Virginia Sol: Monológ
(Kiegészítő az Én vagyok a gyilkos c. novellához)
Magamhoz térek.
Az ódon kúriánál tán csak az előtérben magasodó, felesütős állóóra öregebb, aminek kongására még a holtak is magukhoz térnek. Mindegy is, évek óta rossz alvó vagyok. A hideg ágyban nehezen érkezik az álom, s az álom is csak borzalmakkal kecsegtet.
Sötét van, tökéletes sötétség. Szinte magába szippant a feketevilág, mely az ablakon túl terül el. Nem világlik odakint se lámpa, se hold, még a csillagoknak sincs ragyogásuk, mintha ezen az éjszakán minden lepel alá bújt volna.
Bámulom az órát, míg elüti a tizenkettőt. Néha az az érzésem, hogy megszokásból húzom fel újra meg újra. Ha az óra nem verne fel az éjszaka közepén, tán fel sem ébrednék többé.
Remélem, Edgár időben hazaért. Szegény fickó! Három gyerek és egy mindenért sipákoló asszony… az a gazfickó nélküle már elitta volna az eszét is. Így meg bezzeg, fizetheti a törlesztőt, és a fél életét a kölykökre költi.
Hasonlítanak rá. Remek ember lesz belőlük.
Nagy ez a ház. Nyolc szoba, három fürdő, kétezer négyzetméteres telek… egy agglegénynek. Az őseim megvetnének, ha életem egyetlen jócselekedeteként elajándékoznám, látom a szemükben, egy pillanatra sem veszik le rólam átható és becsmérlő szemeiket.
Úgy lesz, ahogy akarjátok – tárom ki karjaimat, majd enyhén meghajolok a falakon lógó festmények felé – ahogy mindig. Hogy máshogy is lehetne…
Végtére is, minek a panasz, az állandó sirám és elégedetlenkedés? Hiszen enyém a VILÁG! – kiáltom. Hangom rövid visszhangot ver a falak között, mielőtt megszűnne létezni.
Keresztülsétálok a rendezett előtéren.
Egy pillanatra belém nyíllal egy érzés. Villanásnyi, amitől kihagy a lélegzetem, és megtorpanok. Körülnézek, mintha keresnék valamit, aminek csupán a színe és az alakja dereng föl homályosan, ám a sötétben tapogatózom. Nem szó szerint, bár tény, hogy az orromig se látok a gyenge izzók fényében. Ekkora ház, és mégis viskóba illő a világítás…
Lüktetni kezd a dudor a homlokomon, de bármennyire is gyötör a fájdalom, nem emlékszem, miért álltam meg. Nem emlékszem, mire kellene emlékeznem. Aztán az emlékezés kényszere is lassan elhalványul, és a hólyagom belém rúg, hogy legalább azt ne feledjem, miért indultam el.
A mosdóba megyek. A háromból az egyikbe, a földszintibe, a többit sosem használtam, ámbár megtehetném. Miért is ne, mindennap másikban kéne vizelnem, csak mert megtehetem.
Könnyítek magamon, s közben azon kapom magam, hogy vigyorgok. Nem csupán a megkönnyebbüléstől, hanem a gondolattól, hogy valóban enyém a világ. Mi másra is volna még szükségem, hisz minden adott, amit csak egy ember az élete során kívánhat: vagyon, munka, rang, nők, idő, egészség és egy világ, ami felfedezésre vár. Ez több, mint amit az emberiség nagyrésze a magáénak tudhat.
A nő! – Arctalanul hasít át egy nő képe az agyamon. Oly régi emlék. A mosdókagylóra támaszkodom, elöntenek az érzések, egy sosem létezett szerelem érzései. A kiömlött vörösbor benne egy tűsarkúval. Egy átszeretkezett éjszaka romjai másnap reggel abban a lepukkant panelszobában. Hol van az már… akkor még minden jó volt.
Letörlöm a párát a tükörről, melyből negyvenes férfi sötét tekintete bámul rám. Csapzott, világos hajjal, mellére feszült, verejtéktől átitatott, fehér ingben. Vigyorog, mint aki még semmit sem ért az egészből, s éjszakánként nem ébred ordítva egy lázálomból, mi ébrenlétéből merítkezik. Vigyorába keserűség vegyül.
Valóban ez vagyok én?
Megvonom a vállam.
Amit lehetett elértem. Önerőből. Hamarabb, mint ahogy őseim ódon átka a nyakamba szakadt volna egyetlen tollvonással, s hamarabb, mint ahogy emiatt megvetéssel kezdtek volna nézni rám olyanok, akikkel egy boxból indultunk, ugyanazon lóra téve fel minden fillérünket… Néha azt kívánom, tört volna ki a gebe lába. Ha mindenkinek rossz, az mindenkinek jó, a közös veszteséget boldogság együtt feldolgozni, míg az egyéni siker a közösség mérge.
– Te nélkülük is elérted a céljaidat. A ranglétra tetején állsz, tucatnyi megoldott bűnténnyel a hátad mögött. Elégedett lehetsz, BOLDOG! – Boldog. Ott visszhangzik a fejemben, lüktet, mint a homlokomon a dudor, boncolgatom magamban ezt a szót. Boldog. Boldogság…
– Örülök, hogy úgy látod, boldog vagyok, holott sosem álltam még ennél távolabb a boldogságtól… A határán imbolygok az őrületnek és az apátiának. Egy olyan mezsgyén táncolok, ahol még nem dőlt el, melyik irányba billenek. A teljes őrület felé vagy olyan szakadékba zuhanok, amiben már a földet érésem sem aggaszt…
– Talán szuicidak a hajlamaid?
– Ó, nem. Dehogy. Miért akarnék magamnak ártani olyanok kedvéért, akiket halálommal megfosztanék nyelvük köszörűkövétől, s végső búcsúm is, mely magasztos lenne tisztelgő ifjoncokkal, kikkel sosem találkoztunk, kényszerű főhajtásra kötelezne? Nem. Szó sincs erről. Egyszerűen csak… úgy érzem, feladtam. Belefáradtam az érdeklődés fenntartásába saját magam és a világ iránt. Ha nem fogok többé aggódni mások és a saját sorsom miatt, talán végre kipihenhetem magam.
– Adj egy kis időt magadnak.
– Adok, hogyne adnék. Idő kell ahhoz, hogy az ember kiheverje a teljes magányt és a fölöslegessé válás tragédiáját. Az ember nem a tökéletes ürességre született. Arra senki nem születhetik. Arra nem ítéltethetne egyetlen élőlény sem. Még a legrosszabb sem.
– Mi itt vagyunk egymásnak.
– Hát persze. Hogy is feledhetném, hogy végtére is sosem vagyok és sosem voltam egyedül? Még jó, hogy itt vagy…
Még jó, hogy itt vagyok magamnak…
Illusztráció: ‘Monológ’
Ezek is érdekelhetik!
Szentmártoni Szabó Géza: Kétszáz esztendeje lappangó magyar kalandregény* →
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
