Kövér József: Miért pont én?, Anyám halála
•
Miért pont én?
Nem volt mit tenni. Előtte talán több lehetőségem volt. Kedvemre nem válogattam volna, érezve a szabadságomat, mert ő válogat bennem. Karomat kinyújtottam, engedelmes voltam, ami már akkor nem az volt. Megkapni valamire a választ, az leg. Nincs folytatása. Amire kíváncsi volt mindenki, az apró várakozás után kiderült. Ültünk a peronon, szépen sorban, néztük az érkezőket. Én voltam a sor elején, mindenki más jobbra tőlem. Bal oldalamban éreztem a huzatot a nyitott folyosón. A zöld ruhás, szőke, fiatal lány, a finoman szúrós, kedvesen mosolyogva invitál bennünket egy kávéra, mert látja a szám szélét, hogy lilás. Olyan lehetett, mint a gyerekkori medencézéskor, amikor kivettek a vízből, mert kocogtak a fogaim. Nem vettem észre. Most sem. Bedobtam a vattát a szemetesbe. Egy apró piros ponttal együtt. Nem kértem kávét. A többiek, ki mit. Eltűntek a folyosó végén. A cipőmet néztem. Nem volt kopott, se új. Évekkel ezelőtt vettem. Aztán végignéztem magamon, hogy illendően öltöztem-e fel, mert ez egy különleges alkalom. Nem lehet egy történetet másként kezdeni. Fehér ing, zakó, valamilyen nadrág. Csak a nadrág stimmel. A zakó meleg lett volna. A többi ruhadarab meg otthon lóg, ha valamikor is kellene. Nagyanyám gondosan előkészítette minden alkalomhoz. Szemrebbenés nélkül elmondtam, akárhányszor kérdezte. Aztán imádkozott. Most mást nem lehet tenni, azt hiszem. Lehet, használ. A könyökömben pici dudor keletkezett. Beesteledett.
A csend is lehet unalmas, ha nincs benne kérdés, vagy nem beszél bele valaki, talán nem hallom a szívem dobogását sem a fülemben. Beszippant, mintha háló lenne, és érzem az ölelését, a tehetetlenségemet, mert nem tudok válaszolni magamnak. Sokszor elér. Arcomba fújja csendes leheletét. Meglibben fehér vászna, megcsapja a szememet vakító fehérsége. Aztán rettentően vágyom a zajra, kimegyek a tömegbe lélegezni, hogy legyen örömöm, mert én magam nem örülök, ugyanis már rajtam kívül van, mert megérkezett, amint tapintatosan elmondtak tegnap. Nem tudtam mit mondani. Megnéztem az órámat. Talán felcsipegetem embertársaim kellemes, kellemetlen világát, hagyom az erőszakukat, és elgondolkodom azon, hogy melyik állapot a kellemetlenebb. Csalóka és távolságtartó viszony, bármennyire is próbálnám természetessé tenni. Ott van az állandó fárasztó bizonytalanság. Néha annyira megfeszül, hogy a reccsenése előtt éppen megáll. Minek az érdekéből van mindez? A nap önzetlenül süt rám. A nap nem akar sehová tartozni, az embernek talán kell, vagy minek, ha eléggé szereti magát. Mert van egy pillanat, amikor felismeri ennek a fontosságát, ha váratlan vendége érkezik, akire mindig is számított, várta. Kikerülök mindenkit. Mozog a talpam alatt a cipőm. Mennem kell, hátha használ a lé. A szemekben hiába kerestem a választ, de a csendjükben megtaláltam. Én bátran néztem, ahogy elnéznek mellette, fölöttem, vagy alattam. Ez csak a pillanat sebességétől függött. Mennyire fontos lett. Már nem tudok gazdálkodni vele. Most csak tipegek, húzom a lábam, lenyom a lelkem súlya. Meghajlítja a hátam. Megszorul a levegő a mellkasomban, nem félek, a csendtől nem. Minden beszélgetésben, ott van ő, nem merem letegezni. Ezen keresztül történik minden sajnálkozás és viszont, hogy nem vagy a helyemben, én meg a tiédben. Aztán már, meg aztán se, már ne hívjatok, minek. Nem tudtok már bennem tartani semmit. Átfolyok a kezeitek között. Majd lebegek néha előttetek. Csak örüljetek, mert tudom, a félelem elold benneteket tőlem.
Miért pont engem? Kérdezhetem az ismeretlen őt, igen mert nem mutatkozott be a küszöbön. Miért nem később, amikor körbe ér rajtam az élet, amit már majdnem körbe éreztem, mert ezt lehet érezni, hogy mit ismétlek, vagy mit nem, és nem, az akkor merre megy, el tudom-e kísérni úgy, hogy én legyek az, amit megcsinálok. Megértem magam. Mintha ő ezt nem látná, bennem a lelkesedést? Annyira ártatlan vagyok, minden passzol, még én is magamhoz, ami ritkaság, valahogy nem lötyög rajtam életporos kedvem. A szemüvegemmel is elégedett vagyok, meg részben azzal a hanggal, amire egyáltalán nem kell figyelnem, amit általában tégláknak szántam, víztégláknak. Mintha egy vízimalom lenne bennem, aminek a vizét csak egy pillanatra látom, míg beépül, és kihasználom kedvem szerint, mert elsétálok a végén, és itt hagyom látható testét. És nézd meg, éppen ekkor, az éppenben, valami, egy apró fehérje, vagy egy része, egy aminosav, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik, megbolondult valamilyen vétkemre reagálva, mert elütöttem a kutyámat, mert most is érzem a zökkenést, az üres bal kezemet aztán sétánál, mert üresen éltem aztán, és ki akart belőlem nőni, vagy mit is akart észrevétlen. Miért tette ezt. Megérteni, elfelejteni a jelek szerint nem lehet, hiába próbáltam kiülni. Jött a csikorgó küzdelem, mert van, ezt nem is kell tagadni, hiszen munka van minden nap ettől függetlenül, amit eleinte nem vele csináltam, másoknál létezett, ha jól tudom. Ilyenkor mindig azt kérdeztem, hogy kinek higgyek. Mert ez fontos. Most, annyi a változás, hogy velem van. Lehet bennem, vagy mellettem ül. Egyre többet nézem az üres papírlapok tömegét.
A munka vékony lapjai egymást megtámasztják, mind egy, meg egy nap, meg több, sok-sok nap. Visszakérdeznek, hogy mi is volt akkor, amikor korábban is voltak, és rendesen, élvezhetően, ami mára teljesen értelmetlen a lehetetlensége miatt, de megpróbálom néha, vagy teljesen mindegy már. Az aminosav pedig nincs a fejemben. Ez élvezhető változata lenne ennek az állapotnak, mert ebbe próbál menekülni a felejtésem.
Milyen szép volt. Hosszan elnyújtva, és tagolva, egyenként a betűket. Bármilyen sorrendben, csak ragadjon hozzám. Ha fel akarnám emelni a teremtés felhőibe, vagy az alá, a méz lassan csorogna az ajkaimon. Lassan levetkőztetem. Teste napbarnított. Nem tudom, hol kezdjem. Egyszerre átfogom, felemelem. Nézegetem, lehet, holnap kidobom. Oly nem mindegy, hogyan rágom meg a vacsorámat. A hús feltételek nélkül ruha. A sok zöldség, mintha már számítana is valamit, a maga absztrakciójában talán még ehető. Ennek a szónak később utána néztem. Leírják, hogy rágható, meg hasonlókat, íze is van, amiért érdemes megteríteni. Azt is miért kell? Állva lehet írni is, akkor enni lehet fekve kellene. Jó, ha egy mondatnak nincsenek szabályai, csak díszletei. Mindenki velem vacsorázott attól a naptól.
Miért pont én? A ragaszkodásunkban van hasonlóság, de az intenzitás vektorát tekintve már nem. Én be szándékozom menni, míg ő a kijárat felé húzgál. Én mint egy termetes test, valós szépségében, még ha néha talán nem illendő nyelvet használva, odabiggyesztek valamit az arcokba. És ha őt nézem, eleinte mikroszkóppal, persze aztán látható lesz öncélúságában már szabad szemmel is, az ő szempontjából ez érthető produkció. Ami nincs kedvemre, mert a véremet is rázza a molekuláival. Zavaros lesz, már nem piros. Ez pontosan látható azon a papíron, amit validált valaki. Lehet szemüveges, haját oldalra fésülve hordja, negyven év körüli talán, mert ez fontos lehet. Szemei kékek. Járomcsontján megfeszül a bőre. Ahogy mindenkit validál automatikusan, egyfajta rezignáltsággal, karikagyűrűjét megforgatja, hogy kikapcsolódjon, mert minek örüljön mások baján, nem úgy, mint nekem, ha meglátok valamit, aztán a papíron. A szó ráfordul a romantikus oldalára, megfürdök benne, később megsimogat, kiiszom az élvezet poharát, mielőtt kijavítanám, és bedobnám a szemetesbe. Talán én is, mint engem. Hazamegy, megcsókolja a feleségét, hangosan a fülébe súgja, hogy szeretlek, és nem gondol rám. Szükségem lenne rá. Nem lehet közömbös. Még nem tart ott a saját idejében, hogy törődnie kellene velem. Megvacsoráznak, isznak valamit, majd lekapcsolják a villanyt helyettem is, mert belőlem kiveszett a sötét erotikája. Megfeszül a melle. Minden ezzel kezdődött, mint a teremtésben. A sor végén, a pecsét alatt ott a neve, az elteremtés neve. Elolvasom sokszor. Másként nem tudom elképzelni, csak ha őt képzelem el, mint egy regényhőst, akinek meg kell csinálni valamit, mert ettől keményebb lesz a tudat. Én is az vagyok, egy hős, mert ők esnek el először, mások előtt. Ezt tudom kérdezni magamtól, mert tudom, nem így van, nemcsak tehetetlenül bámulni előre, amire most fölöttébb nagy szükségem van. Nem tudom elképzelni, mert mindennap elveszi ezt a képességemet. A sűrű vérem nem forog meg az agyamban.
Hogy miért pont én? A dátum látványa arra késztetett, hogy jegyezzem meg, mintha bármilyen dátum is fontos lenne. Feleslegesek. Mintha ezzel papírral kezdődne el a szakításunk. Mintha most kellene az emlékeimet megőriznem, ha szükségem lesz rá a jövőben. Lehet összevesztünk valamikor, ami nekem nem tűnt fel. Elpattant a szeretlek. Ennek minden fokozata. A száradó test morzsái ott hevertek a földön, az összevarrás lehetősége nélkül. Kellemetlen érzés volt ellépni fölöttük, mert vigyáztam a megbocsátás lehetőségére. Az egészben pontosan ez a legszebb, a tudatlanságom. Nem tudom, mikor kezdődött, de tudom, mikor lesz vége. A nem felszorozza magát, minden kérdés után. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a validált papírt egy hozzáértő elolvasta, mert ez a munkája, és mást olvas, mint én, másként főleg, és több tragédiát is, ami fölött én elsiklok, mert nála töményen van ott a tény, amivel én csak játszadozom minden kockázat nélkül. Hacsak azt nem nézem, hogy a kockázat olyan egyszerű mondat. Mély levegő. Okosan átlépnék a végtelenül egyszerű számokon, mert betű azt nincs benne, ettől lesz igazán érdekes, igyekezvén hangomat hallva megmagyarázni a mondat elejét, és az elnyúlását, ahogy gördül a tartalom. Ő nem magyaráz semmit, mert valahogy nincs mit. Nincs kritikai hangja. Arról a nincsről neki nem kell beszélni, itt a szó elhallgatása lefed mindent, ellentétben velem, aki azt hiszi, hogy közelebb kerülök magamhoz, ha használom őket, de most hogyan?
Miért pont én? Lehetek ennyire önző, hogy mást engednék magam elé, az udvariasság, meg az emberszeretet mellőzésével, ami éppen nem jellemző rám. Pontosan most, amikor valahogy megint bemegy a divatba az emberi elnézés, csak benézés van, és nem divat az önzetlen kézcsók sem. Nem tudom, hogy hogyan szégyelljem el magam. Se apám, se anyám nem tanított meg erre, meg kinek is kellett volna. Más a feladatom. A félelmem már mindent elfogadna? Nyitogatnám az ajtókat. Letennék egy széket, rajta egy könyvet, és telnének a napjaim. Ez így már most kellemetlen, kitalálva. Ha előre nézek, abból látom vajon a múltamat, abból a szempontból, amit a lelkem nyugalmával kell elfogadnom, hogy elfogyott a jövőm. Sajnálom természetesen, rettentően, mert telhetetlen lennék, és azt gondolnám, hogy van még mit kimondani, meg él még lendület. Közben arra gondolok, hogy az agyam öregszik-e. Mármint annak tartalma. Fiatalon lehet nem állt meg benne a kanál, de most talán már igen? Ha már kiderült ez az elveszett szerelem itt bennem, úgy tűnik szép lassan beterít majd, mert nem tudok vele kiegyezni.
Miért pont engem néz most mindenki? Ekkora nézőszámom még sohasem volt. Azok is vannak, akik eddig nem. Ez a korábbi örömömhöz képest több. Innen nézve, szakadozó szerelmemmel együtt élve is meglepő. A validált papír valós élménye, ahogy rajtam fekszik, mert most már sokat fekszem, nyom természetesen, és nagyobb az örömöm. Van ennek logikája, amit nem tudok megérteni, és mégis. Talán furcsa lenne. A szépségünk összekeveredik a magányunkkal. Az enyém a mindenki itt lététől függetlenül olyan lesz, mint a só, ha kiül az ember ajkára, az övé meg burjánzik édes örömében. És el ne felejtsem a méretek változásának az élményét megemlíteni. Belőlem annyit tud megenni, ami elfogy a csontoknál, a kemény inaknál, hogy maradjon annyi, amivel tisztességesen tudok még megjelenni az alkalomhoz illő ruhában. Minderre ő nem tart igényt, mert magammal kell vinnem bárhová is megyek. Ő annyira szeret engem, hogy nem hajlandó elválni. Élvezetet már nem ad, azt borítékolta, de minden nap ezzel a ténnyel tudatja, hogy bármikor kinyithatja, és mintha mi se történt volna az elmúlt hónapokban, felkeltené újra a vágyaimat. És máris a lényegnél vagyok. Elhúzódik a lényével, hagy valamilyen árnyékot, mint létezés nyomát, csak annak van árnyéka, ha nincs beárnyékolva az árnyék. Ha arra gondolok, hogy szeret-e még, és milyen jelei vannak, akkor azt is kell néznem a magatartásomban, mennyi a szomorúság, és a mosoly aránya, ami leírható egy képlettel is, hogy jobban felfogjam, mert nem látom őt. Mert csak érezni tudom, és ezt az érzést látom magamon. Különös a megjelenése. Vékonyít. Nem kell diétázni, vagy mozogni. Nagyon érdekes, ahogyan ezt meg tudja csinálni. Felfogni nem tudom, nem is akarom, mert az úgy jó csak, ha nézek előre, bambán, mint aki beletörődött a helyzetébe, pedig nem ez van. A múltamra gondolok, arra a képességemre, amitől lett. Ez fel se tűnt munka közben, mert mindig van előre, ott az ismeretlen felismerésének a feladata. Igen, az, mert csak ezt csináltam. Lépésekről lépésekre. Gondolatról gondolatra. Érzésekről érzésekre. Mozdulatról mozdulatra. A nyugalom az más nyugalom, de jobb szó nincs rá. Annyi a különbség kettejük között, a nyugalomból jönnek szavak, az álnyugalomban csak lélegezni lehet, és más a magánya is. Nem tud nélkülem lenni. Eleinte magázott, hónapokon keresztül, aztán kerültünk intimebb kapcsolatba, mert fejünk fölött kisütött a nap. Nem tudom milyen kapcsolat lesz örök, csak azt, hogy megdermed a dolog végén. Mivel nem mozdul, nem kérdezhet, nem válaszolhat, fixálja magát, az élő és a halott idő. A tegeződés elejtett néhány korlátot. Lehettünk meztelenek egymás előtt. A kezdeti izgalom egy ideig fenntartható volt, aztán kiszeretett belőlem, csak nézett, és semmit nem engedett magához belőlem. Én ezt gondoltam, ő mást, amit nem tudtam kitalálni, csak éreztem, amire mindig is szerettem támaszkodni. Rettentően megnyúlt a keze. Menekültem, egészen fel a szívemig. Az álmatlan éjszakáim hiába rakódtak egymásra, mint értelem, pontosan az ellenkezője történt. Ha leválik a szó, az érzés a testről mint cselekvés, átalakul a viszony. Miért nekem kell erre figyelni. Én vagyok a szebb. Nem értettem meg semmit. Nem tudunk egymás nélkül élni, együtt halunk.
Mindenki más, elsősorban én, menekülnék tőle, aztán meg tőlem a tömeg, leválik, elsomfordál félelemmel telve. Ekkor elvész a tömeg vonzása. A zaj élvezhetetlenné válik. A színlelt, vagy talán igaznak hitt harmónia, elillan. Visszavágyom a szobámba. A szemüvegem másként látja már őket. Kedvesen csobban körülöttem a mosoly, vagy koppan egy lesütött szem. A szavak furcsák, idegenek, zavaróak, olvasatlanok. Mégis vonzódom hozzájuk. Ahogy önmagam bíbelődése értelemszerűen elfáraszt, feltámad az igény, mint egy tabletta hatása, lássak mást is. A szűkre mért percek idomtalansága állandóan zavart, kerestem bennük egy szemmel fogható dolgot. Tömegben jobban érzi magát az ember valahogy. Azt hiszem. Ha érzékenységem mozgása nem egyhelyben járás lenne most, és nem lenne annyira lágy, hogy minden beleragad, és összekeveredik, másként történne minden. A beszorult értelem nem képes segíteni magán, még úgy se, hogy válogat, mert megtorpan a visszatörténés lehetőségénél. Rovartűre szúrt szarvasbogár lennék, vagy inkább a tömeg az?
Miért pont én? A jelenbe és a jövőbe mutató jelentésének állapotát valahogyan el tudom képzelni, hogy mi történik önmagában vele, és tisztázhatom vele a viszonyomat is. Arról a plasztikai képről, ahogyan megjelenik előttem, mindenképpen el kell mondani, hogy hasonlatossá válik ő is a miért pont én történetével. Lassan elfogy róla bőrének, izmának döntő többsége, kiszárad, csontvázára ráég a szándéka. Nem tudom, miért, de halcsontváz jelenik meg előttem, ahogy keresem a beletörődés hangulatát. Miért nem egy hozzám hasonló csontvázként jelenik meg, mint egy emberi váz szürkésfehéren, azt nem tudom. Ha rágondolok, csak így tudom látni. Olyan ez, mint egy kedves arc, csak abban a valóságában él, ahogyan szeretném látni. Arcát fátyolozott pirosnak. Mosolya elnyúlik a rúzs alatt, messzire. Természetesen legyen nő. Miért pont nő? A rettenetnek legyen szép arca, ezer arca, ha kívánhatom, egyetlen testen.
Mondd, hogy mit szeretnél, és azt csináljuk majd pontosan.
Sok csók, és megszűnik minden.
Attól csak izgatottabb leszek, nem baj?
Ugyan, éppen ez a célom.
Neked ez a célod?
Nincsenek céljaim, inkább ez a munkám.
Szép foglalkozás egy nőtől.
Hogy én nő lennék?
Igen, az.
Most udvarolsz nekem?
Talán. Jól csinálom?
Igen, mert gondolkodom.
Az nálad mit jelent?
Nem szoktam. Nem tudom mi az.
Akkor honnan ismered a szót?
Hát, felkészültem belőled. Gondolod, hogy csak úgy vaktában járkálok erre-arra?
Mindenemből felkészültél? Az sok idő. És van állandóan munkád.
Nem kell aggódnod. Nem gondolkodom mindig. Ha hagynám kifutni mindenki idejét, unalmas lennék. Ezt pontosan neked mondjam? Én azt is érzem, amit te nem. És azt is tudom, hogy a százhuszadik oldalon, a harmadik könyvedben óriási tévedés van.
Nem tudom már, ott mi van. Nem ismerem magam.
A tévedésed, az értelemről, hogy betakar mindent. Mert amit látsz, csak rajtam keresztül láthatod, még akkor is, ha nincs, akkor is van.
Lehet igazad van, téged biztosan nem tud.
Látod, a tudott bölcsességed hogyan repül el.
Le kell feküdnöm.
Megértem. Én mindent megértek. Jó éjszakát.
Jó éjszakát.
Miért pont én?
Nem tudom.
Anyám halála
Nem lehet elkerülni semmit. Ebben benne van minden, az is, amiről nem tudok. Mert akárhogyan nézek előre, minden előttem van, szembe jön velem, és azt hiszem, ezt így akartam. Mögöttem meg ott az örvény lihegése. A tehetetlenség létezésének az elfogadása és elodázása. Valahogy a gyávaság kendőjét szívesen tartom a szememen az utóbbi időben. Ez nem jelent semmit. Rajtam akar változtatni, mert tiltakozom ellene. Csak nem tudok mint tenni az elkerülhetetlennel szemben. A cselekvés lehetősége, ami nekem maradt, a tű fokán se fér már át.
A szótörmelékek között megtalálja az egyetlent, amivel leírja, mit érez. Én meg minden mást hibáztatok a benne lévővel szemben. Most távol vagyok tőle, és a telefonban benne van ez a tudat, mert egészen más, ha otthon vagyok, akkor elérem a karjaimmal. Most itt ez a lavórnyi víz, meg az a néhány hegy. Hallom a bizonytalan hangját tele félelemmel, ami egyszerre marasztal és egyszerre hív, mert érzi a távolság bizonytalanságát, még akkor is, ha ereiben mindentől függetlenül szűken megy át a vér. Persze, értem én, a tehetetlenség elfogadása miatt, hogy ott vannak az évek, a mismásolás, a mentegetődzés, mint beletörődés, de ennek ellenére, nem az élet szempontjából, mert az élet az élet, mert kitart egy elodázható érzést, az utolsó tiszta gondolatig. Nem akarok semmivel szembenézni, legkevésbé anyám tekintetével, még akkor sem, ha mindent nagyítóval lát, és keresi az arcomat az előtte lévő homályban. Hiába ütött el két gyalogost a zebrán, szerinte ők mentek az autójába, ő látott mindent. Mert mit érezhet, azon túl, amit kimond és én belegondolok, mert valószínű, hogy nem fekszenek egymásra a mondatok. A lábszáramat, talpamat, ahogy masszírozza, torna gyanánt, hogy erősödjön a keze, amiről már lelóg a bőr, és azt hiszem, mindjárt leesik a csontjáról. Fülét felém fordítja, aztán megkeresi a hallókészülékét, hogy még jobban érezze testének gyengülését velem együtt. Mert minden félelmével, kívülről és belülről ott vagyok vele. Ahogy lenni szokott, a távoli emlékek jönnek, az, ahogyan kezdődött minden velem. Kimaradnak ebből az apámhoz fűződő viszonya, mert illetlenség erről beszélni, mintha az aktus szényenbeli lenne pedig az volt kettőjükért. Szálkázott emlékek sokasága kel újra és újra életre, ismétlődik részben nem egyformán. Mert csak így van értelme minden délutáni beszélgetésnek, ha azt érzi, hogy uralja a múltját, azzal erősebb lesz, mert újraírja. Ez így van jól. Hagyni kell, még akkor is, ha megérteni nem képes azt, mit mondok neki, mert nem megy át a kemény falakon, de ez így jó, még nem repedt el a vér, a vérköves erekben marad. Mert látom az ereit, látom, hogy merre tekereg az oxigén, és hová nem jut el, és így mit vesz el tőle, mert semmi értelme megöregedni, még akkor se, ha többet lát az életünkből, de ne haljon meg és lásson holnap is többet, keresse meg a szemével, azt, amiről beszélni akar. Az se baj, ha forog vele a világ, és a világát se tudja, és fél, mert egyedül van, én még látom őt. Az aggódásom nem ér el hozzá, mert aggódom, mert ott a holnap, és ezt mondom, hogy jobb lesz, csak a meleg szűnjön, mert pontosan ezt mondtam télen is, hogy ne rontsak el semmit. Lesz holnap is, hogy vele legyek, közben meg a rádió vagy a tv bömböl, mert ezek a társai, a műanyag és a vas. Megható. Vele kellene lenni, nézni, beszélni hozzá, összeszorított gyomorral, rákölteni az időmet, mert nem tudom, mit vesztek, de lehet, félek látni minden bizonytalan percét, mert nehéz félni, bezárni magamba, és nem kell terhelni mást, továbbadni, előre vetíteni magamat, az árnyékomat, ahogy a homokban körberajzol a nap. A félelem biztos pont, nincs értelme meghizlalni, ülni valakivel szemben és beszélni hozzá, mintha segíteni tudna, és megélni a sokadik önbecsapásomat, mert elhittem, hogy érdemes. Nem az. Ezt most üvöltve mondom, hogy tehetetlen tud lenni az ember, mert az agya korlátolt és a korlátot se látja, mert saját magánál jobban nem szeret senkit. Elbabrál a templomaival, keresi benne a találkozást az ürességben. Isten előtt állni, nekem nehéz, de a dolgok végére ő van legszebben megírva, és ezt tudjuk mindketten. Én nem lehetek ott, a semmit elképzelni meg a tudatlanság erőlködése, az egészséges nyelv gőgje. És ezt nem lehet kitörölni, úgy tenni könnyedén, hogy értem a múltat, mert hiába alázott meg, mert túléltem valahogy, és ritkán beszélek arról, hogyan jöttél erre a világra, hogy láss meghalni. A teremtés elbaszta az egészet. Anyám még él, a valahogyával. Körmeit szépen levágja, nem tudom hogyan csinálja, mert biztosan nem nagyítóval, két keze van. Nem vagyok ott. Nem tudom, miért. Más dolgom van. Én fontosabb vagyok tőle magamnak. Minek szült meg. Nem kell beszélni a tegnap estéről, nem történt semmi, csak szédült, engem meg a tesztoszteron szintem zavart, mint egy állatot, pontosabban ilyen állat nincs, csak az emberállat. Egy idő után semmi se számit. Csak abban tudok bízni, hogy éjszaka, csak éjszaka nem rágja az a valami belülről a testét két kézzel, és görcsöket nem kell morzsolnia, vagy vízzel áthűteni. Háromszor kell általában, egy nem elég, és semmi se ekkor. Már minden visszatér önmagába, amit kimondunk egy idő után. Neki hamarabb, már csak önmagával van dolga. Legyen ez rendben, vagy tiltakozzam, de kinél is, mert Isten, neki fontos, de mással van elfoglalva, én meg mit mondhatnék, mert nem tudom, mi az élet. Az izgalom marad a nap minden percére, hogy mikor, hogyan, Anyám még él, mert meg akar gyógyulni az öregségéből. Nem gondolok magamra. Lassan elmerülök a vízben, a szemüvegen bepárásodik, csak a tornyot látom magam előtt. Arra kell úsznom. Sohasem féltem a távtól. Inkább akkor, amikor délután érkeztem, és a sorozatát nézte öttől hatig. A kaputelefonon a hetes számot általában háromszor kellett megnyomni, hogy megkérdezze, hogy ki az. Az egy óra csendje jót tett nekem. Elfoglaltam magam azzal, hogy megtaláljam a megfelelő hangerőt, hogy az alatta lévő új szomszéd ne költözzön el. Nem értette, miért csinálom. A zsámolyon ült. Néha elmondta, ki és mi a lényeg. Ilyenkor kezdtem megérteni, hogy az egy méter mekkora távolság, mekkora is tud lenni. A hallókészüléke az asztalon volt. Néztem tehetetlenül a dobozt, amit nem akart lecserélni, mert itt pontosan tudja a gombok helyét. Talán az a legfiatalabb tárgy a szobájában a telefonokat leszámítva. Elindul és megáll, aztán megint elindul és megáll, minden, amire gondolok, nem lesz több, hiába gondolom, hogy az lesz. Minden meggörbül az időben. Mindketten pontosan azt a dolgot látjuk, különböző távolságból. Belőle akadozva, belőlem várakozva, összefüggőbben jöttek a mondatok, de különbség nem volt köztünk, csak a körülbelül szándékát érzem, a beletörődés hangulatát. A változást mindketten kézen fogtuk és mindkettőnket más irányba vitt el. Én ragaszkodnék, ő másként. Ez más, mint a szó, nem kell tenni érte semmit, csak beleülni a szájába és érezni a tehetetlenséget, amit megint meg kell érezni, és ez belemegy a lelkembe, hogy képes legyek tisztán látni. Vajon mit bír el a köldökzsinór, és mikor fordítom el az arcomat. Amit láttam belőle, az kevés mindenhez, ami a fejében lehet, és az enyémből hiányzik. Lehet, nem is ismerem. De ilyen nem lehet. Várok rá. Mert úgy jó, ha nem mondom el senkinek. Anyám él. Meleg van. Kiszáradt apám sírján a virág. Körbesózza a földet, hogy ne nőjön semmi a sír körül.
Illusztráció: Andrew Wyeth-festmény (1945)-print
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
