OPEN 45. – A NAGYVILÁGON E KÍVÜL… (Márai Sándor Halotti beszéde)
•
Táv-irat: szindbádhazamentstopdeénnemmegyekstop
Márai híres verse inkább rekviem, mint halotti búcsúztató. Az író tudatosan választotta első szövegemlékünk címét, a Halotti beszédet, másrészt baráti kapcsolatának érzékeltetéseként utal Kosztolányi Dezső híres versének címére. A költő a műfajt jelöli a címmel, de el is tér attól, átformálja, nem az eltemetendő halottról szól, hanem az idegen nyelvi környezetbe került, hontalan magyar ember (író) kiszolgáltatott, kilátástalan sorsáról. „A magyar irodalom a halotti beszéddel kezdődött. Nem lehetetlen, hogy egy halotti beszéddel ér véget, melyet ez az irodalom önmaga és a magyar műveltség felett kénytelen elmondani.”[1]
Halotti beszéd
Látjátok feleim, szem’tekkel, mik vagyunk.
Por és hamu vagyunk.
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?…
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat.
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt.
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet”…
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon.
Még felkiáltasz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat…”
De már tudod! Igen, lehet… És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.
A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. –
Havi ezret kap és kocsit. A mistress s a baby
Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?…Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, élsz?… Valahol?… És ha máshol nem is,
Testvéreid szívében élsz?… Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad…”
Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten…”
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?
Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek?…” Magyar voltál, ezért.
És eszt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess.
Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,
A rádióaktív hamu mindent betemet.
Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,[2]
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,
És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?
Íme, por és hamu vagyunk.
* katorga: kényszermunka (orosz)
* boss: főnök (angol)
Kinek kell, lehet még írni?
Sokáig Olaszországban, Nápolyban, Posillipoban élt, mint „számkivetett magyar író”, és itt írta a Halotti beszéd című versét is, amely a naplója tanúsága szerint 1951 nyarán született.[3] Márai ezen a nyáron nagy döntés előtt áll. Így vall erről: „Az amerikai utazás, – számtalan ugrató és akadály ellenére, – kezd életnagyságú közelségbe kerülni. (…) A feladat ez: kimenni Amerikába. Állampolgárságot szerezni. Valamilyen közömbös munkaterületen megkeresni azt a havi 200 dollárt, amiből meg lehet élni. Megszervezni az életet úgy, hogy napjában legyen három óra, ami csak az enyém. Tehát: egy óra séta. Egy óra bensőséges, figyelmes olvasás. Egy óra írás. De csak magamnak, a fióknak, nyilvánosság szándéka nélkül. Ha ezt a legutolsó órát meg tudom kapni Amerikától, akkor nem megyek ki hiába.”[4]
Otthonról is aggasztó hírek érkeznek a kitelepítésekről, a papság elleni perekről. Távol hazájától az irodalomban vetett hite is megrendült. „Nincs többé ’kinek’ írni. Az eltömegesedett világ embere nem hallja többé az irodalom szavát. Iróniát egyáltalán nem hall meg. Irónia, tehát kölcsönös beavatottság és cinkosság nélkül nincs irodalom. Elkövetkezik végre a ’tiszta irodalom’ korszaka. Megint lehet a felhőknek, a madaraknak, a Sorsnak írni.”[5]
Így, ilyen érzéssel és gondolatokkal fogott hozzá a Halotti beszéd megírásához, miközben tudjuk, hogy Márai nem tartotta magát költőnek. Nem vagyok „költő” – vallotta – mert „hiányzik az idegzetemből, a tudatomból az a sűrítő energia, ami a „költészet”; ami egyetlen szóban – mágikus, néha démonikus kapcsolással – úgy katalizálja az indulat és az értelem elemeit, mint a begerjesztett atommag a protonokat és neutronokat… De írtam néha ritmusos sorokat, és a sorvégen néha csörrent egyet a „barbár ékszer”, a rím. Volt közöttük, ami úgy festett, mint a vers, de a sűrű-robbanékony feszítő erő hiányzott a verseimből. És ilyen töltés nélkül nincs „költészet”.[6] Valóban „rímgörgető” ez a verse is, de a száműzött írónak az amerikai fogadtatásával kapcsolatos negatív élménye, és a régi irodalmi, és otthoni valós élmények hitelessé teszik a verset: még ma is együtt érző, megrázó költői élményt ad, főként ha halálára, az öngyilkosságára gondolunk.
Azt felelte: oké.
A vers születésének egyik élmény-előzménye egy olyan, akkor tíz esztendős nevelt fiával kapcsolatos anekdotikus történet, amit leírt naplójában. „Jánossal elolvastatom Ady A Duna vallomása című versét, amelyet H. amerikai útja előtt valahonnan lemásolt és beküldött. Betűzve olvassa verset és bevallja, hogy egyetlen szót sem ért belőle.” Ez az élmény és gondolatsor motiválja a versnek ezt a szakaszát:
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A ’pillangó’, a ’gyöngy’, a ’szív’ – már nem az, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyermeknek Toldi-t olvasod, és azt feleli: oké.
De megjelenik a versben Márai amerikai vízumkérésének herce-hurcája is. A Napló az élményt így örökíti meg:
„Róma ég a júniusi hőben. Este visszatérve express levél fogad, melyben a kivándorló hatóság értesít, hogy minden vizsgálatot lefolytattak ügyünkben, politikai és orvosi szempontból nincs kifogás amerikai bevándorlásunk ellen és sürgősen jelenjünk meg a konzulnál, letenni az esküt és átvenni a vízumot. Másnap délben elmegyünk. A konzul huszonhat-huszonnyolc éves, szőke, rendkívül bárgyú arckifejezésű ember. Lassan és gondterhesen átvizsgálja iratainkat, elismételi az adatokat, amelyek számtalan vizsgálat és kihallgatás eredményeképpen az amerikai hatóságok jelentésében amúgy is ott fekszenek előtte, nagy nehezen megérti, hogy író vagyok – ez láthatóan nem illik az általa ismert mesterségek fogalomkörébe, mert aggályosan és többször elmagyaráztatja magának, hogy mit írok, – azután megesküdtet, hogy az igazat mondtam, s átmegy a szomszéd terembe, ahol egy kisasszony a konzul utasítására nekikezd gépbe írni egy application-t, amely a vízumprocetúra utolsó pillanata. Amikor a kisasszony javában ír, a konzul újra megjelenik és közli, hogy az esetemet újra fel kell terjeszteni kivizsgálás céljából Washingtonba, mert író és újságíró vagyok, s az ilyen gyanús és kétes esetekben csak akkor adhat vízumot, ha Washington újra vizsgálatot folytat le. Ez még két hónapig tart, – mondja nyugodtan. Megkérdem, mire voltak akkor az eddigi vizsgálatok, amelyek igazolják politikai előéletem. Vállát vonja és elmegy”.[7]
A versben így tükröződik az élmény:
A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. –
Havi ezret kap és kocsit. A mistress s a baby
Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?…Rippli színe? Bartók vad szelleme?
A versben éppen úgy, mint a naplójegyzetekben tükröződik az emigráns sors minden keserűsége.[8] A vers így vall erről a keserű felismerésről:
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – — –
Maradj nyugodt. Lehet.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él is a kis sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hát így. Keep smiling. És ne kérdezd senkitől: miért?
Vagy: „Rosszabb voltam, mint ezek?…” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess.
Keep smiling – Yes or No!
Az ellentétek végigkísérik Márai Halotti beszéd című versét: olykor éles szembeállítást fogalmazva meg („de már”…), máskor meg a keserű száműzött sors egyes időszakait, “stációit” kifejezve („még” – „már”). Szathmári István elemzésében azt olvashatjuk, hogy a rideg angol nyelvű felszólítás („Keep smiling”) előrevetíti az 55. sorban jelzett, az eddigieknél is rettenetesebb jövőt: „Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet.” A „még-ek” visszaszorulnak, szaporodnak a „már-ok”, több mindig a komorság, a reménytelenség, a tehetetlenség. Ezt az ismétléssel, a szórenddel, az azonos mondatszerkezettel stb. még erősíti. A verssorok elejére helyezett igékkel szól olvasóihoz, így akarja felrázni: „Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, / Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten!” Az ott és az itt tipográfiai kiemelése is erősíti az ellentétet, az otthoni, magyarországi „osztályidegen” besorolást, a hazai magyarok közül való igazságtalan kizárást és az itteni, külföldi “embertelen” semmivé válást, a nagy tömegben az egyes embert alig „számon”tartó statisztikai szemléletet. A Kosztolányi által is sokszor emlegetett “ember-voltot” megcsúfolják, az egyéniséget nem tisztelik. A szörnyű tanácsok után („Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.”) – mégis megpróbálja emberibbé formálni a „nagyvilág” torz szemléletét, a maga kis emberi egyéni emlékeinek számontartásával („egy hajfürtöt, fényképet, költeményt.”). A költő megállítja az olvasót rövid kijelentő mondatával: „Mert ez maradt.” A csak-ot nem teszi mellé, mert nem kell, hiszen éppen ezek az apró emlékek jelentenek talán legtöbbet az ember számára.[9]
Nyelvi tápláléka Arany volt
A verset Márai a magyar irodalom halotti beszédének szánta. Erre utalnak a versbe szőtt, a magyar költőktől való versrészletek. A direkt idézeteket a vers kéziratában aláhúzással, idézőjelben, míg a nyomtatott szövegben kurzív betűkkel emel ki. Három helyen találkozunk a versben jelöletlen idézettel, kétszer egy-egy sorban a Szózatból,[10] egyszer pedig, Tompa Mihálynak „A gólyához” című verséből az utolsó szakaszt alakítja dialógussá.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad…”
Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten…”
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”[11]
De Kosztolányi is eszébe jut, hiszen a versben idézett három elporladó szó, a „pillangó”, a „gyöngy”, és a „szív” közül a két utóbbi Kosztolányi tíz legszebb magyar szava közül való. A Mikó utcai gesztenyefák emléke is az elpusztult lakásán túl a nagy „szomszéd”-ra, Kosztolányira emlékezteti.[12]
Arany János sem marad ki a vers említettjei közül, akinek versei a Napló tanúsága szerint Márai mindennapi nyelvi tápláléka volt. (14. és 32. sor). A tyrrheni tenger zúgásában Babitsot hallja és „Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát”. Említi Adyt, Rippl szineit, Bartók „vad szellemét”, sőt Radnóti „tajtékos ege” is megjelenik a vers hatalmas pannóján.
Feltétlenül figyelnünk kell arra – a verselemző Szathmári István figyelmeztet rá –, hogy az olvasót is megszólítja Márai Sándor, közvetlenül fordul hozzánk az egyes szám második személyű, tegező alak használatával (“tűrd”, “tudod”, “mosolyogj” stb.). S ugyanakkor ezt a szemléletet még tovább viszi a költő, általánossá formálja, önmagát is a szerencsétlen hontalanokhoz, száműzöttekhez számítja (“Emlékeink”, “Nyelvünk”, “idegeink”, “vagyunk” stb.). Igaza van Szathmári Istvánnak: ezzel a közvetlenséggel “barát szól baráthoz, felelősséget érző személy beszél a nagyon is érintettekhez, illetve olyan, aki maga egyszerre megszólított is…” Így hangsúlyozza a vers az általános alanyt és az egyes emberhez szólás meghittségét egyszerre. A Halotti beszéd “stációiról” ír Szathmári István, a szomorú és reménytelen száműzetés egyes állomásait követi végig: “egészen a végkifejletig: a végpusztulásig. ”[13]
Márai 1952 nyarán, amikor már New Yorkba letelepedett magyarként élt, ezt jegyezte fel naplójában: „ A nevemet már – leveleken, hivatalos alkalommal – ékezet nélkül írom. ’Koppan a csákány és lehull’… Ezt az ékezetet nehéz lesz még egyszer az életben visszakapni.”[14]
Lehull egy ékezet – lehull egy csillag
Gyakran idézzük Márai versének azt a sorát, melyben a “lehull nevedről az ékezet” sajátosan magyar fájdalma fejeződik ki. Eltűnik az igazi magyar családnév, keresztnév néhány betűje, így már a születése óta őrzött névvel együtt talán “mindent” elvesztett, mintha a létét vonnák kétségbe ezzel. (Ezt a problémát, neve magánhangzói ékezetének elvesztését, ezt a mások számára talán megmagyarázhatatlan fájdalmat a San Gennaro vére című regényében is leírja.)[15]
Márai egyszerre halt meg ékezettel, és vetett véget életének ékezet nélkül. Pedig öngyilkossága után fél évvel az orosz csapatok elhagyták Magyarországot, jöhetett volna haza, de a szomorúságát, a fájdalmát sem a test – mert „elszáradtak idegei” –, sem lélek már nem tudta elviselni.
P.s.
„A halál, amire nem vágyakozom különösebben, nem probléma, hanem szükségesség, eddig még mindenki túlesett rajta, és utólag senki nem panaszkodott… Mostanában az egyedüllétben engem is kísértenek az álmok, laikus módon szeretnék választ kapni egy illetlen kérdésre, amit jó társaságban nem szabad kimondani. A kérdés így megy: Lehet, hogy talán mégis van lélek?” (Márai Sándor utolsó levele Szőnyi Zsuzsához.)
Móser Zoltán
Jegyzetek
[1] Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt. 1950-1951-1952. (Torontó, 2001) Vörösváry 212., 207. A továbbiakban – Szigeti Jenő tanulmánya alapján – ANK rövidítéssel jelezzük.
[2] „A gesztenyefák, melyek emeletmagas lombkoronájukkal sorakoztak a házunk előtt, elpusztultak a háborúban. Az ágakat letépték a Ráta-bombák és az ágyúgolyók mintha minden szélviharnál irtózatosabb erők viaskodtak volna a vastag törzsű gesztenyefákkal. Szép, dús fák voltak, tavasszal feltűzték hófehér és rózsaszín gyertyáikat, nyáron a mélyzöld lombozat beárnyékolta a szoba ablakát, ahol laktam, éltem. Volt egy évtized, amikor tartalma és értelme volt számomra ennek az utcának, környéknek, az embereknek és a lombos gesztenyefáknak. Volt valami súlyos, teljes, eleven ebben az utcarészben, az ifjúság, a férfikor, az ármány és szerelem, a becsvágy, csalódás és kielégülés meleg lélegzete járta át a sűrű lombokat.” (Föld, Föld…)
[3] Ez a rész Szathmári István: Alakzatok Márai Sándor Halotti beszéd című versében ( In Szekér Endre: Por és hamu), illetve Szigeti Jenő: Márai Sándor Halotti beszéd című versének keletkezéstörténete és fogadtatása című tanulmánynak felhasználásával készült. In pim.hu/hu/marai-sandor/szigeti-jeno
[4] ANK. 195l. 199-200.
[5] ANK. 1951. 198.
[6] Márai Sándor: Föld, föld!… Bp., 1991. 98.
Emlékezések. Torontó (1972). Stephen Vörösváry-Welle Publishing Co. LTD. 9l., illetve: Bp., 1991.
[7] ANK. 1951. 200-201.
[8] ANK. 1951. 208.
[9] Szathmári István: Alakzatok Márai Sándor Halotti beszéd című versében.
[10] 23. sor: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat…” Vörösmartynál: „Az nem lehet, hogy ész, erő / És oly szent akarat…” – A másik idézet a 33. sorban: „Az nem lehet, hogy annyi szív…” – ez megfelel az eredetinek.
[11] A Tompa Mihály vers idézett szakasza így hangzik: „Testvért testvér, apát fiú elad…/ Mégis, ne szóljon erről ajkad, / Nehogy ki távol sír e nemzeten: / Megutálni is kénytelen legyen.”
[12] Szathmári István: i.m.
[13] Szathmári István: i.m.
[14] ANK. 1952. 289-290.
[15] Szathmári István: i.m.
Illusztráció: Móser Zoltán, OPEN
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
