P. Gábor Mózes: Örök értékek mentése
Korunkban a profántól a szakrálisig egyre kevesebb és szűkebb út vezet, ezért különösen meg kell becsülnünk a vallásos képzőművészet legkorábbi, legszebb és folyamatosan fennmaradt hagyományait.
Nem véletlen, hogy a keresztény Kelet ikonjait nemcsak szülőföldjükön őrzik és becsülik meg, hanem szinte a világ minden részén elkezdték utánozni és a maguk tradícióival vegyíteni. Mivel érzékszerveink közül a szemünk a legfontosabb, a jelenkor sem mondhat le a szentség vizuális élményéről, amely a jó ikonokról visszatükröződik. A keleti keresztény „képírás”, mint neve is mutatja, kiegészítette a Szentírást, amellyel a sémi (zsidó, muszlim) vallásosság képek nélkül is megelégedett. A görög ikonok egyedül élték túl a fáraókori sírfestészetet, mert élő folytonosságban fordították szembe az egyiptomi falképek profilban ábrázolt alakjait a mindenkori szemlélővel. A koporsófedelekre festett legkorábbi keresztény arcképek ideális formában őrizték meg a megboldogultak hitét, öröklétre irányuló, tágra nyílt szemét és szemléletét. Szinte csak ennyi maradt az óegyiptomi vallásból, amely nyomtalanul eltűnt a korai kereszténységben, majd a kopt egyház kivételével felszívódott az iszlámban. Ezekre a változásokra magyarázatot adhat a tévutakra került alexandriai teológia, mely Máriából Istenszülőt csinált Ízisz és Hórusz példája nyomán. Ez a monofizitizmus elvesztette a kulcsot Jézus történelmi realitásához, megtagadta monoteizmusát, így Jézusa eltakarta az egyetlen Istent, az iszlám hangsúlyos lényegét is.
Téves az a felfogás, hogy az ókori Egyiptom kultúrája a halálon és a halottkultuszon alapult volna. A monumentális piramisoktól a legegyszerűbb sírokig minden arról tanúskodik, hogy az egyiptomiak éppen ellenkezőleg, a halál után következő, „igazi” életre készültek és törekedtek. Halottas-könyvük (a tibetihez hasonlóan) az átmenet rítusaihoz nyújtott mitikus segítséget, amit a sírfeliratok konkretizáltak az adott személyek esetében. Az elhunyt képe ideális formában örökítette meg a koporsóban fekvőt, az ősképnek (archetípusnak) a keresztény felfogás szerint egy testnek feltámadása után a romlatlan öröklétben kell újjászületnie. Míg a fáraókat és az előkelőket szobrokban ábrázolták, az egyszerű közemberek megelégedtek fára festett, rendkívül eleven, örök életre figyelő portréjukkal. A kereszténység ősképe, a Mester ikonja, soha nem vesztette el spirituális fontosságát, bár Máriáé mennyiségben a háttérbe szorította. A kora-keresztény katakombákban még nincsenek Krisztus-ikonok, de emberalakként jelen volt egy őt pótló valaki, mert az „Emberfia” ekkor még nem lett „Istenfiává”. Csak a torinói lepel vizsgálata óta tudjuk összehasonlítani a hagyományos ikonok tanúságát a lepel férfijával. Megmaradt a történeti hűség és az idealizálás egyiptomi szintézise benne, viszont megjelent a keleti vallási hagyományokból ismert fénygömb (glória) a fej körül, majd az egész testet körülvevő dicsfény (mandorla) Jézus alakjánál. A IV.-VII. sz.-i ikontisztelet az egész Kelet-Római Birodalomban kiterjedt a templomi freskókra és mozaikokra, sőt szobrok is megjelentek görög-római mintára. Az egyre ellenőrizhetetlenebb, burjánzó tematika politikai-vallási reakciót váltott ki, elsősorban a kis-ázsiai származású bizánci császárokból, akikre hatott a muszlim-sémi képellenesség. Radikális politikai reformjaikhoz ikonromboló puritanizmus társult, amit azonban a hívők többsége elutasított az ikonfestésben leginkább érintett szerzetesek hatására.
A 787-es II. nikeai zsinat kompromisszumos döntése egyaránt elítélte a „képrombolókat” és a „képimádókat”. Később sem volt könnyű elválasztani az ábrázolt személyek szentségétől az ábrázolás „szentségét”, ezért meghatározni, szigorítani kellett az ikonfestés írott és íratlan szabályait. Nemcsak a téma döntötte el, hogy mi számít ikonnak, hanem technikai kivitelezése, stílusa, sőt az ikonfestő szellemi-erkölcsi fogékonysága is. Saját gyakorlatomból tudom, hogy mit jelent fölkészülni a szakrális alkotásra, mert morálisan érzéketlen ember torz szemlélete miatt nem ábrázolhat reálisan megvilágosult szenteket. Az itáliai reneszánsz szentképfestői hiába festettek meg bravúrosan minden legendát, de mivel maguk sem voltak szentek, a barokk-korban Caravaggio maximálisan profanizálta az ábrázoltakat. Így a szentek fejét övező fénygömb egy fölöttük lebegő aranykarikává anyagiasodott vagy csak egy halvány fényfolttá. A megrendelő, a szintén alkalmatlan klérus, ezt a változást éppúgy nem vette észre, mint a rájuk bízott nyáj, aminek csak elvilágiasodása lehetett az oka és az okozata. Damaszkuszi János ortodox magyarázata az ikonokkal kapcsolatban sántít, mert amennyiben a keresztény teológia lényege lenne a bűnöktől való egyetemes megváltás Krisztus keresztáldozata révén, akkor szükségtelen lenne saját erővel (is) megtisztulni, megvilágosodni és példája nyomán megszentelődni. Ha minden az isteni kegyelemtől függ, és Pál szerint „ingyen” jutunk üdvösségre, akkor az ikonrombolóknak és a puritán protestánsoknak lenne igazuk, így nem kellene emberi segítséget várni, főleg kézműves formában. Ha azonban fontos, hogy saját erőfeszítésünkkel is „munkáljuk üdvösségünket”, vagyis elhagyjuk bűneinket és megtisztulva, megvilágosodva igyekezzünk a szenteket követni, akkor az ég oltalmát keresve sem mondhatunk le az előttünk jártak művészi példájáról. Hiszen a fényképek is konkrét, személyes kapcsolataink fontosságáról szólnak, mennyivel fontosabb Jézus minél reálisabb hatása. A Mesterhez és tanítványaihoz fűződő élő, kapcsolatot szolgálták azok a jól sikerült, ihletett ikonok, amelyek időtől függetlenül, korokon át sejtetik meg a szentek égiekhez tartozását, akiken „visszaverődik” valami az égiek fényéből.
Az igazi ikonok valóban bemutatják, hogy a megvilágosult ember tiszta, átszellemült arcából világosság sugárzik, és nem vetül rá külső árnyék. Tágra nyílt tekintetükben többnyire béke, szeretet és boldogság fejeződik ki, és nem szigorú szemrehányás a világ felé. Még Feszty Masa (Mária) szuggesztív képein is érezhető a lelki valóság tekintetben kifejeződő üzenete. Ezeken a szentképeken látszik, hogy a szent túl van minden halálfélelmen, már megérkezett az örökkévalóság világosságába, melyre ősidők óta vágynak a hívők. Legalábbis azok, akik emberségüket nem anyagi célokra fecsérlik, hanem az emberfölöttit kutatják. Természetesen kevés igazi ikon van, még ha technikai-formális szempontból kifogástalannak látszanak is. Néha egy-egy esetlen, régi ikonban több „spiritusz” érezhető, mint a friss, rutinnal megfestettekben. Erről sokszor maga a festő sem tehet. Legértékesebb ikonomnak azt a „Keresztelő Jánost” tartom, melyet orosz mesteremtől, egy apácától kaptam. Festője úgy azonosult a szenttel, hogy szinte fölösleges lett a tudatos összpontosítás, ha érzi, hogy keze, szeme „vezetve van”. Miután mindent elvégzett a legjobb igyekezettel és alázattal, valószínűleg maga is elcsodálkozik az eredményen. A szándékolttal szemben valami meglepetésszerű jött létre.
Illusztráció: ‘A Születés Templomában’ (ikonrészlet: Вифлеемская икона Божией Матери)
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
