Halmai Tamás: „…talán afféle krónikás vagyok”
Beszélgetés Filip Tamással[*]
•
Filip Tamás (1960) tizenegy kötetes, József Attila-díjas költő. Lírájában átiratok, allúziók, vendégszövegek és hommage-ok szójátékos komolysága biztosítja, hogy az értelmezés lezárhatatlanul szép folyamat legyen. Művelődéstörténeti hagyománytudat és motívumháló fog egybe eufóriát és elégikumot; a transzcendentálás jelentéstani eseményei intertextuális hálózatokban számolják föl nyomaikat. Bár „bonyolult, robbanó tisztaság” (Erdő és vidéke) a Filip-verseké, megkülönböztető erényük mégis a higgadt látomás, a szemlélődő önreflexió, a derűvé érlelt fájdalom: „…élni / kell, lassan és nyugodtan, / elhajózni már nincs idő” (Jazz). Miközben fejünk fölött „nikkel szamuráj” (Jazz) repül el, a túlparton, az „élet aranyfája” alatt Ábel megterített asztalt talál: „Lám, ilyen az Isten, / a hívatlan vendéglátó” (A fák közé). Filip Tamás a reménység poétikáján munkálkodik még akkor is, ha „nem tudod eldönteni, van-e / a reménynek szinonimája” (Foglyok és szentek. Adam Zagajewskinek). – „…mert verset írni / annyi, mint aranymosónak / lenni reggeltől estig, / és ékszerésznek lenni / egész éjszaka.” (Egész nap)
•
H. T.: Tamás, emlékszel az első versre, amit írtál? És arra, hogy miképp sodródtál „hivatalosan” is az irodalom közelébe, sőt közegébe? Kik biztattak, honnan kaptál támogató-befogadó ösztönzéseket? Alkotói pályafutásod kezdeteire vagyok kíváncsi…
F. T.: Az első versemre nem emlékszem, amihez nyugodtan hozzátehetem, hogy „szerencsére”. Amikor gimnáziumba jártam, még élt Illyés, Nagy László, Pilinszky. Egyáltalán: az irodalom tele volt óriásokkal. Ez inspirálta is az akkori pályakezdőt, meg talán óvatosságra is intette. Diákkoromban minden héten megvettem és elolvastam az Élet és Irodalmat, tehát az akkori idők nagyjai jelen voltak az életemben. A kezdetben született verseim Nagy László, Orbán Ottó, Csoóri Sándor, Pilinszky János stílusjegyeit ötvöző darabok lehettek. A felsorolt szerzők költészete nagyon nehezen fésülhető össze, igazi bűvészmutatvány lett volna, ha nekem sikerül… Nagy hatással volt rám a Petőcz András által újjáélesztett Jelenlét antológia, amelyhez kapcsolódott egy fiatalokból álló társaság, amely befogadott engem is. Nagyon nehezen oldódom fel kapcsolatokban, de velük sikerült kialakítanom egyfajta közelséget, szellemi érdeklődésükkel a javamra voltak, hálával gondolok rájuk. Más dolog, hogy sebet is kaptam, mert ennek a körnek a JAK-füzetek sorozatban később megjelent egy antológiája, melyből kimaradtam, de néhány éve Petőcz András egy újabb antológiát is összeállított Állóháborús jelenlétünk címmel, amelyben az én akkori írásaim is szerepelnek. A társaság kéthetente összejárt a bölcsészkaron, megvitattuk egymás új szövegeit, olykor vendégeket hívtunk. A rám gyakorolt hatásuk talán legfontosabb eleme az volt, hogy könnyedebb, ha úgy tetszik, frivolabb lett a stílusom. Sőt a politikum is megjelent annyira, amennyire annak a korszaknak a légköre lehetővé tette. Mivel nem vagyok harcos típus, a sorsom gondoskodott megfelelő mennyiségű szerencséről, és Parti Nagy Lajos egyszer csak elfogadott tőlem verseket – így a Jelenkor volt az első országos folyóirat, ahol publikáltam. Szerencsém volt abban is, hogy Kőrössi P. József verseket kért tőlem A költészet másnapja című antológiába, és szerencsém volt abban is, hogy legjobb barátom, a megdöbbentően fiatalon meghalt Szabó János kiküzdötte, hogy az Eötvös Könyvek sorozatban az első kötetem megjelenhessen. Az irodalomba való besodródásom valahogy ezekkel a történésekkel írható le.
H. T.: Miért írsz? Oka vagy célja van-e inkább költői praxisodnak?
F. T.: Egyszer Kukorelly Endre szájából azt hallottam, hogy ő tulajdonképpen azokat nem érti, akik nem írnak. Ebben jó adag igazság van, hiszen legalább naplót talán mindenkinek érdemes volna írnia, mert szembenézni önmagunkkal, a külső és belső történéseinket értelmezni mindenképpen érdemes. Annak, hogy írok, egy belső késztetés az oka, váratlanul eszembe jutnak dolgok, hogy is mondjam, Nemes Nagy Ágnes szavait kölcsönvéve: „fölránt fektemből az a páfrány”, ami persze a valóságban gondolat, ötlet, amit az ember hihetetlenül érdekesnek, megörökítésre érdemesnek gondol. Ezeknek a töredékeknek nincs feltétlenül koherenciájuk, sőt bosszantó a rendezetlenségük, és nem tehetek mást, a bennem lévő, sőt lejegyzettsége okán már tárgyiasult összevisszaságból valamiféle rendet próbálok gyúrni. Tehát oka és célja egyaránt van ennek az évtizedek óta tartó praxisnak. Úgy tűnik, mintha csak rólam szólna ez az egész, de az olvasóra is gondolok, mégpedig olyan értelemben, hogy megpróbálom érdekessé tenni számára a művet, belegyúrva sok olyan elemet, amiről azt gondolom, hogy egyedivé, izgalmassá teszik. A versnek persze én vagyok az első olvasója is, és igyekszem szigorú és kétkedő lenni abban a tekintetben, hogy vajon nincsenek-e benne szakadások, össze nem illő, egymást kioltó részek vagy olyan képzelt összeillések, amelyeket az olvasó már nem tud követni.
H. T.: Civil identitásod a szabatosság és tárgyilagosság erényeit kedvezményezi: közjegyzőként dolgozol. A jogászi látásmód és nyelvhasználat, esetedben legalábbis, hat-e bármiképpen – akár ellenpontozó érvénnyel – a költői beszéd szabad kreativitására?
F.T.: Igen jogász vagyok, de a jogász végül is emberekkel foglalkozik, az ő ügyeiket igyekszik úgy intézni, hogy azok valahogy renddé, megoldott állapottá formálódjanak. A kommunikációban nagy segítségemre van a költői tapasztalatom, igyekszem képszerűen és érzékletesen megmagyarázni az adott helyzetet, a lehetőségeket, a megoldás irányát. Ezt sokan megköszönik, mondván, ilyen magyarázatot korábban még soha senkitől nem kaptak. Amikor persze írásba foglalom a szerződést, végrendeletet, hagyatékátadó végzést, kénytelen vagyok az adott jogi nyelvi kereteket megtartani, de ezt megszoktam már, így nem okoz különösebb nehézséget, sőt kifejezetten szeretek „indokolni”. Ha egy picit magamba pillantok, azt kell mondanom, nekem a racionalitás tanult dolog. Nem „hozom” valahonnan, hanem fölépítettem magamban pontosan azért, mert a munkámban szükség van rá. A jogi munkához kifejlesztett racionalitás pedig abban segít mint költőt, hogy amikor írok, észrevegyem a túlzásaimat, és mederben tartsam azt, aminek nem tenne jót, ha túlszaladna önnön határain.
H. T.: Költészetedet, ahogy egyik esszémben fogalmaztam, „jól nevesíthető sajátosságok emelik egyedi esztétikai tetté. Szójátékos világteremtés, művelődéstörténeti utalások és átiratok, álomi jelenetezés, a váratlanság szürrealista eszköztára, melankóliát enyhítő irónia, történetmondó igény, önértelmező habitus, ars poeticák és gondolati-metafizikus futamok prózai tónusban, szabadverses formában – de mindig a nyelvi-poétikai intenzitás magas fokán.” A felsorolt jellemzők mellett te magad döntöttél (és döntesz folyamatosan), vagy a versek öntörvényűsége ragaszkodik hozzájuk?
F. T.: Kissé megilletődtem ettől a remek összefoglalástól, és arra gondolok közben, hogy talán afféle krónikás vagyok. Nem a szó tradicionális értelmében, hanem a határokat kissé szétfeszítve és újfajta módszereket alkalmazva. Nemcsak a jelennek, hanem paradox módon talán a jövőnek is, és nemcsak a valóságnak, hanem a meg nem valósultnak, olykor a fenyegető potencialitásnak is krónikása vagyok. Nem olyan szerep ez, amelyet választ magának az ember, inkább az adottságai és legalább annyira a korlátai osztják rá. Még szinte gyermek voltam, amikor időnként arra döbbentem rá, hogy nagyon máshogy látok dolgokat, mint a többiek. Ettől azonban nem éreztem magam különlegesnek, ellenkezőleg, nagyon szerettem volna belesimulni a többiek világába. Időnként sikerült, gyakrabban nem, ezért egy idő után nem is erőltettem, kezdtem elfogadni, hogy ez egy olyan állapot, amivel talán lehet valamit kezdeni. A krónikásszerep nyilván összefügg azzal is, hogy mindig nagyon érdekelt a nagy egész, a nagy folyamatok, ugyanakkor mindig nehezemre esett magamról beszélni. Ha beszélek is magamról, versbeli énemet álruhába öltöztetem, kitérítem valós életéből, és olyan feladatokat bízok rá, amelyeket magam nem mernék elvégezni, amelyek túlmennek az elképzelhetőn, de épp ezért modellként érdekesek lehetnek. Figyelem, mihez kezd a megpróbáltatásaival, és meglepődöm vereségein vagy éppen helytállásán, mikor hogyan sikerül neki. Próbálok egyértelmű választ adni a kérdésedre: a személyiségem a meghatározó, de ez csak a kiindulópont, a vers maga dönt a saját létezéséről, milyenségéről.
H. T.: Világlátásunk, közéleti érzékenységünk alighanem döntő pontokon elkülönbözik. Jókat vitatkoznánk, ha jókat beszélgetnénk. Ezt csak azért hozom szóba, mert magamon tudom lemérni: verseid esztétikai elevensége oly erőteljes tapasztalat, mely máris érdektelenné teszi, hogy a szerző magánemberi gondolkodásában esetleg több elem távoli tőlem, az olvasótól. Mit gondolsz, mennyi az írásaidban a nyelvtan, és mennyi a világkép?
F. T.: Huszonhárom éves lehettem, amikor valami módon „megvilágosodtam” annak a korszaknak az állapotait illetően. Hazugságban, folyamatos ideológiai nyomás alatt éltünk, amiből a szamizdatok olvasása jelentett valamiféle kiszabadulást. Ezek hatására és izgalmas baráti beszélgetések eredményeképpen összeállt a fejemben az az igény, hogy milyennek kellene lennie az országnak és benne a mi életünknek. Összeraktam, hogy mi hiányzik, elvégeztem egyfajta belső építkezést, de a dolog természetéből adódóan csak kevesekkel osztottam meg. Mondhatnám, hogy azóta már sokkal többet éltem, de a fiatalkoromban kialakított szemlélet a mai napig megmaradt. Inkább hangsúlyok változtak, rendeződtek át, az akkor megformálódott azonosságérzet bevált, és működik ma is. Ugyanakkor tudom, hogy elég nehezen elhelyezhető figura vagyok. Szerintem „urbánus” költészetet művelek, de bizonyos értékvonzalmaim a Magyar Írószövetséghez kötnek. Mi mást tehettem volna, megbékéltem ezzel a helyzettel, ami talán azért sem volt különösebben nehéz, mert nincs bennem semmiféle törekvés arra, hogy a politikum a maga direkt elemeivel megjelenjen a költészetemben. Ami pedig a jó és mély beszélgetéseket illeti, ezekben nagy hiány van, túl sok bennünk a bizalmatlanság a másféle szemléletek iránt. A keserűség a szemléletem alapíze. Elszomorít, hogy a másik gyanakszik, még jobban elszomorít, hogy én is gyanakszom.
H. T.: „Mert mindig ebbe: mindig Istenbe és Isten hiányába vagyunk szerelmesek” – írja Beney Zsuzsa. Nálad a tisztán szerelmes jellegű versek is ritkák, s a fohászos indíttatást is minduntalan megbonyolítja valami álomi, szürrealista ötletesség. (Például abban a versben, mely Istent „hívatlan vendéglátó”-nak nevezi.) Mintha ebben, a klasszikus lírikusi témákhoz (szerelem, halál, transzcendencia) való viszonyulásban is különutas szándékok motiválnák költészetedet… Jól érzékelem?
F. T.: Nagyon szeretem azokat a költőket, akiknél szinte lehetetlen megragadni, hogy mi a versük „témája”, mert egyszerre több húrt pendítenek meg, és együtt rezeg a versükben a tárgyias pontosság és az átszellemültség, a vallomás, a kétkedés, és folytathatnám. Lehet, hogy nem tudatosan, de valószínűleg én is ebbe a csoportba tartozom, így tehát felvetésedet lényeglátónak érzem. Mivel az ember leginkább csak törekedhet az igazságra, ösztönösen keresi ennek megvalósulási formáit. Maga a keresés is együtt jár bizakodással, elbizonytalanodásokkal, így szerintem a versem ezek lenyomataként is felfogható, anélkül persze, hogy a folyamat lineáris lenne. Ugyanakkor irigylem azokat a szerzőket, akik számára magától értetődő dolog, hogy versírás előtt mintegy megképződik bennük a téma, a forma, a terjedelem, a hangvétel, és belevetik magukat a kidolgozásba. Nekem ez nem megy, csak járok a ködben, látok fényeket, de sok munkámba telik, mire megfejtem, hogy miféle fények ezek, egyáltalán valóságosak-e, vagy csak a fényre vágyó tudat vetíti ki őket. Bármelyik legyen is, a verssé válás szempontjából mindkét opció reális.
H. T.: Valóban – ahogy egyik versed összegzi a költői munkát – nappal aranymosó vagy, és csak éjszaka ékszerész? Érdekelne a munkamódszered is. „Fejben” alkotsz? Noteszbe jegyzetelsz? Vagy a telefonodban gyűlnek sorok, ötletek? És a végső szövegváltozat papíron vagy monitoron ölt-e alakot?
F. T.: A víz motívuma meglehetősen intenzíven van jelen a műveimben, és minden, ami ehhez kapcsolódik: hullámok, örvények, hajók, hidak, evezők… Az aranymosós vers nagyon régi már, de egyik „védjegyemmé” vált, amit tudomásul kell vennem. Mintha a víz, a folyó hozná az anyagot, és első körben a gyűjtögetés, keresés ősi tevékenységét kellene csupán gyakorolnom. A második fordulóhoz már mesterséges fény kell, az éjszaka többlettudása. Ugyanakkor a személyiség kettőssége csak az említett versben ennyire éles, az aranymosó létezésmódjában már itt van az ékszerész finomsága, és az ékszerész szemlélete is támaszkodik a vízpart, a föveny, a napfény tiszta erejére és nyugalmára. A figyelmemet sokszor megragadja egy motívum, és feljegyzem, ilyenekkel sok füzetet írtam tele. Jelentős részük megmarad a maga töredékességében, és csak kisebb részük nyer valódi létet egy versben. A megszületés fokozatai a tollal füzetbe (elsősorban a Szépművészeti Múzeum shopjában vásárolt füzetbe) való bejegyzés, aztán kapcsolódási pontok keresgélése, újabb elemek hozzáillesztgetése, még mindig tollal, füzetbe, aztán, ha már kezd körvonalazódni a kezdemény, számítógépbe írom, pihentetem, igazgatom. A legszebb, de viszonylag ritka ajándék, amikor csak leülök, és megírom egy lendülettel. De mit lehet tenni, olyan bonyodalmas a személyiség, mert ilyenkor épp a megszokott küszködés hiányzik… Csak forgatom, fény felé tartom, és aggodalmaskodom: tényleg kész van már? Lehet készen, ami ilyen könnyedén született?
H. T.: Nemes Nagy Ágnesre mint mesteredre szoktál hivatkozni. Kikből áll személyes kánonod? Milyen hatásokat tartasz számon, miféle elődökhöz és hagyományokhoz köt eszméleti hűség?
F. T.: A Nemes Nagy Ágnes nagyságára való rádöbbenésem egyetemi hallgató koromban történt, és emlékezetem szerint egy csoporttársamnak köszönhető. Egészen felvillanyozott, amikor észrevettem, hogy a bölcsészkaron egy speciálkollégiumot tart a költészetről. Amikor tehettem, látogattam ezeket az órákat, és egyszer csak megképződött a fejemben a gondolat: megmutatom neki a verseimet, hátha véleményt mond róluk, vagy tanácsokkal szolgál. Ez megtörtént, hatalmas élmény volt, hálás vagyok a sorsomnak, hogy hajlandó volt fogadni. Ha visszagondolok, roppant merész volt részemről a hozzá fordulás ötlete, mai eszemmel nem is értem, hogy eredendő félszegségemet hogyan sikerült leküzdenem. Volt a lényében valami szerethető szigorúság, erős figyelem, amit érdemes volt elviselnie az embernek még akkor is, ha közben azon aggódhatott, mit fog mondani a kezében tartott kéziratról. Érdekes módon felhívta a figyelmemet Ferencz Győzőre, aki fiatal tanárként pontosan abban a csepeli gimnáziumban tanított, ahova jártam. Nálunk csak néhány alkalommal helyettesített, és amikor egyszer egy találkozáskor említettem neki, hogy az egyik angolórára beatköltők verseit hozta be saját előadásukban, alig akarta elhinni. A saját „külön” versbirodalmamban nagyon sokan vannak, tulajdonképpen, akit egyszer megszerettem, soha nem kerül ki innen, viszont ahogy öregszem, egyre ritkábban kerülnek be újak. Fiatalon rajongtam Adyért, aztán fejbe kólintott József Attila nagysága, de Szabó Lőrinc és Kosztolányi is tagja ennek az élő panoptikumnak. Úgy érzem, nincs olyan nagy költő a magyar irodalomban, akit ne szeretnék.
H. T.: Az élő magyar irodalom sokszínűségében alighanem minden kánoni nézőpont egyetért. Te mely kortársaidat olvasod legszívesebben; avagy: kikkel érzel szemléleti vagy művészi rokonságot, közelséget?
F. T.: Mielőtt ezt a kérdést feltetted volna, nem is gondoltam arra, hogy vannak olyan kedves kortársak, akiket anélkül szeretek, hogy szemléleti, poétikai rokonság lenne közöttünk. A költészetük ereje önmagában elég ahhoz, hogy örömmel és szívesen olvassam őket. Most tudatosan a legkülönlegesebb költői hangokra fókuszálok, és a következők jutnak eszembe. Ács József, Tatár Sándor első kötetének versei, Pollágh Péter, Beszédes István, Simon Balázs, Szőcs Géza, Iancu Laura, Vass Tibor, Halmosi Sándor, Végh Attila, Takács Zsuzsa. És még nagyon sokan. Nem is tudom, közülük kihez fűz poétikai rokonság, talán Végh Attila ilyen. És talán Ács József is. Kár, hogy keveset ír.
H. T.: Van különösen kedves kortárs versed?
F. T.: Tényleg csak néhányat említek, Kemény István: Nagy monológ, Jenei Gyula: Hajad fiús, Prágai Tamás: Vadon, Ács József: Életpályák, Takács Zsuzsa: Engedd, hogy homlokom még földerüljön, Szőcs Géza: Indián szavak a rádióban. És a legőszintébben mondom, hogy tőled Az éjszakai birodalom is ezek közé tartozik. Egy ilyen felsorolás bizonyos értelemben leleplezi az embert, hiszen ezek közül legalább három olyan szívszorítóan felkavaró és nagy érzelmekkel szembenéző vers, amelyekért irigylem a szerzőt, de irigységemet szublimálva újra és újra elolvasom a versét, és ezzel a gesztussal szinte birtokba veszem, mintha az enyém lenne, amit véletlenül, a sors szeszélye folytán nem én írtam meg.
H. T.: Van különösen kedves versed – magadtól?…
F. T.: Azt hiszem, minden gyakorló költőnek van olyan pillanata, amikor a szokottnál erősebb bizsergést érez írás közben vagy még inkább a vers elkészülte után. Amikor átjárja annak gyanúja, hogy valami megmagyarázhatatlan okból kissé közelebb került a „lényeghez”, és eszébe jut Paul Klee Sírfelirata. Talán azért, mert önmaga stílusához képest kivételesen máshogyan írt, vagy pontosan azért, mert a legerősebben adta azt, amit adni képes. Perem, Végig ott volt, Fénymegálló, Az omlás villámai, Lehetek örökké?, Sokan, Mormoljuk együtt, Hárman. Ezek efféle versek.
H. T.: Egyetlen köteted lép ki a líra zónájából: a Mentés másképpen Károlyi Amy hasonlóan vegyes műfajú kísérleteinek szép utódja. Tartósabban sosem gondoltál elidőzni a próza tartományában? Novellák, regények, napló, memoár, esszé… A lehetőségek számosak, és sok kortársunk alkot több műfajban, több műnemben. Azért is faggatlak erről, mert vissza-visszatérő olvasói érzésem-élményem, hogy költészetednek – a váratlanság és leleményesség mint metalogikai szervezőelv révén – legalább annyi köze van a mágikus realista epikához (sőt a kafkai, abszurd egzisztencializmushoz!), mint a magyar és világlírai hagyományokhoz. Azaz nemcsak – mondjuk – Szymborska és Billy Collins, de Cortázar vagy Baricco mellett is el tudnám képzelni a neved egy ilyesféle, mélyrétegekig lehatoló irodalomtörténetben…
F. T.: Igen, sokszor gondoltam már arra, hogy a próza világa valamiképpen meghódítandó terület lehetne a számomra, hiszen a költészetemben is van egy rejtett árama az elbeszélésnek, a történetmondásnak. Néha arra gondolok, hogy nem is vagyok igazi lírai költő, mert a cselekményesség, persze rejtve és töredezetten, de benne van a verseimben. Nekem mindenképpen a cselekvésekből rajzolódik ki a vers íve, amit ugyanakkor megtörök, váratlanságok felé fordítok. A fantáziám különösebb korlátok nélkül működik ilyenkor, viszont ha prózával próbálkozom, akkor már az is nehezemre esik, hogy ha egy Péterről mintázok egy figurát, akkor átkereszteljem Andrássá… Mintha a prózának olyannyira „igaznak” kéne lennie, hogy még egy efféle beavatkozás is rontana rajta. Ez szinte egy átok rajtam, abban bízom, hogy talán egyszer elszáll. Egy elkezdett regényem egy tönkrement számítógép merevlemezén alussza örök álmát.
H. T.: Egyéb kitüntetések mellett József Attila-díjjal is elismert szerző vagy, mégsem érzem, hogy az irodalmi köztudat rangodon számolna veled. Mit gondolsz, ennek az irodalmi korszellem (a hagyománytörténések uralhatatlan elevensége) lehet az oka, vagy a kulturális életben való hús-vér jelenléten múlnak inkább recepciós nüanszok? Nem tudom, foglalkoztat-e egyáltalán ez a kérdés…
F. T.: Meglehetősen nehezen indult a recepcióm díjakban való kifejeződése. Ebből a szempontból a Lackfi Jánostól kapott Nizzai Kavics díj volt egyfajta áttörés, de már ezt is negyvennégy évesen kaptam. Megmondom őszintén, nehezen viseltem ezt a díjaktól mentes állapotot, mert belül egy pillanatra sem volt bennem azzal kapcsolatos kétely, hogy nem jó, nem elég jó, amit csinálok. Sőt, úgy éreztem, hogy van annyi egyediség, összetéveszthetetlenség és ezredfordulós krónikási attitűd bennem, hogy a korszak lírai térképéről nem vagyok lehagyható. Megkockáztatom, hogy ennek a lassú folyamatnak egyik oka az lehetett, amiről kissé más vonatkozásban már szóltam. Egy csodabogár, aki urbánus poéta, de ehhez képest nem „szépíró”. Nem akarom ezt túlgondolni, mert egész egyszerűen nincs elegendő információm az okokról, és emiatt csak spekulációkba bonyolódnék. Ami tény, és a saját bőrömön érzem, hogy az a szakadt, sőt inkább hasadt állapot, amelyben vagyunk, csak nagyon nehezen teszi lehetővé, hogy bizonyos típusú szerzők a helyükön lehessenek.
H. T.: Legutóbbi köteted, a Nulladik nap 2020-ban jelent meg. Készülődik már a következő? Hol tart a munkásságod, körvonalazhatók-e terveid jelen beszélgetésünk szerény nyilvánossága előtt?
F. T.: Tulajdonképpen háromkötetnyi kéziratom várja, hogy a szerzője lépjen, kiadót keressen. Az egyik egy, nevezzük így: sorkötet, a másik egy rövid versekből álló anyag, a harmadik pedig a Mentés másképpen mintáját követő, naplójegyzetekből álló kötet lenne. Sokszor szembesítem magam azzal, hogy önmagam menedzselése terén mennyire nehézkes és halogató vagyok. Aztán valahogy mindig megtörténnek a dolgok, mert egy láthatatlan rendező a kezébe veszi a dolgokat, és kibillent a tehetetlenségi állapotból.
H. T.: Tamás, van-e valami, amit nem firtattam, de szívesen beszélnél róla? Szeretném, ha diskurzusunk záróakkordját – akár üzenetszerűen – szellemi alapállásod pillanatnyi természete komponálná…
F. T.: Amikor ezekről beszélgetünk, válságközeli állapot van a nagyvilágban, és ennek fenyegető atmoszférája hatalmas árnyékot vet az életünkre. Próbálunk élni, szeretni, tervezni, cselekedni, bizakodni, de igen nehéz. Döbbenet látni, hogy döntéshozói helyzetben lévő aktorok nem a teremtett világ megmentése érdekében teszik, amit tesznek, hanem hatalmi szempontok szerint, egyre feszítve a húrt. Amikor nagyon sok kétség és aggodalom jár át, akkor megnézem, meghallgatom Sándor Györgytől azt szűk nyolcpercnyi jelenetet, amely egyetlen szó köré épül. Ez a szó a mégis. Itt az idő, hogy újra Sándor Györgyhöz forduljak.
Lábjegyzet
[*] Az interjú Halmai Tamás A hívatlan vendéglátó (Filip Tamás versvilága) című kötetében jelenik majd meg
Illusztráció: ‘Beszélgetés Filip Tamással’
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
