Babics Imre: Poszt a humuszon (versek)
Küldetés
Szárnycsapások keltette légáram-véset
a halott lány sírján, végső küldetésed
talán ez volt, megszökött jákópapagáj:
havazni fog, átáznak szürke szárnyaid…
A halott lány, szégyene falujának, áll
majd föléd, s habár kóbor macskák járnak itt,
temetőnkben, érintetlen marad tested,
csak eltűnik, oda, hol tényleg kerestek.
A halott lány csúnya volt, mosdatlan, félvak;
kihűlő madár csak pillanatnyi éj vagy
most számára, s aztán örökös pirkadat
cseppje… És míg nyugat felől komor felhők
jönnek, kiadják terhük, s a hó majd szakad,
egyre szakad, a holt sokfelé terel hőt,
eltompult lelkéből ki nem áradhatót,
hajnaláét.., míg körben jégember-lakók.
A halott lány nem dajkált elaszott mellén
csecsemőt, anyatejéért nem sírt fel lény,
éhes csöppség, nem volt szűz mindazonáltal:
agybeteg sógora megerőszakolta
sokszor; s egy papagáj káromkodva szárnyal
a nem láthatóban, noha semmi dolga
nem lenne már, mielőtt fényedbe olvad:
Igen és Nem megtörténik ott, ahol vagy.
A halott lány hátán nem volt ribancrendszám…
…sírja fölött első hópelyhed kereng, szán
minden élőt a rideg kristályszerkezet,
s noha felfoghatatlan jelentést hordoz,
friss nyom mégis, mi oly valóságba vezet,
melyben végül küldetést rendelsz a holthoz,
a hólepel lehull: nincs, mi értéktelen,
s fehéren vakít a föld alatti jelen.
Figyelem
Százlábú lényéből hűs szemek figyelnek:
időtlenségért esdeklő tudatúak
lebegő, mohó vágyának nem felel meg
az a Semmi, mit giliszta, kullancs, szú ad,
mikor a határtalanba átemelve
‒ fennkölt pillanatától az elmúlásnak ‒
súly már mindkét oldalon, s a mérleg nyelve
is egyben, s a Teremtés utáni másnap:
minden. S midőn egy százlábút eltaposnak
továbbra se lankad hűs szemek figyelme:
belső halhatatlanság forrása poshad
egy fajban, amely Istenről énekelne.
Sötétség
Egy faj sötét oldalán, hol
kóbor kutyák álma lángol
soha el nem hamvadhatón,
e tűz megvilágít mást is:
előkúszik, miként áspis
kígyó, az űr fialta klón.
Embert mímelő utánzat,
kinek sorsot a Sátán szab,
olcsó entrópialélek,
mely megretten, visszahőköl
a létvándorlási hőtől,
így a széthullásba széled,
hová kóbor kutyák álma
semmiért alá nem szállna,
nincsenek oly szörnyű éjek.
Kérdések
Göcsört volt az Időn, mikor
fodrozódó hajú, pajzán,
csillanó najád őrködött
ebihal-kopoltyú mögött,
kötéltáncolt harcsa bajszán,
s lábnyomán ringott a csibor?
S így a kiszáradt patakok
jelentettek simaságot
homokzsinórján Időnknek?
S ha lecsapolt lápvilágok
naphőjében gőte főtt meg,
út volt az, nekünk kiszabott?
Odakintről
Hang árad a kozmosz mélyéről, rákérdez:
‒ Isten figyelme, milyen okból kísértesz
még a Kék Bolygón és öltesz embersorsot?
Értetlen, hierarchikus tudat hangja:
szaporodhatnak tömegesen a korcsok,
nem satnyul el gomba, hangya, alga, hanga,
leigázhatatlan, okos élőlények,
Isten terveiben mind eposzi ének.
Meteor
Felhő siratja foszlányát,
szétporladót fagyos égben,
változást várnak vargányák,
fák, kagylók, az ember még nem.
Sötétet hoz nagy fényesség,
telet csóvája vad tűznek,
egyetlenbe folyó esték
minden lelkest összefűznek.
Vacogásuk, rettegésük,
‒ elhagyóban az anyagot ‒
sűrű féreglyukon rést üt:
energiává vált magok.
S míg a Föld önmagára lel,
s lőn új s más gén, alga, spóra,
levél, páncél, csecs, anyatej,
ők valaha volt bolygóra
istenhitként lelibegnek,
s kezdet testnélkülisége
burka fényjárta tereknek,
hol kihajt a Pont s a Vége.
Tócsák
Szarvasok tócsák jégtükrét
feltörik, összeroppantják
holdfényt vonzó patáikkal,
hajnal előtt még: szomjasak;
vadászik rájuk sok nyikhaj,
ujjaik közt sötét vasak,
s hegyomlásnak hallják hangyák,
nem a jég, lövedék hangját:
istenkéz írta létük rég
‒ csupán költői olvasat.
Istenverte államukban
‒ hol, ha van bölcs, meg se mukkan ‒,
törnek-zúznak elfajzottak
rőt gazdájuk parancsára,
aki patát visel s szarvat,
szellemet cserélve sárra,
melybe hangya ragad s tarvad,
bár istentől alkotott had,
jég tükrére írt szavuk van
‒ csupán költői kép: pára.
Félrehajított
Fűtőelem
Egér gombszemében fakó
a félelem, épp látható,
mert a macska talpa alatt
már a kiút felé halad,
s éjszín gombszemében szükség
fénye lobban fel, sugallván:
Odaátiak jönnek, hogy fűtsék,
s mancsok között se lesz halvány.
Kérgek
Rücskös kérgükből álomport
morzsoltak rég vajákosok,
tudták fehér fűzek… hóbort
vajh, hogyan lett ez agymosott,
öntelt fők között, nem értik,
de amúgy is lényegtelen.
Más kérdés fontos: miért itt,
kiszáradó élőhelyen
álmodnak, s ha igen, tovább
miért nem tart ez az álom:
törzsükhöz kiköti lovát,
keresztül néz a homályon
a Mágus, lehullnak kérgek,
s minden s mindenki felébred.
Érzékelés
A csöpp pók nem érzékeli,
sóhaj, bűnbánattal teli
kapja-e fel, s röpíti át
‒ semmibe vett létpáriát ‒
konténer falai között
(éjjeli őr különbözött
össze éppen múltjával ott,
s kívánta, bár lenne halott)
valamely távolibb pontig,
hol műve újra kibomlik;
vagy uszályos szélfuvalom
felejti, elgyengülőben,
sírt őrző márvány angyalon,
s ott, világhálóba szőtten
kitölti fontos idejét,
mint szárnyak árnyának lelke,
mint célzottan mozgó fejék,
nem tudhatván, megfelelt-e?
Szenvedélybeteg
Minden megalázottság és minden szégyen
a téridő odvában marad, amiként
diói egy mókusnak, mit macska ölt meg,
elenyészik, még pár hónapot itt tölthet
…s míg szétrombolt porhüvely fekszik a jégen,
fosztogatók élvezik a vadászidényt.
Esendőség zúzódásai szívódnak
fel oly magasságokban, hol érdektelen
a magadnak teremtett legbelső pokol:
megbocsátáson az önvád át nem hatol,
ahogy hit sem keres kiskaput kételyen
…józan gonoszoknál te tűnsz láthatóbbnak.
Bizonytalanság
Hamut visz a szél vagy hamvat,
városét vagy valakiét?
Csak a jeges légáram vad
———dühe biztos,
ha helység vagy lélek kiég.
———Sötét, izmos
hordák ha felkerekednek,
kirabolnak gyászolókat,
vagy gyászolnak, mert a Jó hat?
Kérdés, mit Isten lebegtet.
Illusztráció: A ‘Félrehajított’ (sírhant-stukkó [H. B. A.])
Ezek is érdekelhetik!
Tornai Xénia: Holt költők társasága (versek) →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Szederkényi Éva Kata versei* →
