A Költészet Napja (1./4) – Báthori Csaba
A Költészet Napja alkalmából szerkesztőségünk kétnapos kínálattal szolgál.
Az első nap – részben korábbi Napút-számból emelve ki (Kútfő-rovat) – Báthori Csaba költőparódiáiból válogat, mellé pedig Halmai Tamás műhelyünkben készülő Egy papagáj gyerekkora című könyvének stílusjáték-sorozatából ad mustrát.
Második nap – ugyancsak Kútfő-módra – Áprilisi tizenegyek című szép hírű összeállításunkból – ⇒http://www.naputonline.hu/2014/03/16/xvi-evfolyam-3-szam-aprilisi-tizenegyek/ – a József Attila nevére alkotott akrosztichonsort emeli ki erre a napra, mind a 30 szerzést. Mellettük Jámborné Balog Tünde két etűdje a “költészet hatalmáról”
Báthori Csaba
Bestiarium Literaricum (részletek)
A lator. A clumber-spániel és a sásföldi vízispániel ritka keveréke, amely voltaképpen csak a nőstényvizeket és a férfias szárazföldeket szereti, és hosszú lapulásokra képes főleg dürgés és hímesőzés idején, lejáratkor és széptevéskor. Mindenhol hosszan tartózkodik, menetirányát is ritkán változtatja, és folyton kúthangszerű mélységekről tudósít, ha alkalma adódik állati beszámolókra. Szeret szárnyasnőstényt elejteni és megtartani, de csak módjával falatozik belőle. Előbb a ropogósát kóstolja meg, majd kápájánál nyalogatja, végül pedig a leglágyabb részeken részegül meg egészen az elalvásig. Ilyenkor nem fényképezhető, pedig a spániel tükörben kedvesen lakozik, és másolja magát. Sokáig idomítja magát öltözködés, szólalkozás és magaviselés tekintetében, de megérése után hallatlan elegáns szárnyaskutyaként jelenik meg a nehézkes irhásemlősök gyűrűjében. Szeret nyilat kilőni nőre, versre, vadra, idegen költeményre, és szeret visszahozni messzire lőtt nyilakat, eldobott verscsutakot, fadarabot; találékonyságáért inkvizítornak is nevezik, oroszul „nagy inkvizítor”-nak. Tápláléka sokrétű: ínyence ő a lágy, növényi betűbáláknak, de nem veti meg a száraz taplót, a megsárgult orosz cserjét, a víz felületén úszkáló emberfoltot, és a metafizikus pinaföjhőt, hónaljat és érzéki piszléket. Hát- agycsontja kiálló, tarisznyás, versek tárolására kiválóan alkalmas. Emlékezete attól oly rendkívüli, hogy faroklebenyében és széles bordakasában légyfogószerűen ragadékony verslépek húzódnak. Ha valamely hanghalmazezek közelébe ér (értsünk itt kb. egy kilométeres távot körben), akkor az állat rögtön örökös megjegyzéssel reagál. Elraktározott táplálékából tetszés szerint fogyaszt, néha másnak is ad, sőt belső szaporulattal őrzi őket. Mindig szabályozott utakon jár, ezért nagy ívben kerüli a műveletlen szakadékot, szurdikot, sziklafennsíkot. Ott érzi magát a legotthonosabban, ahol táblák jeleit látja, időt mérhet, minden állat testét megmérheti, és a farkánál collstokkal ellenőrizheti a végződéseket. Szállni szeret, de még inkább kedveli a földközeli tarlókat, barlangokat, sást, hínáros vizet, bugyborékoló gázkitörést, teremtéskori párákat, kigőzölgést, nyirkos szőrfonatot, vidrahullatékot, elszórt nősténylapockát. Hangja a szomorú dalmát eb vonításához hasonlít, de annál pallérozottabb, kimértebb, rejtőzködőbb. (Ezért délvidéken az állatot „bujkár”-nak is nevezik: hangját vagy hozza vagy megfojtja a szél.) Négy lábon áll a földön és levegőben, de úszni is négy lábbal úszik, és a föld alatti túrásokban is néggyel halad előre. Indulatos perceit titkolja, úgyhogy zömmel zárt állkapoccsal, erős vesetájjal és fegyelmezett fogakkal mutatkozik. Mivel nem verekedő alkat, orra csak ritkán véres. Lelke nagy, nagyobb a bernáthegyi lelkénél. (Megközelíti az öt kilót, ennyivel jött világra a józsefattila.)
Ha kilép a csapákra, sok ifjú spániel szegődik a nyomába. Állatunk ugyanis tananyagot, árnyalatot, mosdási szokásokat, verstanokat, hangvillát, mérőónt, alexandrin-madzagot és alkaioszi kelléket hullat saját nyomába, amelyet a tanítványok buzgósággal felszedegethetnek.
Több rétegben él, főleg vízszintesen, és ha nem szól is, mindenki rászegezi tekintetét. Ráncot nem tűr sem a testén, sem nőstényén, sem a verseledelben. Idegenek hízelgését gyanakvással fogadja, néha még önmagára is fogat-fogat vicsorít. De bőre felületén belül derűs, nem marakodó, tovaszaporodó. Télen bársonypuha a mosolya, márciustól őszig azonban ravaszul bordázott, fehér, tizenkét pont értékű. Még egy fontos körülmény: naprakész testét muszlintokban tartja, s csak akkor veszi elő, ha utcasarokhoz, mosolyhoz, fülledt parfümhöz, vagy forró asszonypászmához ér. Irhája idővel kisimul, és ilyenkor ledob neki egy-egy strófába srófolt stollwerket a fennebbvaló.
Éneke a páfrányok susogásához, csobogók csattogásához, ingoványok bugyborékolásához hasonló. Egyik ciklusából kölcsönadott egy részletet megszellőztetésre:
Ahogyan kitüremkedik az égalj
hólyagos-kék hasa alól a felhő
az már nekem a kongó üres bendő
beleiben törekvő szelek dévaj
muzsikáját aranynedűs szegéllyel
veszi körbe míg mi a fények tömzsi
pászmáit számolgatjuk borzas éjjel
és alig bírjuk fekve nem fellökni
egymást miközben húsos-kulcsolódó
ajkunk egyre nagyobb s nagyobb ajakkal
találkozik s az alkar és a felkar
még mindig a mélyben matatja egyre
híg moszatos és csatakos taréját
a másik testtel hosszan keveredve
s olyan kemény akár a néma székláb
s ahogy beléhatol a rengetegbe
és mindent kilyukaszt a férfiasság
és közben csak a benső viharokba
burkolózik ágaskodva és elomolva
hát annyi amennyit egy hím ma meglát
a széttárt asszonysági világegyetemben
s nem a cuppogó embercsapadékot
ami szagra először kellemetlen
de aztán mint a tüskös svájci orrcsepp
kisikálja bágyadt érzékeinket
hogy aztán hirtelen a fekvő nőben
egy merev unalmas múmia-isten
tetemét lássuk és csak tíz perc múlva
sejtsük hogy megint itt a kurta-furcsa
férfi-feltámadás ideje és hogy
újra meg kell gyújtanunk már eloltott
farkunkban a máglyát hogy csúcs-lihegve
testet érjünk vagy felkússzunk a mennybe
A bertók. A csőrhibás réti kányák családjába tartozó rövidcsorrú, szonett–tollas pécsmadár. Falatát szederkényből és csorbafűből szemeli a parti nagy vetésben, csőrébe veszi, vagdalja és. Ugyanis szereti darabokra vágni, mint a gilisztát meg. Hangja a vadászatban sokkal ügyesebb. Körmét vidéken tölti, nyarakon és teleken kettészeli és ami csak furfang, azt tartózkodási helyére. A sárga egész életében barna marad, sőt párkányon költ, s ezért pesten gyermekrablónak. Hosszas monomániában, valamint ősi tollmezben a homlok és a kantár fehér. Húsát halakkal, feketét fehérrel, őszi kalászos és repcevetéssel, és hüvelykujja úszólebeny nélkül kirajz. Tizennégy vizet, a husika halzsír ízű, és nincsen ideje. De ő megvan az időnek. Hiszen ő a megoldásból rejtélyt, a fatörzsből gyökeret, a virágból bimbót, a versből újságot. Addig utazik, míg mindegyik falusi megállóból csomópontot, emberből széptetemet, nett szóból szónettet. Csak kettőt hessent a szárnyával, s az már ív. Helyben zümmög, mint az őszi. Légy! hű! ha! Ahogy a kínai bölcs mondta: a vers a próza folytatása, csak más eszközökkel. Ami összeköti a célszerűt a középszerűvel és a mélyszerűvel. Minthogy sem kulacsa, sem kenyere, sem bora, ősszel fölzeng az orgona, és rázza a tabula, kiötlötte zenebona. S ugyan miért? A magyarért, rácért, bunyevácért, baranyai kispiszkosért, ami kenyér, ami közért, a sarki Ránics boltosért. Hangja három télen–nyáron: pszt–pszt–pszt és kvorr–kvorr–kvorr és szvit–szvit–szvit. Csőre fürgeföldbe, iszapba vagy mohába. Fejebúbja néha a királyutcába meg az alsósétatéren. Ahol farkában rozsdavörös, ott alkonyi pír, a fiatalok pedig a bokrok alatt reszkettetik a bertókfa levelét. Ezt nevezik a madárnál czikázásnak vagy czikizésnek, ami a nősténnyel egyetemben tizenhat vagy akár huszonegy is lehet. A tudósok ezt pontosabban úgy, hogy begyének alsó karimáján, mely két apró kis csapocskában, tincsőben, nemcsak húsát, hanem még a beleit is. Mint a makaróni, melyet csak szürcsölve (jólneveltség ide vagy oda), vagy a csirkecomb, melyet még társaságban is köröm közül. És hozzá egy fehérhajú korsó, beretvahabnak, hogy a szövegnek szakálla ne. Sikamlós talajú mezők, vagy macskakövek, vagy barbakán: egyremegy a sok nulla. Torlódnak a karikák az egyes felé. A glória: lebegő nulla a szentek feje felett (miként azt már fényhegyi is hajazta). Libucok vagy kibicek vagy fövényfutók. A párjai. Fejénél hosszabb csőr, csőrénél hosszabb begy, begyénél hosszabb törzs, törzsénél hosszabb farok. Egy fej és egy farok. Farokfej. Egyed. Individuum. Brimbórium.
Fehérből a fekete. Ahogy kiguvad:
FASZONETT
Csak a semmi, a valami.
A többit kirágja a rák.
Vigéc, vadóc, pécsi pupák.
Mint kötelet ha hallani.
Vagy télen hogyha mákvirág
Hamburger, nagy kami–hami.
A kotló helyett kotlani.
Megtörölni a nóziját.
A hegybe vág, a mélybe vág
Ő az agyas, ő a jani.
De közbe én a vén svihák.
Toronynak zúgnak csontjai.
Dzsámiba pécsi paripák.
Porondra pacsit polipok.
A tandori. Olyan háromlábú, tizenhárom polipos karú, bögye táján filigrán pikkelyekkel vértezett, tarkóján kolibricifra tolltaréjt viselő emlős, amelyik egyforma fortéllyal sietteti testét és – ha van – lelkét szárazon, vízen és levegőben. Homlokán holdas hóka világlik. Csuklója és kezeháta között csudagöb púposodik, amelyet ismerői hol boriszvekkernek, hol kazinckának becéznek. A tandori-csodabogár egy szempillantás alatt képes átlátni bármelyik szitán, és sűrű – szinte emberi közlékenységre emlékeztető – bakkanásai igen tanult, felvilágosult belső életre vallanak. Hosszú élete során volt már hal, sürgönydúc, pitymallat, ottlik-botlik, garaikettős és nemes mestergerenda. Úgy tartják, hogy felröppent már – kétszer is – a Bábel tornyára, háromszor végigrótta gyalogszerrel az Egyenlítőt, kikukkantott a föld két sarkára, és egy ízben – az acélozott kőkorszakban – lelógatta lábát a sárgolyó pereméről. A telet többnyire medvebarlangokban tölti. Előtte – ősszel – lágy galambhusikával degeszre tömi begyét, tavasztól őszig pedig lóistállók és pajták körül sündörög. Fülének mennyei muzsika a nyihogás. A sündisznótól, bakkecskétől, bolhától és a svábbogártól – talány, mi oknál fogva – viszolyog. Verebek körében hirtelen megelevenedik, tollát hegyesre borzolja, és ilyenkor írót bocsát ki a pórusain. Sőt, verebek láttán egyenesen emberi formát ölt, még magboltokba is belopakodik – betör éjszakánként –, hogy magához édesgesse potom bálványait.
A tandori bendője káptalan: fogyaszt musilgyökeret, hauserkát, votják- és cseremiszkórót, doderersüteményt, plátnit, eddasültet, krieaui smarnit, bilfingertésztát, máriarilkét és hölderlinkonzervet. Emésztése gyors és panaszmentes, mivel bélrendszere mindent apróra metél, és millió pórusán csodálói elé távozhat. Megtekintése állatkertekben jobbadán csak felár lerovása után lehetséges. Hónalja és tyúkszeme között egy kráterszerű vezérpórus tátog: ott bocsátja ki azt a sajátos, bódító illatú, kocsonyás elevenséget, amelyért tartják. Tartása drága mulatság. Elevensége roppant szapora: nem pusztán házigazdája csöbrét tölti meg vele naponta háromszor, hanem még falakra, fehér papírra, magnótekercsre és fényképekre is rákeni. Eleven biológiáját jószerivel csak a postások és tandoristák veszik észre.
Nappal kedveli a pincét, éjjel meg ki-kiül a fák ágaira, és együtt hortyog a verebekkel. Egyik szemére vak ugyan, a másikkal azonban képes bemérni az egész világegyetemet – de e kettőt földi ember még nem tudta megkülönböztetni.
Egyik barátom múltkor lefülelte őt a Kékgolyó utcában. Éppen emberi betűket rajzolt egy szürke ház falára (a tandori ösztönösen borzad a szürke színtől). Barátom – verejtékes munkával – kisilabizálta az ákombákomot. Szám szerint hármat. Bocsátom is közre, valahányat.
I.
„Hány óra?”
„Csütörtök.”
„Hű, Icsi, annyi pénzem nincs!”
II.
Levél, azazhát valami
zöld liget-micsuda, naná,
Omár hátán üget Icsi
a mennybe, mintha mondaná:
Ott az a non-stopos közért,
marék szotyi, de megfüzettél
azért a kajla szák magért,
a méregért! Bárh, egy csipetnél
se több volt az, se kevesebb:
attól láthatja ördögét
majd istenét egy fölesett,
magosba harapott veréb!
III.
Lóháton csurizik a kanca,
nincs csak csücsörített lobonca:
vak verló, füle tandorikék,
csipogó fogú lóveréb.
Pegazus a tollasörénye,
nyihog a csőre, kitérne
az égbe, lovalna szegényke,
lóból vedlene át verébbe.
De az istráng, lefogja bék ló,
marad örök földi verébló –
tán ha lehetne ólba véreb,
az égbe loholna verébnek.
A takács-zsuzsa. A temetők mellett burukkoló, nagy szemű férfitavak tükrében tollászkodó, harmat-kását termelő, tőke rucára emlékeztető hamvasruca egyik különleges, fehéren mosolygó, magában is turbékoló példánya. Noha hangja a mézes-mázos arab hegedűk szelídségét képes felidézni, voltaképpen haragos, jeges, zabolátlan állat. Fejének teteje bársony-fekete, pettyes, hímfoltokkal tarkított. Járása a spanyol grandokéra hajaz, de mivel sokat jár vízben, emlékben, szerelmi gázlókban, inkább dőlékeny, vízszintesre hajló. Haránt szokott emlékezni, nem egyenesen. Jól megolvasható termékeit a homloka mögül irányított és a jobb karma között mozgatott mákonyrúddal hozza lépre, míg hallgatását törökgubaccsal, negyvenhatos cipőfűzővel, hímkörömmel és egy árva kacsafarokkal díszíti. Árvaságot árasztó egyed, lándzsákkal felszerelkezve a nyelve alatt. Hosszúsága Keresztes Jánosig terjed, le a déli Gibraltárig, s közben keresztény fenyveseket jár be, véres tollazatban, puha-lógatott lábbal, kisírt szemekkel. Burukkolása a liliké vagy piszegő ludaké. Számtalan sutatojást helyez el sűrűn teleírt lapok közt, s ezekben fejlődő lestyántestét ecseteli kérges, de aranyos kellődéssel. Ritkán rak királytojást, de ha igen, akkor azt még a vak professzorok és tanítók is megcsudálják. Az állat szereti, ha a csudájára járnak, bár ilyenkor soha nem képes költeni, kiakaszkodni a míderből, vagy egy szép göndöret kurjantani. Életét ő maga is előszeretettel tölti mesterségesen, vagy sekély férfitavak közelében, kalaplevételkor. Amazonális legelészését nem korlátozza karám vagy szárnycsapás, ő mindig szabadon repül és halászik. Lőni szabad, de nevetni vele tanácsosabb. Bikák havában becses hangokat hallat, leszáll céltalan helyéről, és örömmel vegyül el a rigyető fajdok tömkelegében. Erénye, hogy bevárja más fajtársainak távozását, megsiratja őket, befedi sírkönnyel, és végül állandóan elolvasztja a feltámadtakat a nyelve hegyén. Üdülést elsősorban magassarkú cipőkben, vad-vadító szoknyácskákban, dagonyázásra alkalmas vízpartokon keres. Kis lapdacsokat görget ki jobb mellsőjéből, ezeket áruba bocsájtja, hírleli, halogatja. Duzzasztással él, ami azt jelenti, hogy sok vizet szivattyúz termékeibe, az árut felajánlja az égnek és a magasabb növésű istenversenyzőknek, majd egy fa odvába bújva várja a kedvező választ. Egyenes utakon jár, de oldalra nézegetve, szinte a puska csövét keresve, vagy az éggel összekötő földutakat szimatolva. Otthon öltözködik, tollazatát hamar váltja, s ebben segít neki a nyugati és a déli szél is. Futtában csárog, s ez hangadásának nyájas, de egyúttal szecskás jelleget ad. Szeret elpusztulni csárogás közben, mert ez gyakori feltámadást tesz lehetővé, sőt szükségessé. A heveny önkínzó fajok közé tartozik. Önbüntetése a legkülönbözőbb formákat ölthet: kéregrágás, böjt, súlyos séták, gyomor répával való bántása, lyukas harisnya viselése, kopott retikül hordása meztelen alsókaron, ismerkedés repceföldekkel, céltalan buszozás, templomokban végrehajtott öndermesztés, szobafogság. Elégedettségét azonban jobbadán az mutatja, hogy – miután nagyvadat lőtt -, annak vérébe mártott zöld gallyat tűz Girardi-kalapja mellé. Ezzel elárulja, hogy nőstény; hogy áldozatot mutat be Szent Hymen mellékoltárán; s végül hogy nem győz fáradni, kajtatni, koslatni termékeny dúvadak után.
Életét írásban így adagolja kifele:
A lebernyeges buszmegálló már
szájszegletektől potyolt jelzőtáblájának
rozsdás görbülete mögül kiláttam aznap
este vagy délután, és a mögöttem ágaskodó
mozijegyszedőnő még most is ringásra
hajlamos dereka valamint szeme elhárításával
átértettem az én saját tulajdon szemem a
szemközti járdán vánszorgó, esterházykockás
zakót viselő, kissé spicces férfiképmás
orrahegyére, miközben az kék jegyet váltott
és elindult a lejtős megálló aszfaltja felé
vallomást tenni a jegyszedő automatának.
Nekem a mozijegyszedőnő hajszalagja,
féltékeny muffpofája, meg az a csámpás
negyvenegyes cipője nem tetszett, de nem
fújtattam, hiszen a férfiképmás közben
előszedte meztelen tenyerével azt a nagy
zongorát kivonatban, amit még anyámtól
örököltem a képzettársítások reményteljes
tavaszán vagy nyara végén. Semmi nem volt
köztünk, csak az ívlámpák szórták temetői
fényüket, rá a frissen rúzsozott ajakamra,
tegnap a Skálában magányosan vásárolt
műanyag retikülömre, gyöngyházmustos
lábkörmömre, amit a deli férfiképmás
irányába az első pillanatban tüstént
kimutattam, mint a fogam fehérjét. Szeret?
Honnan tudnám máshonnan, mint bordám
nyikkanásából, a mozijegyszedőnő csámpás
tűsarkújából, fáradt, de kellemet kereső
és hajhászó pillangó-járásából, és a
tulajdon csábszórásom aritmetikus
ciklusából. De ekkor már a férfiképmás benn
ücsörgött a könyvtárban egy spanyol
lovagregény combjai közt, a kisasszony
meg, aki a könyvet kihozta, édes-nyájas
pillantásokat vetett az én szeretőmre vagy
titkos rajongómra, aki hivatalosan rám se
bagózott. De ekkor már várt a távirat
Churchilltől, hogy „Jöjjön, rügyezzünk
együtt Angliában!”, mire én oda lyukadtam
ki, hogy rohantam ész nélkül, mozi,
jegyszedőnő nélkül a Nyugatiba, hogy
jegyet váltsak az éjszakai londoni gyorsra,
amelynek hálókocsijában majd ketten leszünk,
egy szeretetlen szerető és egy szerető
szeretetlen. Majd megnyálazom a bal ajkam.
A petri. Az élő s ködlő ganály, valamint a gondolkodó gébics vagy borzasgödény párzásából kiüstökösödött költet (a továbbiakban: ganály). Farkában huszonkét tollacs van, hússzal piszkál, eggyel firkál, eggyel irkál. Úszvabukó vinkó egyed, kielégíthetetlen pár- és kárfogyasztó. Főleg halastavakban és a vízivárosban válik okká és okozattá (egyik pösze barátja így állapít: a ganály halasztó). Ugyan rendszeren, flaskán, falon és harisnyán folyton-folyvást keresi a likat, talált likkal azonban édeskeveset tud kezdeni. Kikezdő és kivégző alkat: lehet érte és általa megesni, kifeküdni, szűt kötélre aggatni és zöldágyra vergődni. Egy ízben a vízivárosban a zöldágyon zöld borosüveggel bukkant föl egy zöld bokor tövében (abban a korszakában csak üvegbe gyömöszölt folyékony zöldséggel élt, zöldeket mondott és zöld vonalakat pingált egy sör- és kávéfoltos papirosra). Azóta viszont kizöldült, s számtalan alcsaládjának terebélye felett szárnyarengetve lebeg. Minthogy csakdecsak folyadékon él, étkezési szokásairól alig van mit följegyezni. Folyamatosan folytatja folyó- és tojószámláit, aminek folyományaképpen akár fojtódik, akár folytatódik, akár fojtat vagy folyat, egyetlen fonódó folyam marad, folytatás nélkül. Befolyása régebben enyészeti jelleggel bírt, csak a kicseppentekre hatott, a társasági élesztő alábbi rétegeiben. A politpapság alsó fele azonban a ködő ganály énekére tótágast állt, s manapság fölső féllé vedlett és vedelt: ezért a madárnak ma egyre följebb nincs befolyása. Számokat kedvelő korunk így fejezi ki befolyását (a központi irodalmi brokéria legfrissebb statisztikai adata szerint): 3+9 (22-6+5)3 % 524 +√62 +1 x 2xy. Ez az adat napnál világosabban bizonyítja, hogy a ganály tekintélye a rajzolt állatvilágban a hausse ördögi magaslatára hágott (a madár amúgyis kedveli a hímbor-asszót): ma ő a legdarvadozóbb fahágó. Vízszintes hágását némelyek függélyes hágásnak vélik: van is röptében bizonyos vakpontosság és vízfüggőség. Az utóbbi időben – tisztesség ne essék szólván – még szövegelni is elkezdett, s ráfanyalodott a klasszikus francia konyhára: megbarátkozott a molierhússal, sőt ezt a szárnyast még elevenen is képes átültetni gall kalickából magyar verslábra (vagy petriselymes prózalábra).
Szabad idejében alant ás (de sosem ott kotor, ahol kincset sejtenének a haruszpexek, és sosem ott hisz, ahol áhítattal kotor a kor). Már csak nagyritkán mászik elő a puturlukból, a föld alól beszél. Aki hallani akarja, annak le kell ülepednie a sárgaföldig. Lennkölt szellemű barátja, a Vilcsek Szpéró egyszer azt találta mondani a ganály jelenlétében: döbbenetes, hogy az ember egyre csak mossa és mossa az agyát, és az mégis egyre mocskosabb (lásd Lázlap című pitim-potomját).
Egyébként azzal a bizonyos eggyel így tollászkodik:
PETRILÉGIA
Hát, én már, bizony. Annyi.
Megannyi. Noha még néhanap
úgy esténként megcserren az iker
csocsógolyó. De másként: bakfitty,
lógadozó állomány, örökké
laposkúszásban közelítvén
a gerincre verendő objektumot.
A sejtekből kikandikálnak a
selejtek. Kandikálástól már
olyankor elfelejtek dukálni
kanosan, belelógni szedte-vettem
szende szerkentyűjébe. Tya, utóbb
fut előlem a fut, ez közös
csődör-fjúcsőr: The future is ohne fut.
Persze egy zaftos kurta borjú-
paprikás, ha nem volna csípős,
még rámenne a torkomra. S ha még
rájönne a lírai halandó, hogy egy
kis rövidlejáratú, zömített ketty, a napi
betevő egyenest gyarapítja a demokratikusan
koholt tömegellenállást, akkor sietne
feküdni és fektetni. Mozogni kell a
bigyók közt is hogy stabil maradjon
a felállott rendes bráner, hogy úgy
mond. Ő persze szebben mondta (réges rég):
mozgásban kell tartani a demokráciát, hogy
stabil maradjon. Ennél jobb éca nincs.
Ami meg van, arra nagy ívben.
A rakovszky. Az örvösgalamb (vagy székács) valamint a vadgerlice egyszeri és nagyszeri elhalásából fogant szélesen turbékoló egyed. Hanghallatása emlékeztet a lánc–lánc–eszterlánc–versike gyöngéd bucsálódására, csakhogy jóval párnásabb, eltökéltebb és panaszosabb: olyan, mint a halászhálóba akadt “megszemzett” hal néma ó–dongása és izgága göcögése. Hasadt lábaival betűket tud írni a szélre és a föld porába. Úgy is mondhatnánk: egyre magasabb fokon vall kudarcot. Csőre kemény szaru, a csúcsán enyhén kampós, s ezért úgy rémlik, mintha a madárka örökké haragudna. A vadászok első gondolata, mihelyt megpillantják: valahogy el kéne dögönyözni csőre körül ezt a keserű–zsibbadt vonást. Kettős beggyel kel–jár, fiókáját begyéből táplálja. Vadóc és vigyázó fajta lévén jobbadán magányosan éldegél, erkélyek háta mögött, téli hónapokban, kozmikus lefolyókban, visszeres vádlijú vénasszonyok álmaiban, világvégén és egyéb páratlan zeg–zugokban. Különösen kedveli a szeles versbuckák, huzatos rímketrecek és angolosan hűves költeménypincék árnyas tereit. Idegenkedik a csoportos meneteléstől, inkább magában szállingál. Igen közel bevár – ennyiben nyájas fajta, csakugyan –, azonban hanyatthomlok menekül, ha valakiről úgy véli, hogy az átlépte a tisztes székács–távolságot.
Egy ízben a rakovszkyt krémszínű rémálmok gyötörték. Valakinek ezt mesélte:
Tűző napon Szozopolban, a Torna utcában anyámmal éppen krumplit hámoztunk (krumplicsíra–motívum! – a szerk.). Egyszercsak láng csapott ki az egyik pille–bross piheségű gubics hajszálvékony héja alól. Surrantunk is le, nyomban, mi nők, a pincébe. Föl akartuk kutatni a pincét (én amúgyis mindig mélyebbre szeretnék süllyedni, mint az ólmos felvilág). Fekete kabátot öltöttünk, kirúzsoztuk pergamen ajakunkat, és egy kis dobozkában őrizgetett likacsos csipketerítővel a fejünkön lesiettünk – mi nők – a dohos pincelépcsőn. Anyám detektívkosztümnek szánta a soproni feketegöncöt. Az egyik sarokban egy pók gubbasztott magában, mozdulatlanul. Anyám fölkeménkedett: “Egy patkány! Egy patkány!”
Én ijedtemben kiejtettem kicsi kacsómból a csöpp nagyítót. Amint pucolni kezdtük – mi nők – a pincét, hát látom: anyám képtelen megtartani kézben a seprűt. Az aranysárga seprűbongyor tövében folyton meglágyult a a sötét ragyogásban mézszínnel derengő talaj. Cirógattuk–cirógattuk a sárgáját, de a seprű seprője sehogy se ért a lyuk cégesére. Később heteken át megismételtük ezt a műveletet. Egész kis rejtekhelyet építettünk. A patkány meg csak figyelt a pókhálóban. Közben régi holmikat kotortunk ki a földből. Ócska kabátokat, repedt bakelitlemezeket a hatvanas évekből, hosszú kislánycopfokat, porfogókat, darastercgöböket, női körömcipőket papíracskóból. Egy parányi, icipici, kicsipiti indiánfigurán ez a dátum: 1870.
Egyszer – épphogy bedugtuk kobakunkat, imént bedauerolt teknőc–turbános fejünket – a hajnali gyönge széltől eltorlaszolt vézna rekeszes, szétzilált csomókba kotort odu fanyar gyászszalag színű, hörcsögös púpokkal ékesített kályhacsempékre hajazó nyílásába – egy darab vakolat pottyant az orrunk, iker–likacsos puha bakfisnózink elé. Elakadt a lélegzetünk.
Aztán, rögtön utána, egy levélke. A papíron macskamézes kaparás, egy öreg trónfosztott hercegnő szívbéli boldogtalansága. Először nem értettük a szöveget. Irány a talált tárgyak osztálya. Ott egy lepedők szélén alkalmazott, soproni keresztes hímzésmintában tollászkodó, keserűcsókos kasmír bekecsben pöffeszkedő hivatalnok ezt silabizálta elénk mákkék kötőragokkal és kizsendült–piros női körömlakkszínű ajakkal:
Mint gyönge gyöngy bucóhal, úgy ficánkolt
a nyalánkan sorjázó tégelyek
ezüst–lila csatakos kerevet–
hátán egy zöldopál karmú, lehámlott
ormányú, csipkerózsikabogyó
szemű tetemes–pörge cecelégy:
enyves tésztás–telt csumáját, hal–ék
kancsi mozaikszemét kitoló
egyed volt, piacról menekült eleven
menekült, s édesen tátogatta:
az összes szedtevette és istenadta
pincepucolónak horgas üdvözletem!
Égbolt sehol, persze, a kályhacső
marta, korpacsírás mélység ingoványán,
csak épp egy barna törpepók, sőt netántán
egy időgyötörte vadlány lapult a bő
sötétség sutjában, hová ah, minő sorscsapás!
egy dús férfikéz lökött le minket nőket,
hogy mindörökre elássuk ijedősebb
bakfiskorunk lidérceit, apás
áhitatunkat és durcásan megkötött
szivecskénk, szoknyácskánk, és falatka
kelengyénk, és hogy ne lapuljon alatta
félsz, csakis, csakis mersz, és valami örök
sérülés, és vakmerőség, és vidéki bőség,
nem is szólva az elfojtás kiapadhatatlan
kincseiről, s mit mondjak? férfi alakban
belénk nyilallott valami süvitő lég…
Illusztráció: A Költészet Napja
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
Hegedűs Gyöngyi: Mondat margóért →
Vörös István 60 (Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja az ünnepelttel) →
