KönyvTár

március 29th, 2023 |

0

Szasa Szokolov: Bolondok ​iskolája (1./5 fejezet)

Vitya Pljaszkinnak, a gyengeelméjű kisfiúnak,
barátomnak és szomszédomnak
A szerző

Erre Saul vagy másik nevén Pál a Szentlélekkel eltelve rászegezte tekintetét és rákiáltott: „Sátán fia, tele minden ravaszsággal és gonoszsággal, és ellensége minden igazságnak, nem hagyod abba, hogy áskálódj az Úr egyenes útja ellen?”
ApCsel. 13, 9–10.

Kerget és tart, forgat és tűr, fut, szalad és sérteget, hallgat és lát, függ, gyűlöl és lélegez.
(A szabályok alól kivételt képező orosz igék egy csoportja – ritmizált elrendezésben, hogy könnyebb legyen megjegyezni.)

„Ugyanaz a név! Ugyanaz az arc!”
E. A. Poe: William Wilson

Első fejezet

Nimfea

Így, de mivel is kezdjem, milyen szavakkal? Mindegy, kezdd ezekkel a szavakkal: ott, az állomáshoz tartozó tónál. Az állomáshoz tartozó? Ez így pontatlan, stilisztikai hiba, a Kotróhajó egész biztos kijavítaná, büfét vagy újságosbódét neveznek állomáshoz tartozónak, nem tavat, egy tó állomás melletti lehet. Hát nevezd állomás mellettinek, mintha ez volna a lényeg. Jó, akkor hát így kezdem: ott, az állomás melletti tónál. Egy pillanat, és az állomás, maga az állomás, kérlek, ha nem nehéz, írd le az állomást, milyen volt az állomás, milyen a peron: fa vagy betonozott, milyen házak álltak a közelben, bizonyára megjegyezted a színüket, vagy netán ismersz embereket, akik azokban a házakban, azon az állomáson éltek? Igen, ismerek, pontosabban ismertem némelyeket, akik az állomáson éltek, és egyet-mást mesélhetek róluk, de nem most, majd később, valamikor, most leírom az állomást. Közönséges állomás: a váltóőr bódéja, bokrok, pénztárosbódé, peron, egyébként fából készült, nyikorgós deszka, gyakran kipotyogtak belőle a szögek, és nem volt szabad mezítláb járni arrafelé. Az állomás körül fák nőttek: nyárfák, fenyők, szóval – különböző fák, különbözők. Maga az állomás szokványos állomás volt, hanem az állomáson túl – az nagyon kellemesnek, rendkívülinek látszott: tó, magas fű, tánctér, liget, üdülő és egyebek. Az állomás melletti tóban általában este fürödtek, munka után, elektricskán jöttek és fürödtek. Nem, mert előbb szétszéledtek, mentek a nyaralókba. Fáradtan fújtatva, nyilalló léppel, arcukat zsebkendővel törülgetve, aktatáskákat, szatyrokat cipelve. Nem emlékszel, mi volt a szatyrokban? Tea, cukor, vaj, felvágott; friss, farkával csapkodó hal; makaróni, gríz, hagyma, félkész ételek, ritkábban só. Mentek a nyaralókba, teát ittak a verandákon, pizsamát öltöttek, sétáltak – hátratett kézzel – a kertben, belekukkantottak az elszíneződött vízzel teli tűzoltó hordókba, bámulták a rengeteg békát – ott ugráltak mindenütt a fűben –, gyerekekkel és kutyákkal játszottak, tollaslabdáztak, behűtött kvászt ittak, tévét néztek, szomszédokkal beszélgettek. S ha még mindig nem sötétedett be, csoportokba verődve elindultak a tóra – fürödni. És miért nem a folyóhoz jártak? Féltek az örvényektől és a sodrásoktól, széltől és hullámoktól, a mélységtől meg a mélyvízi növényektől. De lehet, hogy csak nem volt folyó. Lehet. De hogy is nevezték? A folyót nevezték.

Lényegében a tóhoz vezetett minden kis út és ösvény, minden a mi vidékünkön. Az erdőszéli, legtávolabbi nyaralóktól keskeny, halvány, szinte nem is létező ösvények vezettek. Este alig-alig, pislákolva világítottak, míg a jelentősebb, réges-rég és mindörökre kitaposott ösvények, ledöngölt utak, ahol eszedbe sem jutott, hogy akár egy fűszál kihajthat rajtuk – az ilyen ösvények és utak fényesen, fehéren, egyenletesen világítottak. Ez alkonyatkor volt, igen, persze, alkonyatkor, vagyis rögtön alkonyat után, szürkülettájt. Nos, minden ösvény, egyik a másikba folyva, a tó felé vezetett. Legvégül, néhány száz méterrel a part előtt egyetlen csodaszép úttá egyesültek. Ez az út egy darabig kaszálókon haladt, aztán egy nyírfaligetbe ért. Pillants vissza és valld be: rossz volt-e vagy jó este, a szürke fényben, kerékpáron behajtani a ligetbe? Jó. Mert a kerékpár az mindig jó, bármilyen időben, bármilyen életkorban. Vegyük példaképpen Pavlov kollégát. Fiziológus volt, különféle kísérleteket végzett állatokon és sokat kerékpározott. Az egyik tankönyvben – nyilván emlékszel erre a könyvre – külön fejezet van Pavlovról. Először képek vannak, amelyek kutyákat ábrázolnak valamilyen speciális fiziológiai csövekkel a torkukban, és elmagyarázzák, hogy a kutyák megszokták, hogy csengőszóra kapnak enni, és amikor Pavlov nem adott nekik enni, csak potyára csengetett, akkor az állatok izgultak és csorgott a nyáluk – egyszerűen csodálatos. Pavlovnak volt egy kerékpárja és az akadémikus sokat járt vele. A tankönyvben le is van rajzolva egyik útja. Pavlov ott már öreg, de fürge. Kerékpározik, megfigyeli a természetet, és a csengő a kormányon – épp, mint a kísérletnél, pontosan olyan. Ezenkívül Pavlovnak hosszú ősz szakálla volt, mint Mihejevnek, aki a mi nyaralótelepünkön élt, sőt talán most is él. Mihejev és Pavlov mind a ketten szerették a kerékpárt, csak egy különbséggel: Pavlov szórakozásból kerékpározott, pihent, Mihejevnek viszont a kerékpár mindig munkát jelentett, ez volt a munkája: kerékpárral szétfuvarozni a levelezést. Róla, Mihejev postásról – vagy lehet, hogy Medvegyev volt, van és lesz a neve? – külön kell szólni, némi külön időt kell szentelni rá, és valaki közülünk – te vagy én – okvetlenül meg is teszi ezt. Egyébként úgy gondolom, te jobban ismered, mert sokkal tovább laktál a nyaralóban, mint én, bár ha a szomszédokat kérdezed, biztos azt mondják, ez igencsak bonyolult kérdés, szinte lehetetlen eligazodni benne. Mi, mondják a szomszédok, nem nagyon figyeltünk rátok – azaz ránk, meg aztán, úgymond, egyáltalán miféle furcsa kérdés ez, minek kellett nektek hirtelen mindenféle képtelen dolgokat tisztázni, nem teljesen mindegy, ki mennyit lakott, egyszerűen ostobaság, inkább lássatok dologhoz: nyakatokon a május, a kertben a fák meg körbe sincsenek ásva, de almát enni ugye jó volna, még az a széltoló Norvégov, jegyzik meg, az is a kiskertjében ásogat reggel óta. Igen, ásogat, feleljük mi – valaki közülünk –, vagy kórusban mondjuk: igen, ásogat. Norvégov tanár úrnak van erre ideje, van kedve. Ráadásul van kertje, háza, de nekünk – nekünk már semmi effélénk nincs: sem időnk, sem kertünk, sem házunk. Egyszerűen elfelejtettétek, hogy régóta, már vagy kilenc éve egyáltalán nem lakunk itt a telepen. Hiszen eladtuk a nyaralót – fogtuk és eladtuk. Gyanítom, hogy te, aki beszédesebb, közlékenyebb ember vagy, majd hozzá akarsz fűzni valamit, pletykákba bonyolódsz, magyarázni kezded, miért adtuk el és véleményed szerint miért nem kellett volna eladni, nemhogy nem kellett, nem lett volna szabad eladni. De inkább menjünk, hagyjuk őket, utazzunk el az első elektricskával, nem akarom hallani a hangjukat.

Apánk eladta a nyaralót, amikor nyugdíjba ment, bár a nyugdíja olyan magas volt, hogy Mihejev, a telep postása, aki egész életében egy jó új kerékpárról álmodozik, de csak nem tud összegyűjteni elég pénzt, nem mintha pazarló volna, csak nem elég takarékos, szóval Mihejev, amikor egyik szomszédunktól, a helyettes ügyésztől megtudta, mekkora nyugdíjat fog kapni apánk, hát kis híján leesett a kerékpárról. A postás nyugodtan hajtott a kerítés mellett, mely mögött a szomszéd nyaralója állt – mellesleg nem emlékszel a nevére? Nem, így hirtelen nem jut eszembe: rossz a névmemóriám, és aztán mi haszna emlékezni az összes vezeték- meg keresztnevekre – igaz? Persze, de ha tudnánk a nevét, kényelmesebben mesélhetnénk. De kitalálhatunk egyezményes nevet, mindegyik egyezményes, akárhogy nézzük, még ha igazi is. Másrészt, ha egyezményes nevet adunk, azt gondolják, hogy mi itt költünk valamit, megpróbálunk becsapni, félrevezetni valakit, holott egyáltalán nincs rejtegetnivalónk, a szomszéd emberről van szó, a szomszédunkról, akit a telepen mindenki ismer, és tudják, hogy helyettes ügyészként dolgozik, és átlagos nyaralója van, nem valami elegáns, és alighanem csak szóbeszéd, hogy a háza lopott téglából épült – mit gondolsz? He? miről beszélsz? Mi az, nem figyelsz rám? De figyelek, csak épp arra gondoltam, hogy azokban a palackokban egész biztos sör volt. Miféle palackokban? Azokban a nagyokban, a szomszéd pajtájában, közönséges sör volt bennük – mit szólsz? Nem tudom, nem emlékszem, rég nem gondoltam azokra az időkre. És abban a pillanatban, amikor Mihejev elhajtott a szomszédos ház mellett, a ház ura a pajta küszöbén állt és a fény felé tartva egy söröspalackot nézegetett. Mihejev kerékpárja hangosan csörömpölt, meg-megugorva a földből kiálló fenyőgyökereken, és a szomszédnak muszáj volt meghallani és felismerni a Mihejev-féle kerékpárt. Ahogy meghallotta és felismerte, gyorsan a kerítéshez ment, hogy megkérdezze, nincs-e levele, ám ehelyett – ez őt magát is meglepte – közölte a postással: az ügyész úr – szólt a helyettes ügyész –, hallotta? Nyugdíjba ment. Mosolyogva. Mennyit adtak neki? – kérdezett vissza Mihejev meg sem állva, csak könnyedén fékezve –, mennyi pénzt? Haladtában hátrapillantott, és a szomszéd meglátta, hogy a postás napbarnított arca nem fejez ki semmit. A postás, mint mindig, nyugodtnak látszott, csak szakálla lengett a szélben a belé akadt tűlevelekkel: a szélben, a sebesség szülte szélben, a sebes kerékpáros szélben, s a szomszédnak, ha csak egy kicsit is költő, úgy tetszett volna, mintha Mihejev nyaralóhelyek fuvallataitól körüllengett arca maga sugározná a szelet, és pontosan Mihejev az a bizonyos, akit a telepen a Szelet Küldő néven ismertek. Pontosabban szólva: nem ismertek. Senki nem is látta ezt az embert, lehet, hogy nem is létezett egyáltalán. De esténként a tavi fürdőzés után a nyaralók összejöttek az üvegezett verandákon, fonott karosszékekbe telepedtek, és mindenféle történeteket meséltek egymásnak, és az egyik a Küldő legendája volt. Egyesek bizonygatták, hogy fiatal és bölcs, mások – hogy állítólag öreg és ostoba, megint mások szilárdan állították, hogy középkorú, de visszamaradott és műveletlen, a negyedik – hogy öreg és okos. Volt egy ötödik csoport is, amely kijelentette, hogy a Küldő fiatal és elaggott, buta – de zseniális. Úgy mesélték, a nyár egyik legragyogóbb, legmelegebb napján jelenik meg, kerékpáron jár, diófa sípot fúj és egyebet se tesz, mint szelet küld a vidékre, amerre elhalad. Úgy értették, hogy a Küldő csak arra a vidékre küld szelet, ahol túlságosan is sok a nyaraló és nyaralni vágyó. Igen-igen, és az ott épp ilyen vidék volt. Ha nem tévedek, az állomás körzetében három vagy négy üdülőtelep van. De hogy nevezték az állomást? – sehogyan sem tudom kivenni messziről. Az állomást nevezték.

Ez az ötödik zóna, a jegy ára harmincöt kopejka, menetidő egy óra húsz, északi ág, akác ága, vagy mondjuk, orgonáé, fehér virággal virágzik, kreozottól, peronok porától, dohánytól illatozik, kisajátított terület mentén világlik, este lábujjhegyen visszatér a kertbe és elhaladó vonatok hangjára fülel, neszektől rezzen, bágyadt virágai bezárulnak és alusznak, engedve a Nightingale nevű gondos madárka unszolásának; alszik az ág, de a szimmetrikusan elhelyezkedő vonatok láncként, lázasan robognak rajta a sötétben, nevén szólongatva minden virágot, álmatlanságra ítélve epés várótermi vénasszonyokat, lábuk vesztett, háborúban megvakított, vagonlakó harmonikásokat, narancsszín mellényes szürke pályaőröket, józan professzorokat és őrült költőket, nyaraló hontalanokat és balsors kegyeltjeit, korai és kései halra horgászókat, akik áttetsző zsinegük ruganyos szövevényébe gubancolódtak, no meg éltes, szigetlakó bójaellenőröket, akiknek hajóutak rezesen zúgó, fekete vizei felett himbálózó arca hol sápadt, hol bíborvörös, és végül csónakkikötők alkalmazottait, akik eloldott csónaklánc zörrenését, evezőcsobbanást, vitorlasuhogást vélnek hallani, és gombok nélküli Gogol-köpönyeget terítve vállukra kilépnek őrházikóikból és lépdelnek a part menti porcelánfövenyen, dűnéken, füves lejtőkön; halk, erőtlen árnyaik nádasra, hangára dőlnek, maguk faragta pipáik fénylenek, mint korhadt juharfadarabok, megbűvölt éjjeli lepkéket csalogatva; de az ág alszik, lehunyja szirmait, és a vonatok, váltókon botladozva, a világ minden kincséért sem ébresztenék fel, egyetlen harmatcseppet sem ráznának le – aludj csak aludj kreozotillatú ág reggel ébredj és virágozz aztán hervadj hintsd szirmaid szemaforok szemébe és fából sarjadt szíved ritmusára szökellve nevess állomásokon áruld magad átutazóknak és elutazóknak sírj és kiálts tükrös kupékban lemeztelenedve mi a neved engem Vétkának hívnak Vétka vagyok akácnak ága vasútnak Vétkája én Véta vagyok várandós a becéző Nightingale-madártól viselős az eljövendő nyárral tehervagon kisiklásával hát fogjatok engem vegyetek úgyis elhervadok egyáltalán nem drága nem kerülök többe egy rubelnél az állomáson jegyre árulnak engem vagy akarjátok utazzatok csak ingyen ellenőr nem lesz beteg éppen várjatok csöppet kigombolkozom látjátok hófehér vagyok egészen hintsetek be hát hintsetek teli csókokkal senki nem veszi észre szirmok fehéren nem láthatók nekem meg mindenből elegem van már néha vénasszonynak látom magam aki egész életében csak megy az izzó vasúti salakon megy a töltésen öreg és ijesztő nem akarok vén lenni édesem nem nem akarok tudom hamarosan meghalok a síneken én én úgy fáj majd fájni fog engedjetek amikor meghalok engedjetek el ezek a kerekek olajosak a tenyeretek milyen lett a tenyeretek hát kesztyű ez egyáltalán nem mondtam igazat Véta vagyok tiszta fehér ág virágzom nincs jogotok kertekben lakozom ne kiabáljon én nem kiabálok egy járókelő kiált tra ta tam mi baj ta tam mi az tra tam ki az ott ta tam Véta fehér fűz ága ott ablak mögött a házban ott amott ta tam Vétka virága fűzfa ága villan a szélben a villan a villamos és jó estét bilétát tessék bi léte mi nincs Léthe folyó Léthe nincs színe virága Véta vé Alfa Véta Gamma s a többi senki se tudja mert senki nem akart görögre tanítani minket megbocsáthatatlan hiba volt részükről most aztán miattuk nem tudunk rendesen felsorolni egy hajót sem és a szárnyaló Hermész virághoz hasonló de mi alig értjük ezt az ezt-meg-amazt kürt vagy szirt kürtöld szerte és üsd csak üsd a dobot tra ta ta kérdés ez konduktor válasz nem konsztriktor maga mit kiabál ott rosszul van csak rosszul látta jól vagyok egy járókelő volt tudja elszunyókáltam és egyszer csak hallom mintha valaki énekelne ki de ki na ki no ki no lám itá-liám itáliánus ember Dante ember Bruno ember Leonardo művész építész entomológus ha látni akarod a négy szárnyon repülést ereszkedj le a milánói vár árkaiba és meglátod majd a fekete szitakötőket jegy Milánóig sőt kettő nekem és Mihejevnek Medvegyevnek szitakötők röptét akarom fűzfák közt folyókon kaszálatlan árkokban a Véta csillagkép fő vágánya mellett végig hanga sűrűjében ahol Tinbergen aki Hollandiából származik feleségül vette kolléganőjét és hamarosan világossá vált előttük hogy az ammofila egyáltalán nem úgy talál haza, mint a filantusz, a tamburint pedig csak verje mind aki a vonaton van ta tam ta tam tam, ott egyszerű vidám dalocskát adnak elő nádszálvékony ostobácska Ágacskáján a vasútnak tra ta ta tra ta ta, elindult a macska a kandúr nyomába, Tinbergen a kandúr egyre csak ugrálna, borzalom boszorkány együtt él a kotrógépkezelővel, nem hagy aludni örökké énekel reggel hatkor a konyhában ennivalót készít neki, katlanokban izzó tüzek égnek forró katlanok rotyognak, valamilyen nevet kell neki adni, ha a kandúr Tinbergen ő legyen Tinbergen, boszorkány táncol az előszobában kora reggel óta és nem hagy aludni, a kandúrról énekel és biztos nagyon mórikálja magát… De miért – biztos? Hát nem láttad, hogyan táncol? Nem, azt hiszem, soha nem is láttam őt. Már sok éve egy lakásban lakunk, de az a helyzet, hogy Tinbergen, a boszorkány, egyáltalán nem azonos azzal az idős asszonnyal, aki ide van bejelentve és akit reggelente meg esténként a konyhában látok. Az egy másik idős hölgy, a vezetékneve Trahtenberg, Sejna Szolomonovna Trahtenberg, zsidó nő, nyugdíjban van, egyedülálló nyugdíjas, és minden reggel azt mondom neki: jó reggelt, és este: jó estét, ő válaszol, nagyon kövér asszony, őszes-vörös a haja, a fürtjei, olyan hatvanöt éves, alig beszélgetünk egymással, egyszerűen nincs miről beszélgetnünk, de időről időre, mondjuk kéthavonta egyszer, elkéri tőlem a gramofont és lejátssza rajta ugyanazt az egy lemezt. Mást semmit nem hallgat, nincs is más lemeze. És mi az a lemez? Mindjárt elmondom. Mondjuk, éppen jövök haza. Valahonnan. Meg kell jegyeznem, előre tudom, mikor fogja Trahtenberg elkérni a gramofont, pár nappal korábban előre látom, hogy na, hamarosan, még egy kis idő és megszólal: figyeljen csak, boldogságom, legyen olyan szíves, mi van a gramofonjával? Megyek föl a lépcsőn és érzem: Trahtenberg már ott áll az ajtó mögött az előszobában és rám vár. Én bátran belépek. Bátran. Belépek. Jó estét. Bátran. Jó estét, boldogságom, legyen olyan szíves. Leszedem a gramofont a szekrény tetejéről. Háború előtti gramofon, ekkor és ekkor, itt és itt vásárolta – valaki. Piros a doboza, mindig csupa por, mert bár szoktam port törölni a szobában, ahogyan jóságos és türelmes anyánk tanította, a gramofonig sosem jutok el. Én már régóta nem húzom föl. Először is nincs lemezem, másodszor pedig, a gramofon nem működik, elromlott, a rugó rég elpattant és a tányér nem forog, hidd el nekem. Sejna Szolomonovna – mondom –, a gramofon nem működik, hiszen tudja. Nem számít – feleli Trahtenberg –, csak egyetlen lemezecskét szeretnék. Ó, csak egyet – mondom én. Igenigenigen – mosolyog Sejna, a fogai nagyjából mind aranyból vannak, teknőckeretes szemüveget visel, púderezi az arcát –, egyetlenegy lemezt. Fogja a gramofont, beviszi magához a szobába és bereteszeli az ajtót. És úgy tíz perc múlva Jakov Emmanuilovics hangját hallom. De nem mondtad meg, ki ez a Jakov Emmanuilovics. Hát nem emlékszel rá? A férje volt, meghalt, amikor mi ketten tízévesek voltunk, és a szüleinkkel abban a szobában laktunk, ahol most én lakom egyedül, vagy te laksz egyedül, egyszóval – valaki közülünk. De mégis – pontosan ki? Mit számít az! Ilyen érdekes történetet mesélek neked, te meg újra nyaggatni kezdesz, pedig én nem nyaggatlak, szerintem egyszer s mindenkorra megállapodtunk, hogy nincs közöttünk semmi különbség, vagy megint oda kívánkozol? Bocsáss meg, eztán vigyázok, hogy ne okozzak neked kellemetlenséget, ugye érted, nincs minden rendben az emlékezetemmel. Azt hiszed, nekem rendben van? Na bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg, nem akartalak elszomorítani. Szóval, Jakov halálát gyógyszer okozta, megmérgezte magát valamivel. Sejna nagyon kínozta, valami pénzt követelt tőle, úgy gondolta, a férje rejteget előle néhány ezret, ő meg egyszerű patikus volt, gyógyszerész, és biztos vagyok benne, hogy nem volt egy garasa sem. Azt hiszem, Sejna csak gúnyolódott rajta ezzel a pénzköveteléssel. Vagy tizenöt évvel fiatalabb volt Jakovnál, és ahogy az udvarban a padokon beszélték, megcsalta Szorokin házfelügyelővel, aki félkezű volt és aki aztán, egy évvel Jakov halála után, felakasztotta magát az üres garázsban. Előtte egy héttel eladta a németektől zsákmányolt kocsiját, amit onnan hozott haza. Emlékszel még, a padokon szerettek arról diskurálni, minek Szorokinnak a kocsi, úgysem tudja vezetni, csak nem fog sofőrt bérelni? Aztán minden világos lett. Amikor Jakov kiszállásra ment vagy éjszakánként a patikában ügyelt, Szorokin a garázsba vitte Sejnát, és ott, az autóban csalta meg a nő Jakovot. Micsoda áldás, mondták a padokon, micsoda áldás egy saját autó, még kiderül, hogy kocsikázni sem muszáj rajta: csak bemész a garázsba, bezárkózol, meggyújtod a reflektorokat, hátradöntöd az üléseket – és tessék, szórakozhatsz kedvedre. Ez a Szorokin, mondták az udvarban, ha félkezű is, megéri a pénzét. Írd le az udvarunkat, hogy nézett ki akkor, ennyi és ennyi évvel ezelőtt. Azt mondanám, inkább lomtár volt, mint udvar. Pár csenevész hársfa nőtt ott, volt két-három garázs, a garázsok mögött hegyekben állt a bontott tégla és mindenféle szemét. De a lényeg – öreg gáztűzhelyek hevertek ott, három- vagy négyszáz is, mind a mi udvarunkba hordták őket a szomszéd házakból, rögtön a háború után. Ezektől a gáztűzhelyektől mindig konyhaszag volt az udvarunkban. Amikor kinyitottuk a sütőjüket, a sütők ajtaját, rémesen csikorogtak. De minek nyitottuk ki az ajtajukat, minek? Furcsa, hogy nem érted. Azért nyitottuk ki az ajtókat, hogy rögtön teljes erőből becsapjuk. De ne térjünk-e vissza az emberekre, akik az udvarunkban laktak, sokat ismertünk. Nem, nem, olyan unalmas velük, most másról szeretnék beszélni. Tudod, nálunk valami alapjában nem stimmel az idővel, nem helyesen értelmezzük az időt. Nem felejtetted el, hogy egyszer, sok éve már, hogyan találkoztunk össze a tanítónkkal, Norvégovval az állomáson? Nem, nem felejtettem el, az állomáson találkoztunk. Azt mondta, egy órája hagyta el a víztároló partjait, ahol szúnyoglárva-horgászatot folytatott. Tényleg volt nála horgászbot és vödör, sikerült is kifigyelnem, hogy a vödörben valamilyen állatok úszkáltak, csak épp nem halak. Földrajztanárunk, Norvégov is ama állomás környékén épített nyaralót, csak a folyón túl, s mi gyakran meglátogattuk. De mit mondott még nekünk a tanító azon a napon? Norvégov, a geográfus, körülbelül a következőt mondta: fiatalember, minden bizonnyal észrevette, hogy vidékünkön már jó néhány napja egyfolytában milyen csodaszép idő van; nem gondolja-e, hogy a mi tisztelt nyaralóink nem érdemelnek ehhez fogható fényűzést? Nem látja-e úgy, ifjú barátom, hogy ideje volna már, mint mondani szokás, hogy rázendítsen a zivatar? Norvégov az égre pillantott, kezével eltakarva szeme elől a napot. Hiszen rázendít, kedvesem, de még hogy! Rázendít és minden százfelé repül! És nem valamikor, hanem már maholnap. No és maga, maga belegondolt ebbe, maga hisz benne?

Pável Petrovics a peron közepén állt, az állomás órája két óra tizenöt percet mutatott, a szokott világos kalapja volt rajta, csupa apró lyuk az egész, mint amit összerágott a moly, vagy többszörösen átlyukasztott a kalauz lyukasztója, pedig igazából ezeket a lyukakat a gyárban csinálták, hogy a vevőnek, jelen esetben Pável Petrovicsnak, ne izzadjon a feje a forró évszakokban. És azonkívül, gondolták a gyárban, fekete lyukak világos alapon – ez azért mégiscsak jelent valamit, ez jobb, mint a semmi, azaz hát jobb lyukakkal, mint anélkül, döntötték el a gyárban. Jó, de mit viselt még a tanítónk azon a nyáron, és egyáltalán ama feledhetetlen évek legszebb hónapjaiban, amikor egy állomáson laktunk vele, habár az ő nyaralója a folyón túl fekvő telepen volt, a miénk pedig azon telepek egyikén, melyek az állomással azonos parton feküdtek? Meglehetősen nehéz válaszolni erre a kérdésre, nem emlékszem pontosan, mit viselt Pável Petrovics. Könnyebb megmondani, mit nem viselt. Norvégov soha nem hordott cipőt. Legalábbis nyáron. És azon a forró napon a peronon, az öreg, fából ácsolt peronon, könnyen szálka mehetett volna a talpába, vagy akár mindkettőbe. Igen, ez bárkivel megeshetett volna, de nem a mi tanítónkkal; tudod, ő olyan kicsike volt, törékeny; ha szaladni láttad az erdei ösvényen vagy az iskola folyosóján, azt hihetted, meztelen lábai nem is érintik a földet, a padlót, s amikor ott állt aznap a peron közepén, úgy látszott, egyáltalán nem áll, hanem szinte függ fölötte, töredezett deszkái, összes csikkjei fölött, elégett gyufák, akkurátusan leszopogatott fagylaltospálcikák, elhasznált jegyek fölött, és az utasok mindenféle rendű és rangú megszáradt, s így láthatatlan köpései fölött. Engedd meg, hogy közbevágjak, lehet, hogy valamit nem jól értettem. Pável Petrovics talán az iskolába is mezítláb járt? Nem, csak nyelvbotlás volt, úgy értettem, a nyaralóban mezítláb járt, de lehetséges, hogy a városban sem vett cipőt, amikor dolgozni ment, de mi észre sem vettük. Vagy talán észrevettük, de nem volt túl feltűnő. Ez az, valahogy nem túlságosan, az ilyesmi leginkább magán az emberen múlik, nem pedig azokon, akik nézik, igen, emlékszem, nem túlságosan. De akárhogy is volt iskolaidőben, azt egész biztosan tudod, hogy nyáron Norvégov cipő nélkül járt. Pontosan. Ahogy apánk megjegyezte egy alkalommal, a függőágyban heverve újsággal a kezében, mi a fenének kellene Pávelnek cipő, ráadásul ekkora hőségben! Csak mi – folytatta apánk –, az ilyen szerencsétlen hivatalnokok nem hagyjuk soha pihenni a lábunkat: ha nem csizma, hát kalucsni, ha nem kalucsni, akkor csizma – így kínlódunk egyfolytában. Esik az eső – gyerünk cipőt szárítani, a nap süt – vigyázz rá, nehogy berepedezzen. És legfőképpen – minden áldott reggel vacakolhatsz a cipőkrémmel. De Pável szabad lelkű, álmodozó ember, ő még meghalni is mezítláb fog. Egy semmittevő ez a te Páveled – mondta nekünk apánk –, azért mezítlábas. Persze minden pénzét a nyaralóra pocsékolta, nyakig van az adósságban, de folyton csak oda jár – halat fogni, a parton hűsölni, az én szememben fityiszt sem ér az ilyen nyaralótulajdonos. A háza a mi pajtánknál is rosszabb, de ő még szélkakast szerelt a tetejére, csak gondolj bele – szélkakast! Kérdem ettől a bolondtól: mire kell az a szélkakas, csak nyikorog feleslegesen. Ő meg onnan a tetőről feleli: annyi minden történhet, ügyész úr, például, azt mondja, csak fúj-fúj a szél az egyik irányból, aztán egyszerre megfordul. Magának ugye, azt mondja, jó, maga, látom, minden újságot elolvas, ott persze írnak erről, mármint az időjárásról, én meg, tudja, nem járatok semmit, úgyhogy nekem a szélkakas abszolúte nélkülözhetetlen. Maga, azt mondja, az újságokból rögtön megtudja, ha valami nincs rendjén, én meg a szélkakassal fogok tájékozódni, az sokkal pontosabb, pontosabb nem is lehet – mesélte apánk a függőágyban fekve újsággal a kezében. Aztán kimászott a függőágyból, lépkedett kicsit – hátratett kézzel – a forró gyantától és nedvektől duzzadó fenyők között, az ágyásnál letépett és megevett pár szem epret, az égre tekintett, ahol abban a pillanatban nem akadt se felhő, se repülő, se madár, ásított egyet, megrázta a fejét és így szólt, Norvégovra értve: adjon hálát az istennek, hogy nem én vagyok az igazgatója, majd én megtáncoltatnám, megmondom, hol tanulmányozná akkor a szeleket, ágrólszakadt mamlasz, csavargó, szerencsétlen szélkakas. Szegény geográfus, apánk a legcsekélyebb tisztelettel sem volt iránta, lám, mennyit számít, hogy nincs rajtad cipő. Igaz, addigra már, amikor a peronon találkoztunk Norvégovval, neki, Pável Petrovicsnak, láthatólag teljesen közömbös volt, tiszteli-e apánk vagy nem tiszteli, mivel akkor már a tanítónk nem létezett, meghalt ez és ez év tavaszán, vagyis jó két évvel azelőtt, hogy találkoztunk ezen a bizonyos peronon. Szóval azt mondom, valami nem stimmel az idővel, próbáljunk meg kiigazodni. Sokáig betegeskedett, súlyos, hosszadalmas betegségben, és jól tudta, hogy rövidesen meghal, de nem mutatta. Ezután is ő volt a legvidámabb, pontosabban az egyetlen vidám ember az iskolában, és szünet nélkül tréfált. Azt mondta, annyira soványnak érzi magát, hogy attól fél, még elfújja valami váratlan szél. Az orvosok megtiltották – nevetett Norvégov –, hogy egy kilométernél közelebb menjek a szélmalmokhoz, de a tiltott gyümölcs édes; rettentően vonzanak, ott állnak egészen a házam mellett, az ürömmel benőtt dombokon, és egyszer majd nem tudok ellenállni. A nyaralótelepen, ahol élek, széltolónak és szélkakasnak hívnak, de mondjátok csak, tényleg olyan rossz, ha széltolónak tartanak, különösen ha földrajztanár vagy? Egy földrajztanárnak egyenesen kötelessége, hogy széltoló legyen, ez a szakmája – mi a véleményetek, fiatal barátaim? Nem engedni az unalomnak – kiabált nekitüzesedve, kezével hadonászva –, nem bizony, teljes kerékpáros sebességgel élni, napozni és fürdőzni, lepkét és szitakötőt fogni, a legtarkábbakat, főképpen azokat a csodálatos gyászlepkéket és sáfránylepkéket, amikből annyi van nálam a nyaraló körül! Mit is még – kérdezte a tanító, megütögetve zsebeit, hogy gyufát, cigarettát vegyen elő és rágyújtson –, mit is akartam? Tudjátok meg, barátim, boldogság nincs e földön, semmi efféle, semmi hasonló, de azért van – uramisten! –, mégiscsak van nyugalom és szabad vágy. A mai földrajztanár, mint különben egy villanyszerelő, vízvezeték-szerelő vagy tábornok is, mindössze egyszer él. Fiatalok, éljetek hát, ahogy a szél fúj, minél több bókot a hölgyeknek, több zenét, mosolyt, csónakázást, üdülőket, lovagi tornákat, párbajokat, több sakkpartit, légzőgyakorlatot és más efféle bohóságokat. S ha valaha is széltolónak neveznek benneteket – mondta Norvégov, az egész iskolát felzörgetve az előkerült gyufaskatulyával –, ne sértődjetek meg: ez nem is olyan rossz. Mert mi rettentene meg az örökkévalóság színe előtt, ha a szél ma hajamat lengeti, arcomat frissíti, ingem nyakába fúj, átjárja zsebeimet és letépi zakóm gombjait, de holnap haszontalan, rozoga épületeket dönt le, tölgyeket csavar ki gyökerestül, felkavarja és megárasztja a víztárolókat, és kertem magvait szertehordja az egész világba – megrettenek-e valamitől én, Pável Norvégov földrajztanár, becsületes napbarnított ember az ötödik elővárosi zónából, a szerény, ám dolgához értő pedagógus, akinek sovány, mégis uralkodóhoz illő keze reggeltől estig csalóka papírmaséból készült, üresen kongó planétát forgat! Adjatok időt, és bebizonyítom nektek, melyikünknek van igaza, egyszer úgy megperdítem ezt a nyikorgó, lomha ellipszoidot, hogy a folyóitok visszafelé kezdenek folyni, elfeledkeztek a hazug kis könyveitekről meg újságaitokról, hányingert kaptok a tulajdon hangotoktól, nevetektől és rangotoktól, írni-olvasni is elfelejtetek, csak hebegnétek ijedten, mint az őszi légy. Egy dühödt huzat messze fújja utcáitok és sikátoraitok neveit és megunt cégtábláit, és az igazságot akarjátok majd. Eltetvesedett csótányfajzat! Hígagyú birkanyáj, amit elleptek a legyek és a poloskák! A nagy igazságot akarjátok majd. És akkor jövök én. Jövök, és magammal hozom, akiket halálba küldtetek, megaláztatok, és így szólok: itt van néktek a ti igazságotok és az illő fizetség. A rémülettől és bánattól jéggé dermed bennetek a genny, mert az folyik a ti rabszolgaereitekben vér helyett. Féljétek a Szelet Küldőt, városok és nyaralók urát, rettegjétek a szellőket, huzatokat, mert ők szülik az orkánokat és forgószeleket. Ezt én mondom nektek, az ötödik elővárosi zóna földrajztanára, az ember, aki üres kartongömböt forgat. És így szólván tanúul hívom az örökkévalóságot – nem így van, ifjú segítőtársaim, kedves kortársaim és kollégáim – nem így van?

Ez és ez év tavaszán halt meg a szélkakasos házában. Aznap lett volna az utolsó vizsgánk a valahanyadik osztályban, épp az ő tantárgya, földrajz. Norvégov azt ígérte, kilenc órára érkezik, összegyűltünk a folyosón és tizenegyig vártuk, de csak nem jött. Perillo, az iskolaigazgató azt mondta, holnapra halasztják a vizsgát, mert Norvégov, úgy látszik, megbetegedett. Elhatároztuk, hogy meglátogatjuk, de egyikünk sem tudta a tanító városi címét, lementünk hát a tanáriba Tinbergen tanulmányi vezetőhöz, aki titokban egy lakásban lakik velünk és reggelente az előszobában táncol, de akit sem te, sem én nem láttunk soha, mert csak bátran ki kell tárni az előszobába nyíló ajtót, és máris ott találod magad – kitárni bátran! – a milánói vár árkában, amint a négy szárnyon repülést tanulmányozod. Csodálatosan napfényes az idő, Leonardo a rajzasztalnál áll öreg, vasalatlan khitónjában, egyik kezében tuskihúzó, a másikban egy üveg vörös tus, és néhány rajzot készít a Whatman-papírra, a sás fiatal hajtásait rajzolja, amely egészen benőtte az árok nedves, iszapos fenekét (a sás derékig ér Leonardónak), és egymás után készíti a ballisztikai eszközök vázlatait, és amikor kicsit elfárad, fogja a fehér rovartani lepkehálót és fekete szitakötőket kerget, hogy alaposan megfigyelhesse recehártyájuk felépítését. A művész komoran tekint rád, mintha örökké elégedetlen lenne valamivel. Ott akarod hagyni az árkot, mennél vissza a szobába, már fordulsz is és próbálod megtalálni az árok függőleges falában a műbőrrel borított ajtót, de a mester még eléri kezed, visszatart, és szemedbe nézve mondja: házi feladat: írd le a krokodil állkapcsát, kolibri nyelvét, a novogyevicsi kolostor harangtornyát, írd le a zelnicemeggy szárát, Léthe kanyarulatát, akármelyik falusi kutya farkát, szerelem éjszakáját, a tüzes aszfalt felett remegő káprázatokat, a fényes délidőt Berezovóban, egy link semmirekellő arcát, a sátoros ünnepeket, hasonlítsd össze a termeszek építményét egy erdei hangyabollyal, a falevelek szomorú sorsát a velencei gondolás szerenádjával; a kabócát varázsold pillangóvá, az esőt változtasd jégveréssé, a nappalt éjjé, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és a magánhangzót tedd susogóvá, akadályozd meg a vonat kisiklását míg vezetője alszik, ismételd meg Héraklész tizenharmadik hőstettét, adj tüzet a szembejövőnek, magyarázd meg a fiatalságot, öregséget, énekeld el azt a dalt, hogy kora reggel a cinege vízért ment a folyóra, arcodat fordítsd északnak, a novgorodi gazdag porták felé, azután mondd meg, honnan tudja a portás, hogy odakinn esik a hó, ha a portás egész nap az előcsarnokban ül, a liftessel beszélget és nem néz ki az ablakon, mert ablak az nincs, igen, mondd csak, honnan tudja; és ezenkívül, ültesd el kertedben a szelek fehér rózsáját, mutasd meg Pável tanár úrnak, és ha tetszik neki – add oda Pável tanár úrnak a fehér rózsát, tűzz virágot az ingére vagy a nyaralókalapja mellé, szerezz örömet egy seholba megtért embernek, vidítsd fel öreg nevelődet – a tréfacsinálót, mókamestert és széltolót. Ó, Rózsa, mondja a tanító, fehér Szellős Rózsa, te édes lány, halálos szín, hogy kívánom érintetlen testedet! E tulajdon szépségétől piruló nyár egy éjszakáján várok rád a szélkakasos házban, a kék folyón túl, a címem: Nyaralóövezet, ötödik zóna, Mihejevet, a postást keresni, Pável Norvégov után tudakozódni, sokszor csengetni biciklicsengővel, csónakra várni a ködös part felől, jelzőtüzet gyújtani, nem lankadni. A meredek, homokos part fölött szénakazalban heverve számolni a csillagokat és sírni a boldogságtól és a várakozástól, visszaidézni a gyerekkort – szentjánosbogárkákkal teli borókabokorra, ezernyi lehetetlen aprósággal teleaggatott karácsonyfára hasonlít –, és arra gondolni, ami beteljesedik reggelre, amikor az állomást elhagyja az első elektricska, amikor a gyárak és üzemek népe másnapos fejjel felébred, és köpködve, gépek és szerkezetek alkatrészeit átkozva, ittasan elindul állomás melletti tavak partján az állomáshoz tartozó zöld és kék sörösbódék felé. Igen, Rózsa, igen, mondja Pável tanár úr, ami azon az éjszakán történik majd velünk, lánghoz lesz hasonló, mely elnyeli a jeges pusztaságot, csillaghulláshoz, amint visszaverődik egy tükörszilánkban, mely kihullott keretéből a sötétben, hogy a közelgő halálra intse tulajdonosát. Pásztorsíp szavához lesz hasonló és olyan zenéhez, ami még meg sem született. Jöjj el hozzám, Szellős Rózsa, neked talán nem kedves öreg tanítód, aki a nemlét völgyeit, szenvedések dombjait járja? Jöjj, hogy elcsöndesítsd csípőd remegését és enyhítsd kínjaimat. És ha Pável tanár úr így szól – mondja neked Leonardo –, te majd tudtomra adod még azon az éjen, és én bebizonyítom mindenkinek a világon, hogy az időben a semmi a múltban és a jövőben lelhető fel, és semmi sincs benne a jelenből, a természetben pedig a lehetetlenhez közelít, ezért, a mondottak szerint, nincs léte, mert ott, ahol a semmi volna, a puszta űrnek kéne megjelennie, ám mindazonáltal – folytatja a művész –, a szélmalmokkal szelet támasztok én akármikor. Neked pedig az utolsó feladat: itt ez a készülék, óriási fekete szitakötőhöz hasonló, látod? a lankás, füves dombon áll – holnap kipróbálod a tó felett és egy jó nagy borostömlőt kötsz a derekadra, hogy ha leesel, meg ne fulladj. És akkor te így felelsz a művésznek: kedves Leonardo, attól félek, nem tudom megoldani érdekes feladatait, legfeljebb azt, honnan tudja meg a portás a tényt, hogy odakinn havazik. Erre a kérdésre bármely vizsgabizottságnak bármikor éppoly könnyen megfelelek, ahogy ön szelet támaszt. De nekem, ellentétben önnel, még szélmalom sem kell. Ha a portás reggeltől estig az előcsarnokban ül, a liftessel beszélget, és ablak az előcsarnokban jok, ami tatárul azt jelenti: nincs, akkor a portás a sapkákon és gallérokon lévő hópelyhekből tudja, hogy az utcán, pontosabban az utca fölött vagy az utcára esik a hó. A sapkák és gallérok sietősen lépnek be odakintről az előcsarnokba, találkozóra igyekeznek a vezetőséghez. A ruhájukon hópelyheket cipelők általában két típusra oszthatók: jól és rosszul öltözöttekre, de az igazságosság győz: hó egyformán jut mindegyikre. Ezt megfigyeltem, amikor portás voltam a Riadóügyi Minisztériumban. Csak hatvan rubelt kaptam havonta, viszont remekül kitanulmányoztam olyan komoly jelenségeket, mint hóhullás, lombhullás, esőhullás, sőt jégverés, amit ugyebár egyetlen miniszter vagy tanácsadója sem mondhat el magáról, még ha mind többszörösét kapta is az én fizetésemnek. Így aztán könnyen levonom a következtetést: ha miniszter vagy, nem tudhatod és nem értheted meg kellőképpen, mi történik az utcán és az égben, minthogy, bár van ablak a dolgozószobádon, nincs időd kinézni rajta – túl sok fogadásod, találkozód, telefonhívásod van. És míg a portás könnyen tudomást szerezhet a hóesésről a látogatók sapkáin lévő hópelyhekből, addig te, a miniszter, nem, mert a látogatók felsőruháikat a ruhatárban hagyják, vagy ha nem hagyják is ott, míg a liftre várnak és utaznak benne, a hópelyhek rég elolvadnak. Hát ezért tűnik úgy neked, a miniszternek, mintha odakinn örökké nyár volna, de ez nem így van. Ezért ha okos miniszter akarsz lenni, érdeklődj a portásnál az időjárás felől, telefonálj neki az előcsarnokba. Amikor portásként dolgoztam a Riadóügyi Minisztériumban, hosszan üldögéltem az előcsarnokban és a liftessel beszélgettem, a Riadóügyi Miniszter pedig, aki becsületes, megbízható munkatársnak ismert, időről időre felhívott és megkérdezte: Ez és ez a portás beszél? Igen, feleltem, ez és ez, itt dolgozom ez és ez év óta. Itt pedig a Riadóügyi Miniszter, ez és ez, mondta ő, az ötödik emeleten dolgozom, hármas számú szoba, a folyosón jobbra a harmadik, dolgom van magával, ugorjon be pár percre, ha ráér, nagyon fontos, megbeszéljük az időjárást.

Igen, mellesleg nemcsak hogy egy minisztériumban dolgoztam vele, nyaralószomszédok is voltunk, és lehet, hogy vagyunk ma is, vagyis nyaralótelepi szomszédok, a Miniszter nyaralója rézsút szemben van velünk. Itt óvatosságból két szót használtam: voltunk és vagyunk, ami azt jelenti: van, mivel – ámbár az orvosok állítják, hogy régen meggyógyultam – a mai napig sem vagyok képes pontosan és teljes határozottsággal ítélni semmiről, ami akár a legkisebb mértékben összefügg az idő fogalmával. Nekem úgy tűnik, valami zűrzavar, összevisszaság van nálunk ekörül, az idővel, semmi sincs olyan jól, ahogy lehetne. A naptáraink túlontúl viszonylagosak, és a számok, amiket ráírtak, semmit nem jelentenek és nincs rájuk fedezet, akár a hamis pénzre. Miért szokás azt gondolni például, hogy január elseje után másodika jön, és nem rögtön huszonnyolcadika? S vajon egyáltalán következhetnek-e a napok egymás után, ez valami költői ostobaság – a napok sora. Nincs semmilyen sor, napok jönnek, mikor melyiknek jut eszébe, de van, hogy több is egyszerre. És van, hogy sokáig nem jön nap. Akkor ürességben élsz, semmit nem értesz és nagyon beteg vagy. És mások is, ők is betegek, de hallgatnak. Azt szeretném még mondani, hogy minden embernek saját, külön, senki máséhoz nem fogható életnaptára van. Kedves Leonardo, ha arra kérne, hogy állítsam össze az én életem naptárát, egy papírlapot hoznék temérdek ponttal: az egész lapot pontok borítanák, csak pontok, és minden pont egy napot jelentene. Ezernyi nap – ezernyi pont. De ne kérdezze, milyen nap felel meg ennek vagy annak a pontnak: erről semmit nem tudok. Azt se kérdezze, milyen évre, hónapra vagy életkorra szerkesztettem naptáromat, mert nem tudom, mit jelentenek az említett szavak, és ön, amint kimondja őket, saját maga sem tudja, ahogy az időre sem tud olyan meghatározást, amelynek igazságában ne kételkednék. Törődjék bele!, sem ön, sem én és egyetlen barátunk sem tudja megmagyarázni, mire gondolunk, amikor az időről elmélkedünk, a van igét ragozzuk és tegnapra, mára, holnapra szabdaljuk az életet, mintha e szavak jelentése különbözne, mintha nem tudnánk: a holnap csak egy másik név a mára, mintha megadatott volna, hogy akár csak töredékét is felfogjuk annak, ami itt történik velünk, e megmagyarázhatatlan homokszem zárt terében, mintha mindaz, ami itt zajlik, van, megnyilatkozik, létezik – tényleg, valóban volna, megnyilatkozna, létezne. Kedves Leonardo, nemrég (ebben a percben, a közeljövőben) evezős csónakkal úsztam (úszom, fogok úszni) egy nagy folyón. Korábban (azóta) sokszor jártam (fogok járni) arra és jól ismerem a környéket. Nagyon jó idő volt (van, lesz), a folyó csöndes és széles, és a parton, az egyik parton kakukk kakukkolt (kakukkol, kakukkolni fog), és amikor eleresztettem (eleresztem) az evezőket, hogy pihenjek, sokesztendőnyi életet dalolt (dalol majd) nekem. De ez butaság volt (van, lesz) tőle, mert egészen biztos voltam benne (biztos vagyok, biztos leszek), hogy nagyon hamar meghalok, ha ugyan már meg nem haltam. De a kakukk nem tudta ezt, és az életem feltehetőleg sokkal kevésbé érdekelte őt, mint az övé engem. Tehát: eleresztettem az evezőket, és mintha az éveimet számlálnám, feltettem magamnak néhány kérdést: hogy hívják ezt a folyót, mely deltája felé sodor, ki vagyok én, a sodródó, hány éves vagyok, mi a nevem, milyen nap van ma, és tulajdonképpen milyen év, és aztán: a csónak, itt ez a csónak, közönséges csónak – de kié? és miért pont csónak? Tisztelt mester, ezek egyszerű, de olyan gyötrő kérdések voltak, hogy egyre sem tudtam válaszolni, és úgy döntöttem, ama bizonyos örökletes betegség tört rám, amiben nagymamám szenvedett, a volt nagymamám. Ne javítson ki, szándékosan használom itt a volt szót a megboldogult helyett, lássa be, az első jobban, finomabban hangzik, és nem olyan reménytelenül. Tudja, amikor a nagymama még velünk volt, néha elvesztette az emlékezetét, rendszerint ez történt, ha hosszan nézett valami szokatlanul szép dolgot. Szóval akkor a folyón az jutott eszembe: biztosan túlságosan szép itt körülöttem, és ezért vesztettem el az emlékezetem, ahogy a nagymama is, ezért vagyok képtelen válaszolni a legegyszerűbb kérdésekre. Pár nap múlva elmentem a kezelőorvosomhoz, Zauzéhoz, és megbeszéltem vele ezt, tanácsot kértem. A doktor így szólt: tudja, barátocskám, kétségtelenül pontosan ez volt magával, a nagymama-féle dolog. Fütyüljön arra a vidékre, mondta, ne utazzon oda többé, végtére is mit vesztett el ott? De doktor – mondtam –, ott annyira, annyira szép, oda akarok menni. Ebben az esetben – mondta ő, és levette, vagy talán feltette a szemüvegét – megtiltom, hogy odautazzék. De nem hallgattam rá. Szerintem a kapzsi embereknek abba a típusába tartozik, akik saját maguk szeretnek jó helyeken élni, és azt kívánnák, hogy rajtuk kívül más ne is járjon oda. Természetesen megígértem, hogy sehová sem utazom a városból, de amint kiírtak, elutaztam, és a nyaralóban töltöttem a nyár hátralevő részét, sőt az őszből is egy kicsikét, míg a telkeken tüzet nem raktak lehullott falevelekből, más része pedig e lehullott leveleknek el nem indult lefelé a folyónkon. Ezekben a napokban annyira megszépült körös-körül minden, hogy még a verandára sem tudtam kilépni: elég volt rápillantanom a folyóra és meglátnom, milyen tarkák az erdők a túlsó, norvégovi parton, máris sírtam és nem tudtam mit kezdeni magammal. A könnyek maguktól folytak, nem tudtam megálljt parancsolni nekik, belül csupa tűz és nyugtalanság voltam (apa követelte, hogy anyával menjünk vissza a városba – és mi visszamentünk), de az, ami akkor történt a folyón, a csónakban, többé nem ismétlődött meg, sem nyáron, sem ősszel, és azóta már soha. Világos, hogy elfelejthetek valamit: egy dolgot, egy szót, nevet, dátumot, de csak akkor, a folyón, a csónakban felejtettem el egyszerre mindent. Ám ahogy most látom, az az állapot mégsem a nagymama-féle volt, hanem valahogy más, a sajátom, amit, meglehet, eddig nem tanulmányoztak orvosok. Igaz, nem tudtam felelni magamnak a feltett kérdésekre, de értse meg: ez korántsem jelentett emlékezetkiesést, az még csak hagyján lett volna. Kedves Leonardo, sokkal komolyabb volt az egész, éspedig: az eltűnés egyik stádiumában voltam. Tudja, az ember nem tűnhet el azonnal és teljesen, előbb átváltozik egy önmagától teljesen különböző formájú és lényegű valamivé – például keringővé, távoli, alig hallhatóan zengő esti keringővé, vagyis csak részben tűnik el – később aztán eltűnik teljesen.

Valahol a tisztáson egy fúvószenekar telepedett le. A zenészek elhelyezkedtek a friss fenyőrönkökön, és a kottákat maguk elé rakták, de nem állványokra, hanem a fűre. A fű magas és sűrű és erős, mint a tavi nád, könnyűszerrel megtartja a kottákat, és a zenészek könnyedén kiolvasnak minden hangjegyet. Nem tudod biztosan, lehetséges, hogy semmilyen zenekar nincs a tisztáson, de az erdőből zene hallatszik és jól érzed magad. Szeretnéd levenni a cipőd, a zoknidat, lábujjhegyre állni és táncolni e távoli zeneszóra az eget nézve, szeretnéd, ha sohasem szakadna vége. Véta, édesem, jön táncolni? Persze, kedves, úgy szeretek táncolni. Engedje meg hát, hogy felkérjem egy fordulóra. Szívesen, szívesen, szívesen! De íme, a tisztáson kaszások jelennek meg. Az ő hangszereik, tizenkét kezes kaszáik is ragyognak a napfényben, csak nem aranylóan, mint a zenészeké, hanem ezüstösen. És a kaszások elkezdenek kaszálni. Az első kaszás a trombitáshoz közeledik és kaszáját megigazítva – a zene szól – éles suhintással levágja azokat a fűszálakat, melyeken a trombitás kottája nyugszik. A füzet lehull és becsukódik. A trombitás elfullad egy félhangon és csöndben az erdő sűrűjébe megy, ahol sok a forrás és mindenféle madarak énekelnek. A második kaszás a vadászkürtös felé indul és ugyanazt teszi – a zene szól –, amit az első tett: levágja. A vadászkürtös füzete lehull. Ő feláll és elindul a trombitás után. A harmadik kaszás nagy léptekkel a fagotthoz megy: és az ő füzete is – a zene szól, de halkul – lehull. És íme már három zenész megy hangtalanul, libasorban, hallgatni a madarakat és forrásvizet inni. Nyomukban hamarosan – a zene pianóban szól – ott jön: a kürt, az ütősök, a második és harmadik trombita, azután a fuvolások, és mind hangszereket visznek – ki-ki a magáét –, az egész zenekar eltűnik a sűrűben, egyikük ajka sem érinti a fúvókát, a zene mégis szól. Ott maradt a tisztáson, most pianissimóban hangzik, és a kaszások sírnak e csodától megszégyenülten, és piros ingük ujjával törölgetik nedves arcukat. A kaszások nem tudnak dolgozni – kezük remeg, szívük pedig csüggedt varangyosbékához hasonló, és a zene – szól. Magától él tovább, egy keringő ez, amely még tegnap is valaki volt, valaki közülünk. Egy ember eltűnt, hangokká vált, és mi sohasem tudjuk meg. Kedves Leonardo, ami az én esetemet illeti a csónakkal, a folyóval, az evezőkkel és a kakukkal, nyilván én is eltűntem. Én akkor nimfeává változtam, hosszú, aranyosbarna szárú, fehér vízililiommá, de így pontosabb: részben eltűntem egy fehér vízililiomban. Így jobb, pontosabb. Jól emlékszem, a csónakban ültem, leeresztett evezőkkel. Az egyik parton egy kakukk az éveimet számlálta. Feltettem magamnak néhány kérdést és már válaszolni készültem, de nem tudtam és elcsodálkoztam. Azután valami történt bennem, ott belül, a szívemben és a fejemben, mintha kikapcsoltak volna. És akkor éreztem, hogy eltűntem, de először úgy döntöttem, nem hiszem el, valahogy nem akaródzott. És azt mondtam magamnak: ez nem igaz, csak képzelődsz, kicsit elfáradtál, ma nagyon meleg van, fogd az evezőket és evezz haza. És megpróbáltam megfogni az evezőket, feléjük nyúltam, de nem történt semmi: láttam a markolatukat, de a tenyerem nem érezte, az evezők fája átfolyt az ujjaimon, ujjaim falanxán, mint a homok, mint a levegő. Nem, fordítva, én, a volt, de most nem létező tenyerem folyta körül a fát, akár a víz. Rosszabb volt, mint ha kísértetté váltam volna, mert a kísértet legalább átmehet a falon, de én nem mehettem át, nem volt mivel átmennem, hiszen semmi nem maradt belőlem. Ez így megint nem pontos: valami maradt. Megmaradt a vágy a korábbi önmagam után, s ha nem is tudtam felidézni, ki voltam eltűnésemig, éreztem, hogy akkor, azaz addig érdekesebben, teljesebben folyt az életem, és szerettem volna újra az a bizonyos ismeretlen, elfelejtett ez és ez lenni. A hullámzás kihalt helyen sodorta partra a csónakot. Lépdeltem keveset a fövenyen és hátrapillantottam: a homokon nem volt semmi, ami a nyomomra hasonlított volna. De csak nem akartam elhinni. Annyi minden megesik, először is, kiderülhet, hogy az egész csak álom, másodszor, lehetséges, hogy itt szokatlanul tömör a homok, és én, aki csak ennyi és ennyi kilót nyomok, azért nem hagytam rajta nyomot, mert túl könnyű vagyok, és harmadszor, nagyon valószínű, hogy ki sem léptem a csónakból a partra, hanem mostanáig benne ülök, s így természetesen nem hagyhattam nyomot ott, ahol még nem voltam. De később, amint körbepillantottam és megláttam, milyen szép a folyónk, milyen csodálatos öreg fehér füzek és virágok nőnek a túlsó és innenső parton, így szóltam magamhoz: te egy szerencsétlen, gyáva, hazudós alak vagy, megijedtél, hogy eltűntél, és be akartad csapni magad, kitalálsz mindenféle képtelenségeket, becsületesnek kell lenned végre, mint Pável, vagy másik nevén Saul. Ami veled történt, az nem álom, ez biztos. Azonkívül: ha nem ennyi és ennyi kiló volnál, hanem százszor kevesebb, még abban az esetben is ott maradna a nyomod a homokban. De mostantól nem nyomsz egy grammot sem, mert nem vagy, egyszerűen eltűntél, és ha meg akarsz győződni róla, nézz csak hátra még egyszer és kukkants be a csónakba: meglátod, hogy a csónakban sem vagy. Igen, nem, feleltem a másik magamnak (bár Zauze doktor igyekezett bebizonyítani, hogy semmiféle másik én nem létezik, nem vagyok hajlandó hitelt adni teljesen alaptalan kijelentéseinek), igen, a csónakban nem vagyok, viszont ott van a csónakban a fehér vízililiom aranyosbarna szárával, enyhén illatos, sárga porzóival. Egy órája szakítottam le a sziget nyugati partjánál, az öbölben, ahol olyan rengeteg az ilyen liliom meg sárga tündérrózsa, hogy nem akarsz hozzányúlni, jobb csak úgy ülni a csónakban és nézni őket, mindegyiket külön-külön vagy egyszerre az összeset. Kék szitakötőket is látni arra, amiket latinul szimpetrumnak neveznek, fürgék és idegesek, a vízipókhoz hasonló molnárkákat, a sás közt pedig kacsák úszkálnak, becsületszavamra, vadkacsák. Olyan tarkák, gyöngyházszínű árnyalattal. Sirályok is vannak ott: a szigeten rejtették el a fészküket, az úgynevezett szomorúfűzek között, szomorúak és ezüstösek, és soha nem sikerült megtalálnunk egyetlen fészket sem, el sem tudjuk képzelni, hogy nézhet ki egy folyami sirály fészke. Ellenben tudjuk, hogyan halászik a sirály. A madár elég magasan repül a víz felett és a mélybe néz, ahol a halak vannak. A madár jól látja a halat, de a hal nem látja a madarat, csak muslicát meg szúnyogot lát, amik szeretnek a víz színéhez közel repkedni (a tündérrózsák édes nedvét isszák), a hal ezekkel táplálkozik. Időnként kiugrik a vízből és lenyel egy-két szúnyogot, ám ebben a pillanatban a madár összezárt szárnyakkal lecsap a magasból, csőrébe kapja a halat és a fészkébe viszi, a sirályfészekbe. Igaz, néha a madárnak nem sikerül elcsípni a halat, akkor a madár újra felemelkedik a kellő magasságba és repül tovább, a vízre tekintve. Ott látja a halat és a saját tükörképét. Ez egy másik madár, gondolja a sirály, nagyon hasonlít hozzám, de másik, a folyó másik oldalán él és mindig velem együtt indul vadászni, ő is halászik, és ennek a madárnak a fészke valahol a sziget ellenkező oldalán van, pont a mi fészkünk alatt. Ő jó madár, elmélkedik a sirály. Igen, sirályok, szitakötők, molnárkák meg ilyesmik – hát ez van a sziget nyugati partjainál, az öbölben, ahol leszakítottam a nimfeát, ami most fonnyadtan hever a csónakban.

De minek szakítottad le, volt rá egyáltalán bármi szükség, hiszen nem szeretsz virágot szedni, tudom, hogy nem szeretsz, csak nézegetni szereted őket vagy óvatosan megérinteni őket a kezeddel. Persze, nem lett volna szabad, nem akartam, hidd el, először nem akartam, sohasem akartam, úgy éreztem, ha egyszer leszakítom, valami rossz történik – velem vagy veled, vagy másokkal, vagy a folyónkkal, nem fordulhat-e elő például, hogy kiszárad? Fura szót ejtettél ki az előbb, mit mondtál, micsoda szó ez – sakuka? Nem, csak úgy tűnt, nem jól hallottad, nem ez a szó volt, ehhez hasonló, de nem ez, már nem jut eszembe. De miről is beszéltem az imént, nem segítenél helyrehozni elmélkedésem fonalát, elszakadt. Arról beszélgettünk, hogy Trahtenberg egyszer lecsavarta a csapot a fürdőszobában és eldugta valahová, aztán jött a gondnok, és csak állt a fürdőszobában és nézett. Sokáig hallgatott, mert semmit sem értett. A víz folyt, zubogott, és a kád lassan megtelt, és akkor a gondnok megkérdezte Trahtenberget: hol a csap? És az öregasszony azt felelte: gramofonom van (nem igaz, gramofonom csak nekem van), de csapom nincs. Na de a kádnak sincs csapja, így a gondnok. Ezt már magának kell eldöntenie, polgártárs, én aztán nem vagyok felelős érte – azzal a nő bement a szobába. A gondnok az ajtóhoz lépett és kopogtatni kezdett, de sem Trahtenberg, sem Tinbergen nem nyitotta ki. Én meg az előszobában álltam és gondolkoztam, és amikor a gondnok hozzám fordult és megkérdezte, mit tegyen, így szóltam: zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Újra kopogtatott és Trahtenberg hamarosan ajtót nyitott, ő meg újra érdeklődött: hol a csap? Nem tudom, válaszolta az öreg Tinbergen, a fiatalembert kérdezze. És csontos ujjával felém mutatott. A gondnok megjegyezte: lehet, hogy a srácnak nincs ki mind a négy kereke, de ahogy elnézem, nem annyira ostoba, hogy csapokat csavargasson le, ezt maga csinálta, panaszt fogok tenni Szorokin házfelügyelőnél. Tinbergen a gondnok szemébe nevetett. Vészjóslóan. És a gondnok elment, hogy panaszt tegyen. Én pedig álltam az előszobában és gondolkoztam. Kabátok és fejfedők lógtak a fogason, meg állt itt két bútorszállító konténer. Ezek a dolgok a szomszédoké voltak, vagyis Trahtenberg-Tinbergené meg azé a kotrógépkezelőé. Mindenesetre az olajfoltos nyolcszögletű sapka biztos az övé volt, mert az öregasszony csak kalapot hordott. Gyakran álldogálok az előszobában és nézegetem a fogason lévő tárgyakat. Úgy érzem, ők jók és olyan barátságos velük, csöppet sem félek tőlük, ha senki sincs bennük. A konténereken is szoktam gondolkodni, milyen fából készültek, mennyibe kerülnek, meg hogy milyen vonatokon és miféle elágazásokon szállították őket a városunkba.

Kedves ez és ez tanuló, én, a könyv szerzője, egész világosan el tudom képzelni azt a vonatot – hosszú tehervonat. A vagonjai – leginkább barnák – tele voltak firkálva krétával: betűk, számok, szavak, egész mondatok. A speciális vasutasöltözéket és fémkokárdás tányérsapkát viselő dolgozók láthatólag számításokat, kalkulációkat végeztek, feljegyzéseket készítettek némelyik vagonon. Tegyük fel, a vonat már néhány napja holtvágányon áll és még nem tudni – ezt senki sem tudhatja –, mikor indul el újra, és senki sem tudja – hová. És íme, a holtvágányhoz kijön egy bizottság, megnézi a plombákat, kalapáccsal megütögeti a kerekeket, szemügyre veszi a tengelyvégeket, ellenőrzi, nincs-e repedés a fémen és nem kevert-e valaki homokot az olajba. A bizottság vitatkozik, káromkodik, régen megunta ezt az egyhangú munkát, és szívesen elmenne nyugdíjba. Hány év is van a nyugdíjig? – gondolkodik a bizottság. Fog egy darab krétát és arra ír, ami a keze ügyébe esik, általában az egyik vagonra: születési év – ennyi, munkaviszony – ennyi, tehát a nyugdíjig marad ennyi és ennyi. Azután munkába indul a következő bizottság, nagyon sok pénzzel tartozik az első bizottságbéli kollégáinak, ezért aztán a második bizottság nem vitatkozik és nem káromkodik, hanem igyekszik mindent csöndben csinálni, még kalapácsot sem használ. Ez a bizottság rosszkedvű, ez is előveszi zsebéből a krétát (itt zárójelben meg kell jegyeznem, hogy az állomás, ahol a cselekmény zajlik, soha, még a világháborúk idején sem panaszkodhatott krétahiányra. Előfordult, hogy nem volt talpfa, hajtány, gyufa, molibdénérc, váltóőr, csavarkulcs, slaug, sorompó, virág, hogy a töltéseket díszítse, vörös transzparens a szükséges jelszavakkal valamilyen [vagy egészen másmilyen] esemény tiszteletére, tartalék fékek, szifoncsövek és szelelőlyukak, acél és salak, könyvviteli elszámolás, leltárkönyv, hamu és gyémánt, mozdonykémény, sebesség, töltény és marihuána, emelő és vekker, mulatság és tűzifa, gramofon és rakodómunkás, gyakorlott jegyzőkönyvvezető, környező erdő, használható menetrend, álmos légy, scsí, kása, kenyér, víz. De kréta az mindig annyi volt ezen az állomáson, hogy – mint a távirati iroda jelentése rámutatott – ennyi és ennyi, egyenként ilyen és ilyen teherbírású szerelvényt kell majd összeállítani, hogy az egész potenciális krétamennyiséget elszállíthassák az állomásról. Helyesebben nem az állomásról, hanem az állomás körzetében található krétafejtőkből. Magát az állomást pedig Krétának hívták, és a folyót, a krétás partú, ködös, fehér folyót sem hívhatták másképp: Kréta. Egyszóval, itt az állomáson és a községben minden erre a puha fehér kőre épült: az emberek krétafejtőkben és -bányákban dolgoztak, krétával összekent rubeleket kaptak, krétából épültek a házak, az utcák, krétával festették a lakásokat, az iskolában krétával tanították írni a gyerekeket, krétával mostak kezet, mosakodtak, tisztították a lábasokat és a fogukat, és végül, haláluk óráján azt kérték, a helyi temetőben temessék el őket, ahol föld helyett kréta volt, és minden sírt kréta sírkő díszített. Kréta község minden bizonnyal ritka rendezett és tiszta, csupa fehér község volt, mindig krétaesőkkel terhes párák és fellegek lebegtek fölötte, s amikor lehulltak, a község még fehérebb és tisztább lett, vagyis teljesen fehér, akár a friss lepedő egy jó kórházban. Ami a kórházat illeti, nos, az itt tényleg jó és nagy volt. Ott betegeskedtek és haltak meg a bányászok, egy különös betegségben, amit maguk között krétabetegségnek hívtak. A krétapor a munkások tüdejébe került, a vérükbe szívódott, és a vér gyengévé és híggá vált. Az emberek egyre sápadtak, arcuk fehéren és kísértetiesen fénylett az éjszakai műszak félhomályában, fénylett csomagosztás és látogatási idő alatt a kórházablakokban – mögöttük bámulatosan tiszta függönyök, búcsúzva fénylett – halálos ágyak párnái a háttérben, és azután csak fényképeken, családi albumokban fénylettek az arcok. A felvételt külön oldalra ragasztották, és valaki a családtagok közül gondosan körbehúzta fekete ceruzával. A keret kicsit egyenetlen lett, de ünnepélyes. Azonban térjünk vissza a második vasúti bizottsághoz, amely kiveszi zsebéből a krétát, és – bezárjuk a zárójelet) és felírja a vagonra: Petrovnak – ennyi, Ivanovnak – ennyi, Szidorovnak – ennyi, összesen – ennyi és ennyi krétás rubel. A bizottság továbbmegy és bizonyos vagonokra és peronokra odaírja: ellenőrizve, másokra pedig – ellenőrzendő, mert hiszen lehetetlen mindent egyszerre ellenőrizni, és utóvégre van egy harmadik bizottság is: ellenőrizze az a maradék vagonokat. Ám a bizottságokon kívül vannak az állomáson nem-bizottságok, más szóval olyan emberek, akik nem bizottsági tagok, akik kívül állnak ezen, más munkájuk van, vagy egyáltalán nem dolgoznak. Mindazonáltal ők sem küzdhetik le magukban a vágyat, hogy fogjanak egy darab krétát és valamit írjanak a vagon fából ácsolt, naptól langyos oldalára. Itt jön egy katona nyári sapkában, a vagon felé megy: leszerelésig két hónap. Feltűnik egy bányász, a fehér kéz odarója a lakonikus szót: mocskok. Az ötödik osztály kettes rendű tanulója, akinek lehet, hogy nehezebb az élete, mint mindnyájunknak együttvéve: Marja Sztyepanna eggy kurva. A narancssárga mellényes takarítónő, akinek az a dolga, hogy meghúzza a csavarokat és a felüljárókat söpörje, leszórva így a szemetet a sínekre, tud tengert rajzolni. Hullámos vonalat rajzol a vagonra, és tényleg – tenger lesz, az öreg koldus pedig, aki se énekelni, se harmonikázni nem tud, de eddig nem szánta rá magát, hogy verklit vegyen, két szót ír: köszönöm nektek. Valami részeg, kócos kamasz, aki kerülő úton értesült róla, hogy barátnője megcsalta, kétségbeesésében: Válját hárman szerették. Végül a vonat kikerül a holtvágányról és Oroszország nyílt pályáin halad. Bizottságok által ellenőrzött vagonokból rakták össze, tiszta és szitkozódó szavakból, szívbéli fájdalmak darabkáiból, emlékeztető feljegyzésekből, tárgyszerű jelentésekből, tétova grafikai gyakorlatokból, nevetésből és átkokból, jajgatásból és könnyekből, vérből és krétából, fehéren feketénből és barnából, halálfélelemből, közeliek-távoliak iránti szánalomból, idegeskedésből, nemes indulatokból és rózsaszín álmokból, gorombaságból, gyengédségből, tompaságból és szolgalelkűségből. A vonat megy, ott utaznak rajta Sejna Szolomonovna Trahtenberg konténerei, és egész Oroszország kilép a szélfútta peronokra, a szemébe néz és olvassa, amit odaírtak – tulajdon élete elsuhanó könyvét, e tehetségtelen, értelmetlen, unalmas könyvet, alkalmatlan bizottságok és szánalmas, elbutult emberek kezének művét. Ennyi és ennyi nap múltán a vonat megérkezik városunkba, a teherpályaudvarra. A vasúti postahivatal munkatársai gondterheltek: értesíteniük kell Sejna Trahtenberget, hogy végre-valahára megkapták a bútoros konténereket. Odakinn esik, az ég csupa felhő. A postahivatalban az úgynevezett állomáshatárnál százwattos lámpa ég, eloszlatja a félhomályt és meghitt hangulatot teremt. A hivatal helyiségében néhány kék egyenruhás, gondterhelt hivatalnok. Gondterhelten teát melegítenek a villanyrezsón és gondterhelten isszák. Spárga, pecsétviasz és csomagolópapír szaga érzik. Az ablak rozsdás mellékvágányokra néz, a sínek között kiütközik a fű, és valami apró, de csodaszép virágok nőnek. Nagyon kellemes rájuk pillantani az ablakból. A szellőzőablak nyitva, ezért tisztán hallhatóak bizonyos, a vasúti csomópontra jellemző hangok: a kocsikapcsoló kallantyújának csattanása, vagonok és ütközők csörömpölése, légfékek sziszegése, a diszpécser utasításai, továbbá mindenféle dudák. Ezeket is mind kellemes hallani, főként ha profi vagy és meg tudod magyarázni bármely hang természetét, értelmét és jelentését. De hát a vasúti postahivatal hivatalnokai igazán profik, mögöttük rengeteg vasúti kilométer, annak idején mindannyian postavagonok irányítói voltak vagy kocsikísérőként dolgoztak ugyanezen vagonokon, sőt némelyek nemzetközi vonalakon is, s mint mondani szokás, világot láttak és tudják, merre-meddig. És ha beállítanánk a főnökükhöz és megkérdeznénk, így van-e mindez…

Igen, kedves szerző, pontosan így: odamenni a lakására, becsengetni az ajtaján hangos kerékpáros csengetéssel – hallja meg és nyissa ki. Ki az? Az-az-az, itt lakik Ez-És-Ez Főnök? Itt. Nyissa ki, azért jöttünk, hogy megkérdezzük és egyenes választ kapjunk. Kik? Azok Akik Jöttek. Jöjjenek holnap, késő van, a feleségem és én már alszunk. Ébredjenek fel, mert eljött az ideje, hogy kimondjuk az igazságot. Kiről, miről? A fiúkról a maga hivatalában. Miért éjjel? Éjjel minden hang jobban hallható: a csecsemő kiáltása, haldokló nyögése, Nightingale röpte, villamoskonsztriktor köhögése: ébredjen, nyisson ajtót és feleljen. Várjanak, fölveszem a pizsamámat. Vegye fel, nagyon jól áll magának, milyen helyes kockás, varrták vagy vették? Nem emlékszem, nem tudom, a feleségemet kérdezzék, mama, jöttek Azok Akik Jöttek, tudni szeretnék, hogy varrtuk vagy vettük, és ha igen, hol és mennyiért. Igen varrtuk nem vettük havazott hideg volt moziból mentünk haza és azt gondoltam hogy a férjemnek ezen a télen nem lesz meleg pizsamája benéztem az áruházba te meg kint maradtál banánt venni sorba álltak érte én meg nem nagyon siettem megnéztem először a szőnyegeket és előjegyeztem másfél métert hetvenötért méterét három évre előre mert a gyárat felújítás miatt bezárták és aztán a férfi alsóneműnél megláttam rögtön ezt a pizsamát és kínai alsónadrágot trikóval olyan bolyhosat és csak nem tudom eldönteni melyik lenne jobb tulajdonképpen nekem az alsónadrág jobban tetszett olcsó is a színe is jó alhatsz benne ruha alá is fölveheted vagy otthonra is jó de hát társbérletben lakunk szóval az előszobába vagy a konyhába már nem mehet ki csak úgy az ember viszont pizsamában már egész illedelmes sőt kedves úgyhogy kértem egy pizsamát megyek vissza az utcára hát te még mindig a banánért állsz sorba mondom add ide a pénzt vennék egy pizsamát te meg azt mondod ugyan minek nem kell biztos valami vacak nem egyáltalán nem vacak mondom hanem nagyon is rendes darab import fagombokkal eredj nézd csak meg előtted meg valami idősebb hölgy állt kosztümben klipszekkel olyan molett őszes megfordul és azt mondja csak menjen menjen nyugodtan én végig itt fogok állni ha jönne valaki majd szólok hogy maga itt állt mögöttem a pizsama miatt meg azt mondja ne is vitatkozzon a feleségével én ismerem ezt a pizsamát nagyon megéri az árát múlt héten én az egész családnak vettem ilyet apámnak vettem a bátyámnak vettem a férjemnek vettem egyet meg Gomelbe küldtem a vejemnek mert ott tanul most tanfolyamon van úgyhogy ne is gondolkozzon vegye csak meg azzal el van intézve mert aztán majd eszébe jut és keresheti ezt a pizsamát az egész városban és azt mondják nézzen be a hónap végén nézzen be a hónap végén benézel a hónap végén és azt felelik tegnap volt de eladtuk úgyhogy ne is gondolkozzon majd még hálás lesz a feleségének én meg tartom a sort ne féljen és akkor azt mondod na jó menjünk nézzük meg bemegyünk az áruházba én megkérdezem na hogy tetszik te megvonod a vállad így valahogy és azt feleled nem tudom az ördög tudja tulajdonképpen egész normális pizsama csak valahogy furcsa hogy ilyen kockás meg a nadrágja mintha szűk lenne ezt te mondod az eladónő meghallotta olyan szimpatikus fiatal és felajánlja hogy próbáljad fel azt mondja bújjon csak bele mire való itt ez a fülke elvégre nem nekem kell fogtam a pizsamát fafogason lógott bementünk a függöny mögé három nagy tükör volt benn ahogy vetkőzni kezdtél hát a hópihék mind vagyis már nem hópihék hanem vízcseppek a tükröket mind telespriccelték kibújtam a függöny mögül és kiabálok az eladónak kisasszony van valamilyen rongya mire ő hogy minek kellene mire én le kell törölni a tükröt erre ő mi az lespriccelték csak egy kicsit hisz odakinn esik a hó maguknál az üzletben olyan meleg van hogy mind elolvadt akkor elővett a pult alól egy sárga kis flaneldarabot tessék mondja és megkérdi nos felpróbálta mire én nem mondom még próbáljuk majd szólok amikor kész vagyunk majd akkor idekukkantana tanácsot adni a nadrág lehet hogy tényleg szűk kicsit aztán nézem hát te már pizsamában vagy és forgolódsz jobbra-balra még le is ültél kétszer hogy lábközt kipróbáld na milyen kérdem mire te egész jónak tűnik csak a nadrág mintha szűk lenne kicsit meg ez a sok kocka idegesítő olyan idegenszerű naná mondom elvégre import áru és hívom az eladót megtanácskozni épp tele van vevőkkel máris máris feleli de nem jön csak nem jön akkor azt mondod majd én odamegyek hozzá én nem engedlek mit képzelsz ennyi ember előtt mégiscsak kínos te meg azt feleled na és aztán emberek emberek talán nem láttak még pizsamát nekik is van mindegyiknek tíz is mi van abban mondod mi tán nem vagyunk emberek és kimész a fülkéből és az eladót kérdezed hogy áll rendesen ő meg mintha ráöntötték volna nagyon is jól vegye meg nem fogja megbánni ebből a méretből csak másfél garnitúra maradt estére nem lesz nagyon viszik akkor te megkérdezed nekem úgy tűnik a nadrágja kicsit szűk maga hogy találja kisasszony feleli ennek ez a fazonja most ez a divat hosszú és bő felsőrész a nadrág pedig szűk de ha gondolja át lehet alakítani hol lehetne kiengedni mondjuk itt például a kabátján meg fordítva csinálnék egypár hajtást mert a kabátja derékban tényleg bő kicsit a felesége majd megcsinálja magának vagy elviszik egy varrodába és kérdezi tőlem van otthon varrógépe van csak nem valami jó régen lábbal hajtós Singerem volt még az anyámé de mikor a lányom férjhez ment nekiadtam nem sajnálom persze de azért mégis kár érte de hát a lányomnak is kell ugye ahogy nő a kicsi ezt-azt néha muszáj varrni neki varrjon csak a lányom a Singeren mi meg veszünk magunknak másikat teljesen új villany de nehéz rajta dolgozni vagy a gép rossz vagy én nem szoktam meg görbe lesz a varrás mindig elszakítja a cérnát de csak jobb mint varrodába vinni a varrodában sokáig tart meg drága is úgyhogy majd otthon megigazítjuk persze az eladó hogyne azt mondja varrja meg otthon csak egy estébe telik és kész viszont jó lesz évekig elég és téged kérdez no és magának tetszik elmosolyodtál egészen zavarba jöttél szerintem igen rendes pizsama mondod igazán akkor az eladó feléd maga ugye a vasútnál dolgozik összenéztünk honnan jöhetett rá és felteszem a kérdést hogy találta ki érdekelne nagyon egyszerű válaszolja a férje fején ott az egyensapka kalapáccsal és franciakulccsal az én bátyám is vonatokon szolgál fel elővárosi vonalak néha eljön esténként és mindig a munkájáról mesél hol milyen kisiklás történt hol mi érdekes volt irigylem is mindennap valami új itt meg folyton ugyanaz kész unalom szóval megveszik mondja akkor megkérem hogy csomagolja be nekünk a pizsamát én addig megyek fizetek mire ő csak tessék fizetni máris becsomagolom mentem kifizettem a kasszánál sor állt te meg levetted a pizsamát a fülkében és látom már viszed neki a fogason ő csomagolni kezdte szalaggal is átkötötte nem igaz mama nem igaz minden eszembe jutott spárga volt még gondoltam is mint nálunk a munkahelyen nyomtatványokat csomagolunk és átkötjük a csomagokat egész gombolyagokkal és tekercsekkel van belőle mindig soha el nem fogy jófajta spárga amennyi tetszik spárga volt az ott a boltban ott az eladónál ott ott dolgozunk az ütemtervet meghaladva ne aggódjon ugorjon be nézzen be ellenőrizzen csöngessen biciklicsengővel amikor tetszik spárgát nézünk japán költőket olvasunk Nyikolajev Szemjon kívülről tudja őket igen okos ember sokat olvas…

Százwattos lámpa ég, pecsétviasz, kötél, papír szaga érzik. Az ablakon túl rozsdás sínek, apró virágok, eső és a vasúti csomópont hangjai. Szereplők. Főnök Ez-És-Ez – egy ember előléptetési kilátásokkal. Szemjon Nyikolajev – okos kinézetű ember. Fjodor Muromcev – átlagos kinézetű ember. Ők, továbbá a Többi Vasutas egy asztal körül ülnek és teát isznak pereccel. Azok Akik Jöttek az ajtóban állnak. Főnök Ez-És-Ez így szól: Nyikolajev, megjöttek Azok Akik Jöttek, japán klasszikusok verseiből vagy prózájából kívánnak hallani. Sz. Nyikolajev kinyit egy könyvet: egészen véletlenül itt van nálam Jaszunari Kavabata, ezt írja: „Csakugyan ilyen hideg van errefelé? Nagyon be vannak bugyolálva mindannyian. Igen, uram. Már mind télikabátban vagyunk. Különösen esténként fagyos az idő, amikor havazás után kitisztul. Most egész biztos mínusz van. Már mínusz? Hát igen, hideg van. Bármihez nyúljál, minden hideg. Tavaly is nagy hidegek voltak. Mínusz húsz fok alá is lement. És hó sok van? Az átlagos hótakaró hét-nyolc sakuka, de erős havazás idején több, mint egy dze. Most már valószínűleg hullani kezd. Igen, most van a hóesések legfőbb ideje, várjuk. Egyébként nemrég esett le a hó, betakarta a földet, aztán kicsit olvadt, majdnem egy sakukát összeesett. Most talán olvad? Igen, de most kell csak igazán havazásra számítani.” F. Muromcev: furcsa egy történet, Szemjon Danyilovics, furcsa egy elbeszélés. Sz. Nyikolajev: ez nem elbeszélés, Fjodor, ez regényrészlet. Főnök Ez-És-Ez: Nyikolajev, Azok Akik Jöttek szeretnének még. Sz. Nyikolajev: tessék egy, találomra: „A lány ült és dobolt. Láttam a hátát. Úgy tűnt, egészen közel van – a szomszéd szobában. Szívem megdobbant a dob ritmusára. Mennyire élénkíti a dob az asztaltársaságot! – szólt egy negyvenéves nő, aki a táncosnőt figyelte.” F. Muromcev: az ám, gondold csak el! Sz. Nyikolajev: olvasok még, ez egy japán költő verse, Dogen zen költőé. F. Muromcev: zen? Világos, Szemjon Danyilovics, de nem mondta meg a születése és halála dátumát, mondja meg, ha nem titok. Sz. Nyikolajev: bocsánat, mindjárt eszembe jut, tessék: 1200–1253. Főnök Ez-És-Ez: mindössze ötvenhárom év? Sz. Nyikolajev: de micsoda évek! F. Muromcev: milyenek? Sz. Nyikolajev, felállva a hokedliről: „Virágok tavasszal, kakukk nyáron. És ősszel – a hold. Hideg tiszta hó télen.” (Leül.) Ennyi. F. Muromcev: valahogy nem sok, Szemjon Danyilovics, igaz? Kevés. Esetleg van ott még valami, nem lehet, hogy félbeszakadt? Sz. Nyikolajev: nem, ennyi, ez egy ilyen különleges versforma, vannak hosszú versek, poémák, például, vannak rövidebbek, és vannak egészen rövidek, néhány sor, vagy akár csak egy. F. Muromcev: de miért, minek? Sz. Nyikolajev: hát hogy is mondjam – lakonizmus. F. Muromcev: ahá, szóval, ahogy én gondolom, aránylagosan véve: mennek a szerelvények egy szakaszon – mennek vagy nem mennek? Sz. Nyikolajev: mennek hát. F. Muromcev: de ugye azok is különbözőek. Vannak olyan hosszúak, alig bírod a végét kivárni, hogy átmenj a pályatesten, és vannak rövidek (behajlítgatva kezén az ujjait), egy, kettő, három, négy, öt, igen, öt vagon vagy mondjuk vágány – helyes? Akkor ez is lakonizmus? Sz. Nyikolajev: mindent összevéve, igen. F. Muromcev: nohát, ezt tisztáztuk. Hogy is mondja: hideg tiszta hó télen? Sz. Nyikolajev: télen. F. Muromcev: ez már aztán igaz, Cuneo Danyilovics, télen nálunk mindig elég hó van, januárban nem kevesebb kilenc sakukánál, de az évszak végére elolvad két dzere. C. Nyikolajev: kettő, nem kettő, de másfélnyi csakugyan lesz. F. Muromacu: ugyan már, másfél, Cuneo-szan, mikor kettő az mindenütt. C. Nakamura: hogy is mondjam, attól függ, hol, ha töltés mellett a szélfútta oldalon, akkor persze. A mezőn viszont jóval kevesebb, másfél. F. Muromacu: na, másfél, hát másfél, Cuneo-szan, minek vitatkoznánk. C. Nakamura: odanézz, az eső csak nem áll el. F. Muromacu: igen, esőzik, pocsék idő. C. Nakamura: vizes az egész állomás, mindenütt csupa tócsa, mikor fog ez megszáradni. F. Muromacu: ilyen locspocsban jobb, ha ki sem dugod az orrod esernyő nélkül, teljesen átázol. C. Nakamura: tavaly ilyenkor pontosan ilyen idő volt, a házamon beázott a tető, elázott az összes tatami, sehogy se tudtam kiakasztani őket az udvarra száradni. F. Muromacu: ez baj, Cuneo-szan, az ilyen eső senkinek nem válik hasznára, csak zavar. Igaz, azt mondják, a rizsnek nagyon jó, de az embernek, főleg a városinak, az ilyen eső csak kellemetlenséget okoz. C. Nakamura: a szomszédom már egy hete nem kel fel e miatt az eső miatt, beteg, köhög. Az orvos azt mondta, ha még egy darabig ömlik, kórházba kell küldenie, másképp sosem gyógyul meg. F. Muromacu: egy beteg számára nincs rosszabb az esőnél, a levegő párássá válik és a betegség súlyosbodik. C. Nakamura: ma reggel a feleségem mezítláb akart lemenni a boltba, de megkértem, hogy vegyen föl getát, mert egészséget nem vehetsz semmi pénzért, és megbetegedni a legkönnyebb dolog a világon. F. Muromacu: jól mondja, uram, hideg eső ez, cipő nélkül eszünkbe se jusson kimenni, mostanában mind vigyáznunk kell magunkra. C. Nakamura: egy kis szaké nem ártana nekünk, mit gondolsz? F. Muromacu: igen, csak egészen kevéske, egy-két kupica, legalább annyira élénkítené az asztaltársaságot, mint a dob. Főnök Ez-És-Ez: Azok Akik Jöttek bizonyos konténerek sorsa felől érdeklődnek. Sz. Nyikolajev: pontosan melyekéről? Főnök Ez-És-Ez: Sejna Trahtenbergéiről. F. Muromcev: megjöttek, gondban vagyunk, levelezőlapot kell írni, a szabad ég alatt állnak, esik, teljesen átáznak, írni kell neki, itt az űrlap, itt a cím. Szemjon Danyilovics, írja.

Tisztelt Sejna Szolomonovna – olvastam az előszobában állva, mely akkor szinte hatalmasnak látszott, mert még nem voltak ott a konténerek –, tisztelt Sejna Szolomonovna, nekünk, a vasúti postahivatal munkatársainak kötelességünk tudatni önnel, hogy egész városunk felett, valamint a környező vidékeken tartós kora őszi eső figyelhető meg. Minden nyirkos, a földutak eláztak, a falevelek átnedvesedtek és megsárgultak, a mozdonyok, vagonok, hajtányok kerekei pedig alaposan berozsdásodtak. Ilyen napokon mindenkinek nehéz, főleg nekünk, a vasút alkalmazottainak. Mégis úgy határoztunk, hogy nem zökkenünk ki a jól bevált munkatempóból, tervünket teljesítjük, igyekszünk szigorúan tartani magunkat a megszokott ütemezéshez. És az eredmények kézzelfoghatóak: annak ellenére, hogy állomásunkon néhány tócsa mélysége a két-három sakukát is elérte, az utóbbi időben nem kevesebb levelet és csomagot továbbítottunk, mint az elmúlt év azonos időszakában. Végezetül sietünk tudatni önnel, hogy az állomásra két konténer érkezett az ön nevére, és kérjük, hivatalunk udvaráról történő elszállításukról sürgősen intézkedni szíveskedjék. Tisztelettel. Miért mondtad ezt el nekem, nem szeretném azt hinni, hogy képes vagy elolvasni mások leveleit, elszomorítottál, mondd meg az igazat, lehet, hogy kitaláltad ezt az esetet, hiszen tudom – szeretsz mindenféle történeteket költeni, ha veled beszélgetek, én is sok mindent kitalálok. Ott, a kórházban, Zauze irtóra nevetett rajtunk, hogy ilyen fantaszták vagyunk. Beteg ez és ez, nevetett, őszintén szólva nem találkoztam magánál egészségesebb emberrel, csak egy baja van: maga hihetetlen fantaszta. És akkor azt feleltük neki: ebben az esetben nem tartóztathat minket ilyen sokáig, követeljük, hogy haladéktalanul írjon ki a vezetése alatt álló itt-ből. Erre nyomban elkomolyodott és megkérdezte: na jó, tegyük fel, holnap kiírom, de mit szándékszik tenni, mit fog csinálni, dolgozni megy, vagy vissza az iskolába? Ó nem, elutazunk, ki a városból, mert hiszen van egy nyaralónk, pontosabban nem is annyira nekünk, inkább a szüleinknek, ott hihetetlenül csodálatos, óra húsz, várakozás a szélre, homok és hanga, folyó és csónak, tavasz és nyár, olvasás a fűben, könnyű reggeli, kugli és fülsiketítően sok madár. Azután – az ősz, az egész telep könnyű párában, de ne gondolja, nem köd az és nem füst, hanem gyönyörű lebegő pókháló. Reggel harmatcseppek a kertben feledett könyv lapjain, séta az állomásra petróleumért. De becsületszavunkat adjuk, doktor úr, hogy nem fogunk sört inni a zöld bódéban a tónál, ahol a gát van. Nem, doktor, mi nem szeretjük a sört. Tudja, magára is gondoltunk, néhány napra esetleg maga is odautazhatna. Megbeszéljük a papával, és biztos megengedi. A hétórással érkezik majd, mi pedig egy különleges oldalkocsis biciklivel fogjuk várni. Tudja, egy régi bicikli, az oldalán meg egy kis motor oldalkocsija. De valószínűleg nem lesz oldalkocsi: még nem tudjuk, hogyan szerezzünk ilyen oldalkocsit. De a bicikli megvan. A pajtában áll, található ott egy petróleumos hordó is meg két üres, néha beléjük kiabálunk. Vannak deszkák is, vannak különböző kerti felszerelések és a nagymamafotel, vagyis nem, bocsánat, nem így kell, apa mindig kérte, hogy másképp mondjuk: a nagymama fotelje. Így tiszteletteljesebb, magyarázta. Egyszer pontosan ebben a fotelban ült, és mi mellette a fűben, és különböző könyveket olvastunk, igen, doktor, hiszen ismeri az esetet, nehezünkre esik sokáig olvasni ugyanazt a könyvet, először egy oldalt olvasunk az egyik könyvből, aztán egyet a másikból. Majd jöhet egy harmadik és abból is olvasunk egy oldalt, később aztán újra vissza lehet térni az első könyvhöz. Így könnyebb, kevésbé fáradsz el. Szóval ültünk a fűben különböző könyvekkel, és az egyik ilyen könyvben írtak valamit, először egyáltalán nem értettük, miről szól, mert elég régi könyv volt, ma senki nem ír ilyen nyelven, és azt mondtuk: papa, magyarázd meg nekünk, légy szíves, nem értjük, ami ide van írva. És akkor apa felnézett az újságból és megkérdezte: na, mi az ott nálad, már megint miféle zöldség? És ekkor felolvastuk: Kikönyörgé az Istentől fényes Oroszhont az sátán, hogy beveresítse mártíroknak vérivel. Bizony jót gondolál ki te ördög, és nékünk kedves az – Krisztusért, a mi világosságunkért szenvedni. Valami miatt megjegyeztük ezeket a szavakat, különben rossz az emlékezetünk, tudja, de ha valami megtetszik, azt rögtön megjegyezzük. De apának nem tetszett. Felpattant a fotelból, kirántotta kezünkből azt a könyvet és így kiáltott: honnan vetted, honnan van, hogy az ördög vinne el, micsoda hülye zagyvalék! Mi meg azt feleltük: tegnap átmentünk a túlsó partra, ott lakik a tanítónk, és érdeklődött, mit csinálunk és mit olvasunk. Mondtuk, hogy adtál nekünk pár kötetet egy ilyen és ilyen kortárs klasszikustól. A tanító elnevette magát és a folyóhoz szaladt. Később visszajött, és nagy, szeplős füleiről csöpögött a víz. Pável Petrovics így szólt: kedves kolléga, milyen nagyszerű, hogy a név, melyet alig egy perce ejtett ki, szertefoszlott, szétszóródott a levegőben, akár az út pora, és e hangokat nem hallja meg az, akit Küldőnek nevezünk, milyen jó, kedves kolléga, nemde?, másként mi lenne ezzel a kiváló öregúrral, nyilván leesne a kerékpárjáról tomboló mérgében, és aztán kő kövön nem maradna tisztelt falvainkban, mellesleg, nem is tenné rosszul, mert épp ideje. Ami pedig a nedves füleimet illeti, melyeket oly figyelmesen tanulmányoz, attól vizesek, hogy megmostam az ön előtt látható víztárolóban, megtisztítandó őket az említett név gyalázatától, s hogy a közelgő nemlétet hófehér lélekkel, testtel, szándékokkal, nyelvvel és füllel fogadhassam. Fiatal barátom, tanítványom és társam – mondta nekünk a tanító –, a népi bölcsesség keserű kútjaiban vagy mézes szavakban és szónoklatokban, kitaszítottak hamvaiban és beavatottak félelmében, koldustarisznyákban és júdásezüstökben, el-mozdulásban és fölötte-állásban, megtévesztettek hazugságában és megrágalmazottak igazságában, háborúban és békében, illatokban és illúziókban, stádiumokban és stúdiókban, szégyenben és szenvedésben, fényben és sötétben, gyűlöletben és szánalomban, az életben és azon kívül, mindezekben és egyebekben annak rendje-módja szerint ki kell igazodni, ebben van valami, lehet, hogy nem sok, de van. Itt és ott, emitt-amott valami történt, nem mondhatjuk meg teljes bizonyossággal, hogy pontosan mi, ugyanis még nem tudjuk sem lényegét, sem nevét a jelenségnek, ám, kedves tanítványom és társam, ha majd mindezt tisztázzuk és együtt megvitatjuk, tisztázzuk az okot és meghatározzuk a következményt, akkor eljön a mi időnk, az idő, hogy kimondjunk valamely szót – és kimondjuk. S ha megtörténnék, hogy először maga igazodik ki ebben az egészben, azonnal értesítsen, a címet tudja: a folyó felett állva naplementekor, amikor a kígyótól megmartak meghalnak, biciklicsengővel csengetni, vagy inkább falusi kaszát pengetni és úgy mondogatni: vetés zsendül, kasza pendül, készül a kéve, vagy: kisze-kusza lábak, ugyan merre járnak, és így tovább, amíg napbarnított Pável tanár úr meg nem hallja, és szökdécselve nem jön ki a házból, nem oldozza el csónakját, nem ugrik belé, nem fogja kezébe maga készítette evezőit, nem evez át a Léthén, nem száll ki a te partodon, nem ölel át, nem csókol meg, nem szól hozzád jóságos, talányos szavakkal, nem kapja meg, nem, nem olvassa el az elküldött levelet, mert ő, a tanítótok, nincs az élők sorában, micsoda baj, micsoda balszerencse, nincs az élők sorában, de ti – ti éljetek, míg meg nem haltok, elő a sört a hordókból, gyerekeket a babakocsikba, lélegezzétek be a fenyvesek levegőjét, szaladgáljatok a mezőkön és kössetek csokrokat – ó, virágok!, milyen kedvesek vagytok nekem, milyen kedvesek. E világból távozóban egy csokor pitypangot vágytam volna látni, de nem adatott meg. Mit hoztak az én házamba, utolsó órámban, mit hoztak? Selymet és kreppet hoztak, utálatos kétsoros zakóba öltöztettek, elvették a nyári kalapom, amit többszörösen átlyuggatott az ellenőr jegykezelője, valami nadrágot adtak rám, egy vacakot – ne vitatkozzatok –, egy vacak nadrágot ötven verejtékes rubelért, soha nem hordtam ilyet, förtelmes, rám tapad, a testem nem kap levegőt, nem tudok aludni, és a nyakkendő, ó!, a nyakamba akasztottak egy pöttyös nyakkendőt, azonnal vegyétek le, nyissátok ki és legalább a nyakkendőt vegyétek le, én nem vagyok afféle irodai patkány, én soha – értsétek már meg, nemhogy a tiéteket –, soha semmilyen nyakkendőt föl nem vettem. Oktalan, oktalan nyomorultak, akik éltek tovább, ti sápkórosak, halottabbak, mint magam, tudom én, összeadtátok a temetésrevalót és ezt a bohócruhát vettétek rajta, de hogy merészeltetek mellényt adni rám és vasalt sarkú bőr félcipőt, amilyet sohasem viseltem, míg éltem, ó, ti nem tudtátok, úgy gondoltátok, én is ötszáz verejtékes rubelt keresek havonta és ugyanazokat az ocsmány göncöket veszem, mint ti. Nem, senkiháziak, amíg éltem, nem sikerült bemocskolnotok, halálomban mégannnyira sem fog sikerülni. Nem, nem vagyok a tiétek, sohasem kerestem többet nyolcvannál, de az más volt, nem a tiétek, az széltolónak való tiszta pénz volt, nem sározta be az utálatos dogmáitok és teóriáitok hazugsága, inkább verjetek meg így holtan, de vegyétek ezt le rólam, adjátok vissza a konsztriktorkezelővel átlyuggatott kalapomat, adjatok vissza mindent, amit elkoboztatok, a halott holmijai őt illetik, adjátok az ingemet, a római szandálomat (a birodalmi vízvezeték-építések korának stílusában), majd kopaszodó fejem alá rakom őket, mert akkor is, csak azért is – a nemlét völgyeiben is – mezítláb fogok járni, és a nadrág, a toldott-foldott nadrágom – nincs jogotok, melegem van a szaros gönceitekben, vigyétek a bizományiba ezt a szemetet, osszátok szét a pénzt azoknak, akik adták, egy kopejkát sem akarok tőletek, nem, nem akarok, és ne kötözzetek rám nyakkendőt, vagy férgek rágta pofátokba köpöm mérges, maró nyálamat, hagyjátok békén Pável Petrovics földrajztanárt! Igen, kiabálok és kiabálni fogok álmatlan-örökkön, a nagy tanító, Saul nagyszerű halhatatlanságáért kiáltok, akarom: lássatok őrjöngően-undorítónak, berontok majd álmaitokba és nappalaitokba, ahogy egy csirkefogó az osztályba óra közepén, berontok véres nyelvvel, és kérlelhetetlen leszek, kiáltani fogok hozzátok megközelíthetetlen és gyönyörűséges szegénységemért, és ne próbáljatok ajándékokkal lekenyerezni, nem kellenek a bűzhödt rongyaitok és gennyes rubeleitek, és állítsátok le a zenét, vagy mindőtöket az őrületbe kerget a legbecsületesebb halott kiáltása. Halljátok parancsomat, jajszavamat: pitypangokat adjatok és hozzátok ide a ruháimat! És pokolba ezzel a szipogós temetési zenével, rúgjátok fenékbe a beszeszelt zenészeket! Utálatos népség, bűzös pincebogarak! Fogjátok be a gyászmisékért lelkesedők pofáját, el a testemtől, vagy felkelek és magam zavarom el mindet a gyalázatos iskolai pálcával, én, Pável Petrovics, földrajztanár, a kartongömb legkiválóbb forgatója elmegyek tőletek, hogy eljöjjek, eresszetek!

Így beszélt Pável tanár úr, a Léthe partján állva. Megmosott füléről csöpögött a folyó vize, maga a folyó pedig lassan folydogált mellette és mellettünk valamennyi halával, ladikjával, kiöregedett vitorlásával, a benne tükröződő felhőkkel, láthatatlan és eljövendő vízbe fúltakkal, békatojással, békalencsével, fáradhatatlan molnárkákkal, szakadt hálódarabokkal, elvesztett homokszemekkel és arany karkötőkkel, üres konzervdobozokkal és súlyos monomah-sapkákkal, olajfoltokkal, révészek alig felismerhető arcaival, a viszály almáival és a bánat körtéivel és szelepgumik apróra vágott darabkáival, amelyek hiányában nem lehet kerékpározni, mert nem tudod felpumpálni a gumibelsőt, ha nem szerelsz ilyen kis gumicsövet a szelepre, és akkor mindennek vége, mert ha a kerékpárt nem lehet használni, az olyan, mintha nem is létezne, szinte eltűnik, és kerékpár nélkül mihez kezdesz a telepen: nem mehetsz petróleumért, nem karikázhatsz le a tóra és vissza, nem fogadhatod az állomáson doktor Zauzét, aki a hétórás elektricskával érkezett – a peronon áll, körbepillant, néz mindenfelé, de te nem vagy sehol, bár megbeszéltétek, hogy okvetlenül kimész elé, és ő ott áll, vár, de te csak nem jössz, mert nem találsz egy rendes gumit, de a doktor nem tudja ezt, egyébként már homályosan sejti: biztos nem stimmel valami beteg ez és ez kerékpárjával, gondolja magában, nagyon valószínű, hogy a szelepgumi, mindennapos történet, kész csapás ezekkel a gumikkal, kár, hogy nem jutott eszembe, hogy vegyek a városban két-három métert, egész nyárra elég lett volna – elmélkedik a doktor. Bocsáss meg, kérlek, de mit mondott Pável Petrovics, ahogy átadta nekünk a könyvet, amelyik annyira nem tetszett apának? Semmit, a tanító nem mondott semmit. Pedig szerintem azt mondta: egy könyv. Sőt így: itt egy könyv. Sőt annál is többet: itt van nektek egy könyv, mondta a tanító. És mit mondott apánk a könyvvel kapcsolatban, amikor elmeséltük beszélgetésünket Pávellel? Apa egy árva szót sem hitt el abból, amit mondtunk. Miért, talán bizony hazudtunk? Nem, igazat mondtunk, de hát ismered apánkat, nem hisz senkinek, s amikor ezt egyszer szóvá tettem, azt felelte, az egész világ gazemberekből áll, csupa gazemberből, és ha hinne az embereknek, akkor sohasem lett volna a város vezető ügyésze, legjobb esetben is házfelügyelőként működne, mint Szorokin, vagy falusi üvegesként. És akkor az újságokról kérdeztem apánkat. Mi van az újságokkal? – értetlenkedett apa. Így szóltam: te folyton újságokat olvasol. Igen, olvasok – válaszolta –, újságot olvasok, na és. No és abban talán nem írnak? – kérdeztem. Már miért ne írnának – mondta apa –, megírnak mindent, ami kell, az bele van írva. De ha írnak bele valamit – kérdeztem –, akkor minek elolvasni: hiszen gazemberek írják. És akkor apa megkérdezte: kik a gazemberek? És én feleltem: azok, akik írnak. Apa azt kérdezte: mit írnak? És én feleltem: újságokat. Apa hallgatott és csak nézett rám, én meg őrá, és egy kicsit sajnáltam, mert láttam, mennyire összezavarodott, meg azt is, ahogy nagy, fehér arcán, mint két fekete könnycsepp, mászik lefelé két nagy légy, és még csak el sem tudta hessenteni őket, mivel nagyon összezavarodott. Azután csöndesen azt mondta: takarodj, látni sem akarlak, te ebfajzat, takarodj, amerre akarsz. A dolog a nyaralóban történt. Kigördítettem a biciklit a fészerből, a vázra erősítettem a lepkehálót, felültem és elindultam a kerti úton. A kertben már értek az első almák, és éreztem, láttam, hogy mindegyikben férgek ülnek és szüntelenül rágják gyümölcseinket, vagyis apánk gyümölcseit. És azt gondoltam: eljön az ősz, és a kertben nem lesz mit szüretelni, csak a rohadtja marad. Kerekeztem és a kert csak nem ért véget, mert nem volt még vége, és amikor eljött a vég, megpillantottam magam előtt a kerítést és a kaput, és a kapuban ott állt a mama. Szervusz, mama – kiáltottam –, milyen korán megjöttél ma a munkából! Az ég áldjon meg, miféle munkából – válaszolta –, nem dolgozom, mióta iskolába mentél, lassan tizennégy éve. Ahá, értem már – mondtam –, szóval egész egyszerűen elfelejtettem, valószínűleg túl sokáig száguldoztam a kertben, ennyi éven át, és sok minden kiment a fejemből. Tudod, gyümölcsöskertünk álmaiban, azazhogy almáiban, férgek tanyáznak, ki kell találni valamit, valamilyen ellenszert, különben csupa cefre marad és egyáltalán nem lesz mit enni, még lekvárt sem főzhetsz. Anya a lepkehálómra pillantott és azt kérdezte: mi van veled, megint összevesztél apáddal? Nem akartam elszomorítani és így válaszoltam: kicsit, mama, Fjodor Ioannról beszélgettünk, az első könyvnyomtatóról, elmondtam a véleményemet, hogy ő az az, buki, vegyi, glagol, dobro, jeszi, zsivite, zemlja, izsica és a többi, de apa nem hitte, és azt ajánlotta, biciklizzek, fogjak lepkét, és már megyek is. Viszontlátásra, mama – kiáltottam –, csak úgy biciklizek, kerekezek a mezei sáfránylepkék után, éljen a nyár, a tavasz, a virágok, a gondolat nagysága, a szenvedély hatalma meg a szereteté, jóságé, szépségé! Din-don, bim-bom, kitt-katt, tuk-tuk, szkrip-szkrap. Nem véletlenül soroltam el ezeket a hangokat, ezek a kedvenc hangjaim, a nyaralóhely ösvényein repülő vidám kerékpár hangjai; a telep már apró kis pókok hálójába gabalyodott, habár az idei ősz még messze volt. De a pókoknak mindegy, viszontlátásra, mama, ne búsulj, találkozunk még. Utánam kiáltott: gyere vissza! – és én hátranéztem: anya aggódva állt a kapuban, és elgondoltam, ha visszamegyek, abból nem sül ki semmi jó: anya biztos sírni kezd, leszállít a kerékpár nyergéből, kézen fog, és a kerten át visszatérünk a nyaralóba; anya elkezdene összebékíteni engem és apámat, amihez még jó néhány évre lesz szükség, és az élet, amelyet nálunk és a szomszédos telepeken az úgynevezett idő egységeivel szokás mérni, nyári napokban és téli években, az én életem megáll és csak áll, mint egy összetört kerékpár a pajtában, ahol rengeteg a régi, kifakult újság meg farönk, és rozsdás laposfogók hányódnak. Igen, te nem akartál kibékülni apánkkal. Ezért volt, hogy amikor anya utánad kiáltott: gyere vissza! – nem jöttél vissza, bár egy picikét sajnáltad őt, a mi türelmes anyánkat. Hátrapillantva megláttad hervadtfű-színű nagy szemeit, lassan könnyek gyűltek bennük, és csodálatosan fehér kérgű, furcsa, magas fák tükröződtek, az ösvény, amin mentél, és te is, hosszú sovány kezeddel és vékony nyakaddal, igen, te – megállíthatatlan mozgásban el. Egy kívülálló számára, akit meggyötörtek a hírneves matematikusnak (számos tankönyv, feladatgyűjtemény és példatár összeállítójának), N. Rübkinnek agyrémei, egy képzelőerő és fantázia nélküli ember számára e percekben te ikszipszilon unalmas biciklistának látszottál volna, aki A pontból B pontba tart, hogy megtegyen bizonyos mennyiségű kilométert, majd örökre eltűnjék az út felett lebegő forró porfelhőben. De én, aki beavattattam nemes szándékaidba és törekvéseidbe, tudom, hogy az említett napon, melyet kivételesen napfényes időjárás tett emlékezetessé, te a kerékpáros egy másféle, térben és időben múlhatatlan típusát jelenítetted meg. Meg nem alkuvás a környező valósággal szemben, állhatatosság a képmutatással és álszenteskedéssel vívott harcban, hajlíthatatlan akarat, szilárdság a kitűzött cél elérésében, rendkívüli elvhűség és becsületesség a társakhoz való viszonyban – ezek és sok más csodálatra méltó tulajdonság kiemelt téged a hétköznapi kerékpárosok sorából. Nem csak és nem annyira kerékpáros voltál, mint inkább a Kerékpározó Ember, kerékpárvezető polgár. Igazán, kicsit kínos nekem, hogy ennyire dicsérsz. Meggyőződésem, hogy egyáltalán nem érdemlek ilyen szép szavakat. Sőt úgy látom, helytelenül cselekedtem az említett napon, bizonyára vissza kellett volna fordulnom anyám hívására és megnyugtatnom, de én csak bicikliztem és bicikliztem a lepkehálómmal, és mindegy volt, hogyan és hová megyek, egyszerűen jólesett kerekezni, és ahogy az általában történik velem, ha senki nem zavar a gondolkodásban, csak úgy gondolkodtam – mindenről, amit láttam.

Emlékszem, felfigyeltem valakinek a nyaralójára, és azt gondoltam magamban: itt egy nyaraló, kétszintes, itt valaki él, valamilyen család. A család egyik része egész héten itt lakik, a másik csak szombaton és vasárnap. Később megpillantottam egy kis kétkerekű taligát, az erdőszélen állt, a szénakazal mellett, és azt mondtam magamban: itt ez a taliga, mindenféle dolgot lehet szállítani rajta, úgymint földet, sódert, bőröndöket, Sacco és Vanzetti gyártmányú ceruzákat, vadmézet, mangófák termését, hegymászóbotokat, elefántcsont tárgyakat, zsindelyt, összes műveket, nyúlketreceket, választási és szemetesurnákat, pehelypárnákat és ellenkezőleg – ágyúgolyókat, lopott mosdókagylókat, rangtáblázatokat vagy egy manufaktúrát a párizsi kommün idejéből. De mindjárt visszajön valaki és szénát fog szállítani a taligán, nagyon kényelmes taliga. Megláttam egy kislányt, egy kutyát vezetett kötélen – közönséges, egyszerű kutyát –, az állomás felé mentek. Tudtam, a kislány most a tóra megy, fürdik majd és megfürdeti az egyszerű kutyáját, azután elmúlik valahány év, a kislány felnőtt lesz és felnőtt életet kezd élni: férjhez megy majd, komoly könyveket olvas, siet és elkésik a munkából, bútort vásárol, órákig beszél telefonon, harisnyát mos, főz magára és másokra, vendégségbe jár és becsíp a bortól, irigyli a szomszédokat és a madarakat, figyeli az időjárás-jelentést, port törölget, kopejkákat számol, gyereket vár, fogorvoshoz jár, cipőket ad be a suszterhoz, tetszik a férfiaknak, az ablakból nézi az elhaladó autókat, koncertekre és múzeumokba jár, nevet, amikor egyáltalán nincs nevethetnékje, pirul, amikor elfogja a szégyen, sír, ha sírhatnékja van, fájdalomtól kiált, a kedvese érintésétől nyög, lassan őszül, festeti a szempilláját és a haját, kezet mos ebéd előtt és lábat – lefekvés előtt, bírságot fizet, aláírja az átutalt összeg átvételét, újságokat lapozgat, utcákon régi ismerősökkel fut össze, gyűléseken szólal fel, rokonokat temet, zörög az edénnyel a konyhában, kipróbálja a cigarettázást, filmek tartalmát meséli, szemtelenkedik a vezetőséggel, panaszkodik, hogy már megint a migrén, kimegy a zöldbe és gombát szed, megcsalja a férjét, üzletekbe szaladgál, tűzijátékot néz, szereti Chopint, zöldségeket beszél, fél, hogy elhízik, külföldi útról álmodozik, öngyilkosságra gondol, szidja az elromlott lifteket, gyűjt a nehéz időkre, románcokat énekel, gyereket vár, régi fényképeket őrizget, előrelép a ranglétrán, visít a borzalomtól, elítélően csóválja a fejét, zsémbel az örökös esők miatt, visszasírja, ami elveszett, hallgatja a legfrissebb híreket a rádióban, taxit fog, délre utazik, gyerekeket nevel, órákig áll a sorban, menthetetlenül öregedik, divatosan öltözködik, szidja a kormányzatot, gépiesen él, valeriánát iszik, átkozza a férjét, fogyókúrázik, elmegy és visszatér, a száját rúzsozza, semmi többet nem akar, meglátogatja a szüleit, úgy gondolja, hogy mindennek vége, és hogy a bársony (posztóbatisztselyemkartonszattyán) nagyon praktikus, betegállományba megy, barátnőknek és rokonoknak hazudik, a világon mindenről megfeledkezik, kölcsönkér, él majd, ahogy mindenki él, és visszagondol a nyaralóra, a tóra és az egyszerű kiskutyára. Megláttam egy villám perzselte fenyőt: sárga tűlevelek. Elképzeltem a júliusi viharos éjszakát. Eleinte csöndes és fülledt volt az idő a telepen, mindenki nyitott ablaknál aludt. Később titkon előtűnt egy felhő, eltakarta a csillagokat és szelet hozott. Nekilódult a szél – a telepen mindenfelé ajtók, ablakok csapódtak, betört üvegek csörrentek. Azután a teljes sötétségben dobolni kezdett az eső: eláztatta a tetőket, kerteket, a kertekben hagyott kempingágyakat, matracokat, függőágyakat, lepedőket, gyermekjátékokat, ábécéskönyveket – és minden egyebet. A nyaralókban felébredtek. Villanyt gyújtottak, de nyomban el is oltották, járkáltak a szobákban, kinézegettek az ablakon és azt mondogatták egymásnak: ez aztán a vihar, most aztán szakad. Villámok csapkodtak, az almák épp értek és a fűbe hulltak. Egy villám egészen közel csapott be, senki nem tudta, pontosan hol, ám abban egyetértettek, hogy valahol épp itt a telepen, és akiknél a háztetőn nem volt villámhárító, megfogadták, hogy másnap rögtön felszerelnek egyet. Ám a villám a fenyőt érte, amely az erdő szélén állt, de nem égette meg, csak megperzselte, közben megvilágította az egész erdőt, a telepet, az állomást, a vasúti elágazás körzetét. A villám elvakította az arra jövő vonatokat, ezüstbe vonta a síneket, fehérre festette a talpfákat. És azután – ó, tudom –, azután megláttad a házat, ahol az a nő lakott, és a kerítésnél hagytad a kerékpárt és bekopogtál a kapun: kopp-kopp, édes, kopp-kopp, én jöttem meg, a te félénk, a te gyengéd kedvesed, nyisd ki és engedj be, nyisd ki és engedj, nem kérek semmit tőled, csak rád pillantok és elmegyek, ne űzz el, csak ne űzz el, édes, felőled gondolkodom, sírok és imádkozom érted.

Nem-nem, semmit nem mondok neked, nincs jogod a személyes ügyeimről faggatni, neked semmi közöd sem lehet ahhoz a nőhöz, ne erőszakoskodj, te bolond vagy, beteg vagy, nem akarok tudni rólad, telefonálok doktor Zauzénak, hogy vigyen be téged újra oda, mert torkig vagyok veled és utállak, ki vagy te, mit jössz itt nekem a kérdezősködéseddel, hagyd abba, jobb, ha abbahagyod, vagy olyat teszek veled, valami nagyon csúnyát. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, ki vagyok, ha engem őrültnek nevezel, akkor te magad pontosan ugyanolyan őrült vagy, mert én – te magad vagyok, de te még mindig nem akarod megérteni ezt, és ha telefonálsz doktor Zauzénak, bevisznek oda velem együtt, és nem láthatod majd azt a nőt két vagy három hónapig, aztán mikor kieresztenek minket, elmegyek ahhoz a nőhöz és elmondom rólad a teljes igazságot, megmondom neki, hogy egyáltalán nem ennyi és ennyi éves vagy, ahogy állítod, hanem csak ennyi és ennyi, és hogy nem jószántadból jársz a bolondok iskolájába, hanem mert a rendes iskolába nem vettek fel, beteg vagy, akárcsak én, rettentően beteg, majdnem idióta, nem tudsz megtanulni egyetlen verset sem, megmondom, hogy tüstént hagyjon el téged, hadd állj csak ott örökre egyedül a sötét elővárosi peronon, igen, a havas éjszakában, amikor az összes lámpát betörték és az utolsó elektricska is elment, és megmondom neki: az az ember, aki tetszeni akar magának, nem méltó magához, maga nem lehet vele, mivel ő soha nem lehet magával mint nővel, becsapja magát, ez egy őrült takonypóc, gyenge kisegítő iskolai tanuló, semmit nem képes megtanulni kívülről, és maga, egy harmincéves komoly nő, magának el kell felejtenie, ott kell hagynia őt a behavazott peronon az éjszakában és inkább engem választania, egy igazi embert, a felnőtt férfit, aki becsületes és egészséges, mert én nagyon szeretném, és gond nélkül megtanulok kívülről bármilyen költeményt és megoldok bármilyen feladatot az életben. Hazudsz, ez aljasság, nem fogsz így beszélni vele, mert csöppet sem különbözöl tőlem, épp olyan vagy, épp olyan lusta és tehetségtelen, és egy osztályba jársz velem, egyszerűen elhatároztad, hogy megszabadulsz tőlem, mert szereted azt a nőt, és én zavarlak, de ez nem fog sikerülni: én magam megyek el hozzá és elmondom a teljes igazságot – magamról meg rólad, bevallom neki, hogy szeretem, szeretnék mindig, egész életemben vele lenni, még soha, egyszer sem próbáltam együtt lenni semmilyen nővel, de biztos, hogy számára, igen, persze, e nő számára ennek nincs jelentősége, hiszen ő olyan szép, olyan okos – nem, nincs jelentősége!, és ha nem is tudnék majd együtt lenni vele mint nővel, ő megbocsátja, hisz ez nem szükséges, nem kötelező, rólad pedig azt mondom majd neki: hamarosan megjelenik magánál egy hozzám kissé hasonló ember, bekopog az ajtón: kopp-kopp, azt kéri majd, hogy hagyjon ott egyedül a behavazott peronon, mert beteg vagyok, de kérem, kérem, mondom én, ne higgyen neki, semmit ne higgyen el, ő maga akarna magával lenni, de ehhez nincs semmi joga, mert sokkal rosszabb nálam, ezt rögtön megérti majd, amint megjelenik és beszélni kezd, hát ne higyjen neki, ne higyjen, azzal összefüggésben, hogy ő a világon sincs, nem létezik, nincs számára hely, nem van, nincs, nincs, édes, csak én, egyedül én jöttem hozzád, a nyugodt és derűs, jó és tiszta, így szólok majd hozzá, te pedig, te, aki nincs, jegyezd meg: neked nem fog sikerülni – szereted azt a nőt, de nem ismered, nem tudod, hol lakik, nem tudod a nevét, hát hogy mész el hozzá, te esztelen bolond, te senki, egy kisegítő iskola szerencsétlen tanulója! Igen, szeretem, biztosan szeretem azt a nőt, de tévedésben vagy, meggyőződésed, hogy nem tudom, ki ő, meg hogy hol lakik – de tudom! felfogtad végre?, mindent tudok róla, még a nevét is. Nem tudhatod, az nem lehet, hogy tudod a nevét, ezt a nevet csak én tudom – egyedül az egész világon. Elszámítottad magad: Véta, Vétának hívják, szeretek egy nőt, akinek a neve Véta Akatova.

Amikor nyaralóinkat belepi a félhomály, és az égi markológép vödre a föld felett megbillenve kiönti harmatát az elragadó Léthe partjaira, kilépek apám házából és halkan elindulok a kertben – halkan, nehogy felébresszelek, te különös ember, aki itt élsz a közelemben. Régi nyomaimban lopakodom, füvön és homokon, igyekszem, hogy rá ne lépjek a lángoló szentjánosbogarakra meg az alvó szimpetrum szitakötőkre. Lemegyek a folyóhoz, és a tükörképem rám mosolyog, amikor apám csónakját eloldozom az érdes törzsű fehér fűztől. Az evezővillákat megnedvesítem a folyóból merített sűrű, sötét vízzel, és utam a második kanyarulaton túlra visz, a gyors röptű madár, a Magányos Kecskefejő Vidékére. Utam se kicsi, se nagy, egy halvány varrótű járásához hasonlítanám, ahogy összevarr egy széltől darabokra tépett felhőt. Íme úszom, kísértethajók hullámain ringatózva, íme elhagyom az első kanyarulatot és a másodikat, és az evezőt letéve a partra tekintek: susogó nádszálakkal, vidám kacsahápogással úszik felém. Jó éjszakát, Magányos Kecskefejő Partja, én vagyok, a kisegítő iskola vakációzó tanulója, ez-és-ez, engedd meg nekem, engedd meg, hogy csodás nádiposzátáidra hagyjam apám csónakját, bocsáss át ösvényeiden, szeretnék meglátogatni egy Véta nevű nőt. Felkapaszkodom a magas, dombos parton és a magas, sűrű léckerítés felé tartok, amely mögött felsejlik a ház, sarkain vidám fatornyocskákkal, de csak sejteni lehet, igazából ilyen sötét éjszaka az akácfák tömött szövevényén át meg a többi magas cserje és fa közt nem tudod kivenni tisztán sem a házat, sem a tornyocskákat. Csak az emeleten, a manzárdszobában ég fényesen és világít felém zölden, ahogy közeledem, Véta Arkagyevna lámpája, az én rejtélyes Vétámé. Ismerek egy helyet, ahol könnyen át lehet mászni a kerítésen: átmászom és hallom, ahogy a park magas füvében szalad felém az ő egyszerű kutyája. Előveszek a zsebemből egy letört cukordarabot és a kutyának adom – olyan lompos, sárga, farkát csóválja és nevet, tudja, mennyire szeretem az én Vétámat, és soha meg nem harapna. És íme egészen a házhoz érek. Nagyon nagy nyaraló ez, sok szoba van benne, Véta apja építette, természetbúvár, világhíres öreg tudós, aki fiatal korában megkísérelte bebizonyítani, hogy az úgynevezett gubacsok – duzzanatok a növények különböző részein – nem egyebek, mint rovarok kártékony lárváinak élőhelyei, s hogy a gubacsokat főképpen olyan különféle darazsak, szúnyogok és ormányosbogarak csípései idézik elő, amelyek e növényekbe rakják petéiket. De alig volt, aki hitt Akatov akadémikusnak, és egyszer valami emberek jöttek a házába, behavazott kabátban, és az akadémikust elvitték valahová hosszú időre, és valahol ott, nem tudni, hol, az arcát verték meg a hasát, hogy Akatov többé soha ne merje hangoztatni ezt a badarságot. De amikor elengedték, kiderült, hogy már sok év elmúlt és ő megöregedett, és lassan már rosszul látott és hallott, viszont a duzzanatok a növények különböző részein megmaradtak, és mindezen évek alatt, amint a behavazott kabátos emberek meggyőződtek róla, a duzzanatokban tényleg kártékony lárvák éltek, ezért aztán ők, a lárvák, azaz nem, az emberek, de lehet, hogy ezek és azok is együtt, úgy határoztak, elengedik az akadémikust, továbbá ösztönző jutalmat adnak neki, hogy nyaralót építsen magának, és nyugodtan, akadályok nélkül tanulmányozza a gubacsokat. Akatov így is tett: nyaralót épített, virágokat ültetett a telken, szerzett egy kutyát, méheket tenyésztett és a gubacsokat tanulmányozza. És most, a Magányos Kecskefejő Vidékére érkezésem éjszakáján az akadémikus elrejtőzött a villa egyik hálószobájában és alszik, nem tudja, hogy megjöttem, és a lánya, Véta ablaka alatt állok és így suttogok neki: Véta, Véta, Véta, én vagyok, ez és ez a kisegítő iskolai tanuló, válaszolj, szeretlek.

Fordította: Haffner Rita

Folyt. köv.

Illusztráció: ~Bolondok iskolája

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/1) →