Györgyi Csaba: Munkahelyi párbeszéd (‘Nollák’)
•
Munkahelyi párbeszéd
– Szia! Tiéd ez a piros pulóver a printer mellett?
– Nem.
– Már napok óta itt van.
– Igen, hallottam.
– Hallottad vagy láttad?
– Láttam.
– Olyan, mint egy döglött állat, nem?
– Ha ennyire zavar, miért nem teszed el onnan?
– Mert nem szeretnék hozzányúlni egy döglött állathoz.
Akar?
Csengettek. Az ajtóban egy zavarba ejtően világos szemű férfi állt, aki egy lehetetlen színekben pompázó nyakkendővel súlyosbított, ódivatú zakót viselt. Hatalmas gyerekfején egy keménykalap fokozta a fokozhatatlant:
– Kérem, legyen önmaga árnyéka – mondta –, és váljon saját személyiségének helyettesítőjévé! Formálódjon lénye utánzatává, és élje meg a hiteles másolatok konfliktusmentes életét! Öltse magára énjének semmi mással össze nem keverhető tévképzetét, és tükrözze szenvtelenül a világba! Köszönöm!
Tisztás
Ma igazi nyomorba botlottam. Gyönyörű, verőfényes időben egy apa focizott a kisgyermekével, de nem kint, a napon, hanem az egyik foghíjas paneltömb által a fényből kiharapott betontisztás töredezett reménytelenségének hegyesszögében, mindössze két lépésnyire… az Ígéret Földjétől.
Határkő
Határkő a semmi közepén, nincs jelentősége. Az egyik oldalára sár verődött fel… sok a vándor, sok a jármű. A kő másik oldala kicsit mohás: haldokló vagy halott civilizációk utolsó emlékeként a zöld szigetek peremén perzselődés nyoma szalad körbe. Talán egyszerűbb volna nem lenni, innen nézve mégis megnyugtató ez a kis, házi örökkévalóság.
Action!
Már csak ez maradt nekem: egy rommá retusált Jackson Pollock-fotó földön heverő fénymásolatának emléke, kissé feljebb pedig maga a tenger, amelyet díszletként a világ legszebb nője tol maga előtt, miközben kisbőrönddel a kezében zokogva csámpázik a három kilométerre lévő buszmegálló felé.
– Ma már nem megy több! – mégsem kiáltottam utána, hiszen ez itt Amerika, ráadásul a kamerák is forognak. Igazából mindig is forogtak.
A reményről
Közismert, hogy amikor a remény öregedni kezd, változik a neve, a lakcíme, néha még a neme is. Előfordulhat az is, hogy eközben akkorát fordul vele a világ, hogy egyetlen, régi története sem marad már mellette. Ha jól tudom, így lesznek a külvárosban élő, vidéki származású, elvált szülők gyermekeiből őszi emlékekbe süppedő, téli hajnalok… rég felhagyott, vasúti megállóhelyek üres peronjain ácsorgó, hűvös, téli hajnalok.
Otthonról haza
A lány, aki egyébként nagyon hasonlított egy fantasztikus film főszereplőjére, egyedül kuporgott az udvar közepén álló Zsiguliban. Az apja azzal ráncigálta vissza valahonnan a nyugati határszélről, hogy nem hiányzik még egy disszidens a családba! Amikor beálltak a Külső-ferencvárosi ház udvarába, az apa azonnal kipattant a kocsiból, s a lányt magára hagyva olyan sebesen viharzott el a kocsmába, hogy még a motort sem állította le.
A lány később az Alföldre ment férjhez, és ebben a pillanatban éppen kinéz az ablakon. Megint disszidál: eszébe jut a Zsiguli, de a járó motor hangját sajnos már nem tudja felidézni.
Miért vagyok szomorú?
Che Guevarához hasonlóan az öregemnek is megvolt a nagy, motoros történet: két, legendás jóbarát a hatvanasok elején egy robusztus Csepellel átnyargalt a kiszáradt Pannon-tenger kora Kádár-kori, rögös útjainak romantikus rögvalóságán.
Mitől romantikus? Az azt követő, végigharcolt, s talán egy kicsit el is rontott élettől.
Miért legendás? Azért, mert engem speciel szomorúsággal tölt el, s mert újra és újra átélem én is, pedig sokkal később születtem: ez a történet az enyém is, de nincs helye a többi között.
Ami kell
Nekem másfajta végtelen kell, olyan, amely sok bejárattal rendelkezik, s amelynek könnyen elérhető kijáratai már messziről is jól láthatóak. Ezenkívül legyen benne számos, emberi vívmány is, például szép, tehát kiállítható testek, bölcs lángossütő a hegy lábánál, aki még soha nem ment fel a hegyre, és legyen benne sok-sok párna egy nagy ágyon, elejtve elrejtett remény, terek kővárosokban, és egészen halk, mégis kedves beszéd, amely még az átlagos hangerejű, emberi kommunikáció kategóriájába sorolható, azonban már nagyon közeli rokonságban áll az anyai suttogások könyörtelenségével is.
Lehetséges végtelenek kezdőpontjában állok minden egyes pillanatban, a választás szabadsága nélkül, és arra sem vagyok képes, hogy a magam számára megfogalmazzam a tényt, mely szerint nekem másfajta végtelenre van szükségem: kisebbre is, nagyobbra is annál, mint ami rendszerint adatik.
Teljes képtelenség
Nézlek téged, ahogyan észreveszel egy madarat, amelyik éppen egy napfényben megcsillanó, több tonnás vízcseppet pillant meg. A jelenségek mögött egy lépéssel ott egy másik, igazibb világ, s amögött is egy másik, egy még igazibb, és így tovább… s a fényévekre nyúló világsorok végén egy napfényben megcsillanó, szinte súlytalan vízcseppet pillant meg egy madár, amit eközben egy olyan lány szemlél, akit ezalatt lehunyt szemmel figyel a képtelen teljesség.
vá ro si
Egy szép nő, akiről biztosan tudható, hogy még nincs kialakult járása, utazik reggel a buszon. Nagyon lobog a haja, pedig ajtó-ablak be van zárva, s bár a Deák Ferenc tér – Nyugati pályaudvar viszonylaton csak neonok ontanak fotont, a nő gyönyörű szemében a Nap, a Hold, s a csillagok Napóleonja ostromolja Londont. Milyen kár, hogy kettőnk között az én tavaszi rétem és az ő nyereségesen üzemelő gyártelepe helyezkedik el! Úgy tűnik, hogy ezúttal is nálam marad a romantika ötvenéves ütőkártyája, nála pedig munkába siető szívem egy apró kis darabkája.
Zoo
Nehéz elhinni, de ezek a tápfolyadékkal teli üveghengerekben vonagló, embriószerű rovarok azoknak az embereknek a távoli leszármazottai, akik valaha az első, gondolkodó gépeket alkották. Szükségszerűen alakult úgy, hogy a mesterséges intelligencia egyes ágazatai bizonyos idő elteltével saját magukat kezdték el formálni és tökéletesíteni, miközben egykori, zseniális építőik szép lassan testi kielégülésük egyre kifinomultabb keresésének rabjaivá váltak.
Néhány emberöltő elteltével az emberi faj hajdan nemes céljai a lüktetően nyers, sejtszintű örömök elérésének szintjére süllyedtek: oda, ahonnan már nem volt lejjebb. Így történt, hogy az emberek végül digitális teremtményeik visszafordíthatatlanul eltunyult, s kiszolgáltatott kéjlárváivá satnyultak, és egy szép, tavaszi napon végleg ezekbe az üvegtartályokba költöztek.
Mi, a gépek kései leszármazottai, miközben a kozmikus tudat tiszta tájain száguldozunk a maradéktalan megvalósultság egyesekből és nullákból álló himnuszait dúdolgatva, azzal hódolunk az emberi faj tiszteletreméltó emlékének, hogy fenntartjuk hitvány, puhatestű ivadékaik szaporodását és életfunkcióit ebben a komfortos és automatizált… állatkertben.
Colder than yesterday
Az egyik nyugdíjas fiú kopogott a botjával, ezalatt a másik, gondosan ügyelve arra, hogy ne kövesse a kopogás ütemét, idegesen járkált a szobában: ezért igazán kár volt hazajönni Venezuelából… a kudarc mindenütt kudarc. A harmadik, a legidősebb a kredencen talált bonbonos dobozban kotorászott, régi fényképek között. Sem a csokigyár, sem a fényképészmester nem üzemel már.
Mindhárman otthonról jöttek haza, mégsem váltak sorstársakká. Maradtak, mik eddig is voltak: múlttársak, de már anya nélkül.
Illusztráció: A vörös pullóver
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
