Magyar Miklós: A francia új regény bölcsőjénél
Hetven éve jelent meg Alain Robbe-Grillet A radírok című regénye
Alain Robbe-Grillet és A radírok
Alain-Robbe Grillet 1953-ban jelentette meg máig legolvasottabb és legtöbbet vitatott regényét, A radírokat (Les Gommes), amely az ötvenes évekre kifulladt egzisztencialista regény nyomába lépő irodalmi áramlat, a francia új regény vezéralakjává avatja. Az átlagolvasó − az olvasótábor derékhada − teljes joggal kezeli érdekes detektívregényként a művet, amelynek van cselekménye, bűntény is van benne, amelyet ki kell nyomozni, s benne van a bűntény megoldása is. Az olvasó arra is rájön, hogy ez a „detektívregény” az Oidipusz-tragédia valamiféle változata. Ezt egyébként az angolszász kritika egyik legjelesebb új regény-szakértője, Bruce Morrissette meg is fogalmazza.[1] Morrissette a tartalmi rész felől közelítve meg a regényt, a hagyományos elemeket (detektívtörténet, a görög sorsdrámához való viszonyulás stb.) hangsúlyozza benne. Az amerikai kritikus hibásnak tartja Roland Barthes és a hozzá csatlakozó kritikusok értelmezését, amely − mint írja − Franciaországban és az USA-ban még tíz évvel a regény megírása után is „tartja magát”.[2] Tegyük hozzá, hogy ma, hetven év távlatából lényegében még mindig ugyanazt a két típusú értelmezést olvashatjuk erről a műről: vagy hagyományos regényként vagy annak tagadásaként interpretálja a kritika.
Roland Barthes, aki nem csupán felfedezi Robbe-Grillet regényeinek új vonásait, de magát az új regényt a szemiotikával hozza összefüggésbe, szinte figyelembe sem veszi a tartalmi elemeket. Két nagy hatású cikkében[3] valójában megalapozza az új kritikát, és megteremti Robbe-Grillet mítoszát. Objektív irodalom című írásában − mint azt a cím is jelzi − a tárgyak felől közelíti meg a regényt: „Mindaz a műgond, melyet az író e tárgyak leírására fordít, látszatra nem áll arányban jelentéktelen voltukkal, vagy legalábbis tisztán funkcionális jellegükkel. Robbe-Grillet leírásai antológiadarabok: a tárgyat tökéletes hűséggel ragadják meg és tárják szemünk elé. E leírás másik jellemző vonása, hogy mindent a nevén nevez, sohasem célozgat, és nem keresgél a körvonalak és lényegi vonások sűrűjében egyetlen olyan jelzőt, mellyel takarékosan a tárgy egész mivoltát ki lehet fejezni. Robbe-Grillet stílusa a tárgy felszínén marad.”[4] A radírokban Barthes joggal említi azokat a vonásokat, amelyek itt még valójában csak másodlagosan vannak jelen, de amelyek − pontosan az idézett kritika hatására − domináns vonásokká lesznek a robbe-grillet-i regényben. Robbe-Grillet valójában akkor jelentkezik A radírokkal, amikor az antropológus Claude Lévi-Strauss és a pszichológus Jacques Lacan hatására kialakul az úgynevezett új kritika, amelynek nagy hatású vezéralakja pontosan a fent idézett cikk szerzője, a szemiotikus Roland Barthes. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy első regényében Robbe-Grillet nem annyira a tárgyakat akarja megfosztani funkciójuktól (ez későbbi regényeiről mondható el inkább), fő gondja mindvégig tartalmi vonatkozású lesz: a tragikum érzését kívánja eltüntetni.
A radírok nem úgy akarja a sorstragédia, egyáltalán a tragédia, a tragikum fogalmának diszkreditálását elvégezni, hogy nem vesz arról tudomást, hanem ellenkezőleg, maga a tragikum lesz a témája egy nagyon is gazdag cselekményű regénynek, hogy az író szándéka szerint egy építő-romboló írásmód segítségével „radírozza ki” azt. Emiatt célszerűnek tűnik magából a történetből kiindulni.
A cselekmény egy kávéházban kezdődik, ahol a tulajdonos visszaemlékezik az előző nap estéjén történtekre, amikor is valaki rálőtt Daniel Dupont professzorra. Minthogy a Dupont-villa és a város közötti telefonösszeköttetés megszakadt, a közgazdász professzor cselédje segítségért szalad. Wallas, a detektív késő éjszaka érkezik, és a kávéházban száll meg. Kevéssel azután, hogy Wallas elhagyja a szobáját, Garinati, a bérgyilkos, akinek meg kellett volna ölnie a professzort, de lövését elhibázta, Wallas után kérdezősködik a kávéházban. Visszaemlékszik a professzor meggyilkolására vonatkozó utasításokra, amelyeket Bona, egy politikai összeesküvés vezére adott számára. A merénylet után Dupont Juard doktor klinikájára kerül, s annak segítségével halottnak nyilváníttatja magát.
Még mindig a prológusban Garinati kiterveli a második merényletet Dupont ellen. Wallas, akit egy nyomozóiroda bízott meg a merénylet körülményeinek felderítésével, rájön, hogy valamikor már járt ebben a városban. Betér egy papírboltba, hogy vásároljon egy Œdipe elnevezésű radírgumit, amit azonban nem sikerül megkapnia.
A rendőrségen Laurent felügyelő öngyilkosságra gyanakszik, mivel senki sem látta a hullát. Laurent szerint Wallas is lehetett volna a gyilkos, hisz annak revolveréből egy ugyanolyan kaliberű golyó hiányzik, mint a Dupont elleni merényleté. Bona, az összeesküvés vezére elhiszi vagy úgy tesz, mint aki elhiszi, hogy Dupont valóban meghalt. Közben a kávéház tulajdonosa elhatározza, hogy feljelenti a számára is gyanús Wallast, aki visszatér a papírüzletbe, melynek kirakati dekorációja révén a görög tragédia és Dupont villája között teremt összefüggést, majd gyermekkorára emlékszik vissza az őt kiszolgáló hölgy láttán. Laurent egyre inkább kételkedik Dupont halálában. Marchat, Dupont barátja, aki vállalja, hogy megkeresi a professzor villájában annak néhány fontos iratát, újabb merénylettől tartva, felkeresi Laurent felügyelőt. Wallas harmadszor is visszatér a papírüzletbe a különleges radírokért. A Dupont-villa képének láttán rájön, hogy az elárusító csak Dupont volt felesége lehet. Egy fényképen felfedez egy férfit feleségével és gyermekével. Laurent felügyelő egyik beosztottja jelentésében azt fejtegeti, hogy az a fiatalember, aki feltehetőleg Dupont törvénytelen gyermeke, s a villa körül csavarog, okkal gyanúsítható a gyilkosság elkövetésével. Laurent egy, a gyilkosság helyszínét ábrázoló képeslapot mutat Wallasnak, amelyen ez áll: „Találkozó fél nyolckor”. Wallas elhatározza, hogy elmegy a villába, s eközben rájön, hogy gyermekkorában apja meglátogatására hozta el édesanyja ebbe a városba. Dupont villájában várja a gyilkost, miközben Dupont − mivel barátja nem hozta el az iratait − maga indul okmányai megkeresésére. Dolgozószobájában magához veszi fegyverét. Minthogy Dupont is, Wallas is azt gondolja, hogy a gyilkos tért vissza, egymásra lőnek. Dupont fegyvere csütörtököt mond, a detektív viszont nem hibázza el a lövést. Ekkor Dupont órája, amely huszonnégy órával azelőtt megállt, ismét megindul. S voltaképpen itt van a regény nyitja. Valójában kétszer huszonnégy óra cselekményéről van szó. Az első időegység október 27-én reggel hat órától (prológus) október 28-án reggel hat óráig (epilógus), a második október 26-án reggel fél nyolctól (Garinati lövése) október 27-én reggel fél nyolcig (Wallas gyilkossága) tart. Mindkét időegység önmagában is zárt, a cselekmény mindkettőben önmagába tér vissza. A második huszonnégy óra különlegessége az, hogy pontosan ennyi idő kell ahhoz, hogy a gyilkos golyó megtegye a „három-négy métert”. Ez a „huszonnégy óra felesleg”, amelyről Robbe-Grillet is említést tesz, eltünteti a klasszikus időt, ahogy ezt Bruce Morrissette is kifejti a műhöz írt, már idézett bevezetőjében. S itt borul fel a hagyományos detektív- regény rendszere is. Ugyanis csak az áldozat egy és ugyanazon személy: akire rálőnek és aki meghal. Két merénylő van: Garinati lő az áldozatra (először) és Wallas öli meg (a második lövéssel). Ezzel a módszerrel, amely huszonnégy órát „használ fel” ahhoz, hogy a gyilkos golyó célba érjen (két golyóról van természetesen szó!), az író valósággal kiradírozza az időt.
A „gommage” (radírozás) szerepét szinte valamennyi kritikus a cselekmény eltörléseként értelmezi, holott elsősorban az idő törléséről van szó, s ennek révén kérdőjelezi meg az író magának a tragédiának létezését. Morrissette, aki felhívja a figyelmet a cselekmény kettős idejére, megelégszik azzal, hogy a klasszikus időegység eltolódásáról beszéljen, hisz értelmezése szerint A radírok az antik görög tragédia elemeit feldolgozó detektívtörténet.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a huszonnégy óra felesleggel a mű kulcsát tartjuk a kezünkben. A regény címe, sőt indítása is ezt a feltevést látszik igazolni. A radírok mottójaként Robbe-Grillet Szophoklész szavait idézi, némi változtatással. „A mindenek felett őrködő idő ellenedre is megoldást talált”. Ám az író csakhamar hozzáteszi: „Sajnos, nemsokára már nem az idő lesz az úr.”[5]
Bruce Morrissette, aki igen szellemesen „fejti meg” a művet, azt tartja, hogy Wallas kalandja az Oidipusz-tragédia modern változata, s a görög tragédia és a de- tektívregény összekapcsolását Robbe-Grillet regényében, W. H. Audenre hivatkozva, azzal magyarázza, hogy a detektívregény és az antik görög tragédia esztétikai és pszichológiai alapjai rokonok.[6]
Lucien Goldmann a szociológus szemével nézve a regényt, a strukturális megfeleléseket keresi a könyv és a mai francia társadalom között, s az antik tragédiát mint mintát is csak ilyen vonatkozásban tudja elfogadni.[7] Goldmann interpretálása legalább annyira látványos, mint Morrissette-é. Az eredmények szöges ellentétben állnak, mégis mindkét magyarázatnak megvan a maga létjogosultsága, ha az olvasó szempontjából vizsgáljuk a regényt. Hiszen a kritikus olvasóként mindig azt olvassa ki a műből, amit az számára mond. Fokozott mértékben áll ez az új regényre, amely szándéka szerint is polivalens értelmezésre ad lehetőséget.
Mindkét kritikus elköveti azonban azt a hibát, hogy saját értelmezését az írói szándéknak tünteti fel. Robbe-Grillet sem detektívregényt írni, sem antik tragédiát − még paródia formában sem − feleleveníteni, sem látens társadalombírálatot gyakorolni nem akart. Az írói szándékról egy 1961-ben készített interjúban vall: „Olyan történetet akartam elmesélni, amely a mesélés folyamán önmagát rombolja le.”[8] A történet pontosan azért oidipuszi, mivel az antik görög tragédia valamennyi kellékét törölni, mintegy kiradírozni akarja − innen a cím is −, azaz szándékában A radírok nem más, mint leszámolási kísérlet „a mélység ősi mítoszaival”. Az a tény azonban, hogy az írói szándék ellenére az olvasók és a kritikusok egy része is detektívregényt, amolyan Simenon-félét[9] üdvözöl a regényben, arra utal, hogy szelleműzés helyett inkább egyfajta szellemidézéssel van dolgunk.
Az írói szándék ilyen visszájára fordulásának elsődleges okát abban kell látnunk, hogy míg az irónia, a destruktív elem háttérbe szorul, túlságosan dominál benne a mítosz: a Szophoklész Oidipusz királyából kölcsönzött mottó, a prológus és epilógus, az öt felvonásnak megfelelő öt fejezet, az Oidipusz-legendával analóg téma: a hős le akarja leplezni a gyilkost, s maga lesz gyilkossá, a szfinx, az elhagyott gyermek stb.
Igen lényeges a címadó radírgumi értelmezése. Morrissette fontosnak tartja, hogy a bizonyos, makacsul keresett radír elnevezése Œdipe, mely a szöveg és a legenda között mintegy kapcsolatot teremt. Cáfolja azokat a kritikusokat, akik a radírgumiban puszta tárgyat látnak, minden emberi kapcsolattól megfosztva, s hozzáteszi: „Természetesen Oe-di-pe [Oidipusz]. De nevétől eltekintve ez a radír ottlétének kompakt, kétségbevonhatatlan tömegével létezik, erőteljesebben, mint Az undor ajtókilincse vagy gesztenyefájának gyökere, semleges módon, az emberen kívül állóan, a dolgoknak ebben az emberi világában, amely az embernek semmiféle kihívását nem hallja meg, s amely semmilyen „meghitt” jelzést nem intéz az emberhez…” Morrissette-nek igaza van abban is, hogy a radír összeköti a szöveget a legendával, s abban is, hogy ugyanakkor par excellence robbe-grillet-i tárgy. És pontosan ez a kettősség adja meg szerepét. Mert a radírgumi mint funkcionális tárgy magát a mítoszt hivatott törölni.
Jegyzetek
[1] Vö. Bruce Morrissette: Clefs Pour les Gommes. In: Les Gommes. Éditions de Minuit, Paris, 1953, 284.
[2] Uo. 270.
[3] Littérature objective. Critique, juillet, 1954. és Littérature littérale. In: Essais critiques. Éditions du Seuil Paris, 1964.
[4] Konrád György (szerk.) A francia új regény II. Európa Kiadó, Budapest, 1967.
[5] A radírok. Ford. Farkas Márta. Európa Kiadó, Budapest, 1975, 9.
[6] Vö. Clefs pour les Gommes. In: Les Gommes, 286-287.
[7] Lucien Goldman: Pour une sociologic du roman. Éditions Gallimard, Paris, 1964, 306-307.
[8] Az interjút készítette: Madeleine Chapsal. Express, 12 Janvier 1961.
[9] Fabiusról, Wallas főnökéről mondja Morrissette: „parodikus személy, aki egyenesen Simenontól, ha nem a Fantomas-regényekből való”. Vö.: Clefs pour les Gommes. In: Les Gommes, 277-278.
Illusztráció: könyvborító-részlet (LÉdM, Paris)
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
