Lukáts János: Limpias Hungaricus
*
Azon vitatkoztak, melyik Magyarország három legszebb vidéke, ahonnan a látvány nem ereszti a nézőt.
Nem vita volt ez, hanem inkább élményidézés. Mindenki mondott egy-egy helyszínt, a másik kettő pedig rábólintott: – Legszebb a Dunakanyar, a visegrádi várból nézve! – Aztán: – Legszebb természetesen a Balaton-felvidék, főként a Szépkilátó oromról. – Legszebb ez itt, Lillafüred, a Palota Szálló teraszáról. – Nagy egyetértéssel bólogattak mind a hárman: Viola, István és Lőrinc.
Még nem jött el a reggelizés ideje, ezért lesétáltak a vízeséshez. A vízesés kedélyes csobogással hívta őket, megálltak a csobogás alján, két emelet magasból bukott-repült alá, és csapódott kőnek-jégnek a végtelen vízpatak. – És ez egész nap csobog és dübörög, éjszaka is! – István a fejét csóválta, de ez az elismerés mozdulata volt.
– Nézzétek, barlangot vájt és épített magának! Fölötte jég, alatta hab, ezt magyarázd meg, ha tudod! – Viola gyönyörködő szemmel kísérte az örökmozgó, ezeralakú vízesést.
– A költő meg itt figyeli, hátha újabb ódához kap varázsszót! – Lőrincben a versfaragó kezdett fészkelődni az Attila-szobor láttán.
Alig bírták elemelni szemüket a vízesésről, ha pedig elemelték, a szemközti új kilátótornyon akadt meg, vagy az országút fölé gömbölyödő, kicsi alagúton, vagy a hosszabbikon, amelyiken a kisvonat sustorog keresztül. A sziklakert pedig maga volt a Lillafürednek épített földi paradicsom. Aztán mentek reggelizni.
Reggeli után végigjárták a földszint termeit. Megálltak az ólomüveg óriásablakok előtt, megcsodálták Hunyadi Mátyást lóháton, a vadászokat, a hölgyek hermelinpalástját és a csillogó nyakékeket. Lőrinc végigvezette ujját a vadászebek kilógó nyelvén, az üvegvirágokon, az üvegfelhőkön. A lépcsőfordulóban kék-szürke kínai gömbváza tűnődött sorsán, rovátkái akár a homlokredők. Lőrinc körömheggyel titkon megkocogtatta a vázát, a sejtelmes hang reggel-este előbújt belőle.
Mai szépségvadászatukat a tóval kezdték. A tavat erdős domboldalak vették körül, most a fák is merengtek és dideregtek. Nézték magukat a tó tükrében, a tükör meg-megrezdült. A tó felső harmada enyhén hullámzott, középtájon hártya rezgett rajta, lejjebb maga volt a jeges keménység. A két férfiember köveket hajigált, Viola faágat. A röppenő üzenetek koppantak, reccsentek, vagy hosszan siklottak a tóközép felé –, felnőttek gyerekes játéka volt ez, megunhatatlan.
A Palota Szállót akkor kezdték el építeni, amikor Trianon után elveszett a Tátra, a lomnici szálló ennek az utóda lett. Ide, a három völgy közé, a tíz patak meg a barlangok közé. Hogy mindegyiket megszépítse és magába építse. Volt ebben dac, nem kevés, az élni akarás megmutatása. Az ország egyik szélső szegletében, szinte szemközt a Tátrával. Maga Lillafüred, és fölöttünk a Zsófia kilátótorony is valamelyik főrendű hölgy nevét viseli, anya és leánya, ha jól tudom. Ellátogatott ide a kormányzó, járt itt több uralkodó inkognitóban, fesztiválok íróknak és színészeknek. Aztán jártak erre (hívatlanul!) hadseregek, németek is, oroszok is, a szállót bombázták, mégis áll. Ette a pénzt, fialta a pénz!
Fölfelé indultak a domboldalon, a Limpiászi feszület felé. kijárt út vezet erre, a szálló a hátuk mögött maradt. Spanyol város Limpiász, a tengerparthoz közel. Beszélik, többször is szólni hallották és könnyezni látták a feszületet, a háború utolsó évében. Amikor Európa nagyrészt romokban hevert, és Spanyolország semleges volt, nem harcoló fél. Menekültek Limpiászba a vesztesek és az üldözöttek, az árván maradtak, az ország nélkül maradtak.
A birodalmukat elvesztő Habsburgok közül oda vonult vissza egy időre Zita királyné, meg Otto, a fia, az udvar száműzöttjei. 19 őszén, meg a Kommün hónapjaiban magyarok százai emigráltak „új hont keresni”, nemcsak túl a tengeren. És volt, aki hazatért, és beszélt Limpiászról, és hogy Krisztus mindenkinek üzent a keresztről. Küldtek fényképeket, a tervezett és felépült Lillafüred szomszédságában jó helyet találtak az újonnan állított Madonnának. Egy évtizeden át tartottak itt misét, de még hangversenyt is.
– Itt vagyunk, megérkeztünk! – Félkör formájú park nyílt előttük, mintha kitárt kar fogná körül az érkezőt. Középen a kereszt, rajta Krisztus teste, megfeszülő derékkal, megroggyant lábszárral. És a fején… vajon töviskoszorú az, vagy sugárzó glória?
Aztán rossz sorsra jutott. A nyirkos domboldalon a kereszt fája korhadni kezdett, egy viharban pedig rázuhant egy fatörzs, és összetörte a feszületet, összeroncsolta a korpuszt. Egy közeli tölgyfát választottak a kereszt pótlására, a testet is megújították, a limpiászi eredeti nyomán. – Hallgattak, körbejártak a két tért ölelő mellékoltár előtt, ahonnan beláthatták a völgyet, a kanyargó országutat, a szemközti Szent István barlangot. És hallgatták a csöndet, a fenyők zizzenését, a tölgyek lombsuttogását.
– Valami olyat élt át ez a nagyszerű faragvány –, kezdett gondolkozni Lőrinc a szobor sorsán –, mint a szomszédos Lillafüred, és mint a megcsonkoltan is életképes Magyarország. Évszázadok értékeit mentette át, teremtette újjá, elhozta magához Európa egyik legtávolabbi szegletéből, örömmel nézte a felé szálló áhítatot, riadtan látta pusztulását, és bizakodva újra életre kelését. Ezt a nevet ők adták a keresztnek, mi, mind, akik erre járunk és megállunk gyönyörködni a szép látványban, egy pillanatra a feszületre emeljük szemünket, hívén (tudván!), hogy megszólal nekünk is, ha szükségét érzi. De óhajtjuk, ne csak a veszély előérzetén szóljon hozzánk, vagy hullassa könnyét, hanem a remény perceiben is.
Hűvös szél lendül végig a lillafüredi völgyben, lemenőben a nap, a gyalogúton zörögve futnak a falevelek. Átlépnek a kidőlt fatörzsön, amely az útközépre zuhant. Óvjad, vigyázd a limpiászi keresztet!
Illusztráció: A hajdani limpiászi feszület, 1930, Gallery Hungaricana
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
