Horváth Júlia Borbála: Kompország vizein. A végrendelet
Mj. A Tisza-kettős korábbi, dunai párja a ⇒http://www.naputonline.hu/2023/03/11/horvath-julia-borbala-dunavizio-visegradi-kiralytalalkozo-1335/ linkre kattintva olvasható
•
Kompország vizein
A kis komp türelmesen ácsorgott a kikötőben. Körülötte kihívó fodrokban tetszelgett a sárga víz, s költők tollára kívánkozván ölelgette, tapogatta a fövenyt. Az utasok az árnyas fásban várakoztak, míg a kompocska fordult egyet a Tiszamogyoróst és Lónyát összekötő út között. Egyikük a sekély part mentén bóklászott, a telefonja képernyőjét a Nap felé fordította, azután a vizet pásztázta vele, s igyekezett ritka pillanatokat keresni az állandóban.
Tisza szívesen nézegette volna magát a tükörben, de ő maga volt a tükör, amely visszaadta a part menti füzek, nádasok látványát és a bárányfelhőkét, amelyek az Alföld fölé érkezvén olyan fehérek, olyan habosak voltak, mint sehol másutt a világon. Az átkelőhöz vezető dűlő mentén még tartotta magát a levitézlett faház; egykor disznótorost és fröccsöt árultak benne, fűszerként híreket szolgáltak fel a betérőknek.
„Micsoda illat…” A kirándulók olykor kitörtek a fák közül, hogy minél közelebb kerüljenek a mustáros rostélyoshoz, melynek szagvilága beépült az ártér biológiájába, s a hurka- kovászos uborka- langy kenyér menü árulóvá tette a bigott natura-imádókat.
„Ez is legalább annyira természetes…” Az ízfokozók és táplálékkiegészítők világában a zamatos falatok különleges étkek; nem utolsóként pedig élvezetesebbek, mint tofun rágódva böngészni sárgult lapú szakácskönyvek letűnt receptjeit. Ilyesfajta nosztalgiával bír bináris elméjű ember számára a kompon közlekedés is.
„No luxus, no para és ship-sup, máris a túloldalon találod magad…”[1] Rév működtetése őseredeti elképzelés, kellem és haszon egyidőben, amit az időtlen falusiak és az idétlen vándorok rendszeresen igénybe vesznek. A lónyai révkapuban viharvert ártábla függ. Minduntalan javítják a számokat rajta, s noha a súlyhatár marad, végül a révész dönt, felszállhat-e még valaki, vagy vár a következő fordulóra.
„Lábas jószág: 46 db, tehergépkocsi 2 db, autóbusz 2 db, mezőgazdasági gép 4 db…” Csendes meggondoltsággal surrant a komp egyik partról a másikra; uszálynak kicsi, csónaknak nagy volt, vagyis az építőkkel éppen akkorát teremtettetett a Jóisten, hogy tucatnyi ember járművel, állatokkal egy szuszra átjuthasson rajta a túloldalra. A szerkezet tompa orrával konokul túrta a vizet, időnként meg-megnyekkent a vasgerendából szerkesztett nehéz test.
„A régi időkben tutajokat álcáztak bárkának, de az orruk nem bírta a partra érkezést. Annak kiküszöbölésére találták fel ezt a speciális átkelőhajót…” Magyarázta a vizsgázó, ki aznapra igencsak kiöltözött. Az átkelőközönség elégedetten szemlélte, mily igényes munkahely is a lónyai rév, hol vasalt ingben, nyakkendőben és kipucolt tornacipőben fogadják a vendéget.
„Mintha itt se volnánk…” Mondta az egyik kiváltképp tudományos tekintetű ember, aki az élénkülő szél miatt színes csipesszel rögzítette mappájában a papírlapokat.
„Ellenőrzés? Baleset? Filmforgatás? Netán eltérítés?” A világnak e nyugalmas kanyarulatában ugyanazon szólamokkal találgattak az emberek, mint a felhőkarcolókhoz szokott nagyvárosiak. A tudományos ember nem hagyott kétséget, s lehunyt szemmel, mintha fejből olvasná, sorolta elvárásait:
„Ismertetem a feladatokat. Hajózási szabályzat ismerete; hajóvezetéstan kettes szint; elsősegély-nyújtási valamint környezet és tűzvédelmi ismeretek; az átkelőhely ismerete; fedélzeti gépek ismerete. Ha ezeken túl vagyunk, jöhet a gyakorlat…” Azután a hóna alá kapta az irattartót és lábfejével kettőt toppantott a hídláson. A palló fölerősítette a döngést.
„Kérem a kedves vizsgázót, hogy hangosan és érthetően beszéljen, elvégre a tudására vagyunk kíváncsiak…” A jelölt kihúzta magát. Sihederkorában a révbíró felmenői révén több százszor megtette már az utat; húzta a pányvázó kötelet, emelte-eresztette a sorompót (már amikor létezett olyan), alacsony vízállásnál csáklyázott, lassú sodrásnál kákóval csimpaszkodott az anyakötélbe, hogy a kompot átfejjék a túlpartra.
„Mennyi lesz a ’kommenció’?” Okoskodott fél-délutánnyi téblábolást követően a gyerekagy, melybe beleragadt e különös szó, s kisfiú nem tudta, hogy nemcsak alkudott bérért dolgoznak a révészek. Tüzelőt, sót, halászati- és méhtartó jogot kaptak ily módon a munkások, vagy más, szezonális természetbeni juttatást; az alku sokszor a beszállás pillanatában született.
„Adj egy csókot, átviszlek…” Büszke leányok nem kérték, szegény leányok megadták; ekképpen ügyeskedett, élt s halt a folyami népesség. A kisfiú – becsületére mondva – zord teleken is segédkezett a felnőtteknek. Tavasszal, ősszel és az áradásokat követően a révvágással és a révásással voltak elfoglalva, kitisztították az eliszaposodott medret és szabaddá tették az odajutást. Tél derekán szalmahidak építésével hizlalták a jeget akkorára, hogy legalább szánok és gyalogok átkelhessenek a Tiszán.
„Szalmával meghinted a jeget, mi pedig belocsoljuk a lékből. Na, eridj!” Ennyi volt a révbíró utasítása és a fiú jégre-lépett; ő volt a legkisebb súlyú, igazán mehetett a többiek előtt. Kemény időben pár nap alatt akár méternyi vastagra dagadt a jéghíd; sokszor az egész falu összefogott, hogy minél hamarabb elkészüljön az átjáró. Látták, ki dolgozik vele, és ki csak mulatozik, s nem volt kétség afelől, hogy a kiöregedő kompos-papa nyomdokaiba ki léphet.
„Ma nem tud jönni a Béci, mert tanul…” Az apa így mentette ki a gyerekét, a tanultatta vele inkább a gépkezelést, a kereskedelmet, az informatikát, a reklám- vagy szépségipart. Az oktatási bumm, és a hidraulikus karosszékek világa elhitette a gyerekekkel, hogy csak fehérgalléros területen lelhetnek boldogulásra, és a révész fia évtizedekre elfordult a családi tradíciótól. Most mégis itt volt, újra itt.
„Kérem, ismertessen néhány hajózási tudnivalót…” A zsűritagok körbeállták a vizsgázót, aki kikacsintott az utasokra és vendéglátós rutinnal vidámította a hangulatot:
„Gépesítés hiányában régente előfordult, hogy az utasok is besegítettek…” Az átkelni vágyók mosolyogtak, tetszett nekik, hogy statisztái lehetnek egy eseménynek, mire a bizottság is enyhült egyet. A jelölt készségesen válaszolt, szerette volna, ha a döntnökök figyelmen kívül hagynák pályája szürkébe hajló időszakát, amikor úgy gondolta, hogy bizonyítvány nélkül is elkormányozza a tiszai kompot. Nemrég még kolbászt sütött a parti bódéban, csapolta a fröccsöt és udvarolt a szépasszonyoknak, de az állandósult dínomdánom oly mértékben elterelte a figyelmet a rév eredeti küldetéséről (értsd: bulihelyszínné változott), hogy a bezárásáról döntöttek.
„Hát, az nem egészen úgy volt!” A bennfentesek forgalomcsökkenésről, az utazási szokások változásáról, új átkelők és hidak építésére hivatkoztak, s hatóságilag korlátozták az egység nyitvatartási idejét, miután egyszerűen nem érte meg üzemeltetni. Az utolsó napon a büfés szépen megterített a teraszon, s maga köré gyűjtötte legkedvesebb kuncsaftjait. Horgászok, madarászok, törzsitalozók, visszajáró kirándulók lepték el a bódét és bizonyítandó a vitéz múltat, újból elmesélték az évtized legnagyobb sztoriját.
„Éppen a Jani volt szolgálatban, Tiszacsegénél. Tiszta jég volt minden. Kikötéskor elszakadt a kötél és az ár kompostul elsodorta az egész hóbelevancot. Sodródtak lefelé, ameddig bírtak, aztán a komp középen beékelődött. Csúcs volt a Jani! Nem pánikolt, hanem maradt a fedélzeten. Helikopterrel mentették ki! Ezért aztán róla nevezték el a kompot…” A kocsmavendégek emelték poharaikat Janira és a kompozásra, a horgászatra és a kövér halakra, s a végén könnyes nevetéssel az összes poharat – ezúttal legálisan – földhöz vágták. A büfésnek a szíve szakadt kedves munkahelye elhagyásakor, de rengeteg kacskaringó és számos egybeesés után ismét a Tisza-parton találta magát.
„Pályamódosítás. Manapság csak úgy lehet felszínen maradni…” Vigasztalódott, s kikacsintott a sportkocsival begördülő párocskára.
„Motorkerékpár 150, utánfutó 300, személyautó 400, mikrobusz 700, erőgép 1000, tíz tonna fölött 2500, lovaskocsi 1000, gyalogos, biciklis átszállítása 100 Ft…” Az átkelni vágyók kiguberálták az aprót, a pénz átadódott és a vizsgázó gyakorlottan intett a jeggyel:
„Mehet…” Miután beszedte a viteldíjakat, visszabújt a komp fedélzetén épült kicsiny bódéba. Odabent egy dikó állt, fáradtság, eső és extrém sugárzás kivédésére, alkalmilag pedig egy akkus légkondi a szúrós tiszai napsütés ellen. A révész lakat alá helyezte a vaskazettát, benne a bankókkal és visszatért a vizsgáztatókhoz.
„Akkor most szállítson át bennünket a túloldalra…” Rendelkezett a tudományos ember és utas-pofát öltött. Szaggatott böffenésekkel elrugaszkodott a jármű, ezúttal a fari tompa lett az orra, visszafelé menetben majd éppen fordítva. A jelölt igazított egyet a rámpán, nehogy az ügyetlenke alufelnik fennakadjanak a résen, amikor a kocsi a placcra hajt.
„Jöhetnek a patások. A többiek várjanak…” Rendelkezett, s a döntnökökre pillantott, akik nem ellenezték, hogy a lucernabálákkal megrakott fogat is fölgördüljön. Miután mindenki elhelyezkedett, leoldott a sodrony, megfeszültek a függesztők, s kihasználva a folyóvíz oldalnyomását, útnak indultak. A sodrás irányt adott az átkelésnek, pár perc az egész, miután a kikötés már gyerekjáték, s szinte kézben az óhajtott bizonyítvány. A Tisza engedelmesen szétnyílt a komporr előtt, mintha víz és műtárgy az idők kezdete óta egymásnak élne, s nem léteztek volna marcona hullámverések sem, amelyek útját állták a közös munkának. A folyó magára fogadta a rakományt, hagyta átcsúszni a túloldalra. Gyönge szellő vizek-halak-madarak illatát hozta, amelybe új színként énekszó keveredett.
„Széles a Tisza, keskeny a partja, nincs olyan legény, ki át ne ússza…” Meghatározhatatlan irányból érkezett hang, az emberek forgatták a fejüket, de semmit sem találtak.
„Ez a legény általússza, ha babája úgy akarja, ez ám a legény…” A parton délidői mozdulatlanság mutatkozott, élet a kompfedélzeten mutatkozott, legföljebb, ha a halak dalolhattak. A révészjelöltnek tetszett az előadás, különösképpen az, hogy éppen az ő vizsgája sikeredik ily hangulatossá. Széles mosollyal fogadta a folytatást.
„Ez ám a leány…” Fecske úgy középtájon lebegett a vízen, tisztes távolságban a járműtől, s a takarásból uszadékfának nézhették. Kifejezetten szórakoztatta, hogy nem veszik észre, s fejét a víz alá dugva eltűnt a szem elől. Erőteljes lábtempózással sikerült megelőznie a lomha járművet, de a csapkodással magára vonta a figyelmet.
„Ember a vízben!” Kiáltott az egyik valódi komputas. A révész ajka akkor lefelé biggyedt, s tekintetét az égre függesztve elnyomott magában egy cirkalmast.
„Már csak ez hiányzott…”
*
A végrendelet. Kislónya-Nagylónya (1683)
Tinta csöppen a tollhegyről. Vissza a kalamárisba. Olajos, kék cseppek egyesülnek. Lecsorognak az üveg szélén. Nehogy a papírt eláztassák! Akkor oda az egész. Kezdheti elölről. A végrendeletet. Megnyugszik Lónyay Gábor. A nagylónyai Lónyay család XVII. században élő tagjainak közös őse. Előbb ’i’vel. Később ypszilonnal. Az akusztika ugyanaz: megőrizni, fejleszteni továbbadni. Fáradtan lehanyatlik a kéz. Elvégezte, amit kellett. A birtokok gyarapodtak, az utódlás biztosított. Mindenki megkapja a jussát. És a feladatot. Törzsökös család sarjaihoz méltón. Honfoglalás-kori felmenőkkel. Keme, Keczel, Csák vagy Koppány nemzetségekből. Valamelyikből. Végtére is: mindből. Szétterültek a családi ágak. Tuzséri, vásárosnaményi, nagylónyai. Számtalan megerősödő ágacska
„Apa meghalt. Bótrágyon…” Az uraság. A gazda. A birtokos. 1683. február 24-én délután örökössé válnak a leszármazottak. Végtisztessége: június 13-án a nagylónyai templomban.
„Régi eleinek szokott temetőhelyén…” Az ősök és követők soraiban kiemelkedő nevek. És tettek. Közülük legjelentősebb személy, Menyhért.
„Nagylónyai és vásárosnaményi gróf Lónyay Menyhért (1822-1884) államférfi, közgazdasági író, belső titkos tanácsos. Az utolsó rendi országgyűlésen (1847-1848) Bereg vármegye követe. A Szemere-kormány államtitkára, az Andrássy-kormány pénzügyminisztere. A dunamelléki református egyházkerület főgondnoka. A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, alelnöke, majd elnöke. Székfoglalóját A Tisza-szabályozás története és nemzetgazdasági fontossága címmel tartotta. Elnöke a Tiszavölgyi Társulatnak, a Felső-szabolcsi Ármentesítő és Belvízlevezető Társulat elnöke, amely tiszteletből és hálával a Nyírvíz gyűjtő főcsatornát róla nevezte el (1896). Nyíregyháza első díszpolgára. I. Ferenc József 1871 augusztus 3-án grófi rangra emelte és a Lipót-rend nagykeresztjével kitüntette…” Pont, pont pont. Halálával ez a sor nem folytatódik. Hacsak nem a gyermekei által. Nyolc született. Négyen érték meg a felnőttkort. De az másik történet. Kell a gyerek. Sok gyerek. Tudja a jó gazda. Nagyságok nőhetnek ki belőlük. Hasznos védnökök. Túlélők.
„Kéretik, hogy néhai gr. Lónyay Menyhértet a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ravatalozzák fel, s a mint szokásos, gyászleplekkel bevont vagonban, különvonaton vigyék koporsóját az ősi birtokra, Nagylónyára, ahol másnap temettessék el…” Hazatér a családi fészekbe. Ahonnan indult. Az ősök ekképp szokták volt elrendelni. Még jókor végrendeletet írni. Amint üzen az idő, hogy közeleg. A vég. Míves szavakkal kifaragni:[2]
„Én, Loniay Gabor, hagyom emlékezetül ez testamentum levelemet mindazoknak, az kiknek illik, hogy én megtekintvén és gyakorlatossággal előttem forgatván ez világi nyavalyás, hamar elfutó életemnek bizontalan napját, sem óráját; s mikor kívánja az én kegyelemmel bűvelkedő Istenem ez világi sátoromnak elbomlását és abból az én bűnös, de az én Istenemnek vérével megmosatott lelkemnek az mennyei boldogságra való kiszóllítását, hogy akkor ez világi gondokkal és hogy énutánnam gondviseletlennek ne ítíltessem, szükségesnek ítíltem…” Tuzséron a fészekanyai örökség őt illette. Sarmasághy Anna, s az ő édesanyja Serédy Dorottya révén. Anyaágon is szépen szól a nóta. Ha nem is hallatszik messzire.
„Birtoklási rend: Várday- Serédy- Sarmasághy- Lónyay…” Tudják, számontartják. Hozomány hozományt vonz. Összeadódik az örökség. Legnagyobb kincs az utód. Utódok. Lónyay Gábor is tudja:
„Mert az Úr Isten engemet meglátogatott szép fiakkal és egy kis leánykával, intem s kérem az én fiaimat, hogy legyenek az én holtom után nemzetemnek megböcsüllői, kiváltképpen az édes Anyjokat, az ki énvelem sokat szenvedett és sok kárvallást szenyvedtünk és sok bujdosást, tudja mind ez világ, én le nem írom, megláthatják az én leveleimből…” Vér nem válik vízzé. Öreg Gábor szüleitől örökölte a tisztességet. Szorgalmat, olykor alázatot. S mindenekelőtt hűséget.
„Mindeneknek előtte azért mostan is az én lelkemet az én kegyelemmel teljes és irgalmasságnak sokaságával bővelkedő Istenemnek szent kezeiben ajánlom, mert nagyobbnak tartom lenni az ő érdemét és irgalmasságát ez világnak bűneinél. Elhittem azt, hogy nem az én érdememért, hanem az ő Szent Fiának, az Úr Jesus Christusnak egyszeri való elégséges áldozatjáért eltörlötte az én számtalan bűneimet. Ez pályafutásom után megadja nekem is az örök életnek meghervadhatatlan koronáját.” Gyülekeznek. Alig férnek be a templomba. Sokat látott, megélt falak. Egyhajós, keletelt… Eredetileg katolikus plébániatemplom. A szentélyt az épület keleti végébe állították. Nem keresztény hatás. Az ókori Mediterráneumból érkezett. A szakrális építményeket ekképp orientálják.
„Én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága…”[3] Mindegy mikor és hol, felkel a nap. Ő a Nap. Virradóra romokban hever az oltár. A padok, az ablakok. A temetkezési helyek eltűnnek. Eredetileg lépcső vezetett a kriptába. Félkör ajtón át a belépés. Masszív térdfalak. Azokra helyezték a koporsókat. 1657-ben. II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát bosszulták a lengyel seregek. Romboltak, dúltak. Elveszejtették a múlt egy darabját. A nagylónyaiak nem hagyták. Feltárták a maradványokat és megépítették a kriptát. Boltíves, büszke terem. Termecske. Megemelték a szentélyt is. Ott nyugszik gr. Lónyay Menyhért és huszonhét családtagja. Komoly hely. Emlékhely. Árpád-kori településhez méltó. Lónyay Gábor is oda vágyik. Pihenni.
„Az mikor penig az Úr Isten az én lelkemet testemből kiszólítja (ha az üdő engedi) az nagy loniai templomban temessenek…” Pusmog, feszeleg a gyásznép. Csupa-fekete öltözet. Feleség, gyerekek, családtagok. Távoli rokonok, falusiak, jobbágyok. Ebben a sorrendben. Állnak a ravatalnál. Az özvegy, született: Gúthy Erzsébet. Sötét csipkekendőben. Telerítta már. Ő sem akármilyen családból származik.
„II. András király sz. földi kisérőihez számítatik. Illés (Elias) 1296-ban nyerte kis és nagy Gúth földét Szabolcs megyében, honnan a család-név származott…”[4] Ezúttal nem segít a származás.
„Meghalt…” Negyvenhét éves volt az ura. Tisztes középkori kor. Átlagon felülinek is mondható. Csecsemőkhöz, gyermekbetegekhez, erőszak által és gyermekágyi lázban elhaltakhoz képest mindenképp. Jó házasság volt. Nehézséggel, boldogsággal.
„Az mi penig immár az éntőlem elmaradott szerelmes házastársom, Guthi Eőrsebeth, mind penig szerelmes gyermekim, úgy mint (Loniay Lászlo, Loniay Gábor, Loniay Ferencz, Loniay András, Loniay István és Loniay Eőrsebeth) dolgát illeti, ezeknek tutórul mindeneknek előtte az árváknak, özvegyeknek Istenét (mivel hogy fogadása tartja, hogy az illyeneket nem hagyja) hagyom, mely jó gondviselő Istenekről el ne feledkezzenek teljes életekben. Arra is intem s kérem őket, hogy az igaz hitben mindvégig megmaradjanak, és az Úr nevében bízzanak, mert erős torony az Úrnak neve Proverbiorum 18. x. 10.[5]
Megkondul a harang. 1666-ban érkezett. Előtte is volt templomi élet. Haranglábon például. Bótrágy anyaszentegyházának leányegyházában. Katolikusnak vallották magukat az emberek. 1550-ig. Azt követően lettek reformátusok. A Lónyay család is áttért. A szegények vallására. Semmi fölöslegesség. Pompa, arany. Jézus keresztjét a szívekben őrzik. A hétköznapokban. Rohamosan terjedt a reformáció. Magyarország keleti felét beborította. Úrtól zsellérig, jobbágytól Istenig. Van kereslet az egyenlőségre. A vallásszabadság Hungarikum. 1568-ból. Az utód büszke rá.
„Kezdődik a búcsúztatás…” Összerezzennek az élők. Magukba néznek. Majdani önmagukat szemlélik. Mi lesz belőlük. Fekszenek majd a föld alatt. Férj, feleség. Arrébb a leszármazottak és az ő rokonaik. Egy família odalent is. Odafent is. Sorban állnak a fejfák. Orra állított csónakok. Belesüllyednek a földbe. Évszázadok alatt kidőlnek. Porladnak. Hamarabb, mint a csont. Nem látszik a név. Gímszarvas, őz, vaddisznó kerülgeti. Vipera siklik a fűben. Nesztelenül illan, mint az idő. Csendesen, kérlelhetetlenül. Tán az emlékezet tehet valamit.
(Részlet a Tiszai história. Folyók násza c. kötetből – megjelenés előtt. (2023)
Jegyzetek
[1] ship = hajó; sup = vízi sporteszköz (angol)
[2] ld. Magyar Országos Levéltár, P 451. Lónyay-család levéltára, az Országos Levéltár által rendezett iratok. Birtokjogi iratok. 5. tétel: végrendeletek. Tuzsér és a Lónyayak. Konferencia. 2012. május 25.
[3] Jn 8,12
[4] Nagy Iván: Magyarország család(j)ai czímerekkel/Gúthy család (Kis és Nagy-Gúthi). 1857-1868 /IV: 458-459
[5] Példabeszédek könyve 18,10. (szentírási igehely) Károli Gáspár fordításában: „Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lészen.
Illusztráció: ‘Kompország’ – fh. anonim akvarell-részlet (regitargyak.hu)
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
