Szasa Szokolov: Bolondok iskolája (3./5 fejezet)
Harmadik fejezet
Saul
De Véta nem hallja. A Magányos Kecskefejő Vidékére érkezésed éjszakáján iskolánk harmincéves tanárnője, Véta Arkagyevna, a botanika, biológia, anatómia szigorú tanítónője a város legjobb éttermében táncol és bort iszik, valamilyen fiatal, igen, viszonylag fiatal, vidám, okos és gazdag férfival. A zene hamarosan véget ér – a részeg hegedűsök és dobosok, zongoristák és trombitások elhagyják a pódiumot. Az étterem kihunyó fényeivel elbocsátja utolsó vendégeit, és az a viszonylag fiatal ember, akit soha életedben nem láttál és nem is fogsz látni, felviszi a te Vétádat a lakására, és ott azt tesz majd vele, amit csak akar. Ne folytasd, már megértettem, tudom, ott a lakásán kezet csókol neki, és utána nyomban hazakíséri, és reggel majd Véta idejön a nyaralóba, és újra láthatjuk egymást, tudom: holnap látjuk egymást… Nem, nem így van, valószínűleg semmit nem értesz, vagy csak úgy csinálsz, vagy egyszerűen gyáva vagy, félsz rágondolni, mi történik ott a te Vétáddal, annak az embernek a lakásán, akit soha nem fogsz látni, pedig bizonyosan szeretnéd megnézni magadnak, vagy tán hazudok? Világos, hogy szeretnék megismerkedni vele, elmennénk valahová együtt, hármasban: Véta, ő és én, a városban valamelyik parkba, a régi városi parkba az óriáskerékkel, felülnénk rá és beszélgetnénk, mégiscsak érdekes, azt mondom: érdekes, igazán érdekes volna hármasban. De lehet, hogy az az ember nem olyan okos, mint ahogy meséled, és akkor nem lenne olyan érdekes, és kárba veszne az este, egy sikerületlen este volna, semmi több, ennyi az egész, de Véta legalább megértené, hogy velem sokkal érdekesebb, mint vele, és soha többé nem találkozna vele, és a Magányos Kecskefejő Vidékére érkezésem éjszakáján mindig kijönne a hívásomra: Véta Véta Véta én vagyok ez és ez kisegítő iskolai tanuló jöjj ki szeretlek – mint régen. Hidd el: mindig kijött, ha hívtam, és reggelig együtt voltunk a manzárdszobájában, és aztán, amikor világosodni kezdett, óvatosan – nehogy felébresszem Arkagyij Arkagyevicset – lementem a kertbe a külső csigalépcsőn és hazatértem. Tudod, mielőtt elmentem, meg szoktam simogatni az egyszerű kutyáját, és egyáltalán játszottam vele egy kicsit, hogy el ne felejtsen. Ez hülyeség, minek találod ki ezt a sok hülyeséget, tanárnőnk, Véta Arkagyevna soha nem jött ki a hívásodra, és egyszer sem jártál a manzárdszobájában – se nappal, se éjjel. Mert én minden lépésedet szemmel tartom – doktor Zauze tanácsolta így. Amikor onnan kiengedtek minket, azt tanácsolta: ha észrevenné, hogy az, akit maga ő-nek nevez, és aki magával együtt él és tanul, elmegy valahová, igyekezve észrevétlen maradni, vagy egyszerűen elszalad, kövesse, igyekezzék nem szem elől téveszteni, amennyire lehet, maradjon a közelében, minél közelebb, keresse az alkalmat, hogy olyan közel kerüljön hozzá, hogy szinte összeolvadjon vele egy közös tettben, közös cselekedetben, azon legyen, hogy egyszer – ez a pillanat okvetlenül eljön – örökre egyesüljön vele egyetlen egész, egységes lénnyé, elválaszthatatlan gondolatokkal és törekvésekkel, szokásokkal és ízléssel… Csak ebben az esetben lehet nyugalma és szabadsága – állította doktor Zauze. És akárhová is mentél, én követtelek, és időről időre sikerült közös cselekedetben összeolvadnom veled, de nyomban elzavartál, mihelyst észrevetted, és én újra nyugtalan lettem, sőt rémült. Féltem és félek is sok mindentől, csak igyekszem nem mutatni, és azt hiszem, te legalább annyira félsz. Tessék, például félsz, hogy netán el találom mesélni az igazat, mit csinált a te Vétáddal a lakásán az a viszonylag fiatal férfi, megérkezésed éjszakáján. De én azért is elmesélem, mert nem szeretlek, mert nem akarsz közös cselekedetben egybeolvadni velem, ahogy az orvos tanácsolta. Azt is el fogom mesélni, hogyan és mit csináltak más fiatal és nem egészen fiatal emberek a te Vétáddal a lakásukon meg a szállodai szobákban azokon az éjszakákon, amikor te apád nyaralójában aludtál, vagy a városban, vagy ott, az esti injekciók után. De előbb meg kell győzzelek róla, hogy soha nem voltál Akatov nyaralójának manzárdján, ha el is szökdöstél késő esténként a Kecskefejő Vidékére. A kerítés résein keresztül bámultad a villa kivilágított ablakait és arról ábrándoztál, hogy bemész a parkba, végigsétálsz a kerti úton a kaputól a lépcsőfeljáróig, megértelek, végigsétálni a kerti úton, és könnyedén, fesztelenül lépegetve odább rúgni két-három tavalyi tobozt, virágot tépni az ágyásról, megszagolni, álldogálni a lugasnál – csak úgy körbepillantva mindenen, kissé hunyorítva mindent megértő, mély szemekkel, majd elidőzni a magas fa tövében, ahol a seregélydúc van, hallgatni a madarakat – ó, nagyon jól értelek, magam is szívesen megtenném ugyanezt, sőt: Akatov kertjének útján lépdelve (vagy park ez? – nem tudja senki, minek is kellene nevezni a birtokukat, és ki-ki úgy hívja, ahogy épp kedve tartja) eljátszadoznék a gyönyörű egyszerű kutyájukkal és bekopognék a főbejáratnál: kopp-kopp; de most bevallom neked: én, ahogy mellesleg te is, mi félünk ettől a nagy kutyától. És ha nem félnénk tőle, ha mondjuk, nem is létezne, vajon megengedhetnénk magunknak mindezt, vajon csak a kutya miatt nem kopoghatunk be az ajtón? – ez az én kérdésem, szeretnék még beszélni erről egy kicsit, rettentően foglalkoztat ez a téma. Úgy látom, már megint tetteted magad, csakugyan olyan érdekes ez az egész? Lyukat beszélsz a hasamba, nem akarod, hogy elmondjam neked a teljes igazságot Vétáról, arról, hogy mit csináltak vele a lakásukban meg a szállodai szobájukban azok a fiatalemberek, akiket soha nem fogsz látni na miért mondd meg nekem végre te miért vagy én miért mi miért félünk beszélni erről egymásnak vagy ki-ki magának ebben az egészben olyan sok igazság van miért miért miért igen sok tudod de tudod ha egyszer nem tudok én se semmit te se semmit mi se semmit nem tudunk erről mi még vagy már nem tudjuk akkor mit mondhatsz el nekem vagy magadnak ha neked akárcsak nekem nem volt egyetlen nőnk sem mi nem tudjuk hogy is van ez hogy szokott lenni mi csak rájöhetünk mi csak olvastuk csak hallottuk másoktól de mások sem tudnak igazából semmit egyszer megkérdeztük Pável Petrovicstól neki voltak-e női a dolog nálunk történt az iskolában ott a folyosó végén a keskeny ajtó mögött ahol mindig dohány- és klórszag van igen a vécében igen a toaletten Saul Petrovics cigarettázott az ablakpárkányon ült a szünetben volt nem tanítás után ott maradtam tanítás után leckét írni másnapra nem ott tartottak minket tanítás után leckét írni másnapra matematikából rosszul tanulunk mondták a mamának főképpen matematikából nagyon nehéz elfáradsz nagyon fájdalmas rossz valamilyen feladványok valamiért túl sok leckét adnak fel szerkeszteni kell meg gondolkodni kényszerítenek túl sokat Saul Petrovics valamiért példaképekkel gyötörnek azt mondják talán valaki közülünk mikor befejezi az iskolát főiskolára megy és valaki közülünk néhányan közülünk egypáran közülünk egynémelyek közülünk mérnökök lesznek, de mi nem hisszük semmi ilyesmi nem történik mert Saul Petrovics maga is kitalálhatja maga és a többi tanár mi soha nem leszünk semmiféle mérnökök mert mi mind rémséges bolondok vagyunk talán nem így van talán ez nem különleges iskola vagyis nem külön nekünk van minek ámítanak bennünket ezekkel a bizonyos mérnökökkel kinek kell ez az egész de kedves Saul Petrovics még ha tényleg mérnök lenne is belőlünk hát nem kell nem szabad nem egyezem bele bejelenteném a bizottságnak nem kívánok mérnök lenni virágot fogok árulni az utcán meg képeslapot meg kiskakasokat pálcikán vagy megtanulok csizmát sarkalni lombfűrésszel barkácsolni de nem vagyok hajlandó mérnökként dolgozni amíg meg nem alakul nálunk a legfőbb legnagyobb bizottság amelyik tisztába jön az idővel nem így van Saul Petrovics nálunk valami nincs rendben az idő körül és van-e értelme bármilyen komoly dologgal foglalkozni például fekete tintával tervrajzokat tervezgetni mikor az idővel nem valami jól állunk vagyis egészen pocsékul nagyon különös és ostoba hiszen maga is tudja maga és a többi tanár.
Saul Petrovics az ablakpárkányon ült és cigarettázott. Mezítelen lábfeje a gázfűtéses radiátoron nyugodott, vagy, ahogy másképpen nevezik e készüléket, a fűtőtesten. Az ablakon túl ősz volt, és ha az ablakot nem mázolták volna be különleges fehér festékkel, láthattuk volna az utca egy részét, ahol mérsékelt északnyugati szél fújt. A szélben falevelek repültek, tócsák fodrozódtak, a járókelők, ábrándozva, bárcsak madárrá válnának, buzgón siettek hazafelé, hogy elbeszélgessenek a rossz időről a szomszédokkal, ha találkoznak. Egyszóval – közönséges ősz volt, épp a közepe, amikor már odaszállították az iskolaudvarra és lerakodták a teherautókról a szenet, és az öregember, a fűtőnk és éjjeliőrünk, akit egyikünk sem szólított a nevén, mert egyikünk sem ismerte e nevet, minthogy semmi értelme nem volt megtudni és megjegyezni, mert a fűtőnk semmiképp sem hallotta volna meg e nevet és nem is válaszolt volna, minthogy süket volt és néma – íme, már be is gyújtott a kazánokba. Az iskolában melegebb lett, habár a padlónál, amint némely tanárok meggémberedve és vállvonogatva megjegyezték, még mindig jött a huzat, és Saul Petrovics – úgy véljük – okosan tette, hogy néha betért a vécébe átmelegíteni mezítelen lábfejét. A tanáriban is melegíthette volna, az osztályban is órák alatt, de ezt láthatólag nem akarta túlságosan nyíltan, mindenki szeme láttára csinálni, Norvégov tanár úr mégiscsak szégyenlős volt kissé. Bizonyára. Az ablakpárkányon ült háttal a bemázolt üvegnek, arccal a fülkék felé. Mezítelen lábfeje a radiátoron pihent, térdei magasra felhúzva, úgyhogy a tanító kényelmesen rájuk támaszthatta az állát. És mi rápillantottunk, ahogy ilyenformán ült, oldalról, profilból: egy kiadó jele, ex libris, „könyv könyv után” sorozat, fűben vagy a csupasz földön ülő ifjú sziluettje, könyvvel a kezében, sötét ifjú, háttérben fehér hajnal, álmodozóan, mérnöki pályáról álmodozó ifjú, az ifjú mérnök, ha úgy tetszik göndör fürtű, eléggé göndör, „könyv könyv után”, egyik könyvet a másik után olvassa háttérrel, díjtalanul ex libris, a kiadó költségére, egy és ugyanaz, minden könyvet, egyvégtében, nagyon olvasott, nagyon olvasott ez a maga fia – a mi szeretett jó anyánké –, Kotróhajó, az orosz nyelv és irodalom tantárgyak tanárnője, írásban és szóban, mondta anyánknak, túlságosan is, nem ajánlanánk mindent egyvégtében, különösen nem nyugati klasszikusokat, elvonja figyelmét, túlterheli képzeletét, szemtelenkedik, zárják kulcsra, ne többet napi ötven oldalnál, nyolc éven felülieknek, Az urzsumi fiú, Tyoma gyermekkora, Gyermekkor, Ház a hegyen, Vitya Malejev, és még valami: az élet csak egyszer adatik az embernek, és úgy kell leélni, hogy. Továbbá: küzdeni és keresni, találni és nem hátrálni, völgyvidéken és hegygerincen át tör előre a hadsereg – az orosz forradalmak és polgárháborúk dalai, Ej, te bunkócska, te drága, Áll egy ifjú nyírfa a réten, és azután ajánlanánk, hogy foglalkozzék zenével, akármilyen hangszeren, csak mértékkel, terápiaként, hogy ne fájjon gyötrelmesen, mert különben, tudja, a kialakulás időszaka, ez olyan életkor, hát igen, harmonika, hát igen, gitár, hegedű, fortepiano, sőt inkább forte, mint piásan, rajta: é-é-és barkarolla háromnegyed bé a violinkulcsot nem összekeverni a violagombával jól megfőzni kissé mérgező é-é-és vagonok kattogó zajában az állomásra amelyik ugyanazon az ágon mint é-é-és fehér fűz Vétája felett álmos utasokat gyötörve zokogsz egy vagonban a szerelemtől az élet haszontalanságaitól mama odakinn esik tényleg muszáj elmennünk ilyen latyakban igen édesem egy kis zene nem fog ártani hiszen megbeszéltük a mester ma várni fog kínos lenne épp vasárnap aztán elmegyünk a nagymamához. Állomás, bokrok, délidő, minden nyirkos. Különben itt a tél: a peront hó takarja, száraz, pelyhes, szikrázó hó. A piac mellett. Nem, előbb a viadukt jég borította, nyikorgós lépcsőivel. Nyikorog, mama. Óvatosan, az út fölfelé visz é-é-és amikor meglátsz elhaladni egy krétával összefirkált tehervonatot vagy egy tiszta expresszt függönyei keményített gallérjában próbálj nem odanézni különben elszédülsz és lezuhansz szétvetett karokkal hasra vagy hanyatt és az együttérző járókelők mert nem sikerült időben madárrá válniuk majd körülveszik testedet és valaki fölemeli a fejed és az arcodat kezdi paskolni szegény fiú biztos a szíve nem ez vitaminhiány leukóma parasztkendős asszony kofa kosarak fogja csak a harmonikát és az anyja hol az anyja biztosan egyedül van zenét tanul nézzék véres a feje persze hogy egyedül van istenem mi van vele semmi ő máris én máris Véta egyedül vagyok kérlek bocsáss meg a te fiad a te dédelgetett tanítványod elbámészkodott egy krétával összefirkált tehervonat felett bizottságok firkálták tele de esztendőkön távolokon át eljön hozzád a te félénk fiad legyűrve ezüstös tőrzuhatagként rátörő hóviharokat és tomboló csárdást játszik barkarolán és isten segítsen minket hogy eszünket ne veszítsük az elemésztő iskolán kívüli szenvedélytől kopp-kopp jó napot Véta Arkagyevna é-és tessék krizantémok ha elvirágzottak elhervadtak is sebaj mert ami történni fog mindent jóvá tesz és kiegyenlít egészen de mikor lesz ez? Mondjuk, tíz év múlva. Ő negyvenéves, még fiatal, nyáron a nyaralóban lakik, sokat fürdik, és asztalitenisz, pingpong. Na és én, én? Mindjárt kiszámítjuk. Én ennyi és ennyi vagyok, régen befejeztem a kisegítőt, a főiskolát, és mérnök lettem. Sok barátom van, tökéletesen egészséges vagyok és gyűjtöm a pénzt egy autóra – nem, már megvettem, összegyűjtöttem és megvettem, takarékpénztár, takarékpénztár, éljen a lehetőséggel. Igen, pontosan így van, régóta mérnök vagy és egyik könyvet a másik után olvasod, naphosszat a fűben ülve. Rengeteg könyvet. Nagyon okos lettél, és eljön a nap, amikor megérted, hogy többé nem késlekedhetsz. Felkelsz a fűből, leporolod a nadrágod – gyönyörűen ki van vasalva –, majd lehajolsz, kupacba gyűjtöd az összes könyvet és a kocsihoz viszed. A kocsiban van egy elegáns kék zakó. És te felveszed. Aztán megnézed magad. Magas termetű vagy, sokkal magasabb, mint most, körülbelül ennyi és ennyi sakukával. Azonkívül széles a vállad, és az arcod majdnem szép. Csak majdnem, mert bizonyos nők nem szeretik a túlságosan szép férfiakat, nem igaz? Egyenes orrod van, kék, fátyolos pillantású szemed, konok, erélyes állad és keményen összeszorított ajkaid. Ami a homlokodat illeti, az szokatlanul magas, ahogy egyébként most is, és sűrű fürtökben omlik rá sötét hajad. Simára borotvált, nyílt arc. Miután szemügyre vetted magad, a kormányhoz ülsz, becsapod az ajtót és magad mögött hagyod azokat a füves helyeket, ahol oly sokáig olvasgattál. Most egyenesen az ő házához hajtasz. A krizantém!, krizantémot kell venni, be kell ugrani valahová, a piacra és venni. De egy centávó sincs nálam, kérni kell anyától: mama, arról van szó, hogy az iskolában meghalt egy kislány, nem, persze hogy nem bent az iskolában, otthon halt meg, hosszan betegeskedett, évekig, egyáltalán nem is járt órára, a diákok közül sem látta senki, csak fényképen, csak a névsorban szerepelt, agyhártyagyulladása volt, mint sokaknak, hát szóval, meghalt, igen, rettenetes, mama, rettenetes, mint sokan, szóval, meghalt és el kell temetni, nem, természetesen nem, mama, igazad van, vannak saját szülei, senkit nem kényszeríthetnek rá, hogy mások gyerekét eltemesse, csak úgy mondom: el kell temetni, de virág nélkül nem szokás, olyan kínos, emlékszel, még Saul Petrovics, akit annyira nem szerettek a tanárok meg a szülői munkaközösség, még ő is sok virágot kapott, szóval az osztályunk elhatározta, hogy koszorúra gyűjtünk ennek a kislánynak, néhány rubelt fejenként, pontosabban így: aki a mamájával és papájával él, az tíz rubelt ad, és aki csak a mamájával vagy csak a papájával, az ötöt, tehát én tízet, add ide gyorsan, légy szíves, vár a kocsi. Milyen kocsi? – kérdezi a mama. És akkor azt felelem: tudod, úgy alakult, hogy vettem egy kocsit, olcsón jutottam hozzá, de így is adósságokba kellett verni magam. Miféle adósságokba – csapja össze a kezét a mama –, honnan van neked egyáltalán pénzed! És az ablakhoz szalad, hogy kinézzen az udvarra, ahol ott áll majd az autóm. Látod, válaszolom nyugodtan, amíg a fűben ültem és egyik könyvet a másik után olvastam, a körülményeim úgy alakultak, hogy sikerült befejeznem az iskolát, és utána a főiskolát, kérlek, mama, bocsáss meg, nem tudom, miért, de azt hittem, kellemes meglepetés lesz számodra, ha nem mondom el rögtön, hanem valahogy később, idő múltával, és most itt az idő múlta, és én tudatom: igen, mama, mérnök lettem, és a kocsim vár. De mennyi is telt el – mondja majd anyánk –, hát nem te indultál még ma reggel is táskával az iskolába, nem ma indítottalak útnak és szaladtam utánad a lépcsőn majd´ a földszintig, hogy a szendvicseket a kabátzsebedbe dugjam, te meg hármasával ugráltál lefelé és kiabáltál, hogy nem vagy éhes és ha tovább nyaggatlak a szendvicsekkel, összevarrod a szádat spárgával – talán nem ma történt mindez? – lepődik meg szegény anyánk. És mi?, mit felelünk szegény anyánknak? Azt kell mondanunk: sajna, mama, sajna. Valóban itt e félig elfeledett szót kell használni: sajna. Sajna, mama, az a nap, amikor szendvicseket akartál tenni a kabátzsebembe és én tiltakoztam, mert nem voltam teljesen egészséges – az a nap rég a múlté, most mérnök lettem és a kocsi vár. Akkor anyánk elsírja magát: hogy röpülnek az évek, azt mondja, milyen gyorsan felnőnek a gyerekek, észre sem veszi az ember, és a fia már mérnök, ki gondolta volna: a fiam, ez és ez, mérnök! De azután megnyugszik, leül a sámlira, zöld szeme elkomorul, és ráncai – különösen az a két mély, függőleges ránc a szája mellett – még mélyebbek lesznek, és azt kérdezi: miért akarsz becsapni, épp most kértél pénzt koszorúra annak a kislánynak, akivel egy osztályba jártál, és most azt állítod, hogy rég elvégezted az iskolát, sőt a főiskolát is, hogy lehet valaki mérnök és iskolás egyszerre. Azonkívül, jegyzi meg szigorúan a mama, az udvaron nincs semmiféle autó, leszámítva a szemeteskocsit, ami a kuka mellett áll, csak kitaláltad az egészet, semmilyen autó nem vár téged. Drága mama, én nem tudom, lehet-e egyszerre mérnök és iskolás valaki, talán van, aki nem lehet, valaki nem tud, valakinek nem adatott meg, de én, aki a szabadságot választottam, a szabadság egyik formáját, én azt tehetek amit akarok, és az lehetek, ami tetszik együtt és külön-külön, hát nem érted? De ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Saul Petrovicsot, s bár jó ideje nincs már közöttünk, ő mindent megmagyaráz neked: rosszul állunk az idővel – ezt mondja majd a geográfus, az ötödik elővárosi zóna embere. No és az autó – amiatt ne aggódj, képzelődtem egy kicsit, autó valóban nincs és nem is lesz soha, viszont reggel hét és nyolc között mindig – mindennap és minden évben, borúban és derűben – az udvarunkon ott fog állni a szemetesládánál a köztisztasági hivatal teherautója: poloska formájú és zöld, akár egy légy. És a kislány – érdeklődik a mama –, a kislány tényleg meghalt? Nem tudom – ezt kell válaszolnod –, a kislányról semmit sem tudok. Azután gyorsan átmenni az előszobába, ahol rokonaid kabátjai, dzsekijei, kalapjai lógnak a fogason – ne félj e tárgyaktól, üresek, senki sincs bennük –, és ott lóg a te kabátod. Bújj bele, vedd fel a sapkád és tárd ki a lépcsőre nyíló ajtót. Fuss apád házából és ne pillants hátra, mert ha hátrapillantasz, meglátod a bánatot anyád szemében, és keservesen érzed majd magad, ahogy futsz a dermedt földön a délutánosok tanítási óráira. Te, aki csak futsz a délutánosok óráira, ma sem csináltad meg a leckét; de ha vallatóra fognak, miért történt így, az ablakon túl kihunyó alkonyba tekintve – a város lámpái kigyúltak és mint néma, kitépett nyelvű harangok himbálódznak az utcák felett – méltóságteljesen és zavarodottság nélkül felelj bármelyik tanárnak. Felelj: én a mi nagyra becsült Akadémiánk által meghirdetett rovartani verseny buzgó résztvevőjének tartom magam, és szabad időmet ritka és félritka lepkék gyűjtésének szentelem. No és, ellenkezik a pedagógus. Bátorkodom remélni, folytatod, hogy gyűjteményem a jövőben nem csekély tudományos érdekességgel bír, ennek okán nem riadok vissza sem materiális, sem időbeli áldozatoktól, és kötelességemnek tartom, hogy új unikális példányokkal gazdagítsam: így hát ne is kérdezze, miért nem csináltam meg a leckét. Miféle lepkékről lehet szó télen, ámuldozik képmutatóan a pedagógus, mi az – megőrült maga? Mire te önérzetesen válaszolod: télen téli lepkékről lehet szó, amelyeket hólepkéknek hívnak, a város környékén fogom őket – az erdőben meg a réten, főképpen reggel – a második ön által feltett kérdésre a válaszom: őrültségem ténye senkiben nem ébreszt kétséget, különben nem tartanának itt ebben az átkozott iskolában a többi ugyanilyen bolonddal együtt. Maga szemtelenkedik, kénytelen leszek beszélni a szüleivel. Amire ez lesz a felelet: önnek jogában áll azzal beszélni, akivel tetszik, többek között a szüleimmel is, csak ne fejtse ki senkinek kételyeit a téli lepkéket illetően, nevetség tárgya lesz és arra kényszerítik, hogy itt tanuljon velünk együtt: nem kevesebb téli lepke van, mint nyári, ezt jegyezze meg. Azzal berakod a táskádba minden fóliánsodat és kéziratos munkádat, és lassan, egy öregedő tudós entomológus fáradt járásával, köhécselve elhagyod az auditóriumot.
Tudom: te, akárcsak én – mi soha nem szerettük az iskolát, különösen attól a naptól fogva, amikor igazgatónk, Nyikolaj Gorimirovics Perillo bevezette a papucsrendszert. Ha még el nem feledted, így nevezték azt a rendet, mely szerint a tanulók kötelesek voltak papucsot hozni magukkal, méghozzá nem egyszerűen kézben kellett hozni és nem a táskákban, hanem külön e célra varrott vászonzsákokban. Így van, fehér, szíjas zsákokban, és minden zsákra rá volt írva kínai tussal a tanuló vezetékneve, akié a zsák. Azt kellett írni, mondjuk: ez és ez tanuló, 5.B osztály, és okvetlenül lejjebb, de nagyobb betűkkel: papucs. És még lejjebb, de még nagyobb betűkkel: kisegítő iskola. Hát hogyne, jól emlékszem arra az időre, rögtön elkezdődött, a napok egyikén. Óra alatt bejött hozzánk az osztályba Ny. G. Perillo, komoran jött be. Mindig komoran jött, mert, ahogy apánk magyarázta, az igazgató fizetése kevés volt, de inni sokat ivott. Perillo egy földszintes szárnyépületben lakott, amely az iskolaudvaron állt, és ha akarod, leírom neked az épületet is, az udvart is. Csak az udvart írd le, az épületre emlékszem. Vörös téglás iskolánkat ugyanolyan téglából épült kerítés vette körül. A kaputól a főbejáratig aszfaltozott allé vezetett, két oldalán valamilyen fák nőttek, és voltak virágágyások is. A homlokzat előtt bizonyos szobrokat láthattál: középen két kis öregember krétából, az egyik sportsapkában, a másik katonasapkában. Az öregek háttal álltak az iskolának, és arccal feléd, ahogy futottál végig a fasoron a délutánosok óráira, és ennek is, annak is előre volt nyújtva az egyik keze, mintha valami fontosra mutattak volna, ami ott zajlott, az iskola előtti üres, kavicsos telken, ahol havonta egyszer erősítő cikcakkfutást végeztettek velünk. Az öregektől balra egy lányszobor tengette napjait egy kis szarvassal. A lány is, a szarvas is fehéren fénylett, mint a tiszta kréta, és ők is az üres telek felé néztek. Az öregek jobb oldalán pedig egy trombitás fiú állt és trombitálni akart volna, tudott trombitálni, eljátszhatott volna mindent, még iskolán kívüli csárdást is, a baj csak az, hogy nem volt trombitája, a trombitát kitörték a kezéből, pontosabban a fehér gipsztrombita eltörött szállításkor, és a fiú szájából csak a trombita váza állt ki, egy darab rozsdás huzal. Hadd javítsalak ki, amennyire emlékszem, valóban állt az iskolaudvaron egy fehér kislány, de az a lány nem szarvassal volt, hanem kutyával, krétaleány egyszerű kutyával; amikor A pontból B pont felé bicikliztünk, ez a kislány rövid ruhában és pitypanggal a hajában fürödni ment; te azt mondod, hogy a krétalány az iskolánk előtt áll (állt) és az üres telekre néz (nézett), ahol erősítő cikcakkfutást végzünk (végeztünk), de én azt mondom neked: a tóra néz, ahol nemsokára fürödni fog. Azt mondod: egy szarvast simogat, de én azt mondom neked: ez a lány az egyszerű kutyáját simogatja. A fehér fiúról sem mondtál igazat: nem áll és nem trombitál, és bár valami vasdarab meredezik a szájából, nem tud trombitálni, nem tudom, miféle vasdarab az, talán egy tű, amivel összevarrja a száját, hogy ne kelljen megennie a mamája szendvicseit, az apja újságjaiba csomagolt szendvicseket. De a lényeg a következő: kijelentem, hogy a fehér fiú nem áll, hanem ül – üldögélő sötét fiú, háttérben fehér hajnal, könyv könyv után, a fűben, ez egy mérnök fiú, akit vár egy autó, és pontosan úgy ül talapzatán, mint Saul Petrovics az ablakpárkányon a vécében, lábfejét melengetve, és akkor jövünk mi és dühödten belépünk, táskáinkban entomológiai feljegyzéseket, az idő átalakítására vonatkozó terveket, hólepkék befogására szolgáló tarka hálókat cipelünk; ezenközben e pompás eszközök hosszú, majd’ kétméteres nyelei jócskán kiállnak a táskákból és nekiütköznek a sarkoknak meg a tudósok önelégült portréinak a falon. Dühödten lépünk be: kedves Saul Petrovics, a mi szörnyűséges iskolánkban immár lehetetlen tanulni, sok a házi feladat, a tanárok majdnem mind bolondok, csöppet sem okosabbak nálunk, érti, kérem, valamit tenni kell, elengedhetetlen valamilyen döntő lépés – esetleg levelek ide meg oda, netán bojkottok és éhségsztrájkok, barikádok és barrakudák, dobok és tamburinok, osztálykönyvek és ellenőrzők égetése, minden kisegítő iskolára kiterjedő, világméretű autodafék, nézze csak, tessék, a táskánkban lepkefogó hálók vannak. Letördeljük a nyeleket a hálókról, elfogunk minden igazán ostobát és bohócsipka gyanánt fejükre húzzuk ezeket a hálókat, a rudakkal meg elverjük a gyűlöletes képüket. Grandiózus, tömeges polgári kivégzést rendezünk, és mind, akik oly sokáig gyötörtek bennünket az idióta kisegítő iskoláinkban, gyakorolják csak ők az erősítő cikcakkfutást kavicsos telkeken, oldjanak meg ők kerékpárosokról szóló példákat. Mi pedig, volt tanítványok, felszabadulva a tinta és kréta rabsága alól, felpattanunk vakációs kerékpárjainkra és száguldunk országutakon és mezei dűlőkön, menet közben sorra üdvözölve az ismerős, kurta szoknyájú leányzókat, egyszerű kutyás leányzókat, zöldövezeti kerékpárosok leszünk A, B, C pontokon, és az átkozott bolondok, azok az átkozott bolondok oldjanak meg példákat rólunk és helyettünk, kerékpárosok helyett. Mi kerékpárosok és postások leszünk, mint Mihejev (Medgyejev), vagy mint ő, akit ön, Saul Petrovics, Küldőnek nevez. Mi, volt féleszűek, valamennyien Küldőkké válunk és ez csodálatos lesz. Emlékszik, valamikor megkérdezte tőlünk, hiszünk-e ebben az emberben, és azt mondtuk, nem tudjuk, mit is gondoljunk erről az egészről, de most, amikor a perzselő nyarat rothasztó ősz váltotta fel, s a járókelők fejüket gallérjukba húzva arról ábrándoznak, bárcsak madárrá válnának, most sietünk személyesen bejelenteni önnek, drága Saul Petrovics, és minden más progresszív pedagógusnak, hogy nem kételkedünk a Küldő létezésében, miként nem kételkedünk abban sem, hogy a kerékpárokkal és kerékpáros-küldőkkel terhes jövendő – eljő. És innen, ebből a maszatos ablakú, soha fel nem száradó kövezetű, undorító férfivécéből kiáltjuk ma a kerek világba: éljen a Szelet Küldő! Dühödten.
Ezenközben sovány és mezítlábas tanítónk, Saul, az ablakpárkányon ül és elérzékenyülve tekint ránk, ahogy minden oratóriumok eme legnagyszerűbbikét ordítjuk, s amikor utolsó visszhangja tovamorajlik az üres, de így tanítás után még bűzlő tantermeken és folyosókon, és kiröppen az őszi utcákra, Saul tanító egy kisollót vesz majd elő kockás inge felső zsebéből, levágja a körmét, a trágár szavakkal telefirkált és idétlen rajzokkal telerajzolt fülkeajtókra pillant, és: milyen sok itt az illetlenség – szól majd –, mennyire csúnya a mi vécénk, ó istenem – jegyzi majd meg –, milyen szegényesek a nő iránti érzéseink, milyen cinikusak vagyunk mi, a kisegítő iskola népe. Csakugyan nem tudunk magasztos, erőteljes és gyengéd szavakat összeválogatni ezek helyett az idegen és ocsmány szavak helyett? Ó, emberek, tanítók és tanulók, milyen oktalanok és alantasak is vagytok szándékaitokban és tetteitekben! De mi tehetünk-e hülyeségünkről és állati bujaságunkról, a mi kezeink firkálták-e össze a fülkeajtókat? Nem, nem! – kiált majd –, mi csak gyenge és erőtlen szolgái és szófogadatlanjai vagyunk igazgatónknak, Kolja Perillónak, és ő volt az, aki elnézte züllöttségünket és gyengeelméjűségünket, aki nem tanított meg gyengéden és szívből szeretni, akinek a keze a kezünket vezette, amikor itt a falakra rajzoltunk, és ő tehet a hülyeségünkről és a bujaságunkról. Ó, aljas Perillo – mondja majd Saul –, mennyire gyűlöletes vagy előttem! És sírva fakad. És mi ott állunk majd szeppenten, nem tudva, mit mondjunk, mivel nyugtassuk meg őt, a lángeszű tanítót és az embert. Ott fogunk toporogni, egyik lábunkról a másikra állva, a csempézett padlón, és a szennyes lé, ami a délutánosok után maradt, cuppogni fog lábunk alatt és lassan és egészen észrevétlenül beleivódik vitorlavászon papucsunkba, amiért olyan sokáig szenvedett sorban állva szegény anyánk. Egyszer este, az egyik nap estéjén: mama, Perillo ma nagy komoran belépett az osztályunkba. Letörölt a tábláról mindent, amit a tanító írt, letörölte ronggyal. Figyelem – mondta ő, az igazgató, a csöndben –, ez és ezen naptól ez a kisegítő iskola, minden vegyszerével és Faraday-lámpájával együtt, röplabdameccsekkel, tintatartókkal, táblákkal, rajztáblákkal, térképekkel és süteményekkel meg táncokkal-göncökkel a honi matematikus, Lobacsovszkij nevét viselő kisegítő jellegű Él- és Mintaiskolává nyilváníttatik és áttér a papucsrendszerre. Az osztály felbolydult, felbolydult, és egy fiú – nem emlékszem, vagy lehet, hogy csak nem értem, hogy hívják, vagy lehet, hogy én magam voltam ez a fiú – ez a fiú felkiáltott, valamiért nagyon nagyot kiáltott, így: a-a-a-a-a-a-a-a-a! Bocsánat, mama, értem én, hogy egyáltalán nem muszáj bemutatni, hogyan kiabált, annál is inkább, mert papa pihen, elég annyit mondani, hogy az egyik fiú felkiáltott, mondjuk, nagyon hangosan és váratlanul kiáltott egyet, és nem muszáj bemutatni, hogy épp így kiáltott: a-a-a-a-a-a! Eközben teljesen kitátotta a száját és kinyújtotta a nyelvét, és nekem úgy tűnt, szokatlanul vörös nyelve van, a fiú bizonyára beteg, és rájött a roham – ezt gondoltam magamban. Meg kell jegyeznem, mama, igazán nagyon vörös és hosszú a nyelve, lila foltokkal és erekkel, mintha a fiú tintát inna, egyszerűen bámulatos. Olyan volt, mintha a fül-orr-gégésznél ülne és az orvos megkérné, mondja, hogy „Á”, és a fiú kinyitja a száját és lelkesen mondja, pontosabban kiáltja: a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-! Egy teljes percig kiabált és mindenki őt nézte, aztán abbahagyta a kiabálást és az igazgatóhoz fordulva egészen halkan megkérdezte: aztán mit jelent ez? És akkor mindenkinek eszébe jutott, hogy a fiú dadog, hogy néha nehezére esik az átmenet a magánhangzóról a mássalhangzóra, és akkor elakad a magánhangzón és kiabál, mert mérges. És ma elkiáltotta magát, hogy a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a! Meg akarta kérdezni az igazgatótól: aztán mit jelent ez – ennyi volt az egész. De végül megkérdezte, és Perillo igazgató a foga közt szűrve válaszolta: a papucsrendszer a dolgok olyan állása, melynek során minden tanuló papucsot vásárol és magával hozza az iskolába, külön szíjazott zsákban. Az iskolába érkezve a tanuló leveszi az utcai cipőjét és felveszi a magával hozott papucsot, a megüresedett zsákot pedig megtölti az utcai cipőjével és beadja a ruhatáros néninek a kabáttal és sapkával együtt. Érthetően magyarázom? – kérdezte az igazgató, és révetegen pillantott a négy égtáj felé. És ekkor a fiú ismét szörnyűt kiáltott, ezúttal más hangot: o-o-o-o-o-ó! Nem csinálom többet, mama, nem értem, hogyan feledkezhettem meg róla, hogy a papa a dolgozószobájában szunyókál újsággal a kezében, bizonyára elfáradt, olyan nehéz a munkája, annyi a per, annyi tönkrement élet, szegény apácska, máskor nem fogom, mama, csak befejezem. Szóval a fiú felkiáltott: ó-ó-ó-ó-ó-ó! – azután kimondta: olyan egyszerű. Perillo már indulni készült, amikor mi, vagyis én meg ő, a másik, felálltunk és bejelentettük: Nyikolaj Gorimirovics, önhöz és az ön nyílt és becsületes arcán keresztül a vezetőség egészéhez fordulunk kérésünkkel: engedélyezze, hogy ketten egy zsákot hordjunk, mivel édesanyánknak kétszer olyan nehéz két zsákot varrni, mint egyet. Mire az igazgató összenézett a tanítóval, mintha ők ketten tudnának valamit, amit más senki, mintha többet tudnának nálunk, aztán így felelt: a honi matematikus, Lobacsovszkij nevét viselő kisegítő jellegű Él- és Mintaiskola minden tanulója köteles saját szíjazott zsákot hordani, mindenki egyet-egyet. És mindaddig, amíg úgy gondoljátok, hogy ketten vagytok, két zsákotok legyen – se több, se kevesebb. Ha netán úgy vélitek, hogy tízen vagytok, akkor legyen tíz zsákotok. Az ördög vigye! – így mi, hangosan és dühödten –, jobb lenne, ha a világon se volnánk, akkor nem piszkálna az átkozott zsákjaival meg papucsaival, szegény mama, kénytelen leszel két zsákot varrni, ott ülni késő éjszakáig, éjjeleken át szüntelen a varrógépen zakatolva – tra-ta-ta, tra-ta-ta, szíveket áthasítva, váltunk volna inkább örökre liliommá, nymphea albává, mint akkor, a folyón, csak örökre, életünk végéig. Dühödten. Perillo igazgató gyűrött zsebkendőt húzott elő öltönye belső zsebéből és nagy gonddal megtörölgette szeplős, vörös, kopasz feje búbját. Azért csinálta, hogy zavarodottságát leplezze, zavarba jött, nem várta volna, hogy iskolájában ilyen dühöngő tanulók legyenek. És komoran azt mondta: ez és ez tanuló, nem feltételeztem, hogy vannak itt olyanok, akik képesek oly fokban elveszíteni irántuk való bizalmamat, ahogy azt most ti tettétek. És ha nem kívánjátok, hogy kizárjalak az iskolából és az irataitokat oda továbbítsam, akkor tüstént üljetek le és írjatok magyarázó feljegyzést az elveszített bizalomról, kötelesek vagytok mindent megmagyarázni, elsősorban is a sületlen áltudományos teóriátokat a liliommá változásról. Így szólván, Perillo megfordult, sarkát katonásan összecsapta – az iskolában azt beszélték, az igazgató egy zászlóaljban szolgált magával Kutuzovval –, kiment, és bevágta az ajtót. Mérgesen. Az egész osztály felénk nézett, kinyújtotta vörös, gonosz nyelvét, ránk célzott a csúzlijával és vihogott, mert ez az egész osztály buta és vad, akárcsak az összes többi itt a kisegítőben. Ők azok a dilinyósok, akik macskákat akasztanak a tűzoltólétrára, akik egymás arcába köpködnek nagyszünetekben és elszedik egymástól a lekváros süteményeket, akik észrevétlenül egymás zsebébe pisálnak és elgáncsolnak, akik kicsavarják egymás kezét és más sötét dolgokat művelnek, és ők, ezek a dilinyósok firkálták össze a fülkeajtókat.
De mitől haragszol ennyire a társaidra – mondja nekünk türelmes anyánk –, te magad tán nem olyan vagy, mint ők? Ha más lennél, ha jobb lennél, nem küldtünk volna a kisegítőbe tanulni, ó, nem is képzeled, micsoda boldogság lenne ez nekem és apádnak!, istenem, valószínűleg én lennék a legboldogabb édesanya. Nem, mama, nem, mi teljesen más emberek vagyunk, és azokkal a semmirekellőkkel semmi nem köt össze, mi minden vonatkozásban hasonlíthatatlanul jobbak vagyunk és felettük állunk. Természetesen, kívülről talán úgy néz ki, mintha ugyanolyanok volnánk, az előmenetelt tekintve nincs is nálunk rosszabb, egyetlen verset sem vagyunk képesek végig megtanulni, mesét mégannyira se, viszont a fontosabb dolgokra emlékezünk. Nemrégiben a Kotróhajó azt magyarázta neked, hogy nekünk – a te fiaidnak – úgynevezett szelektív emlékezetünk van, és ez módfelett igaz, mama, ez a fajta emlékezet teszi lehetővé, hogy úgy éljünk, ahogy kedvünk tartja, mivel csak azt jegyezzük meg, ami nekünk kell, nem pedig azoknak a hülyéknek, akik veszik maguknak a bátorságot, hogy minket tanítsanak. Tudod, arra sem emlékszünk, hány évet ültünk már végig a kisegítőben, és néha elfelejtjük az iskolai meg mindenféle tárgyak nevét, a különböző formulákról és meghatározásokról nem is szólva – azokat abszolúte nem tudjuk. Egyszer, egy vagy három év múltán, találtál nekünk egy házitanítót valamilyen tantárgyból, matematikából talán, és mint az szokás, eljártunk hozzá tanulni, minden óráért ennyi és ennyi rubelt kért. Kedves és tapasztalt pedagógus volt, és körülbelül a második órán közölte velünk: fiatal barátom – nem, tévedek, más fordulatot használt: ifjú barátom; ifjú barátom, ön egy unikum, mindaz, amit e tantárgyból tud – nulla. Amikor elmentünk a harmadik órára, egyedül hagyott a lakásban, ő meg kiszaladt a boltba sörért. Nyár volt, hőség, a nyaralóból utaztunk fel az órára, az kibírhatatlan volt, mama. A házitanító így szólt: á, jó napot, jó napot, ifjú barátom, alig vártam már – kezét dörgölve –, alig vártam, micsoda hőség, merthogy nyár van, a pénzt elhozta? Adja csak, alig vártam, egy árva fillérem sincs, maradjon csak, leugrom sörért, érezze otthon magát, rajzolgasson kicsit, etesse meg a guppikat, az akváriumban kiégett a lámpa, zavaros a víz, de mikor a halacska odaúszik az üveghez, meg lehet figyelni, nézegesse csak, igen, jut eszembe, a Rübkint is nézze meg, ott van a polcon, egy példatár, feladatgyűjtemény, javaslom ezt és ezt a példát, rendkívül érdekes, megy egy kerékpáros, el tudja képzelni?, egyik pontból a másikba ér, igen izgalmas szituáció, elviselhetetlen ez a hőség, alig vártam, egy fillér sincs az egész házban, a szomszédok mind délen vannak, egyszerűen nincs kitől kölcsönkérni, szóval már itt sem vagyok, helyezze magát kényelembe, foglalja el magát ahogy tudja, csak a hűtőszekrénybe ne nyúljon be, úgysincs benne semmi, üres, tehát sörért, sörért, és még egyszer sörért, hogy ne fájjon olyan gyötrelmesen. Szétszórtan. Nem, összpontosítva. A tükör előtt forgolódva. Amikor a házitanító visszatért a sörrel – harminc üveg, mama –, megkérdezte, tudunk-e sakkozni. Tudunk, válaszoltuk. Éppen aznap találtunk ki egy új bábut, futólónak hívták és szabad volt keresztben lépnie vagy egyáltalán nem lépni, azaz kihagyni egy lépést, helyben maradni. Ebben az esetben a játékos egyszerűen azt mondja partnerének: futóló lép, ám valójában a futóló áll, mint akit lecövekeltek, és bágyadtan pillant a négy égtáj felé, mint Perillo. A házitanítónak borzasztóan tetszett az új bábu ötlete, és később, amikor hozzá jártunk, gyakran énekelgette a Bled kapitány gyermekei dallamára: futóló, futóló, mosolyogjon – és itta a sört, és soha többé nem tanultunk, sakkoztunk, és nemegyszer megvertük őt. Szóval nem rossz a mi emlékezetünk, mama, inkább szelektív, és nem kell szomorkodnod. S ekkor mi hárman, akik a konyhában ültünk, meghallottuk apánk hangját és megértettük, hogy már nem szunyókál a foteljében, hanem papucsával csattogva és a friss esti újságokat zizegtetve a folyosón közeleg. Fáradtan és sokáig jött és köhécselt – ez pontosan az ő hangja volt, épp ebben nyilvánult meg a hangja. Jó estét, papa, régi pizsamában, ne szomorkodj, hogy régi, egyszer majd a mama varr neked újat vagy vesz, és Azok Akik Jönni Fognak majd érdeklődnek: varrták vagy vették, varrták vagy vették, varrták vagy vették? A mi ügyész apánk igen nagy termetű: ha megáll a konyhaajtóban, kockás pizsamájával eltakarja az egész nyílást, áll és azt kérdezi: mi történt, mit kiabáltok itt, az én házamban, mi van veletek – mind megbolondultatok? Azt hittem, megint idejöttek az idétlen rokonaitok, mind a száz egyszerre. Mi az ördög ez itt, végtére is! Csakugyan lehetetlen halkabban?, mérhetetlenül elkapattad a kölyködet, csupa kettese van, tiszta sor. Nem, papa, nem ez a lényeg, tudod, a futóló belépett az álmaimba, ahogy a bőrkesztyűbe megy be a vörös férfiököl, és ennek a futólónak szelektív emlékezete van, szegénykének. Mi ez a zagyvalék, nem kívánom az agyrémeidet hallgatni – mondta apám. Leült a hokedlire, bár úgy látszhatott, az nyomban összedől e mindörökre fáradt test súlya alatt; megrázta a halomnyi újságlapot, hogy kisimítsa őket, és körmével aláhúzott pár sort az apróhirdetések rovatban. Figyelj csak – fordult anyához –, itt azt írják: téli nyaralót veszek. Mit szólsz hozzá, ne adjuk el a házunkat ennek az alaknak, biztosan egy jöttment csirkefogó, valami munkavezető vagy gazdasági igazgató, pénze az persze van, különben nem adna fel hirdetést. Ültem itt és gondolkoztam – folytatta apa –, mi a fenének nekünk ez a viskó, nincs ott semmi jó: a tó piszkos, a szomszédok mind részeg bunkók, és csak a tatarozás mibe kerül. De a függőágy – mondta a mama –, milyen isteni egy nehéz nap után a függőágyban heverni, hiszen annyira szereted. A függőágyat a városban is felakaszthatom, az erkélyen – mondta apa –, igaz, hogy az egész erkélyt elfoglalja, viszont oda aztán, az erkélyre, nem jön fel egy rokon se, és ez a lényeg, elegem van belőle, hogy a rokonaidnak tartsak fenn nyaralót, érted, vagy nem érted a problémát? Eladni, és azzal kész, nincs gondod az adóra, mindenféle üvegesre, tetőfedőre meg egyebekre, annál is inkább, mert nem sok van hátra a nyugdíjazásomig, hm? Te tudod – mondta a mama.
És akkor én – ezúttal én voltam, én, és nem az az osztálytársam, aki olyan kínosan dadogott –, akkor elordítottam magam apámnak: a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a! Felordítottam, olyan hangosan, mint még soha életemben, azt akartam, hogy meghallja és megértse, mit jelent a fia kiáltása: a-a-a-a-a-a-a-a-a! farkasok a falakon sőt rosszabb a falakon emberek emberek az arcuk ezek kórházi falak ez az idő amikor haldokolsz halkan és borzasztóan a-a-a-a-a magzattá összekucorodva arcok akiket sohasem láttál de akiket meglátsz majd évek múltán ez halál és élet prelúdiuma mert megígértetett élni fogsz hogy érezhesd az idő fordított járását hogy kisegítő iskolás legyél és szeresd végtelenül Véta tanárnőt Vétkát akácnak ágát a feszes és susogó harisnyában járó törékeny nőt a kislányt édes és hívogató szája szögletében apró anyajeggyel a vakációzó lánykát szeles őzikeszemekkel a buta és pénzen vett leányzót egy elővárosi vasúti peronról ami fölött viadukt és óra és hóviharban hóviharban rángatózó vezetékek és feljebb a-a-a-a-a-a szálló fiatal csillagok és nyarakon át szárnyaló zivatarok – elkéstem? bocsásson meg az istenért, Véta Arkagyevna, anyámat kísértem ki, a rokonaihoz utazott néhány napra, más városba, bár azt hiszem, önnek mindez érdektelen, őszintén szólva, nem is tudom, mit tegyek, hogy érdekelje, nohát, kitaláltam, menjünk el valahová, menjünk egy parkba vagy étterembe, biztos fázik, gombolkozzék be, miért nevet, talán valami nevetségeset mondtam, na, hagyja abba, kérem, tessék? a nyaralóba menne? de a nyaralót már rég eladtuk, nincs nyaralónk, mert apa nyugdíjba ment, inkább egy étterembe, tegnap pénzhez jutottam, nem valami sok, de van, most az egyik minisztériumban dolgozom, ugyan már, dehogy, egyáltalán nem vagyok mérnök, mi? nem hallom, jön az elektricska, lépjen hátrébb a széléről, hogy minek írtam azt a levélkét? az ördögbe is, nem tudok így rögtön válaszolni, okvetlenül beszélnünk kell, üljünk le valahol, menjünk egy étterembe, jó? mi? elektricskával? magától értetődik, itt nincs taxi, ez itt városon kívüli vidék, pontosabban elővárosi, útközben mindent elmondok, ez az egész nagyon fontos, fontosabb, mint hinné, fontosabb, fontosabb, képzelje el, valamikor, valószínűleg elég régen, megérkeztem ide, a behavazott peronra, a mamámmal, biztos tudja, itt, a menetirány szerint balra, lesz egy temető, ott van eltemetve a nagymamám – é-é-é-é-é-és, éppúgy jártak az elektricskák, tehervonatok, gyorsvonatok, mint most –, óvatosan, mama, el ne csússz – vagy az egy másik peron volt? olyan egyforma mind – nagy fehér temető, templom, de előbb – a piac, a piac, ahol szotyolát kell venni, asszonyok parasztkendőkben, tehén- és tejszag, hosszú asztalok és ponyvatetők, néhány motorkerékpár a bejáratnál, kék kötényes munkások teherautóból ládákat rakodnak, az átjáró felől, amerre a sorompó meg a csíkos bakterház áll, rekedt jelzőcsengetés hallatszik, két kutya ül a hentesüzletnél, a kerítés mentén petróleumért állnak sorba, egy ló, amely a tartálykocsit húzta, a lóra hó hull a fáról, ami alatt áll, de a ló fehér, ezért a hó a farán szinte nem is látszik. Aztán egy vízelosztó kút, körötte szétfolyt, odafagyott víz, homokkal behintve, meg hóbuckákba dobott csikkek, meg egy nyomorék lélekmelegítőben, aki fonalra fűzött szárított gombát árul. Egy szekérkerék a szeméttárolónak döntve. Mama, benézünk a nagymamához, vagy egyenesen a mesterhez? A nagymamához – válaszolja anya –, előbb mégiscsak a nagymamához, vár, rég nem voltunk nála, csúnya dolog, még azt gondolja, hogy egészen elfeledkeztünk róla, igazítsd meg a sálad és vedd föl a kesztyűt, hol a zsebkendőd, a nagymama elégedetlen lesz a küllemeddel. Át kell haladni a domború, öntött mintákkal díszített vaskapun, venni egy csokor papírvirágot – egy vak öregasszony árulja a templomnál –, aztán kimenni a központi fasorra, majd jobbra fordulni. Menni, amíg meg nem pillantasz egy fehér márványangyalt fiatal nő képében. Az angyal kék rácskerítés mögött áll, jóságos, nagy szárnyai a hátára terítve, a feje lehajtva: vonatok füttyét hallgatja – a vasút egy kilométerre van innen – és a nagymamát siratja. Anya a rács kulcsát keresi, vagyis a lakatét, amely a rácsot zárja, a rácson lévő ajtót. A kulcs ott hever valahol a mama finoman illatozó táskájában – együtt a púderdobozzal, parfümös üvegcsével, csipke zsebkendővel, gyufával (a mama természetesen nem dohányzik, de hord magánál gyufát minden eshetőségre), igazolvánnyal, egy gombolyag cukorspárgával, tucatnyi régi villamosjeggyel, rúzzsal meg aprópénzzel az útra. Anya sokáig nem találja a kulcsot és idegeskedik: na hol van már, istenem, biztosan emlékszem, hogy megvolt, hát tényleg nem jutunk be ma a nagymamához, de bosszant. Ám én tudom, hogy a kulcs mindenképp előkerül, és nyugodtan várok – nem, nem igaz, én is izgulok, mert félek az angyaltól, egy kicsit félek az angyaltól, mama, olyan komor. Ne beszélj butaságokat, nem komor, csak bánatos, a nagymamát siratja. A kulcs végül megkerül, és a mama hozzálát, hogy kinyissa a lakatot. Nem sikerül azonnal: a szél befújta hóval a lyukat, és a kulcs nem megy bele, a mama ekkor tenyerébe rejti a lakatot, hogy átmelegedjen és a hó elolvadjon a kulcslyukban. Ha ez nem használ, mama a lakat fölé hajol és rálehel, mintha valakinek a fagyott szívét melengetné. Végre a lakat kattan és kinyílik – egy bodzaágon üldögélő tarka téli pillangó megijed és a szomszéd sírra száll; az angyal csak megrezzen, de nem repül el, a nagymamával marad. A mama bánatosan tárja ki az ajtót, az angyalhoz megy és hosszan nézegeti – az angyalt beszitálta a hó. Mama lehajol és a pad alól cirokseprűt húz elő: a piacon vettük egyszer. Mama lesöpri a havat a padról, majd az angyal felé fordul és letisztogatja a szárnyait (az egyik szárny megsérült, elrepedt) és a fejét is, az angyal elégedetlenül ráncolja homlokát. Mama fog egy kis lapátot – az angyal háta mögött van – és megtisztítja a hótól a nagymama halmát. A halom, ami alatt a nagymama van. Ezután a mama odaül a padra és táskájából zsebkendőt vesz elő, hogy letörölje közelgő könnyeit. Én mellette állok, nem nagyon van kedvem ülni, mama, nem igazán, köszönöm, nem, majd állok. Nos hát – mondja mama az édesanyjának –, nos hát eljöttünk megint, szervusz, drága, látod, újra itt a tél, nem fázol, lehet, hogy nem kellett volna letakarítani a havat, melegebb volna, hallod, jön egy vonat, vasárnap van, mama, a templomban sok az ember, nálunk otthon – itt anyám arcán legördülnek az első könnyek –, otthon minden rendben van, a férjemmel (mama apám nevét mondja) nem veszekszünk, mindenki egészséges, a fiunk (mama az én nevemet mondja) ebbe és ebbe az osztályba jár, a tanulással jobban áll. Nem igaz, mama, nem igaz, gondolom én magamban, a tanulással olyan rosszul állok, hogy Perillo előbb-utóbb kicsap az iskolából, gondolom, és papírvirágokat árulok majd, mint az az öregasszony, gondolom, de hangosan azt mondom: nagymama, rettentően igyekszem, rettentően, okvetlenül elvégzem az iskolát, ne aggódj, kérlek szépen, és mérnök leszek, mint a nagypapa. Semmi többet nem tudok mondani, mert érzem, hogy mindjárt elsírom magam. Elfordulok a nagymamától és végignézek a fasoron: a végén, a kerítésnél egy kislány kutyával játszik – szervusz, egyszerű kutyás kislány, minden alkalommal itt látlak, tudod, mit akarok közölni ma veled, én becsapom a volt nagymamámat, valahogy bántana, ha elszomorítanám, és hazudok neki, közülünk, ügyefogyottak közül soha senki nem lesz mérnök, mi mind csak arra vagyunk jók, hogy képeslapot vagy papírvirágot áruljunk, mint az a vénasszony a templomnál, de azt is aligha: mi valószínűleg soha meg nem tanulunk ilyen virágokat csinálni, és nem lesz mit árulnunk. A kislány elmegy és elviszi a kutyát. Észreveszem, hogy a pillangó, amely most három lépésre ül tőlem, egy magas, hólepte bokor ágának hajlatán, szárnyait igazgatja, elröppenni készülőben. Kitárom a kiskaput és futok, de a pillangó észrevesz, mielőtt a sapkámmal letakarhatnám: elrejtőzik a bokrok és keresztek sűrűjében. Bánatosan, térdig hóban rohanok utána, és igyekszem nem pillantani azok fényképeire, akik nincsenek; arcukat megvilágítja a lenyugvó nap, az arcuk mosolyog. Szürkület száll le az égbolt mélyéből. A néha itt-ott felvillanó lepke végképp eltűnik, s te magadra maradsz a temető közepén.
Nem tudod, hogyan térj vissza szomorkodó anyádhoz, és arrafelé indulsz, amerről a mozdony füttye hallatszik – a vasútvonal felé. Mozdony, kék füst, füttyszó, valami kattogás a gépezet belsejében, a mozdonyvezető kék – nem, fekete sapkája, kitekint a fülke ablakán, előrenéz meg jobbra-balra, észrevesz téged és mosolyog – bajusza van. Felemeli a kezét, nyilván oda, ahol a műszerek vannak és a jelzősíp fogantyúja. Rájössz, hogy egy másodperc múlva újabb sípszó következik – a mozdony felkiált, felocsúdik, ránt egyet és maga után húzza a vagonokat, elkezd gőzt eregetni és egyre gyorsulva fújtatni. Puhán, önnön megmagyarázhatatlan erejétől megzavarodva, esetlenül meggörnyedve elrobog a hídon túlra, eltűnik – elenyészik, és ettől fogva soha nem találsz vigaszt: ó, ez a veszteség, hol keressed őt, a varjúfekete mozdonyt, hol találsz rá a bajuszos mozdonyvezetőre, és hol láthatod még egyszer a megtépázott, toldott-foldott kis vagonokat – pontosan ezeket és nem másokat –, e barna, szomorú és nyikorgó kocsikat. Eltűnik – elenyészik. Megjegyzed a füttyszót, a gőzt, a mozdonyvezető örök szemeit, elgondolod, hány éves, hol lakik, elgondolod – elfeleded (eltűnik – elenyészik), egyszer majd eszedbe jut, és az egészből, amit láttál, semmit nem tudsz megértetni valaki mással: a mozdonyvezetőt és a mozdonyt, meg a szerelvényt, amit ők ketten vontattak a hídon túlra. Nem megy, nem értik meg, furcsán néznek: annyi mozdony van a világon. Ám ha megértik – elcsodálkoznak. Eltűnik – elenyészik. Varjú-mozdony, mozdony-varjú. Mozdonyvezető, rugóikon himbálózó vagonok, a kocsikapcsoló köhögése és a kürt. Hosszú út, kártyaházikók a kisajátított övezeten túl – állami és magánházak, kiskertekkel vagy egyszerű almáskertekkel, az ablakokban fény vagy felvillanó sötétség, ott és itt –, számodra ismeretlen és érthetetlen élet, emberek, akiket soha nem fogsz ismerni. Eltűnik – elenyészik. Állsz az elhúzódó alkonyatban – kezed a szürke átmeneti kabát zsebében –, a vonatnak gyors vasúti éjszakát képzelsz, jót akarsz minden fűtőnek, pályaőrnek és mozdonyvezetőnek, nyugodalmas vasúti éjszakát kívánsz nekik, amelyben lesznek: álmos pályaudvari arcok, váltócsattogás, szivattyúk fordított L alakú ormányából ivó mozdonyok, diszpécserek kiáltozása és káromkodása, fülkék szaga, égett szén és tiszta ágynemű szaga, tisztaságszag, a tiszta hóé, tulajdonképpen a tél szaga, a tél kezdetéé, ez mindennél fontosabb – érti, Véta Arkagyevna? Istenem, ez és ez tanuló, minek kiabál így, egyszerűen kínos, minket néz az egész kocsi, talán nem lehet minderről félhangon beszélgetni? Akkor felállsz, kilépsz a vagon közepére és kezedet üdvözlésképpen felemelve így szólsz: elővárosi utazó polgártársak, bocsánatukat kérem, hogy annyira hangosan beszélgettem, nagyon sajnálom, helytelenül cselekedtem; az iskolában, a kisegítő iskolában, ahol valamikor tanultam, korántsem erre tanítottak bennünket, arra tanítottak, hogy félhangosan társalogjunk, bármiről legyen is szó, egész életemben azon voltam, hogy pontosan így cselekedjek. De ma szokatlanul izgatott vagyok, ez ma kivételes alkalom, mert ma, helyesebben mára találkozót kértem volt tanárnőmtől, zaklatott levelet írtam neki, és íme a tanárnő eljött a behavazott peronra, hogy találkozzék velem ennyi és ennyi év múltán, íme itt ül az elektricskában, a mi kocsinkban, az elektricska sárga padján, és minden, amit most mondok neki és mondani fogok, az mind ritkamód fontos, higgyék el, ezért hangosabb kissé a hangom a szokásosnál, köszönöm a figyelmet. Izgatottan. Vissza akarsz menni Vétához, ám ekkor valaki válladra teszi a kezét. Megfordulsz: előtted szigorú, negyven-egynéhány éves nő, kissé őszül, vékony, aranyozott keretes szemüvegben, a nő szeme zöld, és a szája körül függőleges és fájdalmasan ismerős ráncok. Nézd csak meg – ez a te türelmes anyád. Már egy álló órája keres az egész temetőben: hol maradtál ilyen sokáig, haszontalan fiú, minek bámészkodtál megint a mozdonyok után, azt gondolta, valami bajod esett, már egészen sötét van. Válaszolj egyszerűen és méltósággal: drága mama, megláttam egy téli pillangót, utána szaladtam és ezért eltévedtem. Menjünk azonnal – mérgelődik anya –, a nagymama hív, kéri, mutasd be, mennyire tanultál meg harmonikázni, játssz neki valami szomorút, mélabúsat – hallod, amit mondok? – és meg ne próbálj ellenkezni. Nagymama, hallasz? Eljátszok neked egy Brahms-darabot, a címe Krumpli, de nem vagyok biztos, hogy jól betanultam. Fogom a harmonikát, a hangszer ott áll fekete huzatban a fasor haván, leveszem a huzatot és leülök a padra. A temetőben este van, de a fehér angyalt – itt mellettem – jól látom, ahogy ülök a harmonikával háromnegyedben. Az angyal megigazította szárnyait és szomorú ihletet küldött rám: é-é-és – egy-két-há, egy-két-há, kertek alatt, odakinn, lányok sétálgattak, sétá-á-álgattak, egy-két-há, egy-két-há, ne sírj, mama, különben nem játszom tovább; a nagyanyónak jó, ne búsulj, egy-két-há, egy-két-há, sétá-á-álgattak, neki is szelektív emlékezete volt, a nagymamának, sétá-á-álgattak. Emlékszel, hogyan szól a harmonika kora este a temető fagyos levegőjében, amikor a vasút felől idehallatszanak a vasút hangjai, amikor a távoli hídról, egészen a város határában, a bodzabokor lecsupaszodott ágain át-átvillanva hullanak egy villamos lila szikrái, és a piac melletti boltból – ezt is tisztán hallod – segédmunkások üres üvegekkel teli ládákat fuvaroznak egy szekéren; az üvegek fémesen csörömpölnek és zörögnek, a ló patkójával kopog a jeges macskakövön, a munkások meg kiabálnak és nevetnek – ezekről a munkásokról sem tudsz meg semmit, és ők sem tudnak meg semmit rólad –, szóval emlékszel-e, hogy hangzik a te barkarolád a fagyos temetői légben kora este? Miért kérdezel erről, olyan kellemetlen visszaemlékeznem arra az időre, belefáradtam az emlékezésbe, de ha ragaszkodsz hozzá, nyugodtan és méltósággal felelek: azokban a percekben magányosan szól a harmonikám. Feltehetek-e neked még egy kérdést, érdekelne egy részlet, próbára akarom tenni az emlékezetedet, és egyúttal a magamét is: azokban az években, amikor te vagy én, amikor mi anyánkkal együtt a nagymamához jártunk látogatóba, hogy eljátsszunk neki a harmonikán egy új darabot, vagy röviden elmeséljük egy új novella tartalmát, amit a „könyv könyv után” sorozatban olvastunk – azokban az években a tanítónk, Norvégov, még élt vagy már meghalt?
Látod-e, az évek, amelyekről most félhangosan beszélgetünk, igen elhúzódtak, csak teltek és múltak, Saul tanítónak ezalatt volt ideje élni és meghalni is. Arra gondolsz, hogy először élt, és azután meghalt? Nem tudom, mindenesetre épp e hosszan elhúzódó évek közepén halt meg, és csak ezek végén találkoztunk össze a tanítóval állomásunk fából ácsolt peronján, és Norvégov vödrében valamilyen víziállatok lubickoltak. De nem tudom felfogni, az említett éveknek pontosan melyik végén történt a találkozásunk – ezen vagy azon. Megmagyarázom: egyszer valamilyen tudományos folyóiratban (megmutattam apánknak ezt a cikket, ő átlapozta és nyomban kihajította az erkélyről az egész folyóiratot, ráadásul ahogy kihajította, többször azt kiáltotta: akatovizmus) olvastam egy filozófus elméletét. Előszó is volt hozzá, hogy a cikk megvitatás céljából kerül eszközlésre. Ott a filozófus azt írta, hogy véleménye szerint az időnek fordított számítása van, azaz nem arrafelé halad, amerre, ahogy mi véljük, haladnia kell, hanem ellenkezőleg, visszafelé, ezért minden, ami volt – az mind még csak lesz, úgymond a valódi jövő a múlt, az pedig, amit jövőnek hívunk, már elmúlt és soha meg nem ismétlődik, és ha nem vagyunk képesek visszaemlékezni a múltra, ha elrejti előlünk a képzelt jövő fátyla, akkor ez nem bűnünk, de a mi bajunk, minthogy mindannyiunknak megdöbbentően gyenge a memóriája, másként szólva, gondoltam a cikket olvasva, ahogy nekem és neked, ahogy nekünk és a nagymamánknak – szelektív. És még azt gondoltam: ha az idő hátrafelé halad, akkor minden rendben van, tehát Saul, aki már épp meghalt addigra, amikor a cikket olvastam, tehát Saul még lesz, vagyis eljön, visszatér – ő egészen előttünk van, ahogy előttünk van az el nem kezdett nyár, telve csodálatos vízililiomokkal, a csónakok, kerékpárok nyara és pillangók nyara, amelyek kollekcióját végre elkészítetted és egy nagy import tojásosdobozban beküldted a tisztelt Akadémiánknak. A csomagot a következő levél kísérte: Tisztelt urak! Nem egyszer és nem kétszer szóban (telefonon) és írásban (táviratban) kértem a kisegítő iskolánk udvarán álló két krétaöreg egyikének nevét viselő akadémiai entomológiai verseny megrendezéséről terjedő hírek megerősítését. Fájdalom, nem kaptam semmiféle választ. De, minthogy szenvedélyes és ugyanazon – fordított járású – időben a tudománynak önzetlenül elkötelezett gyűjtő vagyok, kötelességemnek tartom, hogy tudós testületük magas figyelmébe ajánljam szerény éjjeli- és nappalilepke-gyűjteményemet, melyben találnak úgy nyáriakat, mint télieket. Ez utóbbiak minden bizonnyal különös érdekességgel bírnak, mivel – nagy számuk ellenére – szabadban és röptében szinte észrevehetetlenek, amiről az önök alázatos szolgája már említést tett a szakértőkkel, nevezetesen A. A. Akatov akadémikussal folytatott eszmecseréken, aki szerfölött melegen nyilatkozott e jelenleg tízezernél is több rovarpéldányt számláló kollekcióról. A verseny eredményéről kérem tájékoztatni a következő címen: „vasút, ág, állomás, nyaraló, kerékpárcsengővel csengetni, míg ki nem nyitják”. Leragasztottad a borítékot, és mielőtt beraktad volna a lepkékhez a tojásosdobozba, ráírtad a boríték hátuljára: szállj a vallomással, térj vissza válasszal – keresztbe, átlósan, nagybetűkkel. Így tanította nekünk az orosz nyelv és irodalom tanára, gúnynevén Kotróhajó, bár ha keresni akarnánk valakit, aki a legkevésbé hasonlít kotróhajóra, mind belsőleg, mind külsőleg, akkor a mi Kotróhajónknál jobbat nem lehetne találni. De itt nem a hasonlóság volt a lényeg, hanem hogy a szót alkotó betűk, pontosabban a betűk fele (minden másodikat olvasva, az elsővel kezdve) a tanárnő nevének kezdőbetűi: K. T. O. Katyerina Trifonovna Oldenburg – így hívták. De marad még két betű – A és Ó –, elfelejtettem, mi a megfejtésük. Osztálytársaink elméjében ezek bármit jelenthettek, mindamellett semmilyen más megfejtést nem fogadtak el, egyedül a következőt: Katyerina Trifonovna Oldenburg – Asszony-Ólomgolyó. Fura, mert Oldenburg az ólomgolyóra sem hasonlított jobban, mint a kotróhajóra, de ha valaha is megkérnének, hogy adj a Kotróhajónak találóbb gúnynevet – bár érthetetlen, mivégre és kinek jutna eszébe ilyen gondolat –, aligha akadna ilyen. Lehet, hogy az a tanárnő csöppet sem hasonlít kotróhajóra – mondod te –, viszont megmagyarázhatatlan módon emlékeztet magára a szóra, a betűk összességére, amelyekből áll (állt, állni fog) – K-O-T‑R-Ó-H-A-J-Ó.
Fordította: Haffner Rita
Folyt. köv.
Illusztráció: ~Bolondok iskolája
Ezek is érdekelhetik!
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →
