Petrozsényi Nagy Pál: Pillangó
•
Ítéletidő. Még sohasem tapasztalt ehhez hasonlót. A hó egyfolytában hullt, hullt, ő meg csak ment, ment, amíg észre nem vette, hogy valami nem klappol: egyetlen házat, boltot sem látott maga körül.
– Azt hiszem eltévedtünk, Faterkém.
– Vau-vau!
– Úgy bizony. Már most merre menjünk? – nézett jobbra, tekintett balra anélkül, hogy rájött volna, merrefelé kujtorog, miután kidobták a kricsmiből. – Mi az, nem tudod? Akkor már ketten vagyunk.
A jelek szerint valahogy kisétált a városból, és per pillanat valami mezőn vagy hol bóklászik. Az ám, csakhogy itt farkasok is lehetnek – józanodott ki végképpen. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy most az egyszer segíts kimászni a lekvárból – fohászkodott magában –, különben itt helyben megfagyok, vagy, irgalom atyja ne hagyj el, megesznek a farkasok. Legalább a hold sütne, vagy ez a viharos szél ne fújna – folytatta útját a sötétben. Eh, majd csak kiér valahová. Vajon hány óra: 12, 2, 3? – nézett a karórájára. 3, ezek szerint órák óta gyalogol, el is fáradt kurvául. Pihennie kéne, pihenni, még ha csak pár percre is – dőlt el a havon, mint egy liszteszsák, melléje a rottweiler. Na, így már jobb, csak el ne szunyáljak! – figyelmeztette önmagát nagyon jól tudván, milyen következményekkel jár, ha valakit ilyen helyen nyom el a buzgóság. Pedig éppen ez történt, el is aludt volna örökre, ha Fater föl nem ugatja. Erre fölriadt, főképp, amikor az ordasok is rázendítettek valahol.
– Hohó, nem így verik a törököt, belőlem aztán nem esztek! – tápászkodott fel, és újból nekivágott a pusztának.
Néhány méter után azonban megint csak lecsukódtak a szemei, sőt, félig el is bóbiskolt anélkül, hogy megállt volna útközben. Egy darabig csöndben birkózott a viharral, aztán ismét felharsant a farkasok kórusa.
– Uram, segíts, közelednek! – kiáltotta el magát, és utolsó erejét megfeszítve el kezdett rohanni.
Öt percig bírta, majd feladta: ereje végére érkezett.
– Vau-vau!
– Sajnálom, végállomás. Farkas ide-oda, én megállok, de te csak fuss, ha bírod még szuflával. Nem hallod? Menekülj! – rúgta el magától a rottweilert.
A kutya fájdalmasan szűkölt, de esze ágában sem volt elfutni.
– Jól van, maradj, és… köszönöm az erősítést – húzta elő zsebéből a bicskáját. – Most már jöhettek – rikkantott elszántan a sötétbe, és tekintetét még egyszer végighordozta a síkságon.
Hirtelen szemébe villant egy halvány fénysugár. Márpedig ahol fény van, ott ember is van –ébredt fel benne a reménység. Pár perc múlva tégla alakú, magas drótkerítéssel védett tanyához érkezett.
– Hahó! Valaki!
Nem hallották. Nyilván alszanak, egyébként sem hallhatják ebben a viharban. Leszámítva a kutyákat, akik bezzeg azonnal felfigyeltek rá.
– Segítség!
Hát itt ordíthat. Legfeljebb reggel fedezik fel a… hulláját, merthogy addig megfagy, az is hétszentség. Esetleg… Igen, miért ne, villant belé a gondolat, betörhetne egy ablakot. Nem rossz ötlet, aminek csak az a bibije, hogy rablónak nézik majd. Mindegy, akárminek nézik is, csakis így kerülheti el a fagyhalált. Már csak az a kérdés, vajon be tud-e törni ilyen messziről egy ablakot – kapart ki néhány követ a hó alól. Egy, kettő, három. Nem talált. Pontosabban és erősebben kellene célozni. Egy, kettő… Újabb kudarc. Még egyszer! Ez már telitalálat! Röviddel ezután kigyúltak a villanyok, és egy 40 év körüli, bundába öltözött asszony araszolt a kapuhoz. Kezében puska, szeméből ijedtség, ugyanakkor harag sugárzott.
– Maga törte be az ablakot?
– Én. Elnézést, tudja, eltévedtem a viharban, és szerettem volna bemenni. Ki is hívtam magukat, de hiába, úgyhogy kénytelen voltam ily módon felhívni a figyelmét.
– Mit motyog? Nem beszélne hangosabban, jóember?
– Elnézést, tudja, eltévedtem a viharban… – próbálta túlharsogni a férfi a szélvihart. – Meg tetszett érteni?
– Tehát maga volt. Semmi probléma, csak fizesse ki a káromat, és menjen isten hírével!
– Menjek? Hova menjek, hiszen majd leesek a lábamról. És hallja ezt az üvöltést? Farkasok kószálnak a környéken.
– Megértem, de értsen meg maga is. Utóvégre nem is ismerem, és akit nem ismerünk, abban, ugye, nem tanácsos megbízni. Különösen azóta, hogy újabban már migránsok is kószálnak a környéken.
– Nahát, csak nem néz engem is migránsnak?
– Sajnálom. A fenébe is örüljön, hogy nem jelentem fel magánlaksértésért.
– Kösz. Nagyon lekötelezett.
– Ez van – vörösödött el az asszonyság. – Higgye el, maga sem tenne mást a helyemben. A pénzét megtarthatja. Szép nagy kutyája van. Mi a neve?
– Fater.
– Érdekes név. Fater, aztán vigyázz a gazdira! – fordított hátat a férfinak, és visszabattyogott a kunyhóba.
– Gyere, Fater, pechünk van. Nem kelünk mi már itt sem senkinek.
– Vau-vau!
– Parancsolsz? Hogy hova mehetnénk? Szerintem sehová. Feküdjünk ide a kapuba, és várjuk meg békében, amíg magához szólít a jóisten.
Így is tett, lehuppant a hóra, és hátát a kapunak szorítva várta, hogy olyan világba repüljön, ahol nem alázza meg senki sem, nincsenek zárak, se éhség, se félelem, mi több, egyetlen csehóból sem rúgják ki többé. Igaz, kicsit korán távozik, de hát ez van, ilyen az élet, ahogy a bundás tyúk mondaná. Milyen meleg ez a rottweiler – simogatta meg a melléje heveredő állatot. Remélhetőleg mindketten megfagynak, mielőtt felfalják az ordasok.
– Vau-vau!
A kurva életbe, ebben is pechjük van, mert máris itt szobroznak száz méterre előttük! Vagy csak a szeme káprázik? Nem, ők azok. Eddig csak messziről, láthatatlanul követték, aztán közelebb lopóztak, és most itt vannak.
– Segítség! – kiáltott gépiesen újból a ház felé.
Persze hasztalan, és ezt ő is jól tudta.
– Mars, mars, pucoljatok már el innen!
Van eszükben! Most még kivárnak, de hogy meddig, na, ez itt a fő kérdés. És ez a szél még mindig fúj, csak fúj, így semmi esélye, hogy legalább tüzet rakjon valamiként. De talán egy dal is megteszi, és nem jönnek még közelebb hozzájuk:
Házasodik a tücsök, szúnyog lányát kéri,
Csiszeg-csoszog a tetű, násznagy akar lenni.
Odaugrik a bolha, vőfély akar lenni,
Mindenféle csúf bogár vendég akar lenni.
Nem jönnek, csakhogy távozni sem igen akarnak. Utoljára még megpróbált elszívni egy cigarettát. Ezzel sem boldogult, és nem csak a szél miatt, félig megfagyott kezével sem tudott mit kezdeni. Teltek a percek. Lassanként a szél is lecsihadt, és a felhők mögül kilesett az ezüstfényű holdsugár. A férfi szívébe nyugalom és béke költözött. Elkapta tekintetét a falkáról, és egyszer csak megrohanták az emlékek. Az egyik pillanatban kisrácként játszott egy gyermekotthon udvarán, a másik pillanatban kamaszként csavargott az utcákon, később az országban munka, pénz és olyasmi után kutatva, amit a mai napig sem tud meghatározni magának. Nyughatatlan természete miatt Pillangónak nevezték. Már külföldre is kiruccant időnként, de csak egy kóbor rottweilert sodort elébe a véletlen. Nem mintha bánná, mert két kóbor lélek, ugye, jól megfér egymással.
– Fázol még, pajtikám? Milyen fura, én csöppet sem, és ez a csend, ragyogás…! Csak nem vagyunk máris odafönt! Becsszavamra, egész jól érzem magamat. Még a csikaszok is eltűntek, helyettük… Te is látod, amit én látok? Két ember integet. Az egyik, szűzanyám, a fater, a másik meg a mutterem! – integetett vissza nekik boldogan, és ugyancsak fortyogott, amikor durr, eldördült egy lövés, utána egy második és harmadik is. – Mi az, mi történt?
– Ébredjen, jóember, ébredjen! Már nincs mitől tartania – hangzott fel a kapu mögül váratlanul: a bundás asszony volt, füstölgő puskával a kezében.
Pillangó talpra támolygott.
– Fater! – füttyentett a kutyának. – Hol lődörögsz már megint?
Az bizony sehol sem lődörgött, ott feküdt pár méterre tőle vérben fagyva, döglötten.
– Átkozott boszi, lelőtte a kutyámat!
– Dehogy lőttem. Ott fekszenek a tettesek – mutatott az asszony három farkas hullára. – Neki köszönheti az életét.
A férfi szívdobogva caflatott a kutyához.
– Fater, édes Faterkém, gyere vissza, ne hagyj te is egyedül! – vette kezébe a rottweiler fejét könnyeivel küszködve.
– Derék kutya volt. Béke poraira, de most már hagyja azt a kutyát, és ugorjon be gyorsan, vagyis… várjon csak! Előbb bezárom az enyéimet. Itt vagyok – bukkant fel a nő nem sokkal ezután, és betámogatta a férfit a hó alatt roskadozó kunyhóba. – Ne haragudjék, amiért nem engedtem be hamarabb, de hát álmomban sem hittem volna, hogy idáig fajulnak az események.
Pillangót kellemes meleg fogadta. Egy kandallóban vidám tűz lobogott. A falat különböző vadásztrófeák: egy kitömött vaddisznófej, kések, bőrök díszítették.
– Szabad a kabátját! Köszönöm. Megkérhetném, hogy tornázzon egy keveset!
– Minek? Jól vagyok.
– Ja, méghozzá hihetetlenül jó színben. De ami biztos, az biztos: kezeket csípőre, törzshajlítás jobbra-balra, nyakkörzés!
– Igenis.
– Nagyszerű, nagyon jól csinálja. És most csüccs a fotelbe, nem ide, amoda, távolabb a tűztől, jóember, és ha lehet, ne dörzsölgesse a tagjait.
– Bocsánat!
– Megnézhetem a pulzusát? Hm, ez is rendben van! Fáj valamije? Nem? Az jó jel, és amint látom, a bőre sem túl piros. Hogy milyen mázlista maga, jóember! Éhes?
– Nem.
– Nono, valamit azért muszáj ennie – térült-fordult a tanyasi asszony, s már hozta is a meleg teát, csokoládét, gyümölcsöt. – Jó étvágyat! Szeszes italt nem hoztam. Az kifejezetten káros ilyenkor. Lassan egyen, utána irány a fürdőkád. De vigyázzon: langyos vízzel kezdje, és csak fokozatosan eresszen hozzá meleget is!
A férfi evett pár falatot, majd besétált a fürdőszobába, miközben végig Fater járt a fejében. Szegény pára még most is élhetne, ha nem hozta volna magával. Egyáltalán mi a frászt kellett neki is ilyen időben kocsmázni. Megnyitotta a vízcsapot, és sóhajtva merült a habokba. Hanem a víz oltári hála ennek a puskás szinglinek. Nyilván özvegy, mindenesetre eddig még egyetlen pasit sem látott a birtokon. Hej, ha neki is ilyen farmja lehetne! Akkor biztosan nem cikázna egyik városból a másikba. Szó se róla az ember fiatalon még sokfelé jár-kel, kacsingat, később azonban, úgy ötven felé már csak azt számolja, hány éve van még a nyugdíjig. Még felvillant benne néhány kép, gondolat, majd észrevétlenül átsuhant azon a kapun is, amin ma már nemegyszer átröppent. Arra ébredt, hogy valami erősen nyomja a homlokát. Vagy még mindig csak álmodik? Nem álmodott, egy sötét bőrű férfi szegezte rá a stukkerét.
– Hé, óvatosabban ezzel az izével!
Az afrikai intett, hogy öltözzön fel, és jöjjön vele azonnal.
– Megyek, megyek, ne izgulj!
Lassan kivilágosodott, hanem a vihar még mindig nem akart elállni. A szobában kisebb tömeg ácsorgott, valamennyi sötét bőrű menekült, migráns, vagy ilyesmi. Pillangót odakísérték az asszonyhoz, majd kurta, de annál szenvedélyesebb vita után elszedték a mobiljukat, és bezárták őket a másik szobába. Az asszony mérgesen tiltakozott, de még csak magyarázatot sem adtak neki. Nem is adhattak, miután az egész csoportból senki sem beszélt magyarul.
– Kik ezek?
– Magyarország megmentői – vont vállat ironikusan az özvegyasszony. – Afroeurópa legújabb nemzedéke.
– Nagyon tropának látszanak. Lehet, hogy őket is a vihar kergette magához?
– Vihar, rendőrség, majd kiderül, de hogy jóra nem számítok, azt máris elárulom magának.
– Nem csípi a migránsokat – állapította meg magában Pillangó. – Én ártalmatlanoknak látom őket.
– No persze, ezért zártak ebbe a fűtetlen szobába.
Fél óra múlva el kezdtek reszketni.
– Hát én megvetem az ágyat, és lefekszem – jelentette be az asszony kelletlenül; le is hevert azon nyomban, mégpedig ruhástól.
– Fázik még? – kérdezte a férfi úgy dél felé, ugyanis az óráját még nem vették el tőle.
– És maga?
– Megjárja. Ahhoz képest, hogy milyen pokol van odakint, itt csak nem fogok megfagyni.
– Remélem. Egyébként idefekhet mellém, ha akarja – tette hozzá az özvegy tétován. – Hadd melegítsük egymást, föltéve, hogy beéri ennyivel.
– Kérem, magától értetődik – bújt Pillangó az asszonyhoz mellével a nő melléhez tapadva.
Egész kellemes az illata – szívta magába a nő illatát. És a póneme, alakja sem csúnya. Hű, mekkorát élvezne vele, ha engedné. De hát nem engedi, a dolog tehát tárgytalan. Meg kell adni, kemény fickó ez a „jóember” – monologizált az asszony is. Ha kétszer földhöz teremtik, ő harmadszor is talpra áll. Talán még ezekkel a migránsokkal is elbánna, ha fel tudná ellenük hergelni.
– Vajon mi lehet a szándékuk? Megvárják a jó időt, és futnak tovább Nyugatra, vagy…
– Kirabolják a házat, és megerőszakolják a gazdáját. Nem látta a tévében? Nem ez lenne az első eset, sem az utolsó, hogy a migránsok kirámolnak és megbecstelenítenek valakit.
– Láttam, persze, hogy láttam – csóválta meg a fejét Pillangó. – Azért én mégsem húznék egy kaptafára mindenkit, hiszen mi, magyarok vagy bárki más az Unióban elkövet effélét. Más szóval a búza közt egy-egy pelyva is megbújik, ám ettől még nem dobjuk az egész búzát a kukába.
– Hogy maga milyen naiv, kedves…
– Klein Pista, amúgy Pillangó. A legtöbben ilyen néven ismernek.
– Örvendek, özvegy Tatár Andrásné. Magának Bözsike.
– Mondja, nem fél itt egyedül a pusztában, merthogy úgy nézem, egyedül él a birtokon.
– Nem. Van néhány kutyám, nem szólva a flintámról, azonkívül ott a rendőrség, mely minden tanyát szemmel tart. Jut eszembe, a jószágom! Még semmit sem ettek-ittak ma – aggodalmaskodott Tatár Andrásné, fordult jobbra, fordult balra, majd kipattant az ágyból, és odacsörtetett az ajtóhoz. – Hé, kinyitni! Meg akarom etetni a jószágot.
Nem sokat akadékoskodtak, egyből kiengedték, s miután megértették, mit óhajt, két migráns felügyeletében kikísérték az ólakhoz. Elmúlt egy óra, aztán még egy, és az özvegy még mindig nem tért vissza. Csak nem erőszakoskodnak vele a feketék! – szeppent meg Klein Pista. Fölöslegesen, annak aztán semmi baja nem esett, csupán ebédet, helyesebben estebédet főzött a kiéhezett csapatnak.
– Jöjjön, tartson velünk, Pillangó!
Amint végeztek, visszatessékelték őket a szobába. Egy srác fát hozott, és begyújtott, egy másik meg átnyújtott nekik egy mobiltévét kárpótlásul a kintiért. Az asszony megörült, és cuppanós csókot nyomott a kamasz arcára. Az afrikai szemében megcsillant valami, előhalászott egy fényképet, és megmutatta az özvegynek. A szakadt, füstös fotón romba dőlt ház sötétlett, előtte egy idősebb nő és férfi sírdogált.
– Mámá, pápá.
– Ilyen az az Afrika, amit nem igen mutatnak a tévében – jegyezte meg Pillangó csöndesen.
Az elkövetkezendő napokban már a kistévén követhették nyomon, mi történik az országban. A hóesés hol elállt, hol újra megindult. A közlekedés akadozott. Egyik helyen a vonat, másikon autók sora akadt el. A gáz-, áramszolgáltatás még működött, de már sokan megfagytak, és sorra-rendre zártak be az iskolák.
– Tiszta jégkorszak – kedvetlenedett el az özvegyasszony. – Mióta élek, nem éltem át ilyen februárt. Így persze várhatjuk, hogy a tisztelt vendégek odébbálljanak egy… országgal.
– Ez a globális éghajlatváltozás. Akik még nem hitték el, most megtapasztalhatják, milyen az, ha a természet szamárfület mutat az embernek – summázta Pillangó, és igyekezett minél hasznosabbá tennie magát a majorban.
Az asszonnyal, sőt, migránsokkal együtt gondozta a jószágot, aprította a fát, besegített a konyhában, ugyanis az özvegy vállalta, hogy szerény díj ellenében mindnyájuknak főzni fog.
– Egész rendesek ezek a feketék – dicsérte meg őket az asszonynak. – Egyik sem tiszteletlen, erőszakos, és ha nem járnának folyton a sarkunkban, még jól is érezném magam közöttük.
– Én nem, és javaslom, maga se igen bízzon meg bennük, ha nem akarja, hogy egy szép napon felcserélődjenek a szerepek, mert akkor… Tudja, mi vár akkor ránk?
– Mi?
– Mi leszünk a vendégek, ők a háziurak.
– Majd meglátjuk, Bözsike, meglátjuk.
Az özvegy értékelte Pillangó segítőkészségét, de imponáltak az izmai és színes, karakán jelleme is. Az utóbbi szempontból még hasonlítanak is egymásra. De elkelne egy ilyen férfi a tanyáján, akiben nemcsak megbízhat, el is hancúrozhat időnként – kuncogott magában. A mezei munkákhoz ugyan nem konyít, de, a csodába, idővel ebbe is bele lehet tanulni.
Egyik nap belázasodott a kiskamasz, aki szülei fényképét mutogatta az özvegynek. A legényke rokonai felváltva borogatták a homlokát, és aggódva magyarázgattak valamit Tatár Andrásnénak.
– Nem vizsgálná meg azt a szegény gyereket? – próbálta tisztázni Pillangó, miért nem avatkozik közbe Tatár Andrásné.
– Ej, csalánba nem üt a mennykő, ne aggódjék. Különben sem vagyok orvos, jóember.
– De képzett ápolónő igen, ahogy nemrég mesélte. Vagy rosszul emlékszem?
– Ezt mondtam volna? Mindegy, én bizony akkor sem teszem senkire a kezemet. Van fogalma arról, hányféle nyavalyát hordoznak ezek a csavargók magukban? Még csak az kéne, hogy minket is elkapjon valami fertőző betegség – keresett ki a szekrényből két szájmaszkot. – Tegye fel gyorsan, és kérje a jóistent, lépjen közbe minél hamarabb.
Hát erre nem sokat kellett várniuk. Már másnap elállt a hóesés, eltűntek a felhők, és vakító napfény árasztotta el a vidéket.
– Na végre! – lesett ki az özvegy az ablakon. – És itt a segítség is – mutatott a kapu előtt tülkölő autóra. – Megjöttek a rendőrök. Valószínűleg többször is felhívtak a vihar folyamán, persze hiába, így aztán eljöttek megnézni, mi a gubanc Tatáréknál. Megyek, beengedem a gépkocsit.
Pillangó megijedt.
– És a migránsok? Csak nem akarja bajba sodorni őket, Bözsike?
– Már miért sodornám? Szerintem semmitől sem kell félniük, föltéve, hogy legálisan tartózkodnak az országban. Ha viszont nem, olyan illegális bevándorlókkal van dolgunk, akik közt terroristák is lehetnek, ezért nem árt, sőt, állampolgári kötelességünk együttműködnünk a zsarukkal. Igazam van, vagy nincs igazam?
– Talán igen, talán nem – vakarta meg zavartan a tarkóját –, de hát ember legyen a talpán, aki belelát a politikusok kártyáiba manapság. Ahogy elnézem ezeket a szegény ürgéket, valahogy egyikükről sem tudom elhinni, hogy csak azért robbant fel egy templomot, mert abban Jehovához imádkozunk.
– Pedig felrobbant, és ha maga ilyenkor is a szívére hallgat, jóember…
– Elbujtatnám őket valahol.
Most az özvegy jött zavarba. Hogy a férfi protezsálja őket, evidens, ami nyilván nem csoda, elvégre csavargó a csavargóval szimpatizál. Egyedül az a bökkenő, hogyha ellenkezik vele, lőttek a tervének, mely szerint rábírja Pillangót vállaljon munkát a tanyáján.
– Rendben van, meggyőzött – szorította meg Pillangó kezét melegen arra gondolva, hogy ha nem is nyíltan, mutyiban mégis csak figyelmezteti a zsarukat, így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad.
Kisietett hát a szalonba, és a hálószobaablakon át egy disznóólba vezette a csoportot.
– Most kimegyek a zsarukhoz, maga meg ballagjon vissza nyugodtan. Iratok, személyazonosság? Minden rendben van?
– Minden, de várjon, megyek én is magával – ébredt fel Pillangóban a gyanakvás.
– Szükségtelen. Pár szóban megnyugtatom az őrmestert, és már vissza is repültem.
– Kérem, én mégis kimennék. Hadd szívjak végre egy kis szabad, friss levegőt. Tudja, egy pillangót nem lehet sokáig bezárni.
Kibattyogtak a kapuhoz, ahol a termetes őrmester négy rendőrrel az oldalán már nyugtalanul toporgott.
– Csakhogy végre kijöttek! Mi tartott olyan sokáig? Már kezdtük azt hinni, hogy valami bajuk esett a viharban.
– Dehogy, dehogy csak a kapukulcsot kerestem.
– Akkor minden rendben van?
– Teljesen. Engedje meg, hogy bemutassam Klein urat. Ő a legújabb gondnokom – vágott a nő Klein felé a szemével.
– Gratulálok. A hányadik?
A rendőrök felnevettek.
– Elnézést, csak úgy kérdeztem. Ti meg mit rötyögtök?
– Hagyja, nem számít, fiatalok, hát rötyögnek.
– Mondja, miért nem válaszolt, amikor felhívtuk a mobilján?
– Felhívtak? Nagyon kedves. Sajnos lemerült az akkumulátorom.
– Értem. Tehát semmi gubanc. Akkor már be se megyünk, még van egy jelenésünk a környéken.
– Szó se lehet róla! Ha már idáig kijöttek, igyanak meg egy jó erős feketét. Ha már alkoholt nem ihatnak, azt, ugye, tiltja a szabályzat. De ha éhesek, harapnivalóban sincs hiány.
Az őrmester kutatóan nézett az asszonyra. Vajon mitől lett ilyen vendégszerető ez a boszi egyszerre! Na és ez a folytonos hunyorgás…! Baj van a szemével, vagy fel akarja hívni valamire a figyelmét. De mire, és miért borult el Klein arca, amikor a nő meghívta őt egy kávéra.
– Köszönjük, majd legközelebb.
– Mi köszönjünk, hogy ilyen gondosan vigyáz állampolgárai biztonságára a rendőrség.
– Ez a feladatunk, de tudja, mit? Az igaz, hogy sietünk, ám egy fekete azért még belefér az időnkbe.
Pillangó arca még jobban elborult, miközben az asszonyé észrevehetően felderült. Elindultak a ház felé. A lakás elé érve az özvegy titokban az udvar felé mutatott. Az őrmester azonnal kapcsolt, és kijelentette, mielőtt bemennek a lakásba, engedelmükkel körülnéznek idekint.
– Minek? – tiltakozott Pillangó. – Illegális határátlépőket keresnek, mert ha igen, biztosítom magukat, hogy mi egyet sem láttunk közülük. Igaz, asszonyom?
– Hogyne. Sem ő, sem én, esküszünk.
Hanem az őrmester sem esett a feje lágyára.
– Sajnálom, de a parancs, az parancs. Mióta a népvándorlás megindult, elég sok illegális migráns lapít a tanyákon, és mi azt az ordrét kaptuk, hogy ellenőrizzünk minden színes bőrűt, muszlimot. Lehet, hogy maguk nem láttak egyet sem, de attól még stikában itt is elbújhattak valahol.
Így jutottak a disznóólhoz, ahol a feketék rejtőztek.
– Nocsak, nocsak, úgy tűnik, maguk is kaptak néhány vendéget.
Az özvegyasszony felháborodottan fordult a férfihoz.
– Gondnok úr, kicsodák ezek az emberek?
– Fogalmam sincs – vörösödött el Pillangó. – Életemben most látom őket először.
– Good afternoon, gentlemen! The papers, please![1] – vizsgálta át a migránsok okmányait az őrmester, és a tanyára rendelt egy rendőrségi minibuszt.
– Fél óra múlva itt vannak, addig megihatjuk a kávénkat. Megkérhetem, hogy fáradjon velünk a kapitányságra maga is? – fordult a férfihoz, amikor megérkezett a mikrobusz. – Lenne néhány kérdésünk magához.
– Hozzám? Miért? Nem beszélhetnénk meg itt, helyben a dolgokat?
– Ejnye, őrmester, mit akar ettől az ártatlan embertől? – vette védelmébe a nő Pillangót. – Hát tehet ő arról, hogy nem vette észre, kik bújtak el az ólunkban? Ilyen alapon akár engem is bekísérhet, hiszen én sem tudtam semmiről.
– Látom, nagyon aggódik Klein úr sorsáért, és szívesen elkísérné, ha lehetne. Nos, lehet, kísérje, aztán kihallgatjuk magát is.
– Köszönöm. Majd… izé… legközelebb – gondolta meg magát az asszony hirtelen. – Maga Klein úr pedig ne féljen, mert aki a törvényt és az őrmester urat tiszteli, annak semmi baja nem esik. Remélem, hamar végeznek, és visszajön a tanyára. Ugye, visszajön, kedves Pillangó?
– Nem tudom, nem hiszem – suhant végig Pillangó tekintete a hófödte határon. – Elismerem, jó érzés valahova tartózni, de hogy milyen áron, na azért az sem mindegy. Meg aztán emlékszik, mit mondtam nemrégen? Egy pillangót nem lehet sokáig bezárni. Sőt, egyáltalán nem lehet, mert az olyan lenne, mintha letépné a szárnyait, márpedig e nélkül mit ér egy pillangó élete?
[1] Jó napot, uraim. Kérem az irataikat! (ang.)
Petrozsényi Nagy Pál a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: fh. Brueghel
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
