Leonyid Nyikolajevics Andrejev: Rekviem
H. Végh Katalin
„De ki vagyok én?”
(Szubjektív ajánlás Leonyid Nyikolajevics Andrejev Rekviem c. egyfelvonásos drámájához)
Leonyid Nyikolajevics Andrejev (1871-1919) az orosz századforduló meghatározó egyénisége, akinek az újrafelfedezése orosz talajon már végbement, de magyarországi recepciója még sokban adós ennek a nagyszerű próza- és drámaírónak. Elbeszéléskötete már olvasható magyarul, de drámakötete ez idáig nem jelent meg.
Jómagam egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg emblematikus drámájával, Az ember élete c. művével, s miután elkezdtem kutatni drámai hagyatékát, két dolog döbbentett meg. Az első, amire felfigyeltem, hogy a több, mint húsz drámai alkotása közül szinte mindegyik önálló drámapoétikával rendelkezik, szinte mindegyik drámai alkotása tudatos kísérlet a drámai formanyelv eszköztárával. Drámateoretikus írásában, a Levelek a színházról I-II. c. tanulmányában olyan értő elemzését adja a Művész Színház egyes korszakainak, köztük Csehov darabjainak is, amelyben jóval megelőzi korát: arra mutat rá, hogy a drámai szövegek jelentésének felépítésében nemcsak a verbális sík vesz részt a jelentésképződésben, hanem minden jelként funkcionál, ami a színházi szemiózis terébe bekerül: a tárgyak, az emberek, a zajok, a zene, a terek kialakítása stb.
A másik jelenség, ami mély hatást gyakorolt rám, hogy mennyire aktuálisak ezek a személyiségek, akik a drámáiban megjelennek. Mint minden valódi műalkotás, ezek a szövegek is időtlenek, nincsenek korhoz kötve. Mintha köztünk élnének, mintha a kortársaink lennének ezek az elvetélt művészek, félresiklott egzisztenciák. Tragikus létérzés mozgatja őket, rettenetes az a képlet, amit Andrejev az emberi létezés algebrájaként felfázol nekünk. De ezek a tragikus látásmódú művek épp az ellenkezőjét érik el a befogadóban: kétségbeesetten kutatjuk arra a választ, vajon tényleg így van ez? Nincs egyetlen érték sem ebben az Istentől elhagyott világban, amelyet ezután a kierkegaard-i mélységű negáció után fel tudnánk mutatni, mint egyetlen kapaszkodót?
A Rekviem figurái is a lét alagsorában mozognak. De azzal, hogy képesek művészi produktumot – egy színházi előadást – létrehozni, ebben az alkotási folyamatban legyőzik a halált. A művészi létezés magasabb rendű, mint a hétköznapi, monoton, emberi vegetálás.
Csak nosztalgiával vegyes irigységgel tudok visszagondolni erre a korra, ahol ilyen művészek éltek és így gondolkodtak az emberi létezésről…
Andrejev világának újrafelfedezésére hív ez a dráma. Elsüllyedt Atlantisz birodalma ez, amelyben hozzánk hasonló, velünk rokon lelkek bolyonganak, ébresztésre várva. Érdemes dialógusba lépni velük, hiszen őket elemezve magunkat fogjuk nem” tükör által, homályosan,” hanem talán kissé élesebben és világosabban látni.
Hermeneutikai értelemben bármely szöveg nyelvben megnyilvánuló világmagyarázat, vagyis a szövegjelentés filozófiai aspektusból is értelmezhető. Irodalmi és filozófiai szöveg genetikai értelemben rokonságban vannak egymással: mindkettő a „bizonyítva kifejtés” elve alapján szerveződik: mindkettő ismeretszerzés, az irodalmi szöveg is a „felismerés” katartikus örömének színterévé válhat. Az irodalmi műfajmeghatározások között számos olyat találunk, amely tudatosan kapcsolja össze egymással az irodalom és a filozófiai világát. Leonyid Andrejev egyik legutolsó drámai alkotására, a Rekviemre (1916) különösen illik ez a fajta szövegmeghatározás. Andrejev műve parabolisztikus és filozofikus drámai alkotás, egyszerre rendelkezik irodalmi és filozófiai attribútumokkal: nyelvben megnyilvánuló világmagyarázat.
Andrejev minden műve (a dráma és a próza területén egyaránt) tehát egyfajta filozófiai diskurzusként értelmezhető, amelyekben a személyiség teljes analízisére irányuló dosztojevszkiji pszichologizmus folytatódik és egészül ki freudi és jungi tanokat előlegező tudatábrázolással. Ez a lét- és antropológiai értelemben vett emberértelmezés a maeterlincki dráma alapja is, [1] és ez adja Csehov pszichológiai, eseménytelen drámáinak alapvető lényegét is: „ Létezik egy hétköznapi tragikum is, amely sokkal valóságosabb, sokkal mélyebb, és valódi lényünkhöz sokkal közelebb áll, mint a drámai hősök tragikus kalandjai…Itt már nem egyszerűen két ember, vagy két egymással ellentétes vágy elszánt küzdelméről vagy szenvedély és kötelesség örök harcáról van szó. Sokkal inkább azt kell felmutatni, milyen megdöbbentő létezésünk puszta ténye. Sokkal inkább azt kell megszólaltatni, hogy túl az ész és érzelmek párbeszédén, milyen végtelen és emelkedett dialógus zajlik ember és végzete között. „ [2]
A maeterlincki idézet egyben arra is rávilágít, hogy a drámavilág dinamikus mozgatója nem az interperszonális kapcsolatok talaján kibomló konfliktusosság lesz, hanem – ahogy ez szinte minden Andrejev drámában is ugyanígy megfigyelhető – ember és világ áll szemben egymással feloldhatatlan drámai kollízióban. Ennek az újfajta tragikumnak a meglétére utal a néhány évvel ezután a szöveg után keletkező andrejevi gondolatsor is: „…Nem azt mondom, hogy nincsenek már történések – és hogy senki nem cs e l e k sz i k, – hogy megállt a történelem menete. Nem: a cselekedetek naplója még eléggé tele van, még mindig van elegendő gyilkosság és öngyilkosság, … de mindezeknek a drámai értéke lecsökkent. Maga az életünk vált pszichologikusabbá… A látványnak el kell hagynia a színpadot, hogy helyet adjon a láthatatlan emberi léleknek, ama hatalmas gazdagságnak, amely a korlátolt emberi látás számára megközelíthetetlen.”[3]
A pánpsziché dráma meghatározó törekvése – melyet Andrejev a Művész Színház által színre vitt Csehov-darabok analízise alapján fogalmaz meg -, a dráma minden rétegét átlényegítő, egységes psziché megragadása. Andrejev ezen értelmezése már bekapcsolja a drámai irodalmi szöveg világába az abban rejlő potenciális színrevitel lehetőségét is. Az egységes psziché a dráma minden rétegét áthatja, a darab minden rétege jelentéshordozóvá válik: a tárgyi világ is a psziché lenyomatát viseli magán. Ez a konstruáló elv egyrészt a század eleji Gesamtkunstwerk-szemléletből eredeztethető, amely a színházi előadást a különböző művészetek (a szó, a mozgás, a zene, a dekoráció, a jelmezek, a tárgyi világ) szinkretikus egységeként képzeli el, másrészt arra enged következtetni, hogy Andrejev – a prágai szemiotikai iskola képviselőinek kortársaként, azok gondolatait részben megelőlegezve, a drámai művet olyan egészként fogja fel, amely egyenértékű alrendszerekből épül fel. Ezek a rétegek – a nem verbális kifejezőeszközök rétegei – jelentéshordozókként funkcionálnak, és ezek a jelentések a verbális jelentésekkel egyenértékűek, avagy kiegészítik, gyakran “felülírják”[4] a drámai szöveg jelentését. Az irodalmi mű minden egyes alrendszerét ugyanaz a “szemantikai gesztus” (Jan Mukařovsky terminusa) hatja át, azaz a legkisebb egység is az egészre jellemző sajátosságokkal rendelkezik, drámaszöveg struktúráját vizsgálva bármely egységének jelentése ugyanazon dominanciákat tartalmazza és fogja felmutatni.
Harmadrészt jelen vannak a szövegfelépítés filozófiai aspektusában A. Kozlov világlélek-szemléletének alapvető gondolatai is.
A drámai szöveg alapvető jele tehát a drámai szó lesz, – a verbális szöveg, mely monológból, dialógusból és a didaszkáliából (a szerzői utasítások szövegéből) áll. A nem verbális kifejezőeszközök hordozója ezen túl pedig a remarka, amely annak a kontextusnak a jelölőit tartalmazza, amelyekben a drámai szó megnyilvánul, (a szó cselekvéssé válik), azaz jelentéssel töltődik fel. Ez az ez idáig csak semleges közléseket tartalmazó szövegegység a pánpsziché drámában egyenrangú szerepet játszik a másik két szövegtípussal, és a drámában a szerzői szó színterévé válik. A drámai szöveg alapvető jegye ennek a semleges szövegnek a szubjektivizálódása lesz, és meghatározó szerepet játszik benne az intencionális közlésre jellemző emocionalitás és a lírára jellemző költői kép (metafora) szerepeltetése.
A dráma intertextuális értelemben számos rokonságot mutat a spanyol barokk jelentős képviselőjének, Pedro Calderón de la Barca: A világ nagy színháza (El gran teatro del mundo – 1600.) című drámai alkotásával.[5], de ugyanilyen előképnek tekinthető a kortárs Pirandellónak metanyelv drámája is: Hat szerep szerzőt keres. A két mű azonos filozófiai alapgondolatot demonstrál: a teljes illuzórikusság gondolatát: a látszólagos valóságon túl létezik egy másik világ, a képzelet világa, és a két világ között a határok teljesen átjárhatóak és elmosódottak. (Az illúzió-valóság, az élet-álom ellentét természetesen már korábban is jelen van az irodalomban, elég Shakespeare: Vihar című művének Prospero-monológjára gondolnunk, de a barokkban szervezőelemmé válik). Andrejev általam elemzett egy korai drámájának, a Fekete Álarcok-nak is központi gondolata a relativisztikusság érzése, amely egyértelműen a személyiség széthullásából, és a centrumát veszített egyéniség létérzetéből eredeztethető. Mind Calderón, mind pedig Andrejev darabjának alapvető mondandója, hogy létünk illuzórikus, és az illúzió világa sokkal valóságosabb a mi világunknál. A különböző világok egymásra játszatása mindkét világot realitásként kezeli, azaz megkérdőjelezi mindkét realitást, és létrehozza az őket megalkotó művészi valóságot mint egyedül létező realitást. A képzelet és valóság ilyen egymásra játszatása megszünteti a drámában kibomló sors és személyiség egyediségét is: a drámai alakot sematizálja, egyedi tulajdonságaitól megfosztva időtlen sémává transzformálja. A pánpsziché dráma alapvető szabályrendszerének azon eleme, hogy a belső pszichológiai mechanizmusra koncentráljon, háttérbe szorul, de a másik meghatározó elv működik: a darab szereplői pszichologizálódott térben és időben cselekszenek.
A Rekviem tehát szcenikai idejét tekintve az ébrenlét és az álom határán játszódik, metaforikusan a lét és a nemlét határán: a metafora realizálódik, az éjszaka a lét éjszakájává válik. Andrejevnél a két világ nem egymás mellett, párhuzamosan, hanem egymással szorosan összefonódva, szétválaszthatatlan egységben létezik: ilyen értelemben a drámavilág szervezése a szürrealizmus világkonstruáló elvének jegyét viseli magán: a két világot egyszerre láttatja, egyszerre jeleníti meg.[6] Nem tudjuk eldönteni a végső kérdést: élünk-e, létezünk-e, avagy egy álom szereplői vagyunk csupán? A Calderón-darab kérdésfelvetései ismétlődnek, jellegzetes 20. századi újraértelmezésben.
A Rekviem szcenikai ideje és tere egyszerre valóságos és allegorikus: a darab egy pusztaságban játszódik, az éjszaka közepén. Metaforikus értelemben tehát a darab szüzséjének háttere a sötétség-álom–halál hátterében zajlik: metaforikusan a lét és a nemlét határán. A metafora realizálódik, egyszerre láttatja e kettős lét pozíciójából életünket halálnak, a halált pedig valóságos létezésnek. Ez a pozíció mindent megkérdőjelez, a teljes relativisztikusság uralja a darabot.
A megkonstruált színpadi tér “egyike azon nyelveknek, amelyen a mű megszólal”, (Ju. Lotman)[7] és a dráma ezen nyelvére ugyanazok a jegyek jellemzőek, mint a drámavilág szemantikai komplexumának egészére. A színházi szemiológia terminusaival élve pedig a remarkában megjelenő drámai térre való utalások egyszerre ikonikus jelek (hisz a valóság mimetikus utánzásának szándéka szüli őket), másrészt azonban szimbolikus jelek, a szemantikai gesztus szimbolikus jelentéshordozói. Ez az alapvető szemantikai elv, amely a művészi tér megszerkesztésében is megnyilvánul, Andrejev drámájában a disszonancia lesz, és ezt az állapotot az ellentétes értékek egyidejű felmutatása szüli. (Ez a létérzés a kor krízisérzetének rettenetéből, a társadalom nagy mítoszainak (vallás, család, szerelem, személyiség…) széthullásából eredeztethető, ez a “horror vacui” érzése, másrészt abból a törekvésből táplálkozik, amely Andrejev művészi ars poeticájának lényege is: hogy a széthullással szemben egy állandó értéket mutasson fel. Vagyis egy életigenlő és egy élettagadó elv küzd egymással, a drámavilág archetipikus jellemeket szublimáló, jelképes figuráiban kivetülve: a nietzschei életigenlő- és a schopenhaueri élettagadó – elv).
A tér a didaszkáliában kétpólusú: egyrészt egy olyan részre bomlik, amely a sötétség, a sivatag, a némaság tere, szimbolikus értelemben tehát kiüresedett, egzisztenciális térérzet kivetülése, másrészt egy olyan térre, amely a színházat foglalja magában, amely az alkotás tere, és Andrejev értelmezésében az egyetlen tér, amely az autonóm emberi létezés adekvát tereként értelmezhető. (A művész-lét jelentésének vizsgálata szinte valamennyi Andrejev-dráma alapvető, központi kérdése. A művész típusának számos transzformációja születik meg műveiben: a próféta, a zseni, és a bohóc archetipikus figuráinak változataiban, metonimikus korrelációban építve fel ennek a fogalomnak az értelmezését).
A sivatag tere a világ teljes pusztulásának, a színházi tér pedig egy művészet által megteremthető térnek és világnak a jelképe. Vagyis valóság és művészi valóság kiazmatikus cseréje szüli a két, ellentétes értelmű és előjelű andrejevi tér-metaforát.
(A didaszkália fényre és sötétségre utaló meghatározásai egyértelműen olyan térre utalnak, amely a többrétegű tudat projekciója: a tudatos- Én – t helyettesítő tér-metafora a megvilágított színpadi résszel egyenértékű, a tudat ösztönvilágának tere pedig a színpadi tér homályos, megvilágítatlan része. Hasonló, rétegzett tudat – irányította fény – és térszimbolikát mutat a szinte egyidőben megszületett alkotás: Balázs Béla: A Kékszakállú herceg vára c. drámai műve is).
A pusztaságba vetett ember léthelyzete a századelő gyakran visszatérő, meghatározó létérzetének metaforikus képe. Az ember, aki egy ilyen térbe vettetett, önkényesen alakíthatja ki magának ezt a teret, és az elpusztult, kiüresedett világba maga is alkotóként léphet fel: Andrejev a kiüresedett teret tehát a művészet és az alkotás terévé alakítja, azaz a világ centrumába az alkotást és az alkotó művészt állítja.
A megkonstruált világ tér-és időkoordinátái azonban az ábrázolt cselekvés menetére is kihatnak: az időtlen térben a cselekvések mindegyike parabolisztikus jelentéssel ruházódik fel, a cselekvés linearitása is megszűnik, és a képek egymásmellettisége alkotja meg az előrehaladás menetét- a mítoszhoz hasonló struktúrát teremtve újjá az andrejevi drámában.[8]
A darab szüzséje egy egyetlen alkalommal eljátszott és az Álarcos által megrendelt színdarab színrevitelének történetét jeleníti meg. Vagyis a Rekviem olyan metanyelv-dráma, amely analízisének tárgyává a színházi kommunikáció elemeit és azok alapvető funkcióját teszi. A mű a dráma fejlődésének olyan határperiódusa tehát, amelyben a műfajt konstruáló részek szüzsés elemmé válnak. (vö.: L. Pirandello: Hat szerep keres egy szerzőt). Olyan kísérletnek vagyunk tanúi, melyben a színház kanonikus, meghatározó jegyeinek felszámolódása közben születik meg többszintű, több jelentést magában sűrítő és ezzel párhuzamosan újfajta drámaiságot felmutató műalkotás.
Mint ismeretes, a századelő művészetének egyik meghatározó (a romantikától fogva jelenlévő) élménye a művész és befogadó közti távolság tragikus áthidalhatatlansága. A színházi kommunikáció elemei közül a befogadó-néző szerepének teljes ignorációja a didaszkália következő soraiban kap metaforikus megjelenítést: a színházban ugyanis az élő nézőket fabábuk helyettesítik.
A “fabábú-néző”–metafora az andrejevi ember- és létértelmezés expresszív erejű képe. A sivatag-létezés antropológiai értelemben élettelen tárggyá degradálja az embert.(Egyben fanyar, tragikusan groteszk válasz is lehet talán azokra a szimbolista színházmegújító törekvésekre, amelyek emberformáló erőt látnak a színházművészetben, hisznek az esztétikai hatás átlényegítő erejében és a csupán esztétikai katarzis kiváltotta “újjászületésben”).
A művészi kommunikáció andrejevi értelmezésében (a művész-befogadó kapcsolatban) az információ címzettje eltűnik, pontosabban a címzett maga a feladó (művész) lesz. Ez a változás további jelentős módosulásokat eredményez: megváltozik a művészi valóság, a fikció lényege is: a színen nem játék folyik, hanem az élet elevenedik meg, a nézőtér „befogadói” tere pedig a művészi alkotói folyamat színterévé válik.
Ez a kiazmatikus csere, a fikció és a realitás (valóság-látszat-illúzió) határainak “átjárhatósága”, bizonytalansága, egymással való helyettesíthetősége a szüzsé szervezőelve és az andrejevi létérzés alapvető sajátossága.
Andrejev darabjában a szereplők a halál árnyékában cselekszenek: a színen mindennek némának és puszta-sivárnak kell lennie: „mint a sírokban”, a szereplők beszélgetését ajtók csapódásának zaja töri meg.
Ez az egyetemes nagyságú illuzórikusság és viszonylagosság a létezésről felállított meghatározó tétel, amelyet a darab egyetlen tragikus nagyságúvá magasztosuló művész-figurája, az Igazgató fogalmaz meg a darab záró monológjában.
Ugyanilyen illuzórikus, abszurd a színházi kommunikáció minden meghatározó eleme is: a fabábú-nézők, amelyekre, ha fény hull, olyanok, mintha élnének, mosolyognának és nevetgélnének, a díszlet, amely csak egyetlen székből és asztalból áll, és “…a többit a nézők majd odaképzelik“[9], a zene, amely hol tragikusnak, hol vidámnak tűnik, vagy a színen szereplő tárgy, egy cserép virág, amely egyszerre mindent megjelenít: “…Tavasszal egy kertre hasonlít, télen egy temetőre, a királyt pedig a koronájára emlékezteti…”.
Leginkább pedig a darab szereplőinek, a színészeknek a meghatározó jegye ez, akik nem hús-vér emberek, hanem szellemek. Az andrejevi művészi ars poetica lényege leginkább a dráma kérdésfelvetésében keresendő: a talaját és gyökereit veszített, és a lét paramétereit kutató modern ember tragikus és megválaszolatlan kérdése: „De ki vagyok én?” – a dráma kulcsmondatának tekinthető: ezzel válik Andrejev a szürrealizmus poétikájának előlegzőjévé. A pusztaságban létrehozott színházi előadás pedig igei metaforaként értelmezhető: az általános széthullás és bizonytalanság ellenében az emberi alkotó erő, a művészi alkotói folyamat az, amely képes egy másfajta (szilárd és örök érvényű) rendet megteremteni.
Jegyzetek
[1] Maurice Maeterlinck: A hétköznapi tragikum in: Színházi antológia – válogatta és szerkesztette: Jákfalvi Magdolna, Balassi Kiadó,2000.
[2] u.a 31. o.
[3] Leonyid Andrejev: Levelek a színházról – I. levél, 1912. (a szöveget a saját fordításomban közlöm) in: A modern színház születése szerk. Müller Péter Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet 163-184.
[4] Martin Esslin: A dráma vetületei – hogyan hoznak létre jelentést a dráma jelei a színpadon és a filmvásznon, avagy a képernyőn – JATEPress- Szeged 1998.
[5] Calderón e darabját először magyar fordításban a Színház c. folyóirat jelentette meg, Fábri Péter fordításában (Színház 2002. december- melléklet)
[7] Ju.Lotman: A művészi tér problémája Gogol prózájában in: Kultúra, szöveg, narráció Pécs 1994.
[8] A térszerkezetek és a cselekvés összefüggéseihez lásd a magyar kutató, Eisemann György megállapításait, a Móricz -regények térmetaforáinak értelemzéséről: Eisemann György: Barbárok a Móricz-prózában. Ősformák jelen időben Bp. 1995.
[9] Az idézet szó szerint szerepel a Levelek a színházról c. értekezésben is.
Leonyid Nyikolajevics Andrejev
Rekviem
Mindez a pusztaságban játszódik.
A színen egy kis színház hasonmása.
A baloldalon van a színpad, ahol a színészek játszanak, egy széles dobogó, amelyet középen vékony válaszfal szel ketté. Ez a színház intim tere, a kulisszák mögötti rész, a jobboldali részen zajlik a cselekmény. Mindkét rész egyformán jól látható, de a baloldali rész gyengén van megvilágítva, félhomály fedi, és a mozgások is kuszábbak. A jobboldali részre éles rivaldafény esik, amely hangosabb beszédre, kimért és pontos mozdulatokra késztet.
De mily fájdalom!
A kis színházban nincsenek nézők.
Bábuk ülnek a helyükön, deszkából faragta ki egy asztalos, egy festő pedig befestette őket. Két tömött sorban ülnek a képzeletbeli székeken, amely félkörben körülöleli a színpadot. Megfestett szemekkel néznek meredten, nem mozognak, nem lélegeznek, hallgatnak. A fény visszaverődik rózsaszínű, halott arcukról, olyanok, mintha élnének, és ha a fény vibrál rajtuk, olyanok, mintha ők is mozognának. A hangos beszéd beléjük ütközik, majd visszaverődik róluk a színpadra. Olyan, mintha ők beszélnének, mosolyognának, sőt még sírnának is.
Az igazgató és a rendező nézőknek nevezik őket.
A játék
A premier előestéje. Néma csend. A színpadot homály borítja, csak néhány lámpa gyenge fénye világítja meg a színpad és a nézők közti részt, homály fedi a bábuk befestett arcát, mozdulatlan, fából faragott alakjukat. Két ember beszélget halkan: a r e n d e z ő és a m ű v é sz. A művész nyugtalan, túlságosan kedves, folyton izeg-mozog. A rendező hallgatag és komor.
MŰVÉSZ: Bocsásson meg nekem, kedves barátom, hogy az éjszaka közepén rátörtem önre. Habár itt minden olyan néma. De ön, kedvesem, rendező, és mint ilyen, fontos önnek a művészet, ezért bizonyára meg fogja érteni izgatottságomat. Szerettem volna még egy utolsó pillantást vetni ezekre a csodálatos figurákra, amelyeket az én ecsetem keltett életre. Nem lehetne őket, kedvesem, egy kicsit jobban megvilágítani?
RENDEZŐ: Tilos.
MŰVÉSZ: De hát miért? Úgy tűnik nekem, hogy ott, az, a sor széléről a harmadik mintha még nem lenne teljesen befejezve. Még két-három ecsetvonás…nem is tudja, milyen sokat jelent egyetlen ecsetvonás is, ha az ihlet szüli!
RENDEZŐ: Tilos.
MŰVÉSZ: Csak az arcát igazítanám meg kissé, még nem eléggé fényes és gömbölyű. Hiszen ez egy kövér ember, értsen meg, kedvesem!
RENDEZŐ: Tilos. Az igazgatót és őméltóságát várom.
MŰVÉSZ: (tiszteletteljesen meghajol) Á-á, őméltósága! Az más, akkor már hallgatok is. Teljesen meg vagyok arról győződve, hogy őméltósága mindenkinél jobban értékeli majd a munkámat. Úgy mondták nekem: nincs szükségünk élő nézőkre a színházunkban. Félünk a zajtól és kellemetlenségektől, amit a tömeg jelentene. Ugye, ezt mondták nekem?
RENDEZŐ: Igen, ezt.
MŰVÉSZ: De nem szeretnénk egyedül lenni a színházban, üres széksorok és sötét, üres páholyok között. Fessen nekünk nézőket, de olyanok legyenek, mintha élnének, hogy drága színészeink, akik, sajnos, túlságosan is szeretik a tömeget, ne vegyék észre a csalást, és azt higgyék, hogy telt ház előtt játszanak. Nem így volt, kedvesem?
RENDEZŐ: Igen, így.
MŰVÉSZ: Micsoda zseniális szeszély! Micsoda zseniális hóbort! Csak egy igazi koronás főben születhetett meg egy ilyen zseniális őrültség! A színház tele van, még sincs itt senki. Senki sincs itt – és a színház mégis tömve van. Elragadó! No és nekem, kedvesem: nem sikerült?
RENDEZŐ: Sikerült.
MŰVÉSZ: Én is úgy gondolom. Ah, kedvesem, maga túlságosan közömbös! Én a maga helyében ugrálnék az elragadottságtól. Hiszen annyira élők, érti, élők, hogy még a Jóisten is a saját teremtményeinek tartaná őket. És mi van, ha tényleg el is hiszi? Gondolja csak meg, kedvesem, el fogja hinni, és szólítani fogja őket az utolsó ítéletkor, és elsőként, érti, – elsőként kérdezi majd: Kik ezek? Bűnösök vagy igazak? Ezek a fából faragottak: bűnösök vagy igazak?
RENDEZŐ: Ez már merő filozófia.
MŰVÉSZ: Igen, igaza van. Félre a filozófiával, éljen a tiszta művészet! Mi közöm nekem az utolsó ítélethez, nekem csak őméltósága ítélete fontos és az igazgató úré. Az igazat megvallva, kicsit félek az ön direktorától: nagyon furcsa egy alak. Maga nem fél tőle?
RENDEZŐ: Nem.
MŰVÉSZ: De igen bőkezűen fizet, igaz?
RENDEZŐ: Neki is nagyon bőkezűen fizetnek.
MŰVÉSZ: Tehát őméltósága ilyen gazdag ember? Hát persze, felesleges is volt megkérdeznem. Ez a színház is az övé és ezek a nézők nem fizetnek a belépőjegyért. (Kezével a festett fabábukra mutat és nevet). Ilyen fokú tökéletességig még én sem tudom eljuttatni őket. Nem igaz?
(Nevetése visszhangtalan marad. Kissé előrehajolva a művész tovább folytatja)
Persze, nincs ezen semmi nevetni való. Önnek igaza van, kedvesem. De nem mondaná meg nekem – most teljesen magunk közt vagyunk – ezen a színházon kívül tíz mérföldes körzetben egy teremtett lelket sem lehet találni, nem mondaná meg nekem, csak úgy barátságból: mit jelent ez? Persze, zseniális hóbort…, de mit jelent? Ha igazán őszinte akarok lenni, félek, pontosabban valamilyen furcsa és kellemetlen izgalmat érzek. Miért hord őméltósága fekete maszkot?
RENDEZŐ: Mert az arcát ismeri egész Európa, és nem szeretné, ha felismernék.
MŰVÉSZ: Egész Európa?
RENDEZŐ: És Amerika.
MŰVÉSZ: És Amerika. De hát ki ő?
RENDEZŐ: Nem tudom.
MŰVÉSZ: Maga annyira szűkszavú, kedvesem, hogy az már kétségbeejtő. Értse meg, hogy számomra ez olyan furcsa, pontosabban valamilyen furcsa és kellemetlen izgalmat érzek…Miért nem találkoztam ezidáig egyetlen színészükkel sem?
RENDEZŐ: Eggyel már találkozott.
MŰVÉSZ: Tényleg? Ki az?
RENDEZŐ: Ön.
MŰVÉSZ: Jaj, menjen már: ez csak olyan ostoba szójáték. Igen, igen, mi mindnyájan színészek vagyunk, az élet – színház, a nézők pedig…Bocsásson meg, lehet, hogy itt még a színészek is fából vannak? Ez lenne csak az igazi…
RENDEZŐ: Nincsenek fából. Szenvednek.
MŰVÉSZ: Persze, persze…És kapnak fizetést? Ah, kedvesem, fizetést kapok – tehát létezem, és ez nem is filozófia…De valahol becsaptak egy ajtót!
RENDEZŐ: Jön az igazgató.
MŰVÉSZ: Ah, Istenem! Megint becsaptak egy ajtót. Félek, hogy ilyen késői jelenlétemet nem fogja-e őméltósága vagy az igazgató úr illetlen dolognak tartani. Még abban a megtiszteltetésben sem volt részem, hogy bemutattak volna…
RENDEZŐ: Az igazgató nagyon kedves ember.
MŰVÉSZ: És őméltósága? Már izzad a tenyerem az izgalomtól. Önre fogok hivatkozni, kedvesem. Önre fogok hivatkozni!
A színpad mögül az igazgató hangja hallatszik.” Óvatosan, méltóságos uram, lépcsők.”
Két ember lép be. Ő m é l t ó s á g a, magas termetű és fekete köpenybe van burkolózva, arcán fekete álarc, mögötte a tisztelettől kissé meghajolva jön az i g a z g a t ó, szintén magas termetű és ő is fekete ruhában van. Az arca borotvált, mint a színészeké,kissé mogorva, de energikus. Lelkének legkisebb rezdülései sötét árnyékot vetnek arcára. Méltóságteljesen viselkedik, időnként, ha nem is a gondolatai, de hangjának árnyalata némi lenézést, majdhogynem rosszindulatot tükröz a magas rangú vendég felé.
ÁLARCOS: Sötét van itt.
IGAZGATÓ: Rögtön intézkedem, hogy gyújtsanak fényt, méltóságos uram.
ÁLARCOS: Nem kell, várjon egy kicsit. Kik azok ott ketten?
A művész és a rendező meghajolnak.
IGAZGATÓ: (halkan) A munkatársaim, méltóságos uram. Az a sötét, a – rendező, a mi emberünk. Némán végrehajt mindent. Úgy képes hallgatni, hogy ön, méltóságos uram, amint észrevettem, szintén hajlik erre, biztosan meg fogja ajándékozni a jóindulatával. Az pedig… a művész. Belehalna a fájdalomba, ha nem mutatnám be önnek. Megengedi?
ÁLARCOS: Mutassa be.
IGAZGATÓ: (hangosan) Méltóságos uram, engedje meg nekem, hogy bemutassam egyik legértékesebb munkatársamat, a zseniális művészt, akinek ecsetje nyomán igazi csodák születnek. Ő adta a nézőket a színházunknak.
A művész meghajol. Majd ismét meghajol.
ÁLARCOS: Ön zseniális?
MŰVÉSZ: De méltóságos uram!
ÁLARCOS: De miért piros az arca? Helyesen táplálkozik az ön zsenije? Túl sok húst eszik. Ez árt. Elküldöm önhöz az orvosomat.
MŰVÉSZ: Méltóságos uram…
Az álarcos elfordul, a m ű v é sz pedig meghajol és elmegy. Heves mozdulatokkal fejezi ki elragadtatását az igazgatónak, majd eltűnik.
ŐMÉLTÓSÁGA: Minden készen áll, igazgató úr?
IGAZGATÓ: Ahogy parancsolta, méltóságos uram. Nos, hogy tetszik önnek a színház? Nem kis munka volt a főváros szélén megfelelő házat találni. Az emberek arrafelé… (kezével bizonytalan mozdulatot tesz).
De itt körülöttünk csak pusztaság és éjszaka van. Csak ez az öreg téglafal választ el minket ettől a pusztaságtól és az éjszakától.
ŐMÉLTÓSÁGA: De ez az éjszaka még a köveken is képes áthatolni.
IGAZGATÓ: Igen, még a köveken is képes áthatolni. Ebben a házban valamikor emberek éltek és meghaltak: itt, ahol most állunk, valakinek a hálószobája volt. Aztán a ház lassan megöregedett, és hagyták, hogy meghaljon. Valójában ez már egy halott ház, le akarták rombolni, amikor az ön pénze, méltóságos uram, újból életre keltette. És most színház lett.
ŐMÉLTÓSÁGA: Ez azt hiszem, az első emelet. Mi van itt alattunk?
IGAZGATÓ: Nem tudom pontosan megmondani, méltóságos uram, azt hiszem, üres szobák. Az ajtók mindenhol be vannak törve, és nem tartottam fontosnak, hogy kinyitogassam őket. Hiszen csak egyetlen előadásunk lesz.
ŐMÉLTÓSÁGA: Igen, csak egyet. Tetszik nekem ez a színház. Megértette, hogy mit akarok. Ez itt egy hálószoba volt? Azt hiszem, azt mondta. Tetszik nekem. Azt is mondhatnánk, hogy még alszanak és álmukban mindent látnak. Maga igazán okos ember, igazgató úr!
Az igazgató meghajol.
Ez itt a válaszfal…és mi van mögötte?
IGAZGATÓ: Ott vannak a kulisszák. Itt zajlik az előadás, ott pedig készülnek az előadásra, élnek és előadást adnak.
ŐMÉLTÓSÁGA: És hová fogja elhelyezni a zenekart?
IGAZGATÓ: Ahogy parancsolta, méltóságos uram, a fal mögé. Senki sem fogja látni őket.
ŐMÉLTÓSÁGA: Senki sem fogja látni őket. Igen, az a legfontosabb, hogy a színészek meg ezek között ne legyen az életnek semmiféle nyoma. Értse meg – hacsak egy egér is átszalad itt, már az is teljesen el fogja rontani a játék lényegét. Mindennek pusztának és némának kell lennie.
IGAZGATÓ: Mint a sírban?
ŐMÉLTÓSÁGA: A holtak beszélnek.
IGAZGATÓ: Mint az ön szívében, méltóságos uram?
ŐMÉLTÓSÁGA: Vagy mint az önében, igazgató úr. Most pedig mutassa meg nekem ezeket itt.
IGAZGATÓ: (a némán álló rendezőhöz fordul) Menjen és hajtsa végre az utasításaimat. Adjanak fényt a nézőkre.
A rendező eltávozik. Őméltósága és az igazgató, mint az igazi műértők, fejüket félrebillentve lassan szemlélik a nézőket.
ŐMÉLTÓSÁGA: Tetszenek nekem ebben a halvány fényben. Olyanok, mintha élnének. Az előbb ott az, mintha beleegyezően bólintott volna, amikor ön a művészt dicsérte, igazgató úr.
IGAZGATÓ: Az meg ott mintha kissé felemelkedne, amikor méltóságod hangját hallja.
Csendben nevetgélnek. Hirtelen éles fény világítja meg a fabábu nézőket, kíméletlenül leleplezi deszkaarcukat, csiricsáré színüket, szégyent nem ismerő, naiv ostobaságukat.
ŐMÉLTÓSÁGA: És ezek sínházunk nézői?
IGAZGATÓ: Igen, ők színházunk nézői. Csodálkozik, méltóságos uram? Talán nem ezt várta?
ŐMÉLTÓSÁGA: Igen, csodálkozom. És gondolja, hogy a színészeink hinni fognak bennük?
IGAZGATÓ: Igen, hinni fognak bennük.
ŐMÉLTÓSÁGA: Ennek a fának és festéknek? – ezeknek a szánalmas mázolmányoknak? Ennek a szégyent nem ismerő, naiv ostobaságnak? Meglátja, igazgató úr, hogy a színészei ki fogják fütyülni önt. Ezek a bábuk még madárijesztőnek sem lennének jók, még egy verebet sem tudnának becsapni!
IGAZGATÓ: De a színészeink mégis hinni fognak nekik. De méltóságos uram! Nem ez adja-e éppen a játék sava-borsát? Hiszen nevetni akarunk, és érdemes lenne-e nevetni, ha ezek a bábuk… nem lennének rosszabbak nálunk? Csak az olyan zseniális tehetségtelenség, mint az én nagyszerű művészem, aki egész halhatatlan lelkét belehelyezte teremtményeibe, csak ő tudott egy ilyen keveréket megalkotni: a halhatatlanság és a hitványság keverékét. Figyelje csak meg jobban, méltóságos uram: az első pillantásra csak fa és festék, – de ha jobban megnézi őket, akkor észreveszi, hogy látnak! És ha még tovább figyeli, nem hallja, hogy ver valamelyik fabábu pulzusa? És ha még tovább, nem hallja valamelyiknek a hangját?…
ŐMÉLTÓSÁGA: Igen, azt hiszem, igaza van. Nem gondolja, hogy maga már most hisz bennük?
IGAZGATÓ: Hogy én?
ŐMÉLTÓSÁGA: Igen, ön. Természetesen, csak az előadás végére.
IGAZGATÓ: Én? Nem tréfál, méltóságos uram?
ŐMÉLTÓSÁGA: De igen, csak tréfáltam. Maga érdekel engem, igazgató úr. Ha nem tartja kérdésemet illetlenségnek: hol a felesége, igazgató úr? Ön már javakorabeli ember.
IGAZGATÓ: Meghalt, méltóságos uram.
ŐMÉLTÓSÁGA: És a gyerekei?
IGAZGATÓ: Meghaltak, méltóságos uram.
ŐMÉLTÓSÁGA: És a barátai?
IGAZGATÓ: Meghaltak, méltóságos uram.
ŐMÉLTÓSÁGA: Egyedül van?
IGAZGATÓ: Akárcsak ön, méltóságos uram…ha megbocsát ezért a szerénytelen megjegyzésért…
ŐMÉLTÓSÁGA: Igen. Megfeledkezett magáról.
Az igazgató némán meghajol. Hallgatnak.
Utasítsa őket, hogy világosítsák meg a színpadot!
IGAZGATÓ: (kiabál) Fényt a színpadra!
Éles fénycsóva úszik keresztül a színpadon. A nézők mintha kihunynának, felolvadnak a fényhomályban, komoran magukhoz térnek.
ŐMÉLTÓSÁGA: A színpadon csak egy asztal van és szék. Elég lesz ez az előadáshoz?
IGAZGATÓ: Elég, méltóságos uram. A többit majd odaképzelik.
ŐMÉLTÓSÁGA: És mi az a különös virág? A tüskéi alapján kaktusz lehetne, csak a hajtásai túl elevenek, túl kegyetlenek. A pillantásában pedig…
IGAZGATÓ: Észrevette, hogy néz minket?
ŐMÉLTÓSÁGA: Igen. A pillantásában van valami árulás, rejtőzködik, mintha lesben állna. Igen elmés…de mit jelent ez?
IGAZGATÓ: Mindent, amit csak akar, méltóságos uram: bánatot és örömet, életet és halált. Tavasszal egy kertre hasonlít, télen – temetőre; a királyt meg a koronájára emlékezteti. Ez a színpadi konvenció, ami megkönnyíti a képzelet munkáját és természetességet és kellő pátoszt kölcsönöz a játéknak.
ŐMÉLTÓSÁGA: Maga tetszik nekem, igazgató úr. Holnap szívesen meghallgatom a zenét és megnézem a színészeket – ők is biztosan nem kevésbé lesznek érdekesek, mint amit már most megmutatott nekem.
IGAZGATÓ: De miért csak holnap?
ŐMÉLTÓSÁGA: Mert most éjszaka van.
IGAZGATÓ: Igen, éjszaka van.
ŐMÉLTÓSÁGA: A zenészei alszanak.
IGAZGATÓ: És az éjszaka talán nem színpadi konvenció? A zenészek készen állnak, méltóságos uram, és várják az utasításait.
ÁLARCOS: (vállat von) Maga egy varázsló, igazgató úr. Hallgatom.
IGAZGATÓ: (meghajol és halkan mondja) Kérem a zenét.
A színfalak mögött elkezd játszani a zenekar. Az álarcot viselő magas férfi és az igazgató figyelmesen hallgatják; az álarcos a színpad szélére könyököl, fejét kissé oldalra billenti, láthatólag mélyen elgondolkodott. Az igazgató úgy áll, mintha csak a gondolatait akarná kifürkészni. A magas férfi felsóhajt.
ŐMÉLTÓSÁGA: Ez nagyon vidám zene.
IGAZGATÓ: Igen, méltóságos uram, nagyon vidám.
ŐMÉLTÓSÁGA: De van benne valamilyen szomorúság is. Szép volt a felesége, igazgató úr?
IGAZGATÓ: Igen, méltóságos uram.
ŐMÉLTÓSÁGA: De van benne valamilyen szomorúság is. A felesége meghalt, igazgató úr?
IGAZGATÓ: Igen, igazgató úr.
ŐMÉLTÓSÁGA: De van benne valami halálos kimerültség is, az otthontalan szél magányos sóhaja, gyenge könyörgő ima…A gyermekei meghaltak, igazgató úr? Miért hallgat? Vagy tévednék, és ez inkább a mi színházunk jókedve?
IGAZGATÓ: Igen, méltóságos uram. Ez a mi színházunk jókedve. Ha egy kicsit jobban odafigyel, akkor megérti: ez az az átlagos zene, amelyet manapság csaknem minden bálon hallani. Táncolni támad kedvünk, ha hallgatjuk.
ŐMÉLTÓSÁGA: Igen, táncolni támad kedvünk. Olyan mesterien váltott motívumot, észre sem vettem az átmenetet. De elég volt. Nem akarok táncolni.
IGAZGATÓ: (meghajol és kiált) Elég!
A zene elhallgat. Csend.
ÁLARCOS: (fejével a fabábu nézők felé int) Biztosan elégedettek. Miért nem tapsolnak?
IGAZGATÓ: Mert nincsenek itt a színészek.
ÁLARCOS: És mi?
IGAZGATÓ: Méltóságod kiváló hangulatban van, és tréfálni méltóztatik. De nem akarja-e megnézni valódi színészeinket, akik holnap megalapozzák színházunk hírnevét? Az ön rendelkezésére állnak.
ÁLARCOS: Most? Hisz késő éjszaka van.
IGAZGATÓ: Az éjszaka csak konvenció. Kérem, foglaljon helyet, az előadás hosszú ideig fog tartani, bemutatom önnek a színészeimet. Mindegyikük ugyanabban a jelmezben van és úgy is van kifestve, ahogy holnap játszani fog, reflektor világítja meg őket, amikor végigvonulnak a színpadon.
ÁLARCOS: Nem ülök le, állok. Nézem őket.
IGAZGATÓ: (halkan parancsot ad) Kérem a színészeket!
Váratlanul kialszik a fény,néhány pillanatig teljesen sötét lesz. Majd a színpad hátsó részében fénykör jelenik meg, benne egy f i a t a l f é r f i és egy n ő látható, középkori, romantikus jelmezben. Mintha lebegnének, összeölelkezve keresztülvonulnak a színpadon, arcukon megdermedt boldogság és fájdalom, aztán eltűnnek az ajtó mögött, a fény végigkíséri őket. Egész idő alatt, amíg mennek, pillantásukat mereven előreszegezik, arcuk halottsápadt, különösen mozdulatlan, mint a hulláké.
(magyaráz) Ez itt a szerelmespár. Szándékosan öltöztettem őket középkori jelmezbe, ez jobban illik a szerelemhez, mint a mi rettenetes prózai ruháink. A második felvonás végére meg fognak halni.
ÁLARCOS: Halkabban!
IGAZGATÓ: Nem hallják. Mindketten meg fognak halni a második felvonás végére.
Ismét kigyullad a fény a színpad végében, és megjelenik benne egy vidám, f r a k k o s férfi alakja. Halottsápadt arcán a nevetés megfagyott grimaszával lassan keresztülmegy a színpadon, tekintetét előreszegezve. Kabátjának gomblyukában káposztafej nagyságú vörös rózsa látható.
IGAZGATÓ: (magyaráz) Ez itt a legvidámabb ember a világon. Nevetéssel táplálkozik, vér helyett is kacagás folyik az ereiben, a szíve helyén pedig a legeslegnevetségesebb vicc ver.
ÁLARCOS:És ő is meghal?
IGAZGATÓ: Mint mi is mindnyájan, méltóságos uram.
Megint kigyullad a fény. Egy méltóságot árasztó alak halad át a színen, mintha csak a levegőben úszna. Már nem egészen fiatal, ő a b ü sz k e ember, arca szép, simára borotvált. Megkövült nagyságának tudata olyanná teszi, mintha egy mozgó szobor lenne.
Ő a zseniális színész. Különösen a cárokat és a hősöket alakítja kitűnően. A harmadik felvonás végére öngyilkos lesz.
ÁLARCOS: Az ilyenek szokták borotvával felvágni az ereiket.
IGAZGATÓ: Tévedni méltóztatik. Főbe fogja lőni magát.
A színész eltűnik. A fénycsóvában egy magas termetű, vak asszony tűnik fel, karjait maga előtt tartva. Arcán mély fájdalom tükröződik.
ÁLARCOS: ( halkan felkiált) Mekkora fájdalom! Kisírt szemek. Kit keres?
IGAZGATÓ: A fiát keresi.
ÁLARCOS: És megtalálja?
IGAZGATÓ: Már meghalt. Kérem, méltóságos uram, figyelje csak meg a következőt. Ő a próféta. Társulatunk nagyreményű felfedezettje.
A színen megjelenik egy f i a t a l férfi, szikár, különös tekintetű, mintha belül különös tűz égne benne. Hullamerev mozdulatai mögött, mint az előbbieknél, visszafojtott mozgás érződik. Ruhája szakadt, mellén és arcán megalvadt vér.
Ő az egyik legtehetségesebb színészem.
ÁLARCOS: De miért néznek ilyen furcsán?
IGAZGATÓ: Nem látnak.
ÁLARCOS: Miért járnak olyan furcsán, mintha szellemek lennének?
IGAZGATÓ: Mert szellemek, méltóságos uram. Alszanak. Még az ön kedvéért sem hívtam volna ide az élőket ezen a süket, sötét éjszakán.
Néhány másodpercig némán merednek egymásra. Az álarcos mosolyog, az igazgató lesüti a szemét.
ÁLARCOS: És mi nem alszunk?
IGAZGATÓ: Hacsak valaki nem álmodik rólunk, akkor nem alszunk. De tréfálni tetszik, méltóságos uram? Félek, hogy ez a néma kísértetmenet kissé kimerítette már. Engedje meg, hogy a többi színészt majd csak holnap mutassam be önnek, most már csak azt fogom megmutatni, amire a legbüszkébb vagyok: a statisztáimat. Hosszú fáradozások eredményeképpen sikerült elérnem, hogy olyan egyformák legyenek, mint a tojások a kosárban. Igen vidám látványt nyújtanak. Kérem a statisztákat!
A színen tucatjával vonulnak keresztül a statiszták, szinte a nevetségességig egyforma figurák, arcuk szürke és kifejezéstelen.
ÁLARCOS: Most már nem tudom eldönteni, hogy mi tetszik jobban: a színészeink vagy ezek itt. Bravó, igazgató úr!
(Kicsi kezeivel tapsol, fekete kesztyű van rajta)
IGAZGATÓ: Ugye, milyen mesteri? Ez volt minden, méltóságos uram.
Csend. A statiszták elmennek. Kialszik a fény, majd a színpad végében váratlanul kigyullad. Az igazgató meglepetten nézi.
ÁLARCOS: (halkan nevet) Mégis van még valami? Valamit el akar rejteni előlem, igazgató úr?
IGAZGATÓ: Nincsen más.
ÁLARCOS: Úgy gondolja?
Egy pillanatnyi csend és sötét, amelyben az igazgató lélegzése hallatszik. A színpad végén, ahonnan a színészek jöttek, halvány fény látható, mintha csak a sírból jönne, olyan, mint mikor szentjánosbogarak százai világítanak vagy nedves fadarabok izzanak. Egy halvány és felkavaró látvány, egy fényből szőtt gy ö ny ö r ű nő n e k a képe. A sötétben az igazgató hangja hallatszik:”Úristen! A kép megmozdult!”
ÁLARCOS: Nézze csak a maga fából készült nézőit, direktor úr, még ők is milyen izgatottak lettek. Ki halad át a színen?
IGAZGATÓ: Hagyjon békén!
Az alak megmozdul.
ÁLARCOS: Talán olyan színésze is van a társulatának, akit maga nem is ismer, igazgató úr? De nekem úgy tűnik, hogy ismeri őt. (nevet)
Kialszik a fény. Csend. Sötétség. Amikor újra kigyulladnak a lámpák, minden a régi: az üres színpad, a festett, fabábu nézők, köztük pedig ott áll a fekete álarcot viselő magas ember és az igazgató. De az igazgató halottsápadt, akár egy kísértet.
(Kedvesen folytatja)
ÁLARCOS: Elfáradt, igazgató úr? Kimerítettem? Olyan sápadt.
IGAZGATÓ: Kicsit rosszul érzem magam.
ÁLARCOS: Önnek feltétlenül gyógyíttatnia kell magát, kedvesem. Majd elküldöm önhöz az orvosomat.
IGAZGATÓ: (meghajol) Méltatlan vagyok ekkora kegyre, méltóságos uram. De hol szeretne ülni a holnapi előadás alatt? Itt? (Egy üres karosszékre mutat a festett fabábuk között. Kis ideig néznek egymásra.)
ÁLARCOS: (lassan mondja) Nem.
-De…
-Nem. csak az előadás végére jövök ide.
-Amikor a színész főbe lövi magát?
-Igen. Azt hiszem, hogy valamikor akörül.
IGAZGATÓ: (izgatottan megragadja a kezét és azt suttogja): Könyörgöm… jöjjön korábban. A darab elejére!… Megijeszt…Kicsoda maga valójában? Az az ismeretlen, aki elment Mozarthoz és megrendelte tőle a Rekviemet, aztán eltűnt, a Rekviem pedig már Mozartért szólt…Mozartért… Nem ön volt az, aki elment Mozarthoz?
ÁLARCOS: Nem.
IGAZGATÓ: Hazudik.
ÁLARCOS: Megfeledkezik magáról.
IGAZGATÓ: (fenyegetően suttogja): Beszélj, vagy letépem rólad az álarcodat!
(csend)
ÁLARCOS: (nyugodt, vidám hangon folytatja) Ha ez játék, akkor a játék még nem kezdődött el, igazgató úr? De mi lelte önt, nagyon jól tudja, hogy miért jöttem önhöz,egészen tisztán hallom, hogy az aranyaim ott zörögnek a zsebében. Vagy talán nem fizettem meg elég jól? Csak szólnia kell és kap még eleget. De ön nagyon sápadt, kedvesem.
IGAZGATÓ: (komoran) Bocsásson meg nekem, méltóságos uram, de amióta ezekkel a színészekkel dolgozom…
ÁLARCOS: Nagyon könnyen eltéveszti a határokat… Megértem önt. Tehát akkor holnap! Remélem, teljesen egészségesen fogom viszontlátni. Olyan elégedett vagyok önnel, sajnálnám, igazán sajnálnám. Mindenesetre elküldöm önhöz az orvosomat. Igen, igen, ne is ellenkezzék: ha önnek nem kell, akkor majd jó lesz a színészeinek, hogy megállapítsa a halálukat. Hisz anélkül el sem fogják temetni őket, nem így van? De remélem, hogy ez csak amolyan színházi halál, nem? Olyan halál, ami után a hullák a barátaikkal meg a szeretőikkel elmennek egy vidám kis kocsmába és hajnalig mulatoznak. Egyáltalán nem több, direktor úr, maga igazi tréfamester, ismerem jól magát! Nem, nem, nem kell kikísérnie, magam is kitalálok, isten önnel!
Az utolsó szavakat már a sötétben mondja. Az igazgató mintha kővé dermedt volna, tiszteletteljesen meghajol, aztán lassan kiegyenesedik, felemeli sápadt arcát, és a távozó után néz. Becsukódik egy ajtó, majd még egy, mintha a szél csapkodná őket, hangos csattanással csukódnak be. Csend. Az igazgató hirtelen felkiált.
IGAZGATÓ: Maga! Maga! Jöjjön csak ide!
A sötétből, mintha csak annak egy része lenne, előlép a rendező. Némán vár.
Elmehet. A villanyt majd lekapcsolom magam. Nincs ott senki?
RENDEZŐ: Nincs.
IGAZGATÓ: (mérgesen) Ismerem már magát! Mit akar már megint?
RENDEZŐ: hallgat
IGAZGATÓ: Majd megmutatom én magának, hogy ki itt az úr! Adjon egy kis fényt a színpadra, aztán elmehet. Egyedül szeretnék maradni. Hallja…vagy megsüketült? Elmehet.
A rendező eltűnik. Egy pillanat múlva kivilágosodik a színpad. Ismét ajtócsapódás hallatszik. Valaki lassan megy kifelé.
IGAZGATÓ: (hallgatózik) Egy… kettő… három… Milyen furcsa: Miért van itt annyi ajtó? Még egy… kettő… Elment. (Fáradtan körbepillant. Elmegy a színpad és a fabábuk sora mellett, megáll az egyik „néző” előtt, kezét zsebreteszi). Igen. A sötétben élnek. Kire is hasonlít ez olyan rettenetesen? Valamelyik barátomra. Micsoda ocsmányság!
(Sokáig csóválja a fejét. Felmegy a lépcsőn a színpadra, járkál föl- alá, teljesen egyedül van a kivilágított színpadon).
Csak akkor lehet egy kicsit pihenni, ha teljesen egyedül van az ember. (Körülnéz). Igen: van elég fény: épp annyira látszanak, amennyire kell. Jó kis fény. De miért van itt annyi ajtó. Úgy csapódtak be, mintha csak az örökkévalóságba ment volna el. Ez azért van, mert most éjszaka a hangok olyan ostobán élesek. Azért, mert éjszaka van. (Megigazítja a széket és az asztalt). Így jobb. Igen, jó kis fény. Pihenjünk. (Leül az asztalhoz, a fabábu nézőkkel szemben). Pihenjünk. (Nézegeti a kezeit). Milyen erősen remeg a kezem. Az én kezem. Milyen öregek lettek a kezeim. Az én kezeim. Ráncok, barázdák, mintha eke szántotta volna őket. (Kezeit tenyérrel felfelé fordítja). Hova is van beírva az én boldogságom, – igen, ez az a vonal, de milyen rettenetesen rövid. Boldogság… (Elgondolkodik. Határozottan megrázza a fejét és hangosan azt mondja)
Pihenjünk. Tetszik itt nekem. Szeretem a színpadot, amikor üres, de a fények már égnek; szeretem az üres termet a bál kezdete előtt, szeretem a leeresztett függönyöket, a lesütött pillantásokat, a ki nem mondott szavakat. Lehet, hogy holnap lemegyek a színpadról, mint egy kifütyült színész, de ma még várok valamire. Egész életemben várok, és a bál még mindig nem kezdődött el, még az a valaki sem jött el, nem mondta meg a választ, a szívem meg már elfáradt. Ha most sírva fakadok, hangosan felkiáltok, vagy mondjuk hangosan zokogni kezdek- senki sem hallja meg. Egyedül vagyok itt. A kiáltásom olyan, mint az alvóé: még a párna sem hallja meg; még ha a füledet a számra teszed, még akkor sem lehet hallani. Mert csak magában ordít az alvó. Ki tudja? Ki mondja meg – lehet, hogy a halottak sóhajtoznak a sírjukban, és a temetőben mégis csend van. Ki tudja, – lehet, hogy már én is rég meghaltam, és ezek már csak halott agyam képzelgései…vagy azé a pusztaságé, amelyben már honos. Lámpással a kezében jön a temető éjjeliőre és azt gondolja: „Micsoda csend van a birtokomon, én is csatlakozom álmommal az ő örök álmukhoz”. Nem, nincs értelme sírni. (Hallgat, megdermedt ujjait dörzsölgeti Felemeli a fejét).
A szenvedéseimet úgysem tudom a könnyeimmel kifejezni. A szenvedéseimet nem tudom kikiabálni, akármilyen súlyos szavakat is kiáltoznék, – csak a némaság tengere van, a csend és a némaság sivatag-tengere, a nemlét néma víztükre építi fel kimondhatatlan fájdalmam képét, keserű és rettenetes fájdalmam képét. És különben is, ki hisz a színésznek? Talán ti, fából készült barátaim, akik olyan figyelmesen és éberen hallgatóztok, olyan mélységes megértéssel és értelemmel? Egyedül vagyok itt. Éjszaka jött el hozzám, amikor még a halottak is nyugtalanabbul sóhajtoznak a sírjaikban. Itt vannak az aranyai. (Egy csomó aranypénzt szór az asztalra.) Éjszaka jött el hozzám. És fekete volt az az éjszaka, fekete volt a köpenye és az álarca is, és fekete volt az az áruló gondolat is, amelynek a megvalósítására felkért…Érzem az árulást fagyos tekintetében. Itt vannak az aranyai. Mit akar? A lelke nyugtalan, a beszéde gőgös, iróniája bárgyú, rettenetesek a szándékai, és ő maga is némán szenved. Kicsoda ő?
(Csend).
És ki vagyok én?
(Csend).
Ó, micsoda néma éjszaka! Még sohasem volt a világon olyan süket éjszaka, mint ez a mai, rémületes ez a sötétség, feneketlen mélységű ez a csend, és én egyedül vagyok. Hallgatom, nem nyílik-e ki valahol egy ajtó. Nem, csend van. Annyi ajtó van, de senki sem jön el, senki sem hív, nincs egy eleven hang, és csak a halottak sóhajtoznak nyugtalanabbul a sírjaikban.
(Hangosan üvölt). Irgalom! Irgalom!
Csend. Az igazgató riadtan körülnéz, a visszhangra vár legalább, de a némaság és a csend megbonthatatlan. Arcát tenyerébe temeti és hallgat.
Vége
Fordította: H. Végh Katalin
Illusztráció: Andrejevi rekviem (‘Lacrimosa’)
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
