Halmosi Sándor: ELFOLYT (versek)*
*Előzetes a költő Tantra és hőszivattyú című, megjelenés előtt álló verseskötetéből
•
Adományra hökken, aki költészetet vár Halmosi Sándor legújabb kötetétől. Mert igaz ugyan, hogy a Tantra és hőszivattyú verseket bocsát elénk, ám e poétikai kultúrának legalább annyi köze van a bölcselethez és a misztikához, mint az irodalomhoz. A könyv alaktana és szellemvilága a költő életművének meghatározó jegyeit sűríti magába: változatos formakészlet, missziós eltökéltség, hamvasi világkritika és krisztiánus létbizalom fogódzik össze, hogy a megváltott világban megváltatlan módon élő embert teremtménnyé szólongassa. A szerző lírai trilógiája (Napszálkák, Neretva, Katharok) felől olvasva egyszerre összegzés és továbblépés ez a versanyag, elsőrendűen pedig „emlékezés a bennünk élő aranykorra”, egy hovatovább koldusi figyelem nyelvén. Pilinszky fedő bűnről írt, Halmosi felfedő bűnöket listáz. Hol szabadverses áramlással, hol szentenciás eréllyel. Kérdései kényelmetlenek, ráeszmélései engesztelők, ajánlatai radikálisak. Következtetései, miközben a lövészárkok akusztikáját is ismerik, papírra kéredzkedő csöndekkel egyívásúak: „Aztán mégiscsak összeborulunk.” „A beszéd miatt megfeledkezünk a lélegzésről” – mondja Paul Valéry. „Ne sóhajtozzunk tehát, hanem énekeljünk” – biztat C. H. Spurgeon. Halmosi Sándor verseinek páratlan erénye, hogy levegőt fúnak a tüdőnkbe akkor is, ha légszomjról énekelnek. A Tantra és hőszivattyú: kiűzetés az apokalipszisből.
Halmai Tamás
•
SZIDDHÁSZANA
És felment a toronyba, és kikönyökölt
a néma világra, még mielőtt a harangot
felhúzták volna, és a templom újból felépül.
Meg sem mozdult a gyakorlat alatt.
Elévül minden, ha megkondul.
TACITURNITAS, SILENTIUM
A villamos alatt a sín, ha énekes madár iszik
belőle, zivatar után. Kavicsok a cipőben.
Appell. Sírás előtt a védtelen táj.
ÉGI GOBELINEK
Betonra applikált égi gobelinek között élünk,
nem látjuk mégsem az anyagban a képmást.
Az anyagot sem, a lélek szétnyűtt szövetét.
Áttetsző metaforáin át fényre ágaskodik
a fénysóvár élet. Néha elevent, néha lebegőt
szül. A máglyák körül hiúságok, halmok.
Szégyenünket világítják belülről a szépek.
A LÉLEK TITICACA-TAVÁN
Nádhajókon a lélek Titicaca-taván, a szélfútta égi
Budapesten. A vízen járunk, amikor nem halászunk,
s nem velünk számolnak a kivetett horgok. Hosszú
az út haltól halig. A szaporítás mesterei mögött alig
kivehető a kórus. Senki sem szól. Fényhatlan hegek
a láthatókon.
FÁJTÓL FÁJIG
Fájtól fájig, Újbudától Potaláig, s vissza, mulasztások
kopasz hegyein át. A polgári gyönyörök kertjébe nem
belépni, a kutat megásni, szólni a jó pásztornak,
hogy az intenzív gyepet az értékes gyomok körül
le kéne már legeltetni, s amikor kihűltek a szerszámok
s körülöttünk a kedves tárgyak, s rendet tesz a sötét
rendetlenség, amiben élünk, ellenünkre félni.
Amiről nem csináltak még filmet, amiről nem is lehet
úgy beszélni. A jövőre kellene gondolni, ha már most
nem élünk, mert hát a majd, a legszentebb hátha,
s mondjuk a sok mantrát, lélekre tapaszt.
Száraz gleccservölgyre mered a kép.
Eljött a mi országunk, mi nem e világi.
Minden más bevégezetlen marad.
BEHÚZOM A FÜGGÖNYT
Behúzom a függönyt, maradjon kint
legjobb énünk,
a fény,
amit majd oly sokáig hiányolni fogunk,
csukott szemmel,
menni dühödten a falnak,
éghetetlen áldozatot bemutatni
az összes áldozatért,
megtalálni azt az egyet,
ki tényleg parancsra cselekedett,
egész valójában,
és lemeztelenedett,
de addig beszélj velem,
beszélj hozzám,
ha nehezedre is esik,
a fényről kint,
mint bent,
elrekesztve jól,
a hét szűk esztendőre,
számolj velem
és népes családommal,
8 milliárd 21 millió 467 ezer,
188 millió születés ma,
94 millió ki tudja, milyen halál,
13 millió autó az idén,
pedig március van, 12-e,
27 millió bicikli,
535 572 kiadott könyv,
228 millió 858 ezer újság csak ma,
3 millió 746 ezer eladott mobiltelefon,
150 milliárd 317 millió kiküldött e-mail,
1 millió hektár erdőveszteség,
2 millió 318 ezer elsivatagosodott hektár,
868 millió alultáplált ember a világon,
1 milliárd 741 millió túlsúlyos,
ma éhen halt 15 836 ember,
mire ezt leírom,
tízzel több,
fogy a víz, bizonyos energiák, hordozók,
kábítószerek, neuronok,
207 ezer 156 öngyilkos.
De te is csak ennyi vagy, Ezékiel, pajzán dalok
énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a hangot.
Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek.
Hermann Hesse sem él már.
Ha ugyan ez az élet, és ő van ezen a körön kívül.
Ha ugyan nem ő húzta be a függönyt,
hogy ne lássam,
ne azt lássam,
tegyem a dolgom, népes családom dolgaiban járjak,
műveljem a szőlőt,
mert ez a munkaköri leírásom,
ezért születtem,
s közben fogyasztom én is a papírt,
a pipadohányt,
a cabernet francot,
és a grafitot a ceruzámban,
no meg a fényt, még ha tompított is,
mire a fájdalmon átszűrődik, már alig pislákol,
veszett fejsze nyele.
Rendőri sorfal az üdvözülni akarók és az ellentüntetők között.
Mindkét oldalon szeméthegyek, egyszer használatos
arcok, jelszavak, üres szlogenek.
De mire virrasztani kéne, már egy lélek sincs
a téren, mi teljesen üres,
mint amilyen szemmel Jónás tekintett Ninivére, először.
Pedig a nyelvet feltámasztani legalább két ember kell,
mint a legelején, emlékszel,
te meg én,
csak mi ketten,
ha nem beszélsz hozzám,
nem lesz teljes a te békéd.
Két lap közé szorul a fény.
Nem merem megkérdezni,
miért látom
a te szemeddel,
és miért ennyire kék
a dél,
ha nincs.
ELFOLYT
Egy kevés panaszom mégis lenne ellenünk,
egy nem várt feloldozás. Hosszabb lesz a még.
És egészen hosszú a már. Elfolyt a magzatvíz,
az őrség váltásra vár. De néma minden harsona.
NEM TUDOM ELHALLGATNI
Nem tudom elhallgatni. És te sem fogod.
Ha ismernénk egymást, megtartanánk a fogadalmat.
Ha újra eljön, nem tesz hirtelen mozdulatokat.
Emlékezik a kezében minden, ami volt, ami van,
és ami lehetne. Felállítja a felborult kupát.
És az összes többit, egymás után.
Kiönti az első bort. Utolsónak iszik.
Illusztráció: ΙΧΘΥΣ
Ezek is érdekelhetik!
Tornai Xénia: Holt költők társasága (versek) →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Szederkényi Éva Kata versei* →
