Széplaki György: Látni vélem őket 5. (1945)
A nyár is eljött, apa még sehol, pedig két levél is érkezett, hamarosan hazaindulhat. Anya egyszer a fővárosban járt, a lakásukat akarta megnézni, olyan hírek jöttek, erősen megrongálódott a bombázások, majd a városi harcok idején. Kétségbe esve jött vissza a faluba, a lakás találatot kapott, mindenük odaveszett, a törmelék között semmi használhatót nem találtak a romeltakarítók. Semmijük nincs, csak a tavaly ide hozott ruházat és kevés egyéb felszerelés. A nagymamától jóformán semmit sem kaphatnak, neki is annyi mindene hiányzik. Csak a férje jönne már! Itt ez a két gyerek, a ruhájukat kinőtték, még jó, hogy nyár van, a nagyobbnak összefoldoztak valamilyen öltözéket, a kicsi megörökölte a kinőtteket. „Uram, Isten mi lesz velünk? Az emberem vajon tud-e majd dolgozni? Azt írta, mankóval is nehezen jár, súlyosan megsérült a lába, szerencsére nem vágták le, csoda, hogy egyáltalán életben maradt.” Két szerencsétlen rokkant – magára is így gondolt –, a testében, lelkében sebesültnek érezte magát, hogy állhat majd az ura elé? A faluban volt olyan, aki a szemben lakó fiatalasszony esete miatt őt is összeboronálta az orosz katonákkal, mert hogy kaptak tőlük ezt azt. Az anyjával sem tudott mindent megbeszélni, a kivezénylések, a „krumplipucolás” alatt történteket annyira szégyellte, hogy vele sem osztotta meg. Örült a segítségének, a gyerekek legalább rendben voltak, a mama azokat féltette, azokat babusgatta naphosszat. Kínzó gondolatai mindenhová elkísérték, emberekkel legszívesebben nem találkozott volna, tavasztól a kiskertet művelte nagy szorgalommal, lánykorában fele ennyit sem törődött vele, most oda menekült, legalább egyedül lehetett, a gyerekek csak néha, néha futottak hozzá, ott kevésbé találtak nekik való foglalatosságot, játékot.
A kút közelében a nagymama készített játszó helyét a kicsiknek. A sok évvel ezelőtt ideszállított homok maradványait gondosan összegereblyézte, a gazokat, hullott leveleket, gyökereket gondosan kitisztogatta belőle, s bár nem volt már az az igazi sárga homok, de valamennyire különbözött a kert humuszosabb földjétől. Kislapát, kisvödör híján egy-egy elrozsdásodott régi kanállal meregették a kitermelt földet egy nagyobb konzervdobozba, két marokra fogva odébb szállították, kiöntötték, s ha szép nagy lett már a kupac, másnap ugyanilyen gondossággal visszahordták, újabb gödröket ástak. Mit ki nem találtak, mi a csoda az a feladat, amit megoldanak. A nagyobbik tele volt ötlettel, a kicsi szorgalmasan követte, egyre fejlődő beszélőkéje kapott az alkalmon, mindent, a bátyus minden szavát megismételte, a homokot kanalával megtapicskolta, és még hozzátette: ugye, így jó lesz? Egyetlen dologban nem egyeztek a testvérek: a kicsi nem akart tankcsapdát, lövészárkot ásni, nem akart katonázni, nem akart botocskákból puskát, földdarabkákból kézigránátot készíteni. Ellenállása néha sírásig fajult, anyának kellett igazságot tenni, elparancsolta onnan az idősebbet. Az is sírással felelt; miért ne katonázhatna, hisz apa katona, ő biztosan örülni fog a fiúk játékának, ha megjön. A maga módján, lám a gyerek nagyon várta haza az apát. A kicsit zavarta a katonázás és apa összekapcsolása. Apáról hallott eleget, de valóságos emléke oly kevés volt, s úgy elhalványult, hogy a katonázás nem erősített benne semmit, majdhogy közömbösen fogadta a régóta ígért hazatérését. Nagymama egy este szóba hozta a leányának, vajon még milyen szörnyű emléket hordoz magában a kicsi, mit láthatott, hallhatott viszontagságos menekülésük idején, hogy most is ennyire mélyen érinti, szinte reszket a félelemtől, ha szóba jönnek a katonák.
Aztán váratlan lett apa érkezése. Talán maga akarta így. Déltájban megállt a kapu előtt egy szekér, a kocsis segítségével lekászálódott róla egy sápadt, sovány mankós ember, ruhája elnyűtt civil ruha, kis hátizsákja a vállára csúszott. A nagyfiú az udvaron játszott, érdeklődéssel nézte az érkezőt, nem apjának hitte, ő katonát várt. Ez a bácsi ugyan miért mosolyog, miért akar hozzájuk bejönni? Elfutott előle, be a házba, éppen a nagymamába ütközött, izgalmában dadogni kezdett, s ijedten mondogatta:
– B..b..bács..bácsi jött! – A kapu felé mutat, bújik a nagyi szoknyájához.
– Jó napot, adjonisten! Mama, kedves! Nem ismer meg? – szól oda az érkező, fél kézzel a kaput csukná be, nehezen megy, a mankóval nem könnyű egyensúlyozni. A nagyi a hangját ismeri meg. Csodálkozva, ijedten nézi, mivé lett az a deli fiatalember. A zajra kijön a lánya, megtorpan, majd sietősen lép az embere felé, karját ölelésre emelné, arcát elöntik a könnyek, szótlanul simulna hozzá, görcsösen megöleli, majdnem feldönti a mankóval támaszkodó férfit. Az kicsit eltolja magától, az arcába néz, csitítgatja az egyre hangosabban síró feleségét. Nagymama a gyereket biztatja, közben a kicsi is előkerül:
– Gyertek, drágáim, apátok jött meg. – Azok távolabbról figyelik a szüleiket, félve közelítenek, már anya húzza-vonja őket, egyetlen ölelésben a kis család, apa már a tornác oszlopához támaszkodott, nehogy elessen a nagy örömben.
Délután a kicsiket lefektették, nagyi a konyhában matatott, a házaspár a nemrég helyreállított szobába húzódott. A mama küldte, sőt tuszkolta be őket, mert érezte, nem halogatható a kettejük nyugodt beszélgetése. Elcsendesedett a szoba, a lánya jött ki először, arcán könnyek nyoma, az ajtó felé int, mutatja, a párja még lepihent. Az udvaron folytatják, az anya aggódik a házaspár miatt, de nem szól, csak a szeme kérdez.
– Hozzám sem nyúlt, mintha undorodna. Tud ő mindent, mondta, beszélik a faluban. A kocsistól hallhatta. Istenem, mi lesz velünk? Én nem bírom ki. Felkötném magam, ha a gyerekek nem lennének. Hogy lehet így élni? Mert ő is… bármennyire igaza van, s nem tudja megérteni az én sorsomat, annyira sérti a büszkeségét, hogy el kellett viselnem a megaláztatást, nemcsak nekem, de hánynak itt a faluban! – Anyja türelmesen hallgatja, most kérdez:
– Mert ő is…? Miért mondod?
– Én kit kaptam vissza? Egy nyomorékot! Mindketten azok vagyunk… Ezt tette velünk ez a rohadt háború! – Nem tudja visszatartani a sírást. Körülnéz, vajon az utcáig kihallatszik-e, még az kellene. Leroskad az ól melletti faragott kisszékre. Zihál a mellkasa, a feje majd szét pattan, ebben a pillanatban ölni tudna, szörnyű indulat gyűlt ebbe a pici asszonyba, még egy káromlás is kirobban a száján. Anyja rémülten szorítja magához:
– Lányom, az Istenért, hogy beszélhetsz így? Apád hallaná… Hogy szeretett, dédelgetett téged, világ csodájának tartott. Ezt a kis széket neked csinálta, emlékszel? Nyugodj meg, imádkozz, nem tehetsz mást, ezzel már végig együtt kell élned. Az uraddal majd megbékéltek. Mondott valamit, mi a terve veletek?
– Csak addig akar maradni, amíg fuvarost szerez, vonattal nem mehetünk, ő nem tud csomagokat cipelni, a gyerekek sem maradnak, az kevés holmi sem vihető el kézben. Megnézte, a lakásunkat már helyreállították, jobb, ha beleköltözünk, el ne foglalja valaki. Azt mondta: „Csak el innen, el, el, mihamarabb! A lábam sem teszem ide többet!” Mama! – kiáltja kétségbeesetten – Ez szörnyű!
– Az, az is, de látod? Ez már a második dolog az újrakezdéshez. Az első, hogy mindketten éltek, a gyerekek is megmenekültek akkor a haláltól. Isten ujja nem figyelmeztet elégszer, veled, veletek van? És ha menni akar, menjen, menjetek! Az urad veletek együtt akar menni. – A gyerekek jelentek meg az ajtóban, szemüket dörzsölik, ásítoznak, lóg rajtuk a szedett-vedett ruha. Anyjuk hozzájuk siet, igyekszik a könnyek nyomait elrejteni előlük, igazgatja rajtuk a ruhát. A nagymama munkát talált magának a kertben, odasiet. A leghátsó szilvafa alatt talál kapirgálni valót, előtte egy ribizlibokor is van, eltakarja őt, senki sem láthatja, könnyezve imádkozik.
*
Nem kell sírnod, nagymama! Ezzel már végig együtt kell majd élni. De élni! Ameddig Isten adja élned.
Mi következhet ezután? Ha valakinek, akkor neked tudnod kell, mennyi családi bonyodalmat okoz egy háború. Kettő is volt már a te életedben. Mindig csak veszteség, gyász, szörnyű bánat. Most miért lett volna másképpen? Hogy a pusztítás nagyobb, mint az előbbi háborúban volt? Szörnyű kimondani, de ahogy fejlődtek a mindennapi eszközök, úgy fejlődtek a gyilkolás eszközei is. Lánykorodban autót, villamosvonatot alig láthattál, repülőgépet pláne nem. Három éve a fővárosban a levegőből bombázták ki az unokáidat. Mióta világ a világ, mindig sokan megszenvedték a háborúkat, mégis voltak, akik hasznot húztak belőle. Most valameddig, remélhetőleg sokáig, béke lesz. De mióta világ a világ, a békeidőben is sokan szenvedtek, valakiknek nem volt rossz, míg mások, kevesek, dúskálhattak minden jóban. Hidd el, most is így lesz.
Életedben láttál már annyiféle zászlót a szélben lengeni. Új zászlók is lesznek, új karok vállalkoznak lengetni azokat, és lesz szél is: ezután főleg kelet felől fog fújni. Különben mindegy. A romba dőlt országot nem a keleti szél, az itt lakó emberek fogják újjáépíteni.
Az unokáidat félted? Ne félj nagyi! Felnevelkednek. Tanulni fognak, dolgozni fognak, boldogulnak. Csontjukban, vérükben te is jelen leszel. Ahogy te éltél, a példája mindig hatni fog: a lányodban, a vődben, a gyerekeikben. Azzá lesznek, amikké lenniük kell.
Ne sírj nagyi! Imádkozz, bízz Istenben! Ők már ezzel a teherrel élnek végig: a szülők, a gyerekek, a leendő dédunokák és a többiek, az újabb nemzedékek. Imádkozz, nagyi! Imáid hatása őbennük él, kitörölhetetlenül, örökké éltetni fog.
Ne sírj nagyi!
Előző részek ⇒
http://www.naputonline.hu/2023/03/02/szeplaki-gyorgy-latni-velem-oket-4-1945/
http://www.naputonline.hu/2023/02/09/szeplaki-gyorgy-latni-velem-oket-3-1944-45
/http://www.naputonline.hu/2022/12/10/szeplaki-gyorgy-latni-velem-oket-2-1944/
http://www.naputonline.hu/2022/05/19/szeplaki-gyorgy-latni-velem-oket-1942/
Illusztráció: Látni vélem őket 5.
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
