Szasa Szokolov: Bolondok iskolája (4./5 fejezet)
Negyedik fejezet
Nyekere
Most engedd meg, hogy kiköhögjem magam, egyenesen a szemedbe nézzek és tisztázzak egy részletet a kísérőleveledben. Ott az áll, hogy állítólag maga Akatov is melegen nyilatkozott a gyűjteményünkről, de én nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna erről – egyáltalán nem találkoztunk, csak messziről láttuk, jobbára a kerítés résein át, de mennyit álmodoztunk, hogy egyszer végigmegyünk Akatov kertjének útján, kopogtatunk a ház ajtaján, és – amikor az öregúr kinyitja – köszönünk és bemutatkozunk: az ön lányának tanítványa, ez és ez, kezdő entomológus, szeretnénk megvitatni önnel bizonyos problémákat, etc. De sohasem volt bátorságunk bekopogni a háza ajtaján, merthogy – vagy más okból? – a kertben egy nagy kutya lakott. Ide figyelj, nem szeretem, ha a gyűjteményemet a mi gyűjteményünknek nevezed, erre senki nem jogosított fel, egymagam gyűjtöttem a kollekciómat, és ha valaha is összeolvadunk egy közös cselekedetben, akkor annak a cselekedetnek semmi köze sem lesz a lepkékhez. Tehát ami az Akatovval folytatott beszélgetést illeti: ez igaz, nem csaptam be az Akadémiát, valóban beszéltem vele. Egyszer nyáron, a nyaralóban, vasárnap, amikor apa korán reggel odaültetett minket haladó cikkeket másolni az újságokból, hogy jobban eligazodjunk a kül- és belfositika kérdéseiben, úgy döntöttem, te nélkülem is remekül elboldogulsz itt. Csak az alkalomra vártam: leraktad a tollat, az ablak felé fordultál, és az orgonavirág felépítését kezdted vizsgálgatni – én hangtalanul felálltam az asztaltól, felvettem apa kalapját – ott lógott a szögön az előszobában, fogtam a sétabotot – az egyik rokonunk sétabotja volt, úgy öt éve felejtette ott. A vasútállomás peronján öt évvel ezelőtt, este. Anyánk – a rokonhoz: remélem, kellemesen pihent nálunk, ne nyomja össze az epret, mossák meg, adja át üdvözletemet Jelena Mihajlovnának és Vityusának, jöjjenek el mind, ne törődjenek a férjemmel, csak az idegei miatt van, sokat dolgozik, az a csomó ügyirat, elfárad, na de tudja, alapjában jó ember, igen, a lelke mélyén szelíd és jó, de néha kiborul, úgyhogy jöjjenek csak, jöjjenek el, csak ne vitatkozzon vele, megálljon, és hol a botja, úgy rémlik, sétabottal volt, otthagyta a botját, ó, milyen kellemetlen, most mit csináljunk? Izgatottan. Menjünk vissza, van egy későbbi elektricska. A rokon: ugyan kérem, nem érdemes, ne izgassa magát, még ha ernyő volna – az más, éppen esni készül, hálásan köszönöm a gyümölcsöt, a botért meg majd eljövünk, gondolja el – egy bot, csekélység, ahogy mondják, nem a boton múlik a boldogság, a mielőbbi viszontlátásra, már jön is. Ám a rokon azóta sem jött el, és a bot ott hevert a teraszon egészen addig a napig, amikor megfogtam és elindultam vele látogatóba a szomszéd telepre Akatovhoz, a természetbúvárhoz: kopp-kopp (a kutya hozzám szalad és megszaglász, de ma nem félek tőle), kopp-kopp. De senki nem válaszol. Körbejárod a házat a sűrű pázsitos fűben, bekukkantasz az ablakokon, hogy ellenőrizd, van-e a házban nagy, ütős falióra, számításod szerint okvetlenül lennie kell, hogy az inga segítségével darabokra tördelje a nyaralóidőt – de minden ablak el van függönyözve. A ház sarkainál földbe ásott, félig rozsdás vízzel telt tűzoltó hordók állnak, és valamilyen ráérős rovarok élnek bennük. Csak egy hordó üres tökéletesen, nincs benne sem víz, sem rovarok, és elmédbe ötlik egy szerencsés gondolat – hogy megtöltöd a kiáltásoddal. Sokáig állsz a sötét, hengeres mélység fölé hajolva, sorra véve szelektív emlékezetedben a szavakat, amelyek minden másnál jobban hangzanak üres terek ürességében. Az ilyen szó kevés, de akad. Például ha kizavartak az óráról, futsz az iskola folyosóján, míg az osztályokban folyik a tanítás, és lényed belsejében megszületik a kívánság: akkorát kiáltani, hogy kiáltásodtól megfagyjon a vér hazug és züllött tanítóid ereiben, s ők szónoklatukban a mondat közepén elakadva a nyelvüket is lenyeljék, és idióta tanítványaik mulatságára krétafehér kövekké és kavicsokká meredjenek (termettől függően), akkor nem találhatsz ki ennél elragadóbb üvöltést: bacilusok! Ön hogy gondolja, Saul tanító?
Kedves tanítványom és társam, ez és ez, akár a vécében az ablakpárkányon ülve, akár a térképnél állva az osztály színe előtt, kezemben mutatópálcával, akár néhány munkatársammal preferánszozva a tanáriban vagy a kazánházban, gyakorta váltam szemtanújává, milyen földöntúli rémületbe kergette ez az őrült kiáltás mind a pedagógusokat, mind a tanulókat, sőt a süketnéma fűtőt is, mert valahol valaki megmondotta: eljön az idő, és a süket hallani fog. Nem láttam talán, amint a szeneslapát, amivel szüntelenül hányja a szenet ama telhetetlen pokoli torokba a hideg évszakok során, talán – kérdem én – nem láttam, ahogy a szeneslapát kihullott a szerencsétlen öreg markából, valahányszor eljött kiáltásának ideje, az idő, hogy a süket halljon, és ő felém fordította megszenesedett és a lángok táncoló villanásaiban-visszfényében ijesztő, sebhelyes és borostás arcát, egy percre visszanyerte beszélőképességét, és a maga példáját követve, másnapos fejét ingatva kiabálta – nem, ordította – ugyanazt a szót: bacilusok, bacilusok, bacilusok. S haragja oly hatalmas volt, és szenvedélye oly heves, hogy ordításától kialudt a tűz a kazánban. És talán nem láttam, miként sápadoztak a maga kiáltásától a kisegítő iskola sokat próbált tanárai, és a lapok, a kezükben tartott kártyalapok remegő nyárfalevelekké változtak, melyeknek az a tulajdonságuk, hogy kiszívják a gennyet, és ők, a pedagógusok, nyöszörögtek a borzalomtól. És nem láttam talán, amint iskolatársainak amúgy is végtelenül ostoba arca kiáltásától még ostobábbá vált, és mindegyiküknek, még a tanulásra legalkalmasabbaknak is, akik szinte egészségesnek látszottak, hirtelen – igaz, néma – válaszkiáltásra nyílt a szája, és a kisegítőben minden ügyefogyott egyetlen óriási, megnémult kórusként üvöltött, és beteg, sárga nyál csorgott ezekből az ijedt, pszichopata szájakból. Így hát ne kérdezgesse fölöslegesen, mit gondolok a zabolátlan és boszorkányos kiáltásáról. Ó, milyen mámorítót kiáltanék én is, teljes erőmből és fájdalmamból, ha megadatott volna, hogy csak feleakkorát is kiálthassak, mint maga! De nem adatott meg, nem adatott, milyen gyenge vagyok én, a tanítója, a maga égi eredetű tehetségéhez mérten. Kiáltson hát maga, a tehetségesek legtehetségesebbike, kiáltson önmagáért és helyettem és mindannyiunk helyett, becsapottak, megrágalmazottak, meggyalázottak és elbutítottak helyett, értünk, félkegyelműekért és eszelősökért, fogyatékosokért és skizoidokért, nevelőkért és neveltekért, mindenkiért, akinek nem adatott meg és akinek már befogták a nyálas száját, és akinek hamarosan befogják, minden ártatlanul elnémultért, némán hallgatóért, nyelvétől megfosztottért – kiáltson részegítve és megrészegülve: bacilusok, bacilusok, bacilusok!
Az üres terek ürességében egész jól hangzik némely más szó is, de sorra véve emlékezetedben, belátod, hogy az előtted ismertek közül egy sem illik ehhez a szituációhoz, mert hogy Akatov üres hordóját megtöltsd, ahhoz egészen különleges, új szó kell, vagy több szó, mivel a szituációt rendkívülinek találod. Igen, mondod magadban, itt új típusú kiáltásra van szükség. Eltelik vagy tíz perc. Akatovék kertjében sok a szöcske, ugrálnak a meleg, borostyánszínű fűben, és valahányszor csak valamelyik ugrik egyet, az váratlan és gyors, akár egy kisegítős csúzliból leadott lövése. A tűzoltó hordó ürességével csalogat, és ez az üresség meg a csönd, ami ott lakozik a kertben, a házban, a hordóban, hamarosan elviselhetetlenné válik számodra, energikus, határozott és tevékeny ember számára. Ezért nem óhajtasz tovább elmélkedni arról, mit kiabálj a hordóba – azt kiáltod, ami elsőre eszedbe ötlik: én vagyok Nimfea, Nimfea, Nimfea! – kiáltod. És a hordó csordultig telve hasonlíthatatlan hangoddal kiköpi fölöslegét a szépséges vakációs égboltra, a fenyők csúcsa felé – és a nyaralók fülledt manzárdjain és mindenféle kacattal megrakott padlásain, röplabdapályákon, ahol soha nem játszik senki, ezernyi elhízott nyúllal teli ketrecekben, benzintől bűzlő garázsokban, verandákon, ahol a padlón gyerekjátékok hevernek szanaszét és petróleumlámpák füstölögnek, veteményesek és hangás pusztaságok felett a nyaralótelepek körül szárnyal a visszhang – kiáltásod fölöslege: ea-ea-ea-eaaaaaaa-aa-a-a-a! Apád, aki a függőágyban pihen otthon a telkén, összerezzen és felébred: ki kiabált, hogy legyen átkozott, anya, mintha úgy hallottam volna, hogy a te porontyod ordított valahol a tónál, nem megparancsoltam neki, hogy végezze a dolgát? Apa a házba siet és bepillant a szobába. Látja, hogy ott ülsz az íróasztalnál és iparkodva írsz – iparkodásod abban jut kifejezésre, hogy kopaszra nyírt fejedet oldalra hajtottad és képtelenül összegörnyedtél, mintha teljesen összetörtek volna, igen, lehajítottak egy szakadék magasából valami kövekre, aztán odajöttek és még jobban összetörtek, kovácsfogóval, amivel az átizzított vasrudakat tartják. De apa csak azt látja, amit lát, nem tudja, nem sejti, hogy csak az egyik te ülsz az asztalnál, ám a másik te abban a pillanatban Akatov hordójánál állsz, szárnyaló kiáltásodnak örvendezve. Körbetekintve észreveszel a pajtánál egy meglehetősen koros embert szakadt, fehér, orvosihoz hasonlatos köpenyben. A férfi derekát kötél övezi, a fején megsárgult újságpapírból készült háromszögletű sipka, a lábán pedig – nézd meg figyelmesen, mi is van a lábán, azaz mit visel –, a lábán pedig – nem tudom tisztán kivenni, mégiscsak aránylag messze áll –, a lábán, úgy látszik, gumicsizma van. Bizonyára tévedsz, vajon ez gumicsizma, és nem tornacipő? Túl magas a fű, ha lekaszálnánk, határozottabban nyilatkozhatnék a lábbelijét illetően, de így – nem látni jól, különben már rájöttem: ez kalucsni. No és nézd csak meg alaposan, szerintem ennek az embernek nincs nadrágja, nem úgy értem, hogy egyáltalában nincs, csak éppenséggel jelen pillanatban nincs, más szóval – nadrág nélkül van. Nincs abban semmi, nyár van, és nyáron nem elég-e egy köpeny meg kalucsni? Nadrágban, ha köpenyt vesz, melege lesz, mivel a köpeny majdnem kabát, bizonyos fokig kabát, bélés nélküli kabát, vagy fordítva, kabát nélküli bélés, vagy egyszerűen: könnyű kabát. És ha a köpeny fehér, orvosi, akkor hívhatjuk másképp: könnyű orvosi kabátnak, ha pedig a köpeny fehér, de nem egy orvosé, hanem, tegyük fel, egy tudósé, az ilyen köpenyt nevezd bátran könnyű tudományos lebernyegnek, avagy laboratóriumi kabátnak. Mindent helyesen magyarázol, ám még nem tudjuk, kié az a köpeny a kalucsnis emberen, egyszerűbben szólva: ki áll ott a pajtánál oly korosan és hallgatagon – újságpapír sipkában, fehér lebernyegben és mezítlábra húzott kalucsniban, ki az? Tényleg nem ismertél rá? Ez maga Akatov, aki valamikor bejelentette az egész világnak, hogy a növények különböző részein található furcsa dudorokat – a gubacsokat – ez és ez okozza, ami igen nagy meggondolatlanság volt a részéről, ámbár, mint látod, az igazság győzött és ez meg ez és egy s más után, amire rég nem illik emlékezni, az akadémikus nyugodtan él a nyaralójában, és te, aki megjelentél nála, hogy elbeszélgessetek, megtöltöd kiáltásoddal a tűzoltó hordóját. Az akadémikus – feszült elővigyázatosságában egy kis görbedt fához hasonlít – vékony és izgatott emberi hangon kérdi tőled: kicsoda ön, tartok öntől, esetleg többen vannak? Ne rémüljön meg, uram – mondod te, igyekezve, hogy viselkedésed és beszéded minél intelligensebb legyen –, teljesen egyedül vagyok, abszolúte, de ha feltűnne még valaki, ne higgye el neki, hogy ő is én lennék, ez egyáltalán nincs így, és ön nyilván kitalálja, miről van szó; amikor jön, én majd elbújok a farakás mögött, ön pedig hazudjon neki, könyörgök, hazudja mondjuk, hogy: semmit nem tudok, itt nem volt senki; ő majd keresgél kicsit és eltakarodik, mi meg ráérősen beszélgetünk tovább. És miért kiabált úgy a hordóba – érdeklődik Akatov –, mi késztette? Tenyerét a füléhez illesztve hozzáteszi: csak beszéljen hangosabban, kissé rosszul hallok. Uram, ha megengedi, közelebb megyek önhöz ezen a magas füvön át. Lépdeljen csak ide, úgy érzem, már nem félek magától. Jó napot. Jó napot. Kedves Arkagyij Arkagyevics, a lényeg az, hogy én lepkéket fogok. Á-á, lepkéket, és sokat fogott már? Hólepkéket, vagy úgy összesen? – válaszolsz kérdéssel a kérdésre. Hólepkéket, magától értetődik – mondja az akadémikus. Ennyit és ennyit – mondod –, egy kollekciót kollekcionálok, jelen pillanatban ilyen és ilyen fajokat foglal magában. Ohó, micsoda gyönyörűség – álmélkodik Akatov –, de miért ilyen hangosan, nem bírom a kiabálást, kollekcionáljon halkan, az isten szerelmére. Arca, mely ráncos és napbarnított, akár kompótban a körte, elsápad ingerültségében. Egyébként – folytatja –, úgyis kiabálni fog, akárhogy is legyen, tudom, ez a nemzedékük sorsa, hiszen ön fiatal, ránézésre tizenhatnak se gondolná az ember. Ó nem, uram, ön téved, rég elmúltam húsz, harminc vagyok, látja, hiszen kalapot meg sétabotot hordok. Úgy, rendben, hallgasson csak ide – szakít félbe Akatov –, konzultálhatnék önnel valamiről? Élénken. Állok rendelkezésére, uram, csupa figyelem vagyok. A napokban – az akadémikus körbetekinget és hangját szinte suttogóra fogja – feltaláltam egy bizonyos találmányt, kövessen, a pajtában van, bezártam a házat és mostanában a pajtában lakom, így kényelmesebb, kevesebb helyet foglalok. Közönséges pajta volt, amilyen sok van a nyaralóhelyünkön: a mennyezet a tető visszája, a falak gyalulatlan deszkából, akárcsak a padló. Mit láttál a pajtában, ahogy kibújtál a cipődből és letetted a botodat, nehogy piszkot csinálj odabenn, és átlépted a küszöböt? Egy asztalt, széket, ágyat láttam, meg egy kupac könyvet az ablakpárkányon. És mindezek fölött, a fehér, téli naptól hunyorogva, mosómedve bundában – hóbuckával és nyaralótelepi behavazott erdővel a háttérben – sugárzott, szárnyalt, uralkodott a te hasonlíthatatlan Vétád – az anatómia, botanika, biológia tanárnője –, és bámulatos, s mint fojtogató hurok, oly megragadó arcán nem volt semmi, ami emlékezett volna rád, vagy úgy szólt volna hozzád, mintha kettesben lennétek – ó, Nimfea, ez az arc mindenkinek szólt, aki csak valaha ránézett, és sokaknak odaígérték –, de vajon ama sokaságban, ama rettentő, megmásíthatatlan és a szállodai szobák és lakások sötétjében megkülönböztethetetlen sokaságban, vajon e számosak között jutott hely neked is, a kisegítő iskolás, bukásra álló fajankónak, aki a féktelen gyengédségtől és rajongástól önmagad szakította virággá változtál, vajon te is, másoknál százszorta, számtalanszor jobban kívánva ezt, vajon te is e számosak között voltál?! Szent isten uram micsoda elbűvölő fénykép olyan itt mintha élne vagyis nem hibáztam stilisztikai hiba azt akartam mondani mint az igazi mint az órán szép és megközelíthetetlen ki csinálta ezt a képet mikor miért semmit sem tudok valamilyen fényképezőgépes csirkefogó ki ő milyen viszonyban vannak itt vagy más helyen légiónyi kérdés. Nos hát, feltaláltam egy bizonyos találmányt: látja, közönséges bot, he?, látszólag. Igen igen látszólag uram látszólag télen én is elég gyakran utazom erre de egyedül utazom mindenféle fénykép nélkül én kérem nem fényképezkedek hóbuckák előtt nekem nincsenek is fényképezőgépes ismerőseim látszólag köteles lett volna tudomásomra hozni hogy mondjuk így és így ez és ez így és így elmentem a Kecskefejő Vidékére autón egy mérnökkel kandidátussal művészettörténésszel rendezővel könyvelővel az ördög vigye fényképezkedtem egy hóbucka előtt a nyaralóba mondjuk be sem mentünk hogy ne kelljen a járdáról eltakarítani a havat sétáltunk egy félórát és visszamentünk a városba hiszen én elhittem volna. De ez a legteljesebb tévedés, figyelje csak, fiatalember, az egyik függőleges helyzetből a másik függőleges helyzetbe hozom, avagy más szóval – fejtetőre állítom, és ekkor mi tárul kettőnk ámuló tekintete elé? Ordítok uram ordítok mert vagyok aki vagyok megcsalatott Nimfea kopasz gyenge lúdtalpas magas homlokú mint egy valódi idióta és a kétségektől öreg arcú nézzen rám egészen ijesztő vagyok az orrom tele visszataszító pattanásokkal az ajkam meg előrefittyedt és szétlapult mint valami kacsafiókáé és nincs jelentősége hogy valaha kritikus életkorom virágában játszani tanultam gyöngyházszínű barkarolán háromnegyedben ez sem segített nekem akkor is gyötrelmesen fáj. Egy közönséges szöget látunk botunk egyik végének felületébe verve, a fejével van beverve, a hegyes vége pedig ránk tekint, akár egy halált hozó acélfullánk – de ne ijedezzen, fiatalember, nem irányítom ön felé és nem ejtek önön szúrt sebet, hanem mindenféle kis papírra irányzom, amely nyaralótelkemet beszennyezi, és egyedülálló találmányommal átdöföm, és amikor elég papír gyűlt össze a hegyén, leszedem őket a szögről, ahogy egy vitéz szedi le kopjájáról a rátűzött ellenségeket, és a pöcegödör mélyébe hajítom, ott a kert sarkában – ez az én találmányom, mely lehetővé teszi, hogy öregember létemre ne kelljen elhagynom a hajlíthatatlan harcosok sorát: betegségeim miatt nem tudok lehajolni és fölszedni a papírt, de hála e közönséges szöges botnak, küzdök a tisztaságért hajlíthatatlanul; nos, minthogy ön rendkívül tisztességes embernek látszik, bátorkodom a tanácsát kérni, éspedig: nézete szerint van-e értelme szabadalmat kérni rá, szabadalmaztatni ezt a botocskát?
Visszafojtasz egy méltatlankodó madárvijjogást, ami ott vergődik gyulladt torkodban, kimetszetlen manduláid közt: tisztelt Arkagyij Arkagyevics, igen nagyra becsülöm az ön találmányát, azonban most nekem van szükségem a tanácsára – sőt még nagyobb mértékben, mint önnek az enyémre, önnél ez hiúsági kérdés, de nálam – bocsásson meg, úgy beszélek, mint valami regényben, és ettől valahogy kínosan és nevetségesen érzem magam –, amit én kérdezek öntől, az létkérdés. Várjon csak, várjon, megint félni kezdek a jelenlétében, csak nem akar tényleg valami fontosat kérdezni tőlem, hadd üljek le, csakugyan hasznát venné bármiben egy idős, félig vak nyaralótulajdonosnak, de hát kicsoda ön végső soron, hogy kérdéseket tegyen fel nekem, és azonkívül ne kiabáljon többet az én gyönyörű hordómba. Többé nem csinálom, uram, kész vagyok mindent megmagyarázni, a szomszédban lakom, a szüleim nyaralójában, és itt a környék annyira szép, hogy egyszer valami kellemetlenség történt velem, de erről később, a lényeg, hogy gyűlölök egy nőt, egy zsidó nőt, Sejna Tinbergent, az egy boszorkány, tanulmányi vezető az iskolában, egy kandúrról énekel, biztos ön is hallotta gyerekkorában ezt a kis dalt: tra-ta-ta, tra-ta-ta, elment a macska a kandúr után, Kandúr Kandúrovics után, hopp, jut eszembe, emlékszik, hogy hívták a kandúrt, uram? Egy pillanat, fiatalember – Akatov lüktető, kék halántékát dörzsölgeti, emlékezetét erőltetve –, Trifon Petrovicsnak hívták a kandúrt. Pontosan, egyébként megint másról beszélek, az ördögbe Trifon Petroviccsal, közönséges kotrógépkezelő, beszélgessünk csak inkább Sejnáról. Képzelje el, amikor ez a sánta vénasszony ugrándozva halad a hatalmas, kihalt folyosón (minden második lámpa ég, a délutánosok hazafutottak, és csak engem tartottak ott tanítás után megcsinálni a másnapi leckét), én meg ott állok a folyosó végén vagy megyek vele szemben, készenlétben tartva egy tisztességtudó fejbiccentést, olyan borzadály fog el, amilyen még injekciók után, álmomban sem fordul elő. Nem, soha nem tett nekem semmi rosszat, és csak a gramofonról beszéltem (beszélek, fogok beszélni) vele; és bár nálam száz éve nem működik és nem is volna szabad működnie semmi pénzért, amikor Sejna beviszi a szobájába és bezárkózik, akkor úgy zenél, mintha új volna. Pontosabban nem zenél, hanem mesél: a vénasszony egy lemezt játszik le rajta a boldogult férje hangjával, aki felakasztotta magát, mert a nő megcsalta Szorokinnal a garázsban, vagyis nem, Szorokin akasztotta fel magát, a férje meg, Jakov, mérget ivott. Értem – válaszolja Akatov –, de miféle szöveg van felvéve arra a lemezre? Á, igen-igen, éppen ez a legfontosabb, ott, azon a lemezen a boldogult Jakov a Nyekerét mondja el. Már megbocsásson, fiatalember, erről most hallok először. Iszonyatos dolog, uram, alig szánom rá magam, de röviden ennyi: tudja, a Nyekere egy mese címe, rémes gyerekmese egy medvéről, nem tudom pontosan, szóval, az erdőben él egy medve, látszólag semmi különös, látszólag!, de az a baj, hogy ez a medve rokkant, nyomorék, hiányzik az egyik lába, ráadásul érthetetlen, hogy is történt az egész, csak annyit tudni, hogy nincs lába, szerintem hátsó lába, és a medvének műlába van helyette fából. A medve faragta hársfatörzsből – baltával, és amikor a medve az erdőt járja, messzire hallatszik a műláb nyikorgása, úgy nyikorog, ahogy a mese címében van: nyekere, nyekere. Jakov jól tudta utánozni ezt a hangot, nyikorgó hangja volt, gyógyszerészként dolgozott. A mesében egy kislány is szerepel még, nyilván krétalány, fél a medvétől és el nem hagyja a házat, de egyszer – az ördög tudja, hogy s mint történt – a medve mégis meglesi és elviszi magával egy különleges háncskosárban vagy miben a barlangjába, és ott valamit csinál vele, nem tudni pontosan, mit, a mesében nincs elmagyarázva, és azzal vége is az egésznek, borzasztó, uram, nem tudod, mit is gondolj. Amikor eszembe jut a Nyekere – bár igyekszem nem rágondolni, jobb nem gondolni rá –, úgy rémlik, hogy az a kislány nem is kislány, hanem egy nőismerősöm, akivel meghitt viszonyban vagyok, érti ugyebár, nem vagyunk gyerekek, és úgy rémlik, a medve sem medve, hanem valamilyen számomra ismeretlen ember, férfi, és valósággal látom, ahogy valamit csinál ott a szállodai szobában az ismerősömmel, és sokszor hallatszik az átkozott nyekere, és hányhatnékom van, úgy gyűlölöm ezt a hangot, és azt hiszem, megölném azt az embert, ha tudnám, ki az. Nehezemre esik a Nyekere mesére gondolni, uram, de minthogy ritkán csinálom meg a házi feladatot, órák után gyakran ott fognak leckét írni holnapra meg tegnapra, és ha egyedül maradok a teremben, általában kimegyek járni egyet a folyosóra: ahogy kimegyek, találkozom Tinbergennel, és mikor látom, hogy közelít nyomorék, de ugyanakkor valahogy szinte vidám, táncoló járásával, és hallom műlábának bánatos nyikorgását – olyan, mint a magányos kecskefejő kiáltása –, akkor – engedelmet, uram – nem tudok nem gondolni a Nyekere mesére, mert ez pontosan az a bizonyos hang, mint a szállodában, és ő, a szürke szakállú, álmos képű boszorkány, mint valami vénasszony, aki már meghalt, de erőszakkal felébresztették és élni kényszerítették, a néptelen folyosó szürkületi fényében, a meg-megcsillanó padlón, ő maga a Nyekere, ő a megtestesítője mindannak, ami szomorú csak van ennek a kislánynak a történetében, habár a mai napig sem igazodom ki, miről van itt szó, és miért van mindez így, és nem másként.
Igen, fiatalember, igen, nem nehéz megértenem önt. Elgondolkozva. Valaha valami hasonló volt velem is, az én fiatal koromban is történt, megesett valami ilyesmi; no persze nem emlékszem, hogy konkrétan mi, ám az egész kisebb-nagyobb mértékben hasonlít a maga esetére. De milyen iskolába jár – kérdezi hirtelen Akatov –, nem értem az egészet, hiszen már elmúlt húsz-, harmincéves, miféle iskolába? Speciálisba, uram. Á, vagy úgy – mondja az akadémikus (elhagyjátok a fészert, és te utoljára visszapillantasz a fényképre) –, és mire specializálódik a maguk iskolája? Különben, ha nehezére esik, vagy kínos, vagy ha ez titok – ne válaszoljon, nem kényszerítem, szinte semmi szükség a válaszára, ahogy az én kérdésemre sincs, mi a magunk módján beszélgetünk egymással, hiszen nem Oxfordban vagyunk a vizsgákon, félre ne értsen, csak úgy érdeklődtem, megkérdeztem, hogy kérdezzek valamit, úgyszólván félrebeszélésképpen; bármelyikünknek jogában áll feltenni bármilyen kérdést, és bármelyikünknek joga van nem válaszolni bármely kérdésre, de sajnos itt – itt és ott, mindenfelé, még nem sokan sajátították el ezt az igazságot, ők kényszerítettek, hogy minden kérdésükre feleljek, ők, a behavazott kabátosok. De én nem ők vagyok – folytatta Akatov, széttárva és összehúzva fehér tudományos lebernyegét –, és ne válaszoljon, ha nincs kedve, inkább üldögéljünk csendben, nézzünk körül, hallgassuk, hogyan dalol a nyár – és a többi, nem-nem, ne válaszoljon, semmit nem kívánok tudni magáról, így is rokonszenves már nekem, csodálatosan illik önhöz ez a bot meg a kalap, csak a kalap egy picit nagy, bizonyára azért, hogy belenőhessen. Pontosan, hogy belenőhessek, de szeretnék válaszolni, nincs ebben semmi kínos: az iskola, ahova járok, a fogyatékosokra specializálódott, ez a bolondok iskolája, akik ott tanulunk, mind abnormálisak vagyunk, mindegyik másképp. Elnézést, hallottam valamit egy ilyesféle intézményről, az ismerőseim közül valaki a munkatársuk, de pontosan ki is? Talán Véta Arkagyevnára gondol, nálunk dolgozik az iskolában, ezt és ezt tanít. Hát persze! Se cipője, se ruhája, pucér Akatovék lánya – énekelte Akatov minden ok nélkül, ujjával csettintgetve szórakozottságában. Milyen mókás dalocska, uram! Semmiség, fiatalember, amolyan apró kis családi rigmus, a régi időkből, se értelme, se dallama, felejtse el, attól tartok, megrontja magát. Soha, soha – izgatottan. Tessék? Azt mondtam, soha nem felejtem el őt, borzasztóan tetszik nekem, nem tehetek semmit; igen, van közöttünk némi korkülönbség, de hogy is határozzam vagy fogalmazzam meg jobban, valami nagyobb egyesít minket, mint ami elválaszt, ön azt kérdi, miről beszélek, pedig szerintem a lehető legvilágosabban fejezem ki magam, Arkagyij Arkagyevics. Az a közös, amit az imént említettem, a vonzódás mindahhoz, amit mi, a tudomány emberei, élő természetnek nevezünk, minden, ami növekszik és száll, virágzik és úszik – és éppen ez volna önnél tett látogatásom célja is –, nemcsak lepkék, bár becsületszavamra, kora gyerekkorom óta fogdosom őket és nem is hagyom abba, míg a jobb kezem le nem szárad, akárcsak Repin keze, a festőé, és nem azért jöttem önhöz, hogy a hordóba kiabáljak, noha ebben a foglalatosságban is hajlamos vagyok magasabb értelmet látni, és soha nem mondok le a hordóba kiabálásról és addig fogom töltögetni kiáltásommal az üres terek ürességét, míg meg nem töltöm mindet, hogy ne fájjon gyötrelmesen, azonban ismét eltérek a tárgytól; röviden szólva: szeretem a lányát, uram, és kész vagyok mindent megtenni a boldogságáért. Mi több, szándékomban áll feleségül venni Véta Arkagyevnát, amint a körülmények engedik. Ünnepélyesen, méltósággal és könnyed meghajlással.
Szegény Akatov, ez olyan váratlanul érte, attól tartok, kissé megbántottad az öreget, biztos jobban fel kellett volna készítened egy ilyen beszélgetésre, például írni két-három udvarias levelet, előre értesíteni az érkezésedről, telefonálni vagy valami efféle, félek, tapintatlanul jártál el, aztán meg nem becsületes így cselekedni: nem volt jogod egyedül, nélkülem megkérni Véta Arkagyevna kezét, én sem felejtem el őt soha, és minden, ami növekszik és száll, engem is megmagyarázhatatlanul összeköt vele, minden, ami növekszik és száll, közös számunkra is, számomra és számára, magad is tudod, de te persze semmit sem szóltál Akatovnak rólam, arról, aki sokkal jobb és érdemesebb nálad, és én gyűlöllek ezért, és elmesélem neked, hogy valaki – a szálloda folyosójának félhomályában nem lehet felismerni – hogyan viszi be Vétánkat a szobájába, és ott, ott… Nem várj egy kicsit tökéletesen ártatlan vagyok te az orgona szirmaiban gyönyörködtél cikket másoltál véletlenül mentem el apám házából nem gondoltam hogy sikerülni fog és ha semmi nem sült volna ki belőle látni akartam Akatovot csak a lepkék miatt elmondtam volna neki mindent okvetlenül rólad is a hatalmas emberfeletti érzésedről amit tudod jól amit annyira tisztelek megmondtam volna hogy nem vagyok egyedül ketten vagyunk beszéltem is neki erről először azt mondtam volna uram igen szeretem a lányát de van valaki aki mivel hasonlíthatatlanul érdemesebb és jobb nálam százszorta forróbban szereti őt, s bár hálás vagyok önnek a kedvező döntésért az ügyben, nyilván meg kellene hívni azt az embert is, nem kétséges, ő jobban tetszik majd önnek, akarja, hogy idehívjam, itt van, közel, a szomszéd telepen, ide készült, de kissé elfoglalt volt, dolga van, sürgős másolás (mi ő, másoló? nem-nem, ugyan, csak vannak emberek, pontosabban egy ember, aki újságokból másoltat vele ezt-azt, muszáj, különben nem volna könnyű sora abban a házban), azonkívül meg az orgona szirmaiban gyönyörködött, és nem vitt rá a lélek, hogy megzavarjam, hadd hívjam ide – mondtam volna az akadémikusnak, ha az ügyben kedvező döntés születik. De hát Akatov nemet mondott? Mondd csak el a teljes igazságot, ne hazudj, vagy rettentően meggyűlöllek és megmondalak Saul tanítónak: legyen élő vagy halott, ő soha nem tűrte a részrehajlást és alattomosságot. E szívünkben lángoló névre esküszöm neked, hogy mostantól és ezentúl én, ez és ez kisegítő iskolai tanuló, gúnynevén Nimfea Alba, a nemes törekvések és szándékok embere, az örök emberi boldogság harcosa, ellensége ridegségnek, egoizmusnak és bánatnak, akármiben nyilvánuljanak is meg, én, pedagógusunk, Saul legjobb hagyományainak és kijelentéseinek örököse, esküszöm neked, hogy soha nem mocskolja be ajkamat egyetlen szó hazugság sem, és tiszta leszek, akár a mi elragadó Léthénk partjain született harmatcsepp kora reggel – mely megszületett és felszáll, hogy beharmatozza Véta, a krétaleány orcáját, aki a kertben alszik valahány évvel ezután. Ó, beszélj!, annyira szeretem az ilyen kijelentéseidet, telve erővel és ékesszólással, ihlettel és szenvedéllyel, férfiassággal és értelemmel. Beszélj csak, sietősen és a szavakat elharapva, még sokféle problémát kell megvitatnunk, és oly kevés az idő, valószínűleg nem több egy másodpercnél, ha helyesen értem az említett szó jelentését.
Akkor Akatov (nem-nem, magamban arra számítottam, hogy nevetni kezd, gúnyolódni fog a kalapomon, pontosabban a papámén, meg azon, hogy nem vagyok valami szép, sőt ronda vagyok, és mégis megkérem egy ilyen páratlan nő kezét) egyszerűen rám nézett, lehajtotta a fejét és állt, valamin tűnődött, igen valószínű: a beszélgetésünkön, a vallomásomon. Ráadásul, ha az utolsó szavaim előtt görbedt kis fához hasonlított, akkor most – egyenest a szemem láttára – olyan lett, akár egy görbedt kis fa, ami kiszáradt és megszűnt érezni a füvek és a szél érintését: Akatov elgondolkodott. Ezalatt én az újságcímeket olvasgattam a csákóján és a tudományos lebernyegét nézegettem – bő volt és kényelmes, kilógtak alóla, mint harangból a nyelve, Akatov sovány és eres lábai, a gondolkodó és nagyravágyó férfiú lábai. Tetszett a lebernyeg, és úgy gondoltam, szívesen hordanék ilyet, ha módom volna megvenni. Mindenütt hordanám: a kertben vagy a veteményesben, iskolában és otthon, túl a folyón a fák árnyékában és messzi tájak felé robogó postakocsin, amikor esik odakünn és a mellettünk elúszó, szalmával borított falvak felborzolták tollukat, mint ázott tyúkok, és lelkem emberi gyötrelmektől sebeztetett. Ám egyelőre – egyelőre nem lettem mérnök – nincs ilyen lebernyegem, közönséges hajtókás nadrágot hordok, apám régi ügyészi nadrágjából varrtuk, kétsoros zakót négy gombbal és vasalt sarkú, magas szárú cipőt – iskolában és otthon. Uram, miért hallgat, talán megbántottam valamivel, vagy kételkedik szavaim és Véta Arkagyevna iránti érzelmeim őszinteségében? Higgye el, soha nem tudnék hazudni önnek, az imádott nő apjának, ne kételkedjék, kérem, és ne hallgasson, különben megfordulok és elmegyek, hogy megtöltsem kiáltásommal nyaralóhelyeink ürességét – hogy világgá kiáltsam visszautasítását. Ó, ne, fiatalember, ne menjen el, magányos lennék, tudja, habozás nélkül elhiszem minden szavát, és ha Véta beleegyezik, nem lesz semmi kifogásom ellene. Beszéljen vele, beszéljen, hiszen még nem is tárta föl előtte a lelkét, gyanítom, hogy ő még mit sem sejt, és mit is határozhatnánk a beleegyezése nélkül, érti?, semmit nem határozhatunk. Elmélázva nehézkesen válogatja a szavakat válogat szemével jó előre keresgéli őket a fűben ahol szikkadt szöcskék ugrálnak elégedetlenül és mindegyiken ünnepi zöld frakk zöld karmesterek szavakat keresgél a fűben. Nem titkolom, uram, tényleg nem nyilatkoztam még Véta Arkagyevnának, egyszerűen nem volt rá idő; habár meglehetősen gyakran találkozunk, beszélgetéseink másról szólnak, inkább a tudomány ügyeiről beszélünk, sok közös témánk van, ez törvényszerű: két fiatal biológus, két természetbúvár, két nagy nyereményekre jogosító tudós. De emellett – mindkét részről – érlelődik – már beérett – valami egészen különös, a közös érdeklődés kiegészül valamilyen más közösséggel. Tökéletesen értem önt, fiatalember, a maga korában hasonló történt velem is, velem és egy nővel, naivak voltunk, csinosak, és elvesztettük a fejünket. Kedves Arkagyij Arkagyevics, egyúttal még egy vallomást kívánok tenni önnek. Látja, nem vagyok egészen bizonyos, vajon mint férfi tetszem-e Véta Arkagyevnának, lehet, hogy az a közös valami, amit említettem, az ön leánya részéről csupán emberszereteten alapszik, úgy értem, csak mint embert szeret engem, nem állítom, csupán feltételezem ezt, félvén, hogy nevetségesnek látszom, nem szeretnék visszás helyzetbe kerülni. S minthogy ön Véta Arkagyevna apja, és nálam sokkal jobban ismeri ízlését és jellemét, bátorkodom megkérdezni: véleménye szerint méltó vagyok-e férfiként is a leánya rokonszenvére, valahogy homályosan aggódom, hogy kissé érdektelennek talál. Nézzen rám, vegyen szemügyre alaposan, így van-e valóban, vagy csak úgy látszhat? Tényleg annyira rútak a vonásaim, hogy e legmagasztosabb érzések, amit ember csak átélhet, nem javítottak arcomon és alakomon? De az istenért, ne hazudjon, kérem. Micsoda badarság – feleli Akatov –, ön tökéletesen normális, tökéletesen, feltételezem, sok fiatal nő kész volna kéz a kézben végigjárni önnel az élet útját – és soha meg nem bánnák. Az egyetlen, amit tudósként javasolnék: használja gyakrabban a zsebkendőjét. Merő formalitás – de hogy megnemesíti, kiemeli, magasan a körülmények és a kortársak tömege fölébe helyezi a személyiséget. Igaz, a maga korában én sem tudtam ezt, viszont tudtam sok mást, első disszertációmat készültem megvédeni és feleségül venni azt a nőt, aki később Véta anyja lett. Akkorra már dolgoztam, sokat dolgoztam és sokat kerestem – és ön? Igen, apropó, hogyan szándékozik felépíteni a családi életüket, milyen alapokon, tudatában van-e, milyen felelősség nehezedik önre mint családfőre?, ez nagyon fontos. Uram, nem tudtam nem kitalálni, hogy ilyesféle kérdést tesz majd fel, és el voltam készülve rá jóval azelőtt, hogy meglátogattam önt. Pontosan értem, mire gondol, már mindent tudok, mert sokat olvasok. Egyről-másról korábban tudomást szereztem, még a földrajztudósunkkal, Norvégovval való beszélgetés előtt, de azután, hogy egyszer találkoztunk a vécében, és minden ilyesmit nyíltan megtárgyaltunk, érthetővé vált előttem szinte minden. Azonkívül Saul Petrovics adott egy könyvet, hogy olvassam el, és amikor elolvastam, végképp megértettem mindent. Nos, mit értett meg? – kérdezi Akatov –, ossza meg velem.
Saul Petrovics az ablakpárkányon ül, háttal a bemázolt üvegnek, arccal a fülkék felé; meztelen lábfeje a radiátoron nyugszik, térde magasra felhúzva, úgyhogy a tanító kényelmesen rátámasztja állát. Ex libris, könyv könyv után. A trágár szavakkal telefirkált fülkeajtókra pillant: milyen sok itt az illetlenség, mennyire csúnya a vécénk, milyen szegényesek a nő iránti érzéseink, milyen cinikusak vagyunk mi, a kisegítő iskola népe. Mi nem tudunk gyengéden és szívből szeretni, nem – nem tudunk. De kedves Saul Petrovics – tiltakozom én, ott állva előtte fehér vitorlavászon papucsban a bűzlő csempén –, annak ellenére, hogy nem tudom, mit is gondoljak és mi módon nyugtassam meg önt, a legjobb tanítót a világon, szükségesnek tartom emlékezetébe idézni a következőt: hogy éppen ön, pontosan ön, személy szerint ön – vajon nem szereti szívből és gyengéden egyik osztálytársnőmet, a krétaleányt, Rózsát? Ó, Szellős Rózsa – mondta neki valamikor –, te édes lány, halálos szín, hogy kívánom én érintetlen tested! Meg azt suttogta: e tulajdon szépségétől piruló nyár egy éjszakáján várok rád a szélkakasos házban, túl a kék folyón. Meg azt is: ami azon az éjszakán történik majd velünk, lánghoz lesz hasonló, mely elnyeli a jeges pusztaságot, csillaghulláshoz, amint visszaverődik egy tükörszilánkon, mely hirtelen kihullott keretéből, hogy a közelgő halálra intse tulajdonosát, pásztorsíp szavához lesz hasonló és olyan zenéhez, ami még meg sem született. Jöjj el hozzám, Szellős Rózsa, neked talán nem kedves öreg halott tanítód, aki a nemlét völgyeit, szenvedések fennsíkjait járja? Meg azt is: jöjj, hogy elcsöndesítsd csípőd remegését és enyhítsd kínjaimat. Igen, kedvesem, mondtam, ám lehet hogy csak mondom majd neki e szavakat vagy hasonlókat, de bizonyítanak-e bármit is a szavak? Csak ne gondolja, hogy alakoskodtam (alakoskodni fogok), nem jellemző rám, nem tudok, de előfordul – egyszer majd maga is megbizonyosodik –, előfordul, hogy az ember hazudik, és sejtelme sincs róla. Meggyőződése, hogy igazat mond, és meggyőződése, hogy valóra váltja, amit ígér, de nem mond igazat, és soha nem váltja valóra, amit ígér. Többnyire így történik gyerekkorunkban, de később is, ha kamaszodunk, azután ifjúságunk és öregségünk idején. Akkor történik ez az emberrel, amikor a szenvedély hatalmában van, mert a szenvedély hasonlatos az őrülethez. Köszönöm, nem tudtam, majd tisztába jövök, csak gyanítottam ezt – ezt és sok minden mást. Tudja, egy körülmény nyugtalanít, és ma itt, tanítás után, amikor odakinn nyirkos és szeles az idő, és a leendő mérnökök délutános csoportja hazament, a táskáikban összenyomódott szendvicseket rágicsálva (a szendvicseket muszáj megenni, nehogy elszomorítsák türelmes anyáikat), nekem bizonyos mondandóm volna az ön számára, Saul Petrovics, amit valószínűleg valószínűtlennek talál majd, netán arra indítja, hogy csalódjék bennem. Régóta készültem a tanácsát kérni, de mindennap halogattam a beszélgetést: tele vagyunk dolgozatokkal, halálra gyötörnek a leckékkel, és ha nem is csinálom meg, bánt és nyomaszt a kötelességtudat. Fárasztó, Saul Petrovics. De íme, eljött a pillanat, amikor el akarom és el is tudom mondani a mondandómat. Drága tanítóm!, mezőszerte elhagyatottan álló erdei kunyhókban, messze robogó postakocsikon, tábortüzek körül, melyek füstje otthonosságot áraszt, az Erie-tó partjain vagy – nem emlékszem pontosan – a Baszkuncsakén, Bigl típusú hajókon, európai omnibuszok tetején és a genfi utazási és agitprop-irodában a jobb családi életért, hanga és vallásos szekták sűrűjében, kiskertekben és parkokban, ahol a padokon nincs szabad hely, egy korsó sör mellett a Kandúrhoz címzett kis hegyi kocsmában, az első és második világháború frontvonalai mentén, aranyszín láztól dúltan rénszarvasszánnal suhanva a Yukon zöld jegén, és más helyeken – itt meg ott, drága tanító, azon elmélkedtem, mi is a nő, és hogyan legyen, ha eljött a cselekvés ideje, elmélkedtem a formaságok természetéről és testi létünk sajátosságairól. Azon gondolkodtam, mi a szerelem, a szenvedély, a hűség, mit jelent engedni kívánságainknak és mit jelent nem engedni, mi a vágy, a gerjedelem; eltöprengtem a közösülés részletein, álmodoztam róla, mert könyvekből és egyéb forrásokból tudtam, hogy örömet okoz. Csak az a baj, hogy sem itt, sem ott, sem amott egész életemben egyszer sem volt alkalmam együtt lenni, vagy másként, vulgárisan szólva – lefeküdni bármilyen nővel. Egyszerűen nem tudom, hogyan történik, valószínűleg képes lennék rá, de el nem tudom képzelni, mivel kezdjem az egészet, és főképpen – kivel. Nyilván kell hozzá egy nő, a legjobb, ha ismerős, akit régóta ismersz, aki kisegítene egy szóval, ha ez-az előadódna, ha úgy adódna, hogy valami nem sikerül azonnal; igen jószívű nő kell, úgy hallottam, legjobb, ha özvegy, igen, azt mondják, valami miatt az özvegyek, de én egy özvegyet sem ismerek, csak Tinbergent, de ő mégiscsak tanulmányi vezető, és neki ott van Trifon Petrovics (gramofonom viszont csak nekem van), más nőismerőseim pedig nincsenek – egyedül Véta Arkagyevna, de vele nem akarnám, hiszen őt szeretem és az a szándékom, hogy feleségül veszem, ez más dolog, egyáltalán nem gondolok rá mint nőre, kényszerítem magam, hogy ne gondoljak rá, tudom én, hogy sokkal szebb, sokkal rendesebb, semhogy bármit is megengedjen magának velem az esküvő előtt – nem így van? Igaz, vannak még ismerős lányok az osztályból, de ha udvarolni kezdenék valamelyiküknek, például annak, aki nemrég meghalt agyhártyagyulladásban és koszorúra gyűjtöttünk neki, félek, hogy az nemigen tetszene Véta Arkagyevnának, az ilyesmit rögtön észreveszik: egy kis kollektívában, az iskolatársak, tanárok szeme láttára – egyből világos lenne minden, Véta úgy értelmezné, hogy meg akarom csalni, megneheztelne rám és jogosan, és akkor meghiúsulhatna a házasságunk, minden remény összeomlana, pedig oly soká tápláltuk őket! Saul Petrovics, én néhányszor próbáltam nőkkel ismerkedni az utcán, de biztos nem tudom a módját, nem vagyok elegáns, rosszul öltözöm. Röviden szólva, nem sült ki belőle semmi, elzavartak, ám nem titkolom – mivel semmit sem titkolok ön előtt, drága nevelőm –, nem titkolom, hogy egyszer kis híján ismeretséget kötöttem egy figyelemre méltó fiatal nővel, s bár nem tudnám leírni, mert sem az arcát, sem a hangját, sem a járását nem jegyeztem meg, merem állítani, hogy rendkívül szép volt, akárcsak a nők többsége.
Hol is találkoztam vele? Nyilván egy moziban vagy parkban, de a legvalószínűbb, hogy a postán. A nő ott ült a kis ablak mögött, és borítékokat meg képeslapokat bélyegzett. Ez a Kecskefejő Védelmének Összközönségi Napja volt. Aznap reggel feltettem magamban, hogy egész nap bélyegeket fogok gyűjteni. Igaz, otthon egyetlen bélyegem sem akadt, viszont előkerült egy gyufacímke, rajta valamilyen madár képe, amelyet mindannyiunknak óvni kell. Megértettem: ez pont a kecskefejő, és elindultam a postára, hogy lebélyegeztessem magamnak, és a kis ablak mögött ülő nő nyomban megtetszett. Azt mondtad a tanítónknak, nem tudod leírni ezt a nőt; akkor legalább azt a napot írd le, amikor ez a találkozás zajlott, meséld el, mi történt az utcán és milyen volt az időjárás, no persze csak ha nem esik nehezedre. Nem, dehogy, nincs ebben semmi bonyolult, és szívesen teljesítem a kérésedet. A felhők ama reggelen a szokottnál gyorsabban szálltak az égen, és láttam, amint sietősen előtűntek és egymásba olvadtak a fehér vattarajzolatok. Összeütköztek, egyik a másikra úszott, a színük aranytól orgonaliláig változott. Azok közül, akiket járókelőknek nevezünk, sokan mosolyogva és hunyorogva a szórt, ám mégis erős napfényben a felhők vándorlását figyelték, ahogy én is, és hozzám hasonlóan érezték a jövő közeledtét, amelynek épp e megtanulhatatlan felhők voltak a hírnökei. Ne javíts ki, nem tévedtem. Amikor iskolába megyek, vagy a postára, hogy lepecsételjék a kecskefejőt ábrázoló gyufacímkéket, általában jólesik felkutatni magam körül meg emlékezetből olyan dolgokat, jelenségeket – és kellemes rájuk gondolnom –, amiket nem lehet sem otthonra feladni, sem megtanulni. Senki nem képes megtanulni: az eső suhogását, a mattiola illatát, a nemlét előérzetét, egy dongó röptét, a Brown-féle mozgást és sok mást. Mindezt lehet tanulmányozni, de megtanulni soha. Idetartoznak a bárányfelhők, a nyugtalansággal és eljövendő viharokkal terhes esőfelhők is. A felhős égen kívül azon a reggelen ott volt az utca, valamilyen autók mentek, valamilyen emberek utaztak bennük, jó nagy hőség volt. Hallottam, ahogy nőtt a gyep nyíratlan füve, ahogy az udvarokon babakocsik nyikorogtak, szemétkukák fedelei döndültek, ahogy a kapualjakban liftajtók csattogtak, és az iskolaudvaron a délelőttös tanulók hanyatt-homlok gyakorolták az erősítő cikcakkfutást: a szél felém sodorta szívük dobogását. Hallottam, ahogy valahol messze, talán a város túlsó végén, egy vak ember – rajta fekete szemüveg, amelynek lencséiben ott tükröződött a szomorú akácok poros lombja, a sietős felhők és az ofszet-nyomda téglakéményéből előkúszó füst is – kérte az arra járó embereket, kísérjék át az utcán, de azok nem értek rá és nem állt meg senki. Hallottam, ahogy egy konyhában – a mellékutcára néző ablak nyitva volt – két öreg diskurált (az 1882-es New Orleans-i tűzvészről volt szó) és húsos scsít főzött: épp nyugdíjfizetés napja volt; hallottam, ahogy rotyogott a fazekukban, és az óra számlálta az elégetett gáz köbcentimétereit. Hallottam, amint ebben a házban meg a szomszéd házak többi lakásában író- és varrógépek kattognak, egybefűzött folyóiratokat lapozgatnak és zoknikat stoppolnak, orrot fújnak és nevetgélnek, borotválkoznak és énekelnek, lehunyják pilláikat vagy ujjukkal a szorosan illeszkedő ablaküvegen dobolnak unalmukban, a ferdén hulló eső hangját utánozva. Üres lakások csöndjét hallottam, tulajdonosaik munkába mentek és csak estére térnek haza, vagy nem térnek haza, mert megtértek az örökkévalóságba, hallottam az ingák ritmikus lengését a faliórákban és különféle márkájú karórák ketyegését. Hallottam csókokat és suttogást, és előttem ismeretlen férfiak és nők fülledt lihegését – soha semmit nem tudsz meg róluk –, ahogy a nyekerét csinálják, és irigyeltem őket, és ábrándoztam, hogy megismerkedem egy nővel, aki megengedi, hogy ugyanazt csináljam vele. Mentem az utcán és sorra olvastam a cégtáblákat és hirdetéseket a házakon, bár rég tudtam kívülről valamennyit, annak az utcának minden szavát megtanultam. Bal oldal. GYERMEK ÉPÍTŐJÁTÉKOK JAVÍTÁSA. A kirakatban egy plakátfiú, aki arról álmodozik, hogy mérnök lesz, egy nagy vitorlázórepülő-modellt tart a kezében. SARKVIDÉKI SZŐRMÉK. A kirakatban kitömött, tátott szájú jegesmedve. FILM – LOMBHULLÁS – SZÍNHÁZ. Egy szép napon majd eljövünk ide kettesben: Véta és én; melyik sort szereted jobban? – kérdezem Vétától –, a harmadikat vagy a tizennyolcadikat? Nem tudom – mondja –, nem látok különbséget, vegyél, ahova akarod. De nyomban hozzáteszi: különben inkább elöl szeretek, vegyél a tizedikbe vagy a hetedikbe, ha nem túl drága. Én meg így szólok majd sértődötten: micsoda csacsiság, édes, mi köze ennek a pénzhez, mindent odaadnék, csak neked legyen jó és kényelmes. KERÉKPÁRKÖLCSÖNZÉS. A mozi után feltétlenül kikölcsönzünk két biciklit. A fiatal lány, aki kiadja a kerékpárokat, fehér bőrű és mosolygós, jobb kezén jegygyűrű, ahogy meglát minket, felnevet: végre-valahára akadnak ügyfelei, furcsa, odakinn olyan jó meleg van, de senki nem akar biciklizni, igazán furcsa. Csöppet sem furcsa – mondom vidáman –, ilyen időben az egész város kiment a zöldbe, hiszen vasárnap van, mindenki a telken van reggel óta, ahol mindegyiknek ott áll a fészerben a saját biciklije, mi is a nyaralóba indultunk, az ön kerékpárjain megyünk, egyenesen az országúton, a magunk tempójában: az elektricska biztos fülledt, a fagylalt ellenére is. Vigyázzanak, csak óvatosan – figyelmeztet a lány –, az országúton nagy a forgalom, hajtsanak a padka közelében, kövessék a jelzéseket, ne lépjék túl a sebességet, előzés csak balról, vigyázat – gyalogosok, a forgalmat helikopterek és radarok irányítják. Természetesen körültekintőek leszünk, minek is veszítenénk el a fejünket, főképpen most, egy héttel az esküvő után, oly sokáig tápláltuk reményeinket. Ó, vagy úgy – mosolyodik el a lány –, szóval nászútra mennek. Igen, úgy döntöttünk, utazgatunk kicsit. Amikor beléptek, rögtön azt gondoltam, ifjú házasok, remekül illenek egymáshoz, gratulálok, igazán örvendek, magam sem régóta vagyok férjnél, a férjem motorversenyző, gyönyörű motorja van, nagyon gyorsan hajtunk. Én is szeretem a versenyzést – kapcsolódik a beszélgetésbe Véta –, és szeretném, ha az én férjem is motorkerékpáros lenne, de sajnos mérnök, és nincs motorunk, csak autónk van. Igen – mondom –, sajnos csak autónk, és az is használt, de elvileg vehetnék egy motort is. Persze, vegyen csak – mosolyog majd a lány –, vegyen, és a férjem megtanítja motorozni, úgy látom, nem túl bonyolult, a lényeg, hogy időben kiengedje a kuplungot és beállítsa a hűtést. S ekkor Véta azt javasolja: tudják mit, ugorjanak el hozzánk a férjével a jövő héten, motorral jöjjenek, a vízparton van a nyaralónk, második irtás balra, nagyon vidám lesz, megebédelünk, teázunk. Köszönöm – feleli a lány –, okvetlenül elmegyünk, épp mostanában veszek ki szabadságot, csak mondják meg, milyen tortát szeretnek: lúdlábat vagy ünnepit, majd hozok a tea mellé. Inkább ünnepit, lúdlábat veszünk mi magunk a férjemmel, igen, ünnepit, igen, és ha nem nagy fáradság, vegyen mindjárt vagy két kiló szarvasgombát, rögtön megadom a pénzt. Ugyan már, szó se legyen pénzről! HAL-HAL-HAL. ÁLLAT – PIRÓK – KERESKEDÉS. Akváriumok gőtékkel és rudacskákon zöld papagájok. TERMÉSZETRAJZI MÚZEUM. Légy érdeklődő, tanulmányozd környezetedet, ez hasznos. TASZSZ – Titkos Anyagok Szállítási Szövetsége. SZERELVÉNYEK. A „szerelvények”-et „szerelmesek”-nek olvastam a bolt fölött. VIRÁGOK. KÖNYVEK. A könyv a legjobb ajándék, mindazt, ami jó bennem, a könyveknek köszönhetem, könyv könyv után, szeressétek a könyvet, nemesíti és neveli az ízlést, sokat nézd a könyvet, elered a könnyed, A könyv az ember barátja, díszíti az enteriőrt, exteriőrt, foxteriőrt. Találós kérdés: fehér földje, fekete magja, gonddal vetik be, mi az? Megfejtés: könyv. Egy szócikk az enciklopédiából: A könyv története Oroszországban – Oroszországban a könyvnyomtatás Fjodorov Ioann idejében kezdődött, akit a nép az első nyomdásznak nevez; hosszú, könyvtári lebernyeget viselt és tiszta gyapjúból kötött, kis kerek sapkát. És akkor Ilja, a hajószakács, egy könyvet adott neki: nesze, olvasd. És a fenyves karcsú tűin át, beharmatozva a sápadt mohát, a jégeső ugrálva, vígan potyogott, s vont ezüstös borsótakarót. Vagy ez: immár a kitűzött hely közelében jártam, éjsötét és forgószél mindenütt. Mire a füst eloszlott, a téren nem volt senki, de a folyóparton ott lépdelt Burago, a mérnök, zokniját a szél tépázta. Én csak egyet mondok, tábornok, csak annyit mondok, tábornok úr: ej, Mása, hol jártál, gombászni voltál? A vad halált gyakorta ágyúszóval rettentettem el. Július elején, rekkenő forróságban, estefelé, egy fiatalember. És maga – beszéljen már, ej, maga..! És fehér van? Van fehér is. Cop-cop, cajda-brajda, rita-umalajda-brajda, csiki-umacsiki-briki, rita-uszalajda. Fényes égen csillagocska, fagyos jégen farkas farka. Jobb oldal. GUMICSIZMÁK – ERNYŐK – SÉTABOTOK, minden egy üzletben, hogy halogatás nélkül mindent egyből megvehess. RUHAHÁZ – záhahur. HURKA – KOLBÁSZ. Kinek kolbász, kinek kolbász ropogós cipóval! RÖVIDÁRU – KÖTÖTTÁRU. SZABADIDŐPARK – a kerítés tizenkét és fél parszek hosszan húzódik. És csak utána következik a POSTA. Jó napot kívánok, lepecsételhetem a bélyegemet, vagy helyesebben – meg lehetne azt csinálni, hogy lepecsételjék nekem, azaz még jobb így: mit tegyek, hogy nekem az ön segítségével lepecsételjék a bélyegemet egy stemplivel? Adja csak ide, mutassa, miféle bélyeg ez, te fiú, hiszen ez gyufa. Tudom, csak gondoltam, maguknak mindegy, erre is a kecskefejőt rajzolták, nézze csak. Ránézett és elnevette magát: gőz fölött le kell szedni róla a címkét. Rendben, jól van, leszedem, nem lakom messze, azt hiszem, rá tudom beszélni a mamát, engedje meg, hogy föltegyem a teáskannát (Mama, forralhatok teát? Teát akarsz? Csak nem iszol teát iskola előtt, szó sincs teáról, mindjárt ebédelünk. Arról van szó, mama, hogy a címkét muszáj gőz fölött leszedni. Gőz fölött? Gőz fölött, a postán mondták. Ó, te jó isten, megint kitaláltál valamit, ugyan miféle postán, ki mondta ezt, minek, milyen címke, le fogod forrázni az arcodat!), de nem vagyok biztos benne, nem lehetne itt maguknál megcsinálni a postán, egyszer véletlenül láttam (nyitva volt az ablak), ahogy teáztak egy szobában, ahol csomagok meg küldemények voltak, elektromos teáskannából ittak, több nő volt és egy kabátos férfi, nevettek. Igen, valóban – mondta ő –, tényleg van, gyere csak, fiam.
És elindultál utána a hosszú folyosón – csupasz villanyégők lógtak és igazi postaszag terjengett: pecsétviasz, ragasztó, papír, spárga, tinta, sztearin, kazein, túlérett körték, méz, nyikorgó csizmák, crème-brulée, olcsó kényelem, ponty, bambuszhajtások, patkányürülék, a főirodista könnyei. A folyosó végül egy kis terembe torkollott, amely mintegy megkoronázta – így koronázza a tó a belé ömlő folyót. A teremben állványokon ide-oda megcímzett csomagok és küldemények hevertek, az ablakon rács, és a szoba közepén egy asztalon ezüstösen csillogott az elektromos teáskanna, tarka zsinórral, ami egy dugóban végződött. A nő bedugta a konnektorba a dugót, leült egy székre, te meg egy másikra, és csak vártátok, hogy felforrjon. Jól ismerlek: lobbanékony természetű vagy, nem tudsz egy helyben maradni sem otthon, sem az iskolában, még túl fiatal vagy, ezért rosszul viseled a hosszas hallgatást, az elhúzódó szüneteket beszélgetés közben, kényelmetlen érzés fog el tőle, magadon kívül vagy, egyszóval nem bírod a passzivitást, a tétlenséget, a csöndet. Most is: lennél csak egyedül ebben a postai szobában, megtöltenéd kiáltásoddal éppúgy, ahogy szabad idődben üres iskolai tantermeket, mosdóhelyiségeket, folyosókat. De itt nem vagy egyedül, s bár majd’ szétfeszít a lényed mélységeiben érlelődő leírhatatlan üvöltés, és akármelyik pillanatban felszínre törhet, és akkor szétpukkadsz és kipattansz, mint egy kora áprilisi rügy és mindenestül tulajdon kiáltásodba fordulsz: én vagyok Nimfea, Nimfea, Nimfea-ea-ea-ea-a-a-a-a-a – nem szabad, nincs jogod megijeszteni ezt a fiatal, jólelkű nőt. Mert ha kiáltasz, elzavar és nem bélyegzi le a kecskefejőt, semmi esetre se kiabálj itt a postán, különben nem lesz gyűjteményed, amiről oly régóta álmodozol, gyűjtemény, ami egyetlen lestemplizett bélyegből áll. Vagy címkéből. Uralkodj magadon, figyelj másra, gondolj valami távolira, titokzatosra, vagy kezdj semmire sem kötelező beszélgetésbe a nővel, annál is inkább, mert ha jól értem, nyomban megtetszett neked. Jó, de hogyan kezdjem, milyen szavakkal, egyszerre elfelejtettem, hogyan kell kezdeni a semmire sem kötelező beszélgetéseket. Roppant egyszerű, kérdezd meg tőle, feltehetsz-e egy kérdést. Köszönöm, köszönöm, máris. Feltehetek önnek egy kérdést? Persze, fiam, persze. Na és most, mit mondjak ezután? Most kérdezgesd a postagalambokról meg a munkájáról, érdeklődj, hogy s mint van általában. Igen, nos tehát: azt akartam megtudni öntől, hogy haladnak az ügyek önöknél a posvány…, vagyis nem, a po-popó, pocso-, postán. Hogy mi, a postán? Jól, fiam, jól, és miért érdekel ez téged? Bizonyára tartanak postagalambokat, nemde? Nem, ugyan minek? De hát hol másutt éljenek a postagalambok, ha nem maguknál a pocs… postán? Nem, nem tartunk, nálunk postások vannak. Akkor hát ismeri Mihejev postást vagy Medvegyevet, Pavlovra hasonlít, és szintén kerékpározik, de ne remélje, hogy megpillanthatja az ablakból, nem itt biciklizik, nem a városban, a városon kívül dolgozik, egy nyaralótelepen, szakállas – szóval nem mutatták be neki? Nem, fiam. Kár, pedig milyen jól elbeszélgethetnénk róla, és ön nem unatkozna velem. Nem is unatkozom – válaszolja a nő. Ez pompás, tehát én is tetszem magának egy kicsit, ha nem tévedek. A következő ügyben jöttem: az jutott eszembe, ismeretséget kötök önnel, sőt annál is többet, így és így hívnak, és önt? Te aztán vicces vagy – mondja a nő –, igazán vicces. Ne nevessen, bevallom önnek a teljes igazságot, ahogy van, látja, a sorsom eldőlt: megházasodom, egészen hamar, talán már tegnap vagy tavaly. De a nő, aki a feleségem lesz, rendkívül erkölcsös, ugye érti, mire gondolok?, és semmiképpen nem volna hajlandó az esküvő előtt. Nekem viszont nagyon kell, muszáj, ellenkező esetben emberfeletti kiáltásomat ontom, mint véremet. Ezt az állapotot doktor Zauze összidegi alapon fellépő rohamnak nevezi, ezért elhatároztam, hogy megkérem, segítsen nekem, tegyen meg nekem egy szolgálatot, szívességet, ez igen kedves volna öntől, hiszen ön nő, úgy vélem, önnek is lenne kedve kiabálni a maga idegi lapján, hát miért ne pics… izé… ipi-apacsolnánk, csakugyan nem akadt meg a szeme rajtam, pedig én úgy igyekeztem tetszeni! Nem is képzeli, mennyire unatkozom majd maga nélkül, amikor leszedjük a címkét és ráteszi a pecsétet és én elmegyek, vissza apám házába: nem találok vigaszt sehol és semmiben. De lehet, hogy önnek már van valakije, akivel ipi-apacsol itt a postán? Te jó isten, neked meg mi közöd hozzá? – mondja a nő –, de pimasz vagy, kész őrület. Ebben az esetben hajlandó vagyok haladéktalanul bebizonyítani, hogy minden szempontból jobb vagyok nála, egyébként ön már belátta ezt. Vajon nem nyilvánvaló, hogy értelmem maga a hajlékonyság és logika, vajon nem tény, hogy ha létezik a kerek világon akár csak egy jövendő mérnöki lángelme, akkor az éppen én vagyok? És most én, én mondok el nyomban valamilyen történetet, igen, valami olyat, ami után nem képes ellenállni. Szóval. Mondjuk elmesélem a saját szavaimmal azt a fogalmazást, amit a múlt héten adtam be a mi Kotróhajónknak. A legelején kezdem. Egy reggelem. Fogalmazás.
Virradatkor egy „Kakukk” típusú tolatómozdony dudácskája dalol: pásztorkürt, fuvola, cornet à pistons, gyermeksírás, dudelli-dej. Felébredek, felülök az ágyban, meztelen lábamat nézegetem, azután kitekintek az ablakon. Hidat látok, teljesen kihalt, zöld higanylámpák világítják meg, és az oszlopoknál hattyúnyakak. Csak az úttest látszik a hídból, de elég kilépnem az erkélyre, és elém tárul az egész híd mindenestül, az egész lábazata – akár egy ijedt macska háta. Együtt lakom a mamával és a papával, de olykor úgy adódik, hogy egyedül lakom; a szomszédom meg – az öreg Trahtenberg, vagyis inkább Tinbergen – velünk lakott a régi lakásban, vagy velünk fog lakni az újban. Hogy mi a neve a híd többi részének, nem tudom. A híd alatt halad a vasút pályája, pontosabban szólva – több pálya, több közlekedési út, bizonyos számú egyforma, egyenlő szélességű út. Reggelenként Tinbergen boszorkány az előszobában táncol – táncolt, táncolni fog –, egy dalt dudorászik Trifon Petrovicsról, a kandúrról és a kotrógépkezelőről. A vörös fakonténereken táncol, a tetejükön, a mennyezet alatt, valamint mellette. Sohasem láttam, de hallottam. A mennyezet alatt. Ide-oda jár velük a „Kakukk”, a váltókon összevissza rázkódva. Tra-ta-ta. Rumbatökön veri a ritmust. Vonszolja és taszigálja a barna tehervagonokat. Gyűlölöm ezt a kócos vénasszonyt. Ócska göncökbe burkolózik, hosszú, kampós karmokat növeszt, arcát évszázadok gyötrelmes ráncaival barázdálja ez a sántaság, úgy ijesztget engem és türelmes anyámat éjjel és nappal. Hajnalban meg énekelni kezd – és máris felébredek. Szeretem ezt a dudácskát. Dudelli-dej? – kérdezi. Vár egy percet, és válaszol magának: igen-gen-gen, dudelli-dej. Ő mérgezte meg szegény Jakovot, az embert és patikust, az embert és gyógyszerészt, és az iskolában ő a tanulmányi ügyek felelőse és a tanítás szerves része. Ilyenformán, ha összefoglaljuk a reggelemet, megállapíthatjuk, hogy a kakukk kiáltásával kezdődik, a vasút hangjaival, a körvasútéval. Ha városunk térképére pillantasz, amelyen bejelölték a folyót, az utcákat, az országutakat, úgy látszik, mintha a körút acélhurokként szorítaná a várost, és ha engedélyt kérsz az ellenőrtől, hogy felülj a házunk mellett elhaladó szerelvényre, akkor ez a tehervonat egy teljes kört fog megtenni, és egy nap múltán visszatér ugyanarra a helyre, arra a helyre, ahol felpattantál rá. A házunk mellett tovagördülő vonatok zárt, következésképp végtelen görbe mentén mozognak városunk körül, ezért aztán a városunkból szinte lehetetlen kijutni. A körgyűrűn összesen két vonat jár: egy az óramutatóval azonos irányban, a másik ellenkezőleg. Ennek következtében mintegy kölcsönösen megsemmisülnek, együtt pedig megsemmisítik a mozgást és az időt. Így telik a reggelem. Tinbergen lassanként abbahagyja a fiatal bambuszcserjék taposását, és az éneke, mely viruló, önelégült és könyörtelen, mint maga az öregség, elhal a távolban a korallzátonyokon túl, s csak a hídon átrobogó autók csörgői, tamburinjai és dobjai verik fel – azok is ritkán – lakásunk csöndjét. Eltűnik – elenyészik.
Nagyszerű, pompás, igazán pompás fogalmazás – szól Saul. Halljuk tompa, fátyolos csengésű pedagógushangját, a zóna vezető földrajztudósának hangját, a messze tekintő államférfi, a tisztaság, az igazság, a betöltött terek bajnokának hangját, minden megalázottak és vértől ázottak pártfogójának hangját. Továbbra is itt vagyunk, a takarítatlan férfivécében, ami gyakran olyan hideg és kihalt, hogy a tanítványok kéklő ajkáról pára tekereg – a légzés ismertetőjegye, az élet illanó jelenése, biztos jele annak, hogy még létezünk, vagy megtértünk az örökkévalóságba, de – mint Saul is – visszatérünk majd, hogy elvégezzük vagy bevégezzük a földön megkezdett nagyszerű dolgainkat, úgymint: minden létező akadémiai díj elnyerése, valamennyi kisegítő iskolára kiterjedő autodafék, egy használt autó beszerzése, házasságkötés Véta tanítókisasszonnyal, a világ minden idiótájának elnáspángolása lepkefogó hálók nyelével, a szelektív emlékezet tökéletesítése, a krétaöregek és Tinbergen-féle öregasszonyok koponyájának szétzúzása, különlegesen ritka téli lepkék befogása, a spárgák elvagdosása valamennyi bestoppolt szájon, új típusú újságok megjelentetése – olyan újságoké, amikben egyetlen szót sem írnak, az erősítő cikcakkfutás megszüntetése, valamint ingyenes nyaraló- és kerékpárosztás minden ponton A-tól Z-ig; továbbá mindazok feltámasztása halottaikból, akiknek szájából az igazság szólott, többek között Saul tanító teljes feltámasztása, beleértve a képzettségének megfelelő állásba való visszahelyezését is. Pompás fogalmazás – mondja ő az ablakpárkányon ülve, lábfejét a gázfűtéses radiátoron melengetve –, mily későn ismerjük meg tanítványainkat, milyen kár, hogy korábban nem ismertem fel irodalmi tehetségét, rábeszéltem volna Perillót, hogy mentse fel az irodalomórák alól, s az így kialakult szabad idejében foglalkozhatott volna, amivel tetszik – megértett? –, amivel tetszik. Mondjuk, gyűjthette volna fáradhatatlanul a kecskefejőt és más repülő madarakat ábrázoló bélyegeket. Lehetett volna evezni és úszni, futni és ugrani, adj király katonát játszani, megedződni, mint az acél, verset írni, aszfaltra rajzolni, zálogosdit játszani, e bűbájos és semmihez sem fogható versikét dünnyögve: fekete-fehér, igen-nem, mit vettél a pénzemen? És utána nyomban: ugye eljön a bálba? Vagy az erdőben egy vihar kidöntötte fán üldögélve, félhangon hadarva, senkire és semmire nem gondolva hervadhatatlan kiszámolókat szavalni önmagadnak: éni-péni-jupi-néni…, vagy: telihold a felhős égen, előhúzta kését szépen. De a legszebb ez: hol volt, hol nem volt három japán úr: Jak, Jak-Cidrak, Jak-Cidrak-Cidroni, élt-éldegélt három japán hölgy: Cipa, Cipa-Dripa, Cipa-Dripa-Limpomponi, mind összeházasodtak: Jak és Cipa, Jak-Cidrak és Cipa-Dripa, Jak-Cidrak-Cidroni és Cipa-Dripa-Limpomponi. Ó, milyen sok minden van a földön, ifjú barátom, dolgok, amikkel elfoglalhatná magát, nyelv- és irodalomóráink ostobánál ostobább irkafirkái helyett, a lehetetlen és elveszített miatti sajnálkozással. Szomorúan. Olyan arccal, mint aki soha nem volt, nincs, és nem is lesz. De attól tartok, ez és ez tanuló, nem kerülheti el ezeket az órákat, és kénytelen lesz fájdalmasan kínlódva kívülről megtanulni mindenféle részleteket és foszlányokat nálunk szépirodalomnak nevezett fércművekből. Undorral fogja olvasni elnyűtt és hazug műveinket, és folyvást kibírhatatlannak érzi az egészet, ámde a szerencsétlenségek e bugyrait végigjárva megférfiasodik, feltámad önnön hamvaiból, miként a főnixmadár, és megérti majd – mindent megért. De kedves tanító úr – tiltakozunk –, a fogalmazás, amit a posvány…, vagyis a postán saját szavainkkal mondtunk el annak a nőnek, nem győzte meg, hogy mi úgyis régen megértettük, és egyáltalán nem kell végigjárnunk semmiféle irodalmi bugyrokat? Kétségkívül – feleli a tanító –, erre mindjárt az első mondatoknál ráébredtem, valóban nincs szüksége bugyrokra. Csakis azért beszéltem – a maga számára nyilván hamis – szükségességükről, hogy könnyebben belenyugodjék e gondolatba: az említett tantárgy órái alól lehetetlen felmentést kapnia. Hinné-e, hogy nem is oly régen könnyedén rábeszélhettem volna Perillót, engedélyezze, hogy szabad belátása szerint látogasson minden órát, bizonyára tudja, micsoda tekintélye volt az ön alázatos szolgájának tanári körökben – az iskolában és a közoktalanítási osztályon. De mióta valami történt velem – hogy pontosan mi, azt nem egészen fogtam fel –, megfosztottak mindentől: a virágoktól, az élettől, a dohánytól – már nem dohányzom, észrevette? –, a nőktől, a bérletemtől (az ellenőr bizonygatja, hogy az igazolvány régen lejárt, de nincs módom újat venni, minthogy a fizetésemtől is megfosztottak), a mulatságaimtól, ám ami a legfőbb – a tekintélyemtől. El sem tudom képzelni, hogyan lehetséges ez: senki nem hallgat rám – se a tanárok a nevelési tanácsban, se a szülők az értekezleteken, se a tanulók az órán. Még csak nem is idéznek, ahogy korábban szoktak. Úgy zajlik minden, mintha én, Norvégov, nem léteznék többé, mintha meghaltam volna. S ekkor a vécét betöltötte Saul Petrovics halk, vibráló nevetése. Igen, nevetek – mondta –, de könnyek között. Kedves tanítványom és cimborám, Nimfea, határozottan történt velem valami. Azelőtt, nem is rég, tudtam, hogy micsoda, és most tessék, úgy látszik, kiment a fejemből. Az emlékezetem, hogy a maga kifejezésével éljek, szelektívvé vált, és módfelett örülök a találkozásunknak itt, az F pontban, mivel bízom a segítségében. Segítsen nekem, segítsen visszaemlékezni, mi történt. Sokakat megkértem, de senki nem tudott – vagy nem kívánt? – bármit is megmagyarázni. Volt, aki csak nem ismerte az igazságot, volt, aki ismerte, de titkolta: kivágták magukat, hazudtak valamit, és volt, aki egyszerűen a képembe nevetett. Maga viszont, amennyire ismerem, soha semmiben nem hazudna, maga nem képes hazudni.
Elhallgatott, hangja nem töltötte be többé a tér ürességét, és hallhatóbbá váltak az esti város zajai: egy nagy, soklábú és végtelenül hosszú valaki (mint egy őskori gyík, ami aztán kígyóvá változott) ment az utcán az iskola mellett, a csupasz jégen meg-megcsúszva, Schubert-szerenádot fütyörészve, köhécselve és szitkozódva, magamagát kérdezgetve és önmagának felelve, gyufával sercintve, sapkát, sálat, esernyőt elveszítve, zsebében frissen vásárolt erőmérőt szorongatva, minduntalan az órájára pillantva, szemével az esti újságok lapjait pásztázva, következtetéseket levonva, a lépésmérőre pillogva, irányt tévesztve és megtalálva, a házszámozást analizálva, cégtáblákat és reklámokat olvasva, új telkek megszerzéséről és egyre nagyobb profitról álmodozva, elmúlt napok dolgaira emlékezve, kölnivíz és krokodilbőr pénztárca illatát árasztva körös-körül, halkan harmonikázva, bután és undorítóan vigyorogva, Mihejevnek, a nyaralók postásának hírnevét irigyelve, soha nem tapasztalt birtoklásra vágyva és mit sem tudva rólunk, tanítóról és tanítványokról, akik itt beszélgetünk F siralmas határain belül. Ez a lény, aki soklábú volt, mint egy őskori gyík, és végtelen, akár egy középkori kínvallatás, csak ment és ment, fáradtságot és nyugalmat nem ismerve, és sehogyan sem tudott elmenni, mert nem tudott elfogyni soha. Mozgása volt a háttér, s a háttérben a lépdelés szüntelen zsivajával villamoscsengetést hallottunk, fékcsikorgást meg surrogást, ahogy a trolibuszok áramszedői siklottak a villanyvezetékeken. Majd tompa ütések hallatszottak, amiket fa és cinkelt bádoglemez tömegének gyors érintkezése keltett: az egyik kisegítős, aki nem óhajtott hazatérni apja házába, valószínűleg módszeresen ütögette az ereszcsatornákat egy bottal – így próbált egy noktürnt játszani e fuvolán, tiltakozásul minden ellen. Az épület belsejében támadó hangok pedig a következők voltak. A pincében dolgozott a süketnéma iksz ipszilon fűtő, lapátja csikorgott a szénen, a kazánajtók nyikorogtak. A folyosón a takarító néni mosta a padlót: a partvis a rátekert vizes ronggyal ütemesen alámerült a vödörbe, cuppogott, a padlóra toccsant és hangtalanul benedvesítette a szárazföld egy újabb darabkáját: a vörös ló fürdetése, náthás ember keringője, nyekere egy vízzel telt kádban. Egy emelettel följebb a másik folyosón Sejna Szolomonovna Trahtenberg tanulmányi vezető lépdelt, műlába kopogott és nyikorgott. A második emelet kihalt volt és néma, ám a harmadikon, az úgynevezett díszteremben tombolva próbált a város kisegítő iskoláiból válogatott táncegyüttes: ötven idióta készült új előadásokra. Épp a „Bojárok, ím eljöttünk hozzátok” kezdetű táncballadát próbálták: énekeltek és kiabáltak, dobogtak és fütyültek, nyihogtak és röfögtek. Bojárok, butácska a mi lányunk, legények, butácska a mi lányunk – énekelte az egyik csoport. Bojárok, majd mi kitanítjuk, legények, majd mi kitanítjuk – ígérte a másik. Közönyösen pattogtak az üstdobok, döngött a nagydob – az oldalára kecskepofát rajzoltak –, lassan kanyarogva kúsztak az oboák, a ragyás, kemény szárnyú zongora hisztériás rohamban rángatózott, hamisan megbicsaklott, és saját billentyűit harapdálta. Azután vészterhes szünet állt be a harmadikon, és egy másodperc múltán, ha helyesen értelmezzük e szót, a táncosok és énekesek mind kórusban üvöltve rázendítettek a felvilágosodott emberiség himnuszára, amelynek legelső akkordjaira akinek csak füle van, köteles minden dolgát félretenni, felállni és áhítattal figyelni. Alig ismertünk rá a dalra. Elért F pontba, átjutott minden akadályon, de a lépcsőkorlátok, fokok és pihenők, az éles sarkok a fordulókban összetörték, eltorzították merev tagjait, és egyszer csak ott állt előttünk vértől, hótól csatakosan, szakadt és piszkos ruhában, mint egy lány, akivel erőszakkal megtettek mindent, amit akartak. De a kantátát előadó hangok között, a semmit sem jelentő, mit sem érő hangok között, az összefüggéstelen, értelmetlen, hangja vesztett zajgombolyaggá tekeredő hangok között, az ismeretlenségre ítélt hangok között, e hihetetlenül közönséges és hamis hangok között volt egy hang, amelyben tisztaság, erő és halálosan mély szomorúság öltött testet. És meghallottuk torzítatlanul, teljes világosságában: sebzett madár lebegéséhez hasonlított, a színe, mint a szikrázó hó, fehér hang szállt, hang szállt és hang hullt, úszott, olvadt és halkult, fehéren elhalt. Átvergődött mindenen, mindent semmibe véve, növekedett és gyengült, hogy újra növekedjék. Meztelen, dacos hang volt, az éneklő lány hangosan lüktető vére hatotta át. És nem létezett más hang ott a díszteremben, csak az ő hangja. Hallja? – suttogott Saul Petrovics megbűvölt és elragadtatott suttogással –, hallja, vagy csak képzelődöm? Igen, igen, halljuk, Saul Petrovics, Szellős Rózsa énekel, az édes lány, síri virágszál, a legjobb alt hang az összes iskolák fogyatékosai közt. És ha mostantól arra a kérdésre, hogy mit csinál itt, itt a vécében? – azt feleli nekünk: pihenek az órák után, vagy: a lábfejemet melegítem, akkor nem hiszünk magának, a derék, ám ravasz pedagógusnak. Mert most már értünk mindent. Akár valami közönséges szerelmes iskolás, azt várja, hogy véget érjen a próba, és a többi sérült és halva született között lejöjjön a díszteremből ő, akit találkára hívott a hátsó lépcsőházba a jobb szárnyban, ahol nem maradt egyetlen ép villanykörte sem, és sötét van, sötét meg porszag, ahol a második és harmadik emelet fordulójában egy rakás kiselejtezett tornaszőnyeg hányódik. Szakadtak, hullik belőlük a fűrészpor, és ott, pontosan ott jön majd ez: gyere, gyere, hogy kívánom érintetlen testedet. Elragadtatott suttogással. Csak óvatosan, legyen óvatosabb, még meghallják, farkas kóborol a kert alatt. Pontosabban: óvakodjatok az özvegy Tinbergentől. Éjszakánként éberen és lankadatlan kóborol a jó erősen befalazott, bölcsen hallgató bolondok iskolájának emeletein. Éjfél után a házban csak Tinbergen lépteit hallani – é-é-és, egy-két-há, egy-két-há. Dudorászik, boszorkányos mondókákat dünnyög, keringőzve vagy csicsotkát ropva járja a folyosókat, termeket és lépcsőket, ajtófélfákon csüngve, zümmögő dögléggyé változva, föl-alá masírozva, kasztanyettel csattogtatva. Csak ő, Tinbergen, meg az aranyozott ingájú óra Perillo irodájában: egy-két-há – éjjel az egész iskola egyetlen magányos éjszakai inga, amely egyforma, csöndesen sötét darabokra szeli a homályt, ötszázra, ötezerre, ötvenre, a tanulók és tanárok száma szerint: neked, nekem, neked, nekem. Reggel, hajnalban majd megkapjátok. Egy fagyos, krétától és törlőrongytól bűzlő reggelen, amikor kis zsákokban leadjátok a cipőtöket, és felveszitek a papucsot – megkapjátok a ruhatári számmal együtt. Szóval, csak óvatosan ott a tornaszőnyegeken.
Szóval, mondja nekünk Saul tanító, figyelmesen hallgatom, az igazat és csakis az igazat. Kötelessége rányitni a szememet az igazságra, hogy végre tisztán lássak, húzza fel a szemhéjamat. Nagy orr, mint valami római légiósé, keményen, halálosan összeszorított ajkak. Az egész durván egybeszerkesztett, vagy talán rózsaszín erezetű fehér márványból kifaragott arc, a könyörtelen ráncok barázdálta arc: a föld s rajta az ember józan megítélésének következménye. Súlyos pillantása egy római legionáriusé, aki a rendíthetetlen légió első soraiban menetel. Teljes fegyverzetben, fehér köpenyét bíborszínű itáliai farkasprém szegélyezi. Sisakjára esti harmat permetez, a réz- és aranykapcsok itt-ott fényüket vesztették, de a vértek, a sisak meg a kapcsok azért meg-megcsillannak a Via Appia mentén közel s távol lobogó tüzek lángjainál. Ami körötte zajlik, csak grandiózus és félelmetes káprázat, minthogy nincs jövője. Drága Saul Petrovics, feledhetetlen útmutatását követve – mely szívünkben lüktet mint az Osztályközösség Hamva – valóban birtokába jutottunk az ember egyik legfőbb kincsének, megtanultunk soha, semmiben nem hazudni. Ezt minden álszerénység nélkül jegyezzük meg, mert az ilyesmi itt, amikor önnel beszélgetünk, tanítónkkal, aki most már a lelkiismeretünk és boldog ifjúságunk, nem helyénvaló. De bármilyen magasabb elvek vezéreltek is ide-oda a másokkal való érintkezésben, ezek az elvek semmiképp sem pótolják számunkra csapnivaló emlékezetünket: ez továbbra is szelektív, és aligha tudunk itt fényt deríteni és elnehezült szemhéját felhúzni. Mi is alig emlékszünk, mi történt önnel, hiszen már sok idő eltelt – vagy el fog telni – azóta, hogy. Igaz, ami igaz, feleli Saul, nem sok telt el, igazán, nem sok, nem igazán sok, igazán, sok. De azért csak igyekezzék, erőltesse meg azt a bámulatos emlékezetét, ha mégoly csapnivaló is. Segítsen tanítójának, aki ím tudatlanságban sínylődik! A mosdó csapjából egy harmatcsepp hullt alá és lecsordult az ezeréves, rozsdás lefolyón, hogy miután végighaladt a csatornák nyálkás, sötét csövein és maga mögött hagyta a legmodernebb díjnyertes konstrukciók ciszternáit és szűrőit, akár egy felkavarhatatlan lélek, hangtalanul beleolvadjék a Léthe keserveibe. A folyó mindörökre visszafelé áramló vizei egy fehér homokzátonyra sodorják csónakodat és benne téged, aki fehér virággá változtál. A vízcsepp egy pillanatig ott reszket eveződ mandolin formájú lapátján, és ünnepélyesen újra a Léthébe hull – eltűnik – elenyészik –, és egy másodperc múltán, ha helyesen érted e szó jelentését, múlhatatlanul megcsillan egy épp most felépült római vízvezeték nyílásában. Lombhullás, i. e. ez és ez év ez és ezen napján, Génua, Dózse-palota. Piktogram egy összecsavart nyírfakérgen. Hőn szeretett szenátorunk és legionáriusunk, Saul, sietünk tudtára adni, hogy nekünk, hálás tanítványainak, végre eszünkbe jutottak az eset bizonyos részletei, azé, ami önnel történt – előbb vagy utóbb – és annyira felzaklatta. Sikerült megerőltetni az emlékezetünket, és most mintha úgy tűnnék, rájövünk végre, mi is történt, és készek vagyunk felhúzni duzzadt szemhéját. Sietünk tudtára adni, hogy Ny. G. Perillo igazgató, akit e gonosztettre S. Sz. Trahtenberg-Tinbergen bujtott fel, saját kérésére elbocsátotta önt állásából. Az nem lehet – tiltakozik Norvégov –, nem csináltam semmi olyasmit, miért? mi okból? milyen alapon? Nem emlékszem semmire, mesélje el. Izgatottan.
Fordította: Haffner Rita
Folyt. köv.
Illusztráció: ~Bolondok iskolája
Ezek is érdekelhetik!
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →
