Baley Endre: Egy utolsó slukk (versek)
*
Hatodik érzék
Ó, Uram, fordítsd felém a te ostyás arcodat,
vesd rám isteni háromszög-tekintetedet,
nyisd ki palotád angyali fanfárjaitól
süket füledet, nyisd ki végre,
halld meg gyarló teremtményed hangját!
Figyelj egy kicsit rám, hadd kérdezzem,
amikor saját képedre, hasonlóságodra
megteremtetted az embert, mi volt a hasonlóság?!
Uram, te, aki minden világnak és titoknak
egyedüli tudója, a TEREMTŐ vagy
mit szólsz mindahhoz, amit most látsz?
Mënyi milosztben terömtöttöved elevé
miü isëmüköt Ádámut, oduttad vala neki(…)
Uram, itt még rendben ment minden,
de akkor hol csúszott el isteni terved?
Nem kérdeznélek, hogy is mernék ilyet tenni,
ha nem adtad volna az embernek a tudást.
Igen, te tetted. De tényleg ezt akartad?
A tied volt minden, és abból adtál egy darabot.
Nem gondoltál arra, hogy e fajnak
sosem lesz majd elég az elég, ahogyan arra sem,
hogy az isteni igéd elég, hamuvá válik az ember ajkán,
mert egyre többet akar; a te mindenségedet.
Uram, nézz rám, kérlek, itt térdelek előtted!
Mi volt a terv? A föld már rég nem paradicsom,
az ember pedig nem az, aminek szántad.
Vagy mégis? Talán a tudás a bűnhődés?
És egyáltalán: A tudás lehet, hogy inkább „nemtudás”?
Látás, ízlelés, hallás, szaglás, tapintás.
Mit hagytál ki, mondd, Uram,
mi maradt ki a hasonlóságból és miért?
Mi a hatodik érzékszerv, ami téged
naggyá, hiánya pedig bennünket
önmagunk egyre kegyetlenebb gyilkosává tesz?
Eladó az egész világ, üvölti Mefisztó,
de ki lesz az utolsó vevő, ki az eladó?
És ha a pénz kevés, hát jöjjön a fegyver,
legyen ember embernek gyilkosa?!
Uram, ez a szelekció túl véres, túl ördögi.
Méltatlan a te ostyás arcodhoz;
túlontúl emberi.
De azt hiszem, már értelek.
Eluntad a hatodik érzékszerv hiányának
apokaliptikus következményeit,
megtisztíttatod a földet az újabb teremtéshez.
De az utolsó szó jogán hadd kérjelek arra,
ne pihenj meg a hetedik napon,
mi pedig követünk most tovább, ahogy eddig:
Vakon.
Egy utolsó slukk
Hajlongó fák a szeptemberi szélben.
Nyögnek, sírnak, az alkony peremén,
alattuk pedig én, mint egy cseppet sem
kívánt jövevény, csoszogva taposom
a lehullt levélruhát.
Egy kopott fapad szürkületmagánya
hellyel kínál. Persze elfogadom,
s egy levélhullásnyit elmerengek
az elszórt cigarettacsikkek
ázott, megbarnult papírján:
Leégett, kiszívott cigarettavégek…
Engem is kiszív előbb-utóbb
ez az élet; elégek én is,
és nem marad más, csak az
emlékekkel együtt szertefoszló
„itt nyugszik” sejthalmaz.
Uram, irgalmazz!
Magányom ül az elárvult padon.
Magába zár bennünket az alkonyat,
és valamiért nem tudok mást,
csak gúnyosan röhögni;
Röhögök cigarettacsikk-magamon.
Groteszk jelenet, mert közben
isten ostyába csavart
feloldozását szomjazom.
Egy falevél épp térdemre pottyan.
Talán égi üzenet?
Üres a sétány, és nekem is
illene eltűnnöm már,
hadd vetkőzzenek
meztelenre a szeptemberi fák!
Felnézek a csillagot csorduló égre.
Arra gondolok, hogy talán isten is
magányosan ül odafenn egy padon,
és tudom, ha eljön az én időm,
egy utolsó slukk leszek;
nekem sem lesz irgalom.
Elpöccint, és csak annyit mond,
ennyi volt, nincs tovább.
Felállok, indulok haza.
Felettem utolsó levelét
hullatja egy gesztenyeág.
Micsoda nap!
(Szabadon a nem szabadról)
Kettőezer-huszonkettő március nyolcadika, Nemzetközi Nőnap.
Micsoda nap!
Minden nő virágot kap. Nárciszt, jácintot, tulipánt, fréziát, hóvirágot,
ibolyát, kankalint. Kinek-kinek szíve vágya szerint.
Vagy orgonát, hiszen az is van, és már messziről látható, ha nyílik.
Az ám, a Sztálin-orgona, ami szirmok helyett halált köpdös a világra.
Micsoda nap!
Rügyrobbanások helyett egészen más zajok: Gépfegyver ropog,
lőporfüst kavarog a videón, amit arcomba csapott a világháló.
Katonai konvoj haladna, de előtte feltartott kezű emberek sorfala
állítja meg a kocsisor élén haladó, rácsos ablakú teherautót.
Micsoda nap!
Villog a kék lámpa, visít a sziréna. Szakad az eső, jár az ablaktörlő,
jár akár a metronóm, mintha ütemfelvezetést akarna adni a sorfalnak:
Haza, haza, haza, haza, haza, haza, skandálják. Aztán egyszer csak megindulnak
a feltartott kezek, és akár az esőcseppek, rátapadnak a teherautó orrára.
Micsoda nap!
Vajon képes-e az ember meghazudtolni
a fizika törvényeit és legyőzni a lóerőt?
Feszülnek az izmok, üvölt a sziréna,
üvöltenek az emberek:
Haza, haza, haza!
El a kezekkel a teherautóról, üvölti a katona a járműről.
El a kezekkel a hazánktól, üvöltik az emberek.
Haza, haza, haza!
A mi hazánk(?) a ti hazátok(?); a haza kinek főnév és kinek ige?
Nézem a videót. Március van, az esőt mégis havaseső váltja,
én pedig elképzelem az ottani meteorológiai intézet prognózisát:
A hosszútávú előrejelzés szerint havaseső,
havazás, golyózápor, rakétavillámlások,
ágyúdörgések és mínuszok várhatók.
A szórványosan előforduló torkolattüzeket
csak időnként váltja fel madárcsicsergés,
és talajmenti fagyok mellett egyre többször kell elszórtan
taposóaknákra, kisebb-nagyobb tüzekre számítani.
A dér-dermedt reggeleket még jegesebb nappalok követik.
A zárt felhőtakaróból egyre több helyen alakul ki vérzivatar.
Háborult idő várható.
Illusztráció: ~utolsó levelét hullatja egy gesztenyeág
Ezek is érdekelhetik!
Tornai Xénia: Holt költők társasága (versek) →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Szederkényi Éva Kata versei* →
