Szasa Szokolov: Bolondok iskolája (2./5 fejezet)
Második fejezet
Most
a verandán írt elbeszélések
AZ UTOLSÓ NAP. Bevonulni készült a seregbe. Jól tudta, hogy a három év nem fog gyorsan eltelni számára: olyan lesz, mint három északi tél. És nem számít, hová küldik szolgálni, küldjék akár délre – úgyis valószínűtlenül hosszú, havas télnek érzi majd e három év bármelyikét. Így gondolta most, amikor a lányhoz ment. A lány nem szerette őt. Csinosabb volt, semhogy őt szeresse. Ő tudta ezt, de nemrég töltötte be a tizennyolcat, és nem tudott nem rá gondolni minden percben. Azon vette észre magát, hogy folyton rá gondol, és örült, hogy semmit nem akar tőle, tehát valóban szereti. Ez két évig tartott így; csodálkozott, hogy nem akar semmi másra gondolni, és ez nem unalmas. Pedig tulajdonképpen, elmélkedett, ennek véget kell vetni. Ma elbúcsúztatják, mielőtt bevonul, és holnap elutazik valahová messzire, három télre, és ott mindent elfelejt. Nem ír a lánynak egyetlen levelet sem: úgysem válaszolna. Most elmegy hozzá és elmond neki mindent. Szörnyű ostobán viselkedett. Esténként sokáig sétált az ablakai alatt, s amikor az ablakok elsötétültek, csak állt, állt ott valamiért, a fekete üvegeket bámulva. Később hazament, virradatig ott cigarettázott a konyhában, a kopottas padlóra hamuzott. Az ablakból látszott az éjszakai udvar a lugassal. A lugas bejárata fölött mindig lámpa égett, ami alá egy táblát szögeltek ezzel a felirattal: „Nyári olvasó”. Hajnalban felröppentek a galambok. Azon az őszön, amikor bevonult, ahogy lépdelt a borzongató reggeleken, érezte testének különös súlytalanságát, mely tudatában egybeszövődött mindannak megmagyarázhatatlanságával, amit tudott és érzett. Ilyenkor rengeteg különféle kérdést tett fel magának, de általában nem talált választ egyikre sem – a ház felé ment, ahol a lány lakott. A lány fél nyolckor szokott kilépni a kapun és mindig sietve távozott az udvarból, ő meg a furnérból ácsolt lugasból figyelte, amelyen szintén lámpa függött és ugyanolyan tábla – „Nyári olvasó”. Ostoba egy felirat, gondolta, ostoba, nyáron senki nem olvas a lugasban. Így gondolkodott, míg követte a lányt, olyan távolságból, hogy az ne hallja és ne érezze őt maga mögött. Most felidézte mindezt, és jól tudta, hogy ma van az utolsó nap, amikor láthatja a lányt, az udvart, ahol lakik, a „Nyári olvasót” az udvarán. Fölmegy a második emeletre és kopog az ajtaján.
HÁROM EGYMÁST KÖVETŐ NYÁR. Az apja és én ugyanabban a színházban dolgoztunk. Az apja színész volt, én meg színpadi munkásként dolgoztam. Egyszer előadás után elvitt magához, megvendégelt külföldi borral és összeismertetett vele. Egy sárga, kétszintes faház emeletén éltek, kettesben. A szobájuk ablakából egy másik ugyanolyan faházat lehetett látni és egy kis temetőt, közepén templommal. Elfelejtettem, hogy hívták a színész lányát. De még ha emlékeznék is most a nevére, akkor sem mondanám meg: mi közük hozzá. Szóval, sárga faházban lakott a város szélén és egy színész lánya volt. Nagyon is lehetséges, hogy magukat ez csöppet sem érdekli. Akkor nem kell meghallgatniuk. Senki nem kényszerít senkit. De beszéljünk komolyan: egyáltalán semmit nem kell csinálniuk – és én egy szót sem szólok. Csak ne próbálják megtudni a nevét, mert akkor nem mesélek többet. Három évig jártunk együtt: három télen és három egymást követő nyáron. Gyakran eljött a színházba és végigülte az egész előadást a félig üres teremben. A lyukas színfal mögött állva néztem őt – a barátnőm mindig a harmadik sorban ült. Az apja kis epizódszerepeket játszott és az egész előadás alatt nem jött ki háromnál többször a színpadra. Tudtam, hogy a lánya arról ábrándozik, bárcsak legalább egyszer nagy szerepet kapna. De sejtettem, hogy nem fog jó szerepet kapni. Mert ha egy színész húsz éven át nem kapott valamirevaló szerepet, akkor már soha nem kap. De a lánynak nem beszéltem erről. Nem beszéltem neki erről akkor sem, amikor előadás után a város nagyon esti és nagyon téli utcáin sétáltunk és csikorogva kanyarodó villamosok után szaladtunk, hogy kimelegedjünk; és akkor sem, ha esős napokon a planetáriumba mentünk és az üres, sötét teremben csókolóztunk a mesterséges csillagos ég alatt. Nem beszéltem neki erről sem az első nyáron, sem a másodikon, sem a harmadikon, amikor az apja vendégszereplésre utazott, és mi sietős éjszakákon át bolyongtunk a kis temetőben a templom körül, ahol orgona, bodza és fűzfa nőtt. Nem beszéltem neki erről. És arról sem beszéltem neki, hogy csúnya, és egyszer majd valószínűleg nem fogok vele járni. És nem beszéltem neki a többi lányról sem, akikkel korábban jártam vagy abban az időben más napokon. Csak azt mondtam, hogy szeretem – és szerettem. Vagy talán azt hiszik, csak a szép lányokat lehet szeretni, vagy úgy gondolják, ha az egyiket szereted, nem járhatsz a többivel? De hát már megmondtam: felőlem akár semmit se csináljanak egész életükben, például nem kell járniuk egy lánnyal sem a világon – én egy szót sem szólok. De nem ez a lényeg. Nem magukról van szó, hanem róla. Neki mondtam, hogy szeretem. És ma is, ha valamikor találkozom vele, elmegyünk a planetáriumba vagy a bodzával benőtt temetőbe, és ott, mint sok évvel ezelőtt, újra beszélek neki erről. Nem hiszik?
MINT MINDIG VASÁRNAP. Az ügyész meg ki nem állhatta a rokonokat. Üvegeztem nála, közben egyre-másra érkezett a rokonság a nyaralóba, és ő csak járkált a telken valahogy tiszta fehéren, újsággal a hóna alatt. Olyan fehér volt, mint azok a részek az újságban, ahova semmi sincs írva. A nyaralótelepen meg a réten túl a faluban mindenki tudta, hogy nem szenvedheti a rokonokat, sem a felfordulást, mert ahol rokonok vannak, ott felfordulás van, és ahol felfordulás van, ott ivászat is van. Ezt ő mondja. Magam hallottam. Üvegeztem nála, ő meg közben így beszélt a feleségéhez. Hát a felesége, az is érdekes. Hányszor üvegeztem náluk, a kályhát is átraktam, a pajtát is összeeszkábáltam, de soha meg nem kínált semmivel. Pénzt ad, de ami ezt illeti – soha semmi. Én akármilyen munkának nekilátok. Bárkinél kitisztítom az árnyékszéket, de lám, az ügyésznél nem kellett. A felesége nem engedi. Minek piszkolná be magát – azt mondja –, majd magam. És tényleg. Egyszer tavasszal üvegezek náluk, ő meg előkapja a pajtából a merítőlapátot – és elkezdi hordani a trutymót a fák alá. Aztán végzett ezzel a dologgal és megkért, hogy szereljek zárat az árnyékszékre, hogy be lehessen zárni télire, hogy a szomszédok ne hordjanak el potyára semmit. Különben elhordják, azt mondja, ingyen: nehéz manapság trágyához jutni. A zárat persze fölszereltem, de aztán a szomszédjuk, a helyettes ügyész megkért, hogy kerítsek egy kulcsot az ügyész zárjához. Nohát, megvendégelt, mindent ahogy illik. Hát én persze kerítettem neki kulcsot. Csak azután olyan beszédeket hallok a hivatalban, hogy kimerték az ügyész árnyékszékét, mikor az ügyész a városban volt. De hát mi dolgom vele – én a hivatalban csak üvegezek, azzal kész. Nekem ezen a telepen akad elég munka egész életemre. Télen mindenféle vandál népség lakik a nyaralókban – kitörik az üveget, szétszedik a kályhát, nekem még jobb is. Ahogy eltűnt a hó, nekem is akadt nyomban munka. Hívott is az ügyész az ablakokat beüvegezni. Ez a mi falusi népünk télen az összes üvegét kitörte. Még a padláson is. És a veranda tetejét is beszakították. Az is az én gondom. Ha időm lesz – a tetőt is megjavítom. Szóval aznap reggel óta üvegeztem. Az ügyész újságot olvas a függőágyban – hol elszundít, hol fölébred. A felesége ezenközben hatalmas gödröt ás a telek közepén. Minek, kérdem. Én majd, feleli, az egész telken árkokat ások a gödörhöz, hogy minden esővíz az enyém legyen. Rendben van, gondoltam, csak áss, én meg üvegezek. Az ügyész meg, mondom, hol elszundít, hol fölébred, hol meg fölkél a függőágyból, a kerítéshez megy és a szomszéddal diskurál, a helyettes ügyésszel. Mi az, ügyész elvtárs, kérdi a helyettes ügyész, egy ablaka sem maradt egyben? Hát igen, válaszol az ügyész, télen bizony erős szelek vannak erre, az törte be, a szél. Aztán hallom, mondja a helyettes ügyész, nemrég az árnyékszékét is kimerték? Igen, mondja az ügyész, kimerték – az átkozott gazfickók. Nagy kár, mondja a helyettes ügyész, kellemetlen. De hiszen ő maga pucolta ki, az ebadta kandúrja. Érdekes ember ez a helyettes ügyész. Mikor a nyaralóba jön, embermód van öltözve, de amint megérkezik, rögtön valami sipkát tesz a fejére, mindenféle rongyot húz magára, a lábára kalucsnit, kötelet köt a derekára, a kalucsnira meg madzagot. Rendben van, gondoltam magamban, kössed csak, én meg üvegezek. De este majd megváglak egy háromrubelesre, te trutymótolvaj. És ha nem adsz – kénytelen leszek mindent jelenteni az ügyész elvtársnak. Hiszen az ügyész ki nem állhatja a felfordulást. Meg a rokonokat. Azok pedig pont ebédre érkeztek meg. Az ügyész egészen belefehéredett, mondom, még az újságolvasást is félbehagyta. Járkál a telken – a lábával a pitypangokat tapodja. Ő maga is pitypangra hasonlít – kerek és fehér, mint az üres újság, és tele van rokonokkal – ebédidőre jöttek vagy kilencen. Mind jókedvűek, egyből játszani kezdtek a füvön, az ügyész kisfiát rögtön elküldték sörért. Jó kis murit csaptunk akkor. Remek emberek. Az egyik kalauz a városban, a másik sofőrködik, ketten meg liftesek. Van egy edző és egy kotrógépkezelő. Neki ott volt a lánya is. A lány és énközöttem minden jól alakult, a legislegjobban. Az idő is épp derült volt – mint mindig vasárnap.
A HÁZITANÍTÓ. A fizikatanár egy mellékutcában lakott. A házitanítóm volt, és hetente kétszer elmentem hozzá trolibusszal, hogy tanuljunk. Egy kis szobában tanultunk az alagsorban, ahol a tanító lakott néhány rokonával, de én sohasem láttam őket és semmit nem tudok róluk. Most csak a tanítóról fogok mesélni, meg arról, hogyan és mivel foglalkoztunk mi ketten azon a fülledt nyáron, és milyen szag volt abban a mellékutcában. Ebben a mellékutcában állandóan erős halszag terjengett, mert valahol a környéken egy halasbolt volt. A huzat besodorta a szagot a mellékutcába, és a szag a nyitott ablakon át behatolt hozzánk a szobába, ahol illetlen képeslapokat nézegettünk. A házitanítónak nagy gyűjteménye volt ezekből a képeslapokból – hat vagy hét album. Direkt eljárt a város különböző pályaudvaraira és valakiktől egész készleteket vásárolt ilyen fényképekből. A tanító kövér volt, de jóképű, és nem volt túl idős. Izzadt a hőségben és bekapcsolta az asztali ventilátort, de nem sokat használt, és ő továbbra is izzadt. Mindig mulattam ezen. Amikor meguntuk a képeslap-nézegetést, vicceket mesélt, és olyan nyugalmas és vidám volt kettesben a ventilátoros szobában. És a barátnőiről is mesélt. Azt mondta, különböző időkben sok különböző nője volt: nagyok, kicsik és különböző korúak, de a mai napig se tudta eldönteni, hogy mégis melyik jobb – a kicsik vagy a nagyok. Mikor hogy, mondogatta, mikor hogy, minden a hangulattól függ. Elmesélte, hogy a háborúban géppuskás volt, és ott lett belőle férfi, tizenhét évesen. Azon a nyáron, mikor a házitanítóm volt, én is betöltöttem a tizenhetet. A főiskolára nem vettek fel, és ezért alaposan kijutott a szüleimtől. Meghúztak fizikából, és elmentem ápolónőnek egy kórházba. A következő évben másik főiskolára jelentkeztem, ahol nem kellett fizikából felvételizni, és felvettek. Igaz, utána másodéves koromban kizártak, mert rajtakaptak egy sráccal a kollégiumban. Nem volt közöttünk semmi, egyszerűen csak ültünk és cigarettáztunk, és ő megcsókolt, az ajtó meg zárva volt. És amikor kopogni kezdtek, sokáig nem nyitottuk ki, és amikor kinyitottuk, senki nem hitt nekünk. Most távirdász vagyok egy vasútállomáson. De ez lényegtelen. A házitanítómat majdnem tíz éve nem láttam. Hányszor szaladtam el vagy mentem el trolibusszal a mellékutcája előtt, de egyszer sem néztem be hozzá. Nem tudom, miért történik így az életben, hogy sehogyan sem tudsz megtenni valami egyszerű, de fontos dolgot. Pár éven át ott mentem el egészen közel ahhoz a házhoz, és mindig az én fizikusomra gondoltam, eszembe jutottak a nevetséges képeslapjai, a ventilátor, a rücskös sétabotja – még a konyhába is azzal ment ki a teavizet megnézni, merő fontoskodásból. De aztán nemrégiben, amikor szomorú voltam, benéztem hozzá. Kétszer csöngettem, mint annak idején. Kijött, köszöntem, ő is köszönt, de valamiért nem ismert meg és be sem hívott a szobába. Kértem, próbáljon meg visszaemlékezni rám, eszébe juttattam, hogyan nézegettük a képeslapokat, beszéltem a ventilátorról, arról a nyárról – semmire sem emlékezett. Azt mondta, valamikor tényleg sok tanítványa volt, de ma már szinte senkire nem emlékszik. Múlnak, csak múlnak az évek, mondja. Egy kicsit megöregedett az én fizikusom.
A BETEG LÁNY. Júliusban a verandán lehet tölteni az éjszakákat, nincs hideg. A nagy, bánatos éjszakai lepkék is alig zavarnak: könnyen elhajthatod őket a cigarettafüsttel. Ebben az elbeszélésben, amelyet egy júliusi éjszakán írok a verandán, egy beteg lányról lesz szó. Nagyon beteg. A szomszéd nyaralóban lakik egy férfival, akit a nagypapájának tart. A nagypapa sokat iszik, üveges, ablakokat üvegez, nem több ötvenévesnél, és nem hiszem, hogy a nagypapája volna. Egyszer, amikor szokás szerint a verandán éjszakáztam, bekopogott hozzám a beteg lány. A két kis telket elválasztó kerítésen van egy kapu, azon jött be. Átjött a kerten és bekopogott. Villanyt gyújtottam és ajtót nyitottam. Az arca és a keze csupa vér volt – az üveges verte el, és ő bejött hozzám a kerten át, hogy segítsek rajta. Megmosdattam, bekentem a horzsolásait jóddal és megkínáltam teával. Reggelig ott ült nálam a verandán, és valahogy úgy éreztem, sok mindenről sikerült elbeszélgetnünk. De valójában egész éjjel hallgattunk, mert alig tud beszélni és a betegsége miatt nagyon rosszul hall. Reggel, mint mindig, megvirradt, és hazakísértem a lányt a kerti ösvényen. Így vidéken, de Moszkvában is, jobban szeretek egyedül élni, és a házam körüli ösvények alig kivehetőek. Azon a reggelen a kertben fehér volt a fű a harmattól, és megbántam, hogy nem húztam sárcipőt. A kertkapunál álldogáltunk egy kicsit. A lány megpróbált mondani nekem valamit, de nem sikerült, és betegségében és keserűségében elsírta magát. Elfordította a reteszt, ami akárcsak az egész kerítés, nedves volt az őszi ködtől, és beszaladt a házukba. A kapu pedig nyitva maradt. Attól kezdve összebarátkoztunk. Ő néha eljön hozzám, én meg rajzolok vagy festek neki valamit a Whatman-papírra. Tetszenek neki a rajzaim. Nézegeti őket és mosolyog, azután a kerten át hazamegy. Ahogy megy, fejével megérinti az almafa ágait, hátrapillant, rám mosolyog vagy nevet. És észreveszem, hogy mintha minden látogatása után egyre jobban kirajzolódnának az ösvényeim. Alighanem ez minden. Nincs is több mondanivalóm a szomszéd házbéli beteg lányról. Igen, ez nem valami nagy elbeszélés. Sőt egyáltalán nem nagy. Még az éjszakai molylepkék a verandán is nagyobbnak látszanak.
A DŰNÉKNÉL. Jó olyan lánnyal járni, akinek az anyja mederkotrógépen dolgozik: ha valaki kérdezi, csak annyit mondasz – mederkotrógépen dolgozik. És mindenki irigyelni fog. A hajóutat mélyítették, és a mélyből éjjel-nappal jött a partra spéci csöveken a folyékony homokos kása. Ez a pép a partra folyt, és az öböl körül fokozatosan homokdűnék képződtek. Itt akármilyen szeles időben is lehetett napozni – csak napsütés kellett hozzá. Mindennap kijöttem reggel a szigetre motorbiciklin, és a legmagasabb dűnén állva megpörgettem fejem felett a kifakult kockás ingemet. Ő, amint észrevett a mederkotróról, beült az uszályhoz kötözött nagy, lyukas csónakba, és gyorsan a partra evezett. Ezek itt a mi dűnéink voltak, csak a mieink – mert épp az én barátnőm anyja szivattyúzta ki ezeket a vidám, szanaszét szóródó buckákat. És a nyár olyan volt, mint a színes képeslapokon, folyóvíztől, füzektől illatozott, meg a fenyőerdő gyantájától. A fenyves az öböl másik oldalán volt, és hétvégén tollaslabdás emberek pihentek arra. Az öbölben pedig vasárnapi párocskák csónakáztak és beszélgettek kék csónakokban. De a mi partunkon senki nem szállt ki, és rajtunk kívül senki nem napozott a dűnéink között. Feküdtünk a forró, nagyon forró homokban, és fürödtünk vagy versenyt futottunk, a mederkotró pedig állandóan zakatolt, és egy testes asszony kék kezeslábasban föl-alá járkált a fedélzeten, a gépezetet figyelve. Messziről, a partról néztem őt, és mindig arra gondoltam, micsoda ritka szerencsém van – azzal a lánnyal járok, akinek az anyja ezen a csodálatos szerkentyűn él és dolgozik. Augusztusban esni kezdett, és mi kunyhót építettünk a dűnéknél fűzfaágakból, habár, ugye értik, nemcsak az esőről volt szó. A kunyhó közvetlenül a vízparton állt. Esténként tüzet gyújtottunk – visszatükröződött az öbölben és megvilágított minden kis elúszó fadarabot. Hát így; aztán a nyár legvégén összevesztünk, azóta egyszer sem mentem el hozzá. Ősszel pokolian szomorú voltam, és a falevelek úgy kerengtek szerte a városban, akár az őrültek. Nos, még egy kicsit?
A DISSZERTÁCIÓ. A professzor vidéken töltötte az alkotói szabadságát. Doktori disszertációt írt kémiából: könyvekből jegyzetelt, kémcsövekkel piszmogott, és ezenközben csodálatosan meleg szeptemberi idő volt. Azonkívül a professzor szerette a sört, és ebéd előtt általában a fészerbe ment, a kert végébe. Ott, a fészerben, a sarokban, a hűvösben állt a söröshordó. Egy gumicső segítségével a professzor leszívott egy kevés sört az ötliteres demizsonba és visszament a házba, vigyázva, hogy ki ne lötyögtesse a nedűt. A felesége egy távoli nőrokona főzte neki az ebédet, aki valahonnan messziről egyszer csak betoppant egy hónapja, mint derült égből villámcsapás, avagy mint a felesége rokona, a felesége pedig már régen meghalt a professzornak, és másik egyelőre nem volt. El kell mondanunk, hogy reggelit és vacsorát szintén a feleség rokona készített, de ez általában reggelente, illetve esténként történt, délben viszont ebédet főzött. Délután a professzor a nyaralótelepen sétált vagy horgászott a nyírfaliget mögötti tóban. Hal nem volt a tóban, így a professzornak általában semmit nem sikerült fognia. Ám ez nem törte le, de hogy ne térjen haza üres kézzel, az erdőszélen kései mezei virágokat tépett és egész szemrevaló csokrokat kötött. Hazatérvén a nyaralóba, szó nélkül átnyújtotta a virágokat a távoli rokonnak, akinek a neve sehogyan sem jutott az eszébe, de mindig elfelejtette megkérdezni. A nő körülbelül negyvenéves volt, de szerette a figyelmesség jeleit, akárcsak húszévesen, és reggelenként tornázott a fészer mögött. A professzor nem tudott erről, de ha a szomszéd üveges, aki nagyon jól tudta ezt és nemegyszer látta a kerítés mögül, ha az üveges el is mondta volna a professzornak, az akkor sem hitte volna el semmiképp, és mindenesetre soha oda nem állt volna leskelődni. Egyébként, egyszer hajnalban hirtelen megkívánta a sört, és lábujjhegyen, nehogy zajt csapjon, a fészerbe ment, s amíg a sör a csövön át a hordóból a demizsonba folyt, a professzor a pókok beszőtte kis ablaknál állt és nézte, ahogy a felesége rokona könnyű fürdőruhában szökdécsel, guggol és kezeit lengeti a kerti tisztáson. Reggeli után a professzor nem dolgozott, hanem valami gyerekséggel volt elfoglalva: előszedett a padlásról két rozsdás biciklit, megjavította és felpumpálta őket, azután kivasalta az öltönyét és bement az állomásra borért. A boron kívül vett füstölt halat és szőlőt, és segített a rokon hölgynek ebédet főzni. Ebédnél a professzor arról beszélt, hogy már két hete milyen csodálatos idő van, milyen kék búzavirágok nőnek a ligetben és milyen csodálatos rozsdás kerékpárokat szedett le a padlásról. Este karikáztak egyet. Az országúton. A bicikliken. Későn jöttek vissza – virággal a kormányokon. A rokon hölgy fején koszorú volt. Maga a professzor fonta neki a koszorút. Ez meglepetés volt a nő számára, hiszen korábban nem is tudta, hogy tud koszorút fonni és kerékpárt szerelni. De hát a professzor sem tudta, hogy a nő, aki végső soron rokona, a kerti tisztáson szökdécsel. Minden reggel. Könnyű fürdőruhában. És lengeti a kezeit.
A VIDÉK. A közelben halad a vasút, és a sárga elektricskák itt mennek el a tó mellett. Némelyik a városba megy, a másik ki a városból. És ez itt – az előváros. S ezért a legnaposabb időben is minden hamisnak tűnik itt. A vasútvonalon túl, a kisajátított területen túl, nagy házaival a város kezdődik, a másik oldalon, a tó mögött egy fenyves van. Van, aki parknak hívja, mások erdőnek. De igazából parkerdő. Ez itt előváros, és úgy látszik, semmi határozottat nem látni körös-körül. Régebben a vidék nyaralóhelynek számított, de mára a nyaralókból egyszerűen öreg elővárosi faházak lettek. A házak petróleumszagúak, és idős, csöndes emberek élnek bennük. A vasút egy nyomtávú leágazása egészen a parkerdőig vezet. Az ág holtvágányra visz – vonatok nem jönnek erre. A sínek berozsdásodtak és a talpfák elkorhadtak. A holtvágányon, a parkerdei tisztáson barna vagonok állnak. Ezekben a vagonokban javítómunkások élnek. Ideiglenes elővárosi bejelentőjük van, és mindegyiküknek nagy családja. Akármelyik szerelő tudja, hogy a közeli elmocsarasodott tóban nem akad hal, de szabad óráikban horgászbotjukkal mind a partra mennek és próbálnak valamit fogni. Az egyik munkásnak, aki a parkerdő felőli harmadik vagonban lakik, van egy tizennyolc éves lánya. Itt született a vagonban, minden tetszik neki, aminek köze van a vasúthoz, tetszik neki ez az egész elővárosi vidék. És tetszik neki egy fiatalember a városból, aki gyakran kijön a parkerdőbe a barátaival futballozni a szeméttel borított tisztásokon. Rendes srác, udvarol a szerelő lányának és már nemegyszer elment hozzájuk vendégségbe teázni. Neki is tetszenek ezek a kis vagonok a holtvágányon. Tudják, talán hamarosan feleségül veszi a szerelő lányát és még gyakrabban megfordul majd itt. Az esküvő egy vasárnapon lesz, táncmulatságot rendeznek a tó partján, és mindenki táncolni fog – mindenki, aki a holtvágány barna vagonjaiban él.
ÜRES TELKEK KÖZÖTT. Fenn a harmadikon becsapódott az ajtó, és egyedül maradtam. A kitárt ablakokon a telkek felől befújt a szél a kapubejáróba, és itt a lépcsőn nem sokkal volt melegebb, mint odakinn. Rágyújtottam és kimentem az udvarra, ahol köteleken száradt a ház lakóinak ágyneműje. Párnahuzatok, lepedők, dunyhahuzatok dagadoztak a szélben. Leültem egy harmattól nedves padra: hihetetlenül hosszú négyemeletes ház állt előttem. Még soha nem láttam ilyen hosszú házat: a ház árnyéka a lábamnál ért véget. Megvilágított a szeptemberi erőtlen nap. Az égen petyhüdt, öregemberek izmaihoz hasonló felhők vonultak, és a hátam mögött végtelen külvárosi telkek tátongtak üresen, olyan végtelenek, hogy a városi szemétlerakó is elveszett közöttük, csak a kellemetlen szag emlékeztetett rá. A cigaretta, amit szívtam, hamar leégett a szélben, több nem volt nálam, és úgy döntöttem, elmegyek a boltba. De nem tudtam, hol a bolt. Egyáltalán semmit sem ismertem itt, nem voltak ismerősek errefelé sem az emberek, sem az utcák, és nem tudtam, nem akartam tudni, mit csinál a menyasszonyommal az a nő, aki vállalta, hogy segít nekünk. A nő ebben a hosszú, egyhangú házban élt és gyógyított. Átmentem a beárnyékolt udvaron, balról megkerültem a házat és kiértem az aszfaltútra. Körülöttem ehhez a házhoz hasonló új épületek álltak. Alighanem féltem egy kicsit ezektől az egyforma házaktól. De rá akartam gyújtani, és mikor elindultam a bolt felé, úgy tettem, mint akinek semmi köze hozzájuk. Tulajdonképpen így is volt, csak kicsit féltem tőlük: a hátamra meredtek, a szemembe néztek messziről, és nem volt senki a közelben. De nemsokára utolértem egy lányt. Két szatyrot vitt élelmiszerrel, és úgy döntöttem, ő tudja, hol lehet cigarettát kapni. Utána kiáltottam és megkérdeztem. Azt mondta, elkísér a boltig, hogy el ne tévedjek. Fújt a szél. Tátongtak a kihalt telkek a házakkal. A házak mellett köteleken himbálózott a dagadozó ágynemű. A kihalt telkeken hatalmas rajokban zajongtak a verebek, ahogy a fűmagot szedegették. A lány nagyon soványnak tűnt, valami volt a szemével, de sehogy sem tudtam kivenni, mi az; később rájöttem, kancsal volt. Vezetett és egyre csak magyarázott, mi hol található ebben a kerületben, de ez teljesen érdektelen és fölösleges volt számomra. Bejött velem az üzletbe, megvárta, amíg megveszem a cigarettát, és azt mondta, elkísér az állomásra, ahol távirdászként dolgozik. Nem elektricskával kell mennem, mondtam, nem kell. A lány elment. Az üzlet közelében tejet árultak egy tartálykocsiból. Idős, bőbeszédű asszonyok álltak a sorban, régimódi kabátokban. Mindegyiknél kanna volt és a hideg szél ellenére mind szünet nélkül beszéltek. Egy kövér asszonyság, aki már megvette a tejet, odább ment, és láttam, amint megbotlik és elejti a kannát. A kanna az aszfaltra esett, a tej kiömlött, az öregasszony is elesett, gurult egyet. Fekete kabátja volt, ült a tej közepén és próbált felállni. A sorban abbahagyták a fecsegést és odanéztek. Én is álltam és néztem. Biztos segítettem volna neki, de a kezem foglalt volt: egyikben a cigaretta, másikban a gyufa. Rágyújtottam és elindultam visszafelé: ahhoz a házhoz, amelyikben valamit csináltak a menyasszonyommal, és amelyik a távolból merőn a szemembe nézett.
FÖLDMUNKÁK. A koporsó fennakadt a markolófej fogai közt és az árok fölött himbálózott, és minden rendben volt. De aztán a fedél kinyílt és minden kiszóródott a gödör fenekére. Ekkor a kotrógépkezelő kimászott a fülkéből és jól megnézte a koporsót, és meglátta, hogy a koporsó fejénél kis üveges ablak van, és a koporsóban vízhatlan vászonból készült csizma hever. És a kotrógépkezelő nagyon sajnálta, hogy a csizmát már semmiképp nem lehet megjavítani, különben nekilátott volna a dolognak. De a csizma nagyon rossznak bizonyult, az egyik talpa nyomban lerepült, amint felpróbálta. A varrásai szétmállottak, és a talp máris leszakadt sarkostul, és kiderült, hogy a szára is rossz. És az exkavátor gépésze kidobta a csizmákat, bár égető szüksége lett volna új lábbelire. De a kotrógépkezelőt inkább másvalami szomorította el. A gépész szeretett volna elgyönyörködni a koponyában, mert igazi koponyát egyetlenegyszer sem láthatott életében, nemhogy a kezével érinthetett volna. Igaz, olykor megtapogatta a tulajdon fejét vagy a feleségéét és elképzelte, hogy ha levenné a bőrt a saját vagy a felesége fejéről, akkor az valódi koponya lenne. De erre még várni kellett ki tudja, mennyit. A kotrógépkezelő ki nem állhatta, ha valamire túl sokáig kell várni. Szeretett megcsinálni rögtön mindent, ami eszébe jutott. Ezért most, amikor kiásta a koporsót, azonnal elhatározta, hogy mindent kiszór belőle és megkeresi a koponyát. Szerette volna megnézni, mi lett egy ember koponyájával, aki régen meghalt és sok évig feküdt és nézett kifelé a koporsó ablakán. Igen – elmélkedett a gépész, ahogy ereszkedett lefelé a létrán a sírba –, igen, most majd lesz egy jó koponyám, mert amúgy csak élsz-élsz, és nincs semmi ilyesmid. Persze, nekem sovány fejem van, de hát nem olyan gyakran adódik szabad időm, hogy tisztességesen megtapogassam. Ráadásul, ha a saját fejedet tapogatod, az szinte semmi élvezetet nem jelent – ehhez tisztára idegen koponya kell, mindenféle bőr nélkül, hogy rá lehessen tűzni akár egy botra, akár oda rakni, ahova éppen kell. Micsoda mázli!, mindjárt szétszedem a rongyokat, kidobom a csontokat és megfogom a csupasz koponyát – ahogy van. Az ilyen pillanatokat el ne szalaszd az életben, különben azon veszed észre magad, hogy valaki a te koponyádat tűzi karóra, és majd járkál vele az utcákon és ijesztgeti vele akit kedve szottyan. A gépész benézett a homokban heverő koporsófedél alá, azután kimászott az árokból és a kis ablakon át bekukkantott a koporsóba, majd benézett újra, nem az ablakon át, csak úgy a koporsóba, ahogy általában benéznek egy koporsóba, amikor a koporsó a markolófej fogain lóg, és az, aki benéz, a sírgödör peremén áll. Ám a koponya nem volt sem a koporsóban, sem a fedél alatt, a homokban. Nincs meg a koponya – szólt magában a kotrógépkezelő –, egész egyszerűen nincs meg a koponya, a koponya eltűnt, vagy talán soha nem is volt – csak a törzsét temették el, vagy mi? De akárhogy is nézzük, koponya nincs, és nem tűzhetem rá egy botra és nem ijesztgethetek vele, akit tetszik. Ellenkezőleg, most engem magamat ijesztgethet akárki egy igazi vagy az én tulajdon koponyámmal. Micsoda pech! – szólt magában a kotrógépkezelő.
AZ ŐR. Éjszaka. Mindig ez a hideg éjszaka. Az ő munkája az éjszaka. Neki az éjszaka gyűlölet tárgya és eszköz az élethez. Nappal alszik és cigarettázik. A puskát sohasem tölti meg. Mi értelme megtölteni, ha télen a környéken nincs senki. Senki – télen, ősszel és tavasszal. És a művészek házaiban sincs senki. Ezek itt művészek nyaralói, és ő a nyaralók őre. Soha nem járt színházban, de egyszer a váltótársa elmesélte, hogy a fia a városban tanul és színházba jár. A váltótársa fia: hétvégeken ideutazik az apjához. De őhozzá nem jön senki. Egyedül él és cigarettázik. Váltás előtt, az őrházban magához veszi a puskát, és a nyaralótelep fasorait rója egész éjjel. Ma és tegnap nagy hó esett. A fasorok fehérek. A fák is, különösen a fenyők. Fehérek. A hold zavaros. A hold nem tud áttörni a felhőkön. Cigarettázik. Körbenéz. Hosszan álldogál a kereszteződésekben. Nagyon sötét van. Télen soha nincs világos ezen a telepen. Nyáron jobb. Esténként a verandákon boroznak a színészek. De ha nem nyár van, a verandák megfakult színes üvegablakaikkal üresen, bezárva állnak. Teljesen befagynak, belepi őket a hó. Ő pedig minden harmadnap éjjel fogja a megtöltetlen puskát, megy. Beüvegezett nyaralók mellett. Megy ösvények nélkül, töltény nélkül, dohány nélkül. Dohányért megy a telep határára, ahol a bolt van. A bolt mindig üres. Erős rugó van az ajtaján. Egy idős nő dolgozik ott. Jó asszony, mert ad hitelbe. A fagyban nem emlékszik a nevére. Mire van ez a nő, gondolja. Megvagyok nélküle, gondolja, vagy nem vagyok meg? Nem, nem vagyok meg. Nélküle nem volna mit szívnom. Halkan nevet. Hideg van, gondolkodik tovább, hideg. Sötét van. Látja, amint a nő lehúzza a bolt rolóját és megy haza aludni. Itt jön. Én állok, mondja a férfi magában, cigarettázom, ő meg elmegy mellettem. Akarok cigarettázni? Nem. Azért cigarettázom, mert ő elmegy. Vége, elment. Most reggelig egyedül. Egy macska szalad el. Valamikor sok volt a telepen. A házak aljában éltek. A váltótársa öldöste le őket ezzel a puskával. Hideg van. Nincsenek macskák. Megy tovább, a színészek házait nézve. A magasból – havazik. Szóval meleg lesz. Csak szél ne legyen. Az egyik verandán fény. Színészek nem jönnek ide télen, gondolja. Nyomok a telken. A kerítés egy helyütt ki van törve. Két kerítésléc hever keresztben a hóban. Soha nem töltötte meg a puskát, és most sem fogja. Majd odamegy és megnézi, mi az. Közelebb megy. Lövés. Mintha távol, az erdőben. Nem, jóval közelebb. Á, az ablakból lőttek. Nagyon fáj, fáj a feje. Ha rágyújthatna. Arccal a hóba esik. Már nem fázik.
MOST. Idő előtt leszerelt a katonaságtól, a kórház után. Rakétaegységeknél szolgált és egyszer éjszaka erős besugárzás érte, éjszaka, riadógyakorlat alatt. Húszéves volt. A félig üres vonaton, útban hazafelé, sokáig üldögélt az étkezőkocsiban, bort ivott és cigarettázott. Az a szép fiatal nő, akivel egy fülkében utazott, egyáltalán nem jött zavarba tőle, és mielőtt lefeküdt, az ajtótükör előtt állva vetkőzött le, és ő látta a tükörképét, és a nő tudta, hogy látja, és mosolygott rá. Az utazás utolsó éjszakáján odahívta magához, az alsó ágyra, de ő úgy tett, mintha aludna, a nő rájött és halkan nevetett rajta a keskeny és fülledt kupé sötétjében, miközben a vonat kiabált és repült fekete hóviharon át, és már kis elővárosi állomások bólogattak utána zavarodottan bágyadt lámpásaikkal. Az első két hétben otthon ült – könyveket lapozgatott, régi, iskoláskori fényképeket nézegetett, próbálta elhatározni magát valamire, és vég nélkül veszekedett az apjával, aki magas katonai nyugdíjból élt, és egyetlen szavát sem hitte el és szimulánsnak tartotta. A leszerelési illetmény, amit az ezred könyvelője kifizetett, elfogyott, és munkát kellett keresnie. El akart menni sofőrnek a szomszéd kórházba, de ott, a kórházban, mást ajánlottak neki. Most, a katonaság után, a havas tél végén, szanitéc lett a kórházi hullaházban. Hetven rubelt fizettek havonta, és ez a pénz elég volt neki, mert lányokkal nem járt, csak néha elment a parkba, felült az óriáskerékre és nézte, hogy az áttetsző falú táncteremben hogyan táncolnak ismeretlen emberek. Egyszer meglátott itt egy lányt, akivel valaha egy iskolába járt. Valamilyen fiúval jött a parkba, sportkocsin, és a szanitéc a nagy fák árnyékában megbújva figyelte, ahogy táncolnak. Vagy fél órát táncolhattak, azután bevágták a kocsiajtót és elhajtottak a kivilágított fasorokon a park mélyébe. És néhány hét múltán, májusban, egy férfit és egy nőt hoztak a hullaházba, akik karamboloztak valahol a város környékén, és ő nem ismert rájuk azonnal, aztán megismerte őket, de a lány vezetékneve sehogyan sem jutott az eszébe, és egyre csak nézte őt és arra gondolt, hogy három vagy négy éve, még a katonaság előtt, szerette ezt a lányt és azt akarta, nagyon akarta, hogy folyton vele legyen, de a lány nem szerette őt, csinosabb volt, semhogy őt szeresse. És most, gondolta a szanitéc, mindez véget ért, véget ért, és érthetetlen, mi lesz ezután…
Fordította: Haffner Rita
Folyt. köv.
Illusztráció: ~Bolondok iskolája
Ezek is érdekelhetik!
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →
