépen összeköt, de úgy, hogy azok
mégsem érintkeznek egymással végül.
elindultunk a földről, egy szabályos lépcsőn, de most már nem tudom, hol vagyunk, mert a lépcső mégsem volt akkor egészen szabályos. egyik meg másik oldal lett, meg még ki tudja, hány, amit nem tudunk bejárni, ha csak ketten indultunk. aztán onnan kiabálni egymásnak, persze, így működnek a dolgok. egyik meg másik innen meg onnan kiabál. a megértésbokrokat meg jól ki kell vágni, minek nőnek ide, semmi hasznuk. nem nő rajtuk semmi ehető, csak nőnek, maguknak. a maguk növéséért. összetört valami a kövön, vagy a kő tört össze a valami alatt.
vagy hogy a levegő tört össze a kő és az összetörni induló valami között. az összetörés körül mindenütt összetörik a levegő is, nem? a szavam után nyúlsz, vagy mit csinálsz? ki akarod venni? újabb és újabb információegység, ez kell neked, én meg csak visszatartom a szavakat, amik nem szavakként közölhetőek. legfeljebb érezni lehetne őket, de hogy lehetne átérezni őket valaki másba? fel-alá járkálunk a levert homokszobrok között, te a lapáttal, amit ecsetnek hívsz. keresel valamit, én veled nem találom. együtt nem keressük, kis leoltott zseblámpákkal.
mert közben a Nap is lement, csodás, hogy mindig pont akkor kell keresni, amikor a felhők sem találják egymást a sötétben. ezek a mindenfelé széttekeredő, kiterített csigalépcsőfordulók, ezek a minden irányban túlzóan kilapulevelesedett térkezdemények, megint hol vagyunk? van követési távolság Nap és Hold között? és hogy akkor azt kell mondanom, az a másik? belezuhanvást valamelyik szakadékba, mert akkor ezek szerint több van, ha már leírtam, valamelyik. a mi kettétörésünk is tudja törni a levegőt?
valami eszembe jutott, de nem tudom már, hogy mi, és most azt keresem.
oszlopsorok, kariatidák, mindenféle téves timpanon. mert nem az van, hogy majd a másik leér helyettem, ha én zuhanok. megnyugszanak a pontok, az égitestek összesimulnak egy egészen zöldre ölelkezett kontinenssé. a vizek meg, a tüzekkel egybecsavarodva, jól összekötik a különálló részek felgöngyölődő széleit, csak nehogy megtalálja valaki a csavarhúzót és. felém fordított fülekkel hallgatod a már előre elkészített énvélemény korlátokat, aztán hallgatjuk, hogy engem miért nem hallasz. távcsővel nézel a szemembe, szép a lencse?
az előterekben meg azok a véletlenszerű árkádok, giccses stukkó, minden. megyünk, a nadrágszárunk türelmesen sepregeti a földre pergett freskót. mogorva felhők pihe-puha angyalok mögött. balusztrád arkatúrával, most ilyenre építetted a távolságainkat. minden irányból szögletesre kivagdosott erdő formájúra. és nem lehet visszaépíteni, mert nincs saját helye a köveknek, ahová vissza lehetne őket. mindig marad egy tüskéd, amit meg akarsz mutatni, és egy tüskét nem lehet csak úgy mutatni, hogy nézd.
visszautasítod a gondolatépítményeimet, nem építed őket. közösen építjük, de nem ugyanazt az épületet. egyre messzebb az ég, egyre sötétebb a napsugár. milyen tekintet az, amelyik nincs tekintettel? a napsugár tekintet, mondhatnánk, de mást mondunk épp. a szinonimák ugyanazt jelentik, ellentét nincs, minden ugyanaz, akkor mit nem értünk? kitaposott aknák ösvénye, de csak arra figyelek, nehogy rálépjek a füzikére. egymásba épülő hagymabolygók. átérezni, azt kellene, de félek, ha megsimogatlak, lehorzsolom a bőröd. a homokszobrokért meg senki sem hajolt le.
napok óta az első madár, ezért van sötét. a madárral jött fel a Nap, de a madár lent maradt akkor és nem viszi fel többé a Napot.
2017. 01. 21. 9: 22: 54–2017. 02. 01. 11: 49: 36
Illusztráció: P. Klee felhaszn.
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
