Mohács János: Thienemann Tivadar és a Bad Hall-i napló
•
A rendszerváltás óta eltelt időszakban épphogy csak elkezdődött Thienemann Tivadar életének és munkásságának feltárása. Maga Balogh Tamás is bevallja, hogy igen keveset tudunk Thienemannról.[1] Művei közül három kötet jelent meg, a legutolsó 2020-ban. Folyóiratokban megjelent fontos cikkei és tanulmányai könyvtárban vagy még antikváriumban ritkán fellelhető példányokban érhetők el. De hogy megmozdult valami, jelzik Dávidházi Péter és Balogh Tamás önálló, Thienemannról szóló kötetei, valamint a Thienemann születésének 125. évfordulójára rendezett konferencia P. Müller Péter által szerkesztett konferenciakötete.
E tanulmány célja Thienemann emlékének ébrentartása.
Számtalan nála kevésbé tehetséges és a század elején eredményeket elért pályatársa tanulmányok főszereplője. Eckhardt Sándor, Zolnai Béla, Szekfű Gyula mellett sokszor méltatlanul csupán utalásszintű a tudós méltatása[2]. Az egyetemi tanár, az irodalomtörténész, a germanista nyelvész, a pszichológus, a pszicholingvista, a Corvin-koszorúval kitüntetett tudós,az MTA tagja, a folyóirat- és könyvkiadó, a német oktatás tankönyveinek megújítója, a szótárszerkesztő, a „száműzött herceg”, ahogy bostoni barátja, Koncz Lajos jellemezte.[3]
Thienemann jelentősége a fent felsorolt tevékenységeiből következik. A magyar szellemtörténeti iskola alapítója, egyik legjelentősebb képviselője. Radikálisan szakított a pozitivizmussal, amely az 1910-es években már túlzott mértékben a részletkérdések vizsgálatára szorítkozott. A nyelv-, az irodalom- és a történettudomány eredményeinek komplex szintetizálására törekedett, s úgy vélte, hogy ehhez a legjobb módszer a szellemtörténet. Fő műve az Irodalomtörténeti alapfogalmak (1931).[4] 1944-ben menekülnie kellett Magyarországról, Belgiumon és Hollandián keresztül jutott az Egyesült Államokba, és Bostonban telepedett le. Már Magyarországon is megérlelődött benne a profilváltás gondolata. Hankiss Jánosnak írt cikkét (Entscheidung) tartotta az irodalomtörténettől való búcsúnak.[5] Nyelvet és szakmát váltott, és mint barátja, Kornis Gyula, ő is pszichológiával kezdett foglalkozni. Míg Kornis William Jamesszel foglalkozott, ő Freuddal és a pszichoanalízissel, amit a 20-as években – naplója alapján – ki sem lehetett ejteni. A pszichológia mellett megismerkedett a nyelvpszichológiával. A magyarság szellemi lényegét egyébként is a magyar nyelvben látta. Szemben sok kortársával ő, német anyanyelvű lévén, joggal dörgölte a vele szemben állók orra alá Széchenyi mondását: Nyelvében él a nemzet![6] Elképzeléseit Freud és Jung pszichoanalízis-elmélete alapján alakította ki. Angol nyelven, két nagy kötetben adta ki nézeteit:The Interpretation of Language, ami magyarul A nyelv interpretációja címet kapta. Az első kötet 1968-ban jelent meg,magyarul A nyelv szimbolikus jelentése alcímmel, majd 1973-ban jelent meg a második kötet A nyelv tudat alatti jelentése alcímmel.[7] A kötetek az Egyesült Államokban visszhangtalanok maradtak. Magyarországon nem is tudtak róluk. A kognitív tudományok létrejötte azonban igazolta Thienemann pszicholingvisztikai elméletét.
Ahhoz, hogy megértsük Thienemann Tivadar gondolkodását, érdemes tanulmányozni életrajzi feljegyzéseit, naplóját. Tanulmányomban Thienemann Tivadar egyik hátrahagyott naplótöredékével foglalkozom, ami Az utókor címére című kötetben jelent meg, stílusosan Pécsett, és a Bad Hall-i napló címet viseli. E kötet már jóval a szerző halála után jött létre. Megszületése elsősorban Koncz Lajosnak köszönhető. Koncz az Egyesült Államokban, Bostonban Thienemann baráti köréhez tartozott. Később, Thienemann betegsége miatt háziorvosi szerepe is lett. Thienemann Konczra hagyta könyveit, kéziratait, fényképalbumát, írógépét. Halála után felesége felszámolta a házukat, és mindent eladott. Konczhoz ezután négy kartondoboznyi anyagot juttatott el, majd elköltözött Bostonból. A kötetben megjelentetett írások is e kartondoboz tartalmát képezték.
Bad Hall-i napló
A napló érdekes szövegfajta. A múlt emlékeinek lenyomata. Formai sajátosságait vizsgálva számtalan definícióval, elemzéssel találkozhatunk. Szubjektivitása megkérdőjelezhetetlen, első személyű, rendszeresen készített tényirodalom, ami az író korának valamilyen szintű megjelenítését is adja.[8] Jelen tanulmány szempontjából a napló formája lényegtelen, de funkciója, amennyiben a múlt eseményeit rögzíti, annál inkább lényeges. Thienemann esetében lényeges információt nyerünk róla, gondolkodásmódjáról és a két világháború jeles személyeiről. Thienemann emlékei új aspektusból mutatják be a kort, amit már más forrásokból is ismerhetünk.
A vallástörténész és egyiptológus, Jan Assmann egész kötetet szentel az emlékezésnek.[9] Egyik alaptétele, hogy az emlékezés kultúrája a csoport ügye, ahol az alapkérdés így tevődik fel: Mit nem szabad elfelejtenünk? Az emlékezés kultúrája a múlthoz való viszony formáin nyugszik. Aki a mában a holnapra tekint, megőrzi a tegnapot az eltűnéstől. Assmann a francia Halbwachs elméletét ismertetve értekezik a kollektívum és az egyén emlékezetének összefüggéseiről. Maga a kollektívum ugyan emlékezettel nem rendelkezik, azonban döntően befolyásolja a tagok emlékezetét. Az emlékek az egyén és a társadalmi csoportok közt zajló kommunikációban és interakcióban jöhetnek létre. Élményeinkre másokkal való relációban, „a jelentések társadalmi összefüggéseinek keretei közt teszünk szert”.[10] Az emlékezet fennmaradásának feltétele a kommunikáció közege. Amennyiben a kommunikáció megszakad, vagy az általa közvetített vonatkoztatási keretváltozást szenved vagy eltűnik, bekövetkezik a felejtés.[11] Minden emlékezés önálló rendszer, elemei kölcsönösen alátámasztják egymást.[12] Az emlékek konzerválásának egyik módja az írásba foglalás.
Michel Foucault az írásba foglalás jelentőségét emeli ki, amikor Seneca gondolatait elemezve a hüpomnémata és a stultitia egyensúlyának fontosságára hívja fel a figyelmet. A hüpomnémata készítését azért tartja fontosnak, mivel ez a tevékenység az, ami egybegyűjti az olvasottakat és tapasztaltakat, és ezáltal magát a szerzőt is kényszeríti a koncentrált munkára, azaz összegyűjti önmagát. Ez egyben ellentétes a stultitiával, ami nem más, mint a lélek nyugtalansága és háborgása, a figyelem ingadozása, aminek következtében az ember törékennyé válik az őt érő eseményekkel szemben. A hüpomnémata írás a szétaprózódást akadályozza meg, amikor rögzíti a már megismertet, és bizonyos értelemben „múltat” teremt, amihez bármikor oda lehet fordulni. A hüpomnémata az egyik olyan mód, amellyel a lélek elszakad a jövő gondjától, és a múltba fordul.[13] Ez lehet a magyarázata annak, hogy a 90 évnél is idősebb Thienemann élete végén, halála előtt két évvel írásban rögzíti élete egy fontos szakaszának eseményeit. Szembesül a múltjával, a leírt dolgok összegyűjtése által teremti meg identitását,[14] az olvasó számára pedig megkísérli érthetővé tenni önnön múltját.
Thienemann múlthoz való hozzáállása alapvetően különbözik az őt elűző, „a múltat végképp eltörölni” akaró ideológiától. Határozottan jelenti ki: „A múltat nem lehet kitörölni.”[15]
Az egész életében tanárként, tudósként dolgozó, sok szélsőséges élethelyzetet megélt Thienemann csupán élete vége felé jutott volna el ahhoz, hogy e sovány kötetre való írást hagyjon hátra? Naplója címzettjeit maga adja meg. Azokhoz szól, akik nem az ő generációjához tartoznak, azokhoz, akik talán „még meg sem születtek”.[16] Jó elemző lévén tisztában volt a naplóban megörökített hősei sorsával. Két évvel halála előtt, Ausztriában, nem messze egykori hazájától, tudta, hogy nem térhet haza. Talán ez inspirálta a hátrahagyott személyes feljegyzéseit? Nyilván azt sem érzékelte, mint ahogy az Magyarországon belül is felfoghatatlan volt, hogy a 80-as évek végére elérkezik a rendszerváltás ideje. Vagy mégis? A naplóba foglalt, exponált személyekről néha elfogult, felmagasztaló sorokat hagyott hátra. Hozzájuk való viszonya társadalmilag pozicionálja Thienemannt az olvasó számára. A később elpusztított legmagasabb körökhöz volt bekötve. Mindegyikükhöz személyes és munkakapcsolat fűzte. Nem az 50-es évektől szárba szökő démonikus ideológia történelmi perspektívájából tekintett rájuk, hanem az alapján, ami személyes kapcsolataik során átjött. Nincsenek érzékeny témák számára. Nem kellett senkinek sem megfelelnie. Úgy ír, mint egy szabad ember. „Azt írom le, amit gondolok, amiről tudom, hogy ma, kortársaimnál ellentmondást váltana ki”[17]– írta.
Az1983-ban gyógykezelése alatt, Felső-Ausztriában keletkezett Bad Hall-i napló az egykori,a történelemben aktívan résztvevő szemszögéből vizsgálja a világot. Egy olyan korszakhatáron élt, amikor a hagyomány még létezett, de már nem volt ereje ellenállni a változásnak, az új ideológia hordozóinak. E hirtelen változásokat maga Thienemann is sorsának alakulásán keresztül megszenvedte. Részt vehetett az első világháborúban, megsebesült, de életben maradt. Az országhatárok hirtelen megváltozása befolyással volt szakmai karrierjére. Német származású volt, és maga is részt vett, ha nem is kritikátlanul, a németek által dominált szellemi életben. Gyakran mozgott a felső politika közelében is, jól érzékelte a magyarságnak az ezzel szembeni ellenállását. Mígnem a szellemi tendenciák radikális változásai az ország elhagyására kényszerítették.
A napló a dátumok alapján három nap bejegyzéseit tartalmazza. Thienemann a szanatóriumi tartózkodása alatt, 1983-ban Koestler Sötétség délben című regényét olvasva idézi fel, hasonlítja össze a 40-es években szerzett NKVD-s élményeivel.E regény Magyarországon 1988-ban, röviddel a rendszerváltozás előtt jelent meg. A regény őt valószínűleg nem rázta meg annyira, mint a magyarországi megjelenéskor, a már hitelét vesztett ideológia kontextusában élő magyar olvasókat. A lakosság új generációi ekkor már eltávolodtak az ötvenes évek terrorjának saját bőrén megélt emlékeitől.
E bevezetés után lát hozzá az Eötvös Kollégiumhoz fűződő viszonyának tisztázásához, ami váltakozó intenzitással, de az egész naplón végigvonul. Sohasem barátkozott meg a kollégium szellemiségével, és kevés kivétellel a kollégisták sem Thienemannal.
Magát a kollégiumot eredendően a tanári elitképzés műhelyének szánták.[18] Francia orientációjú volt és– Thienemann szerint – alapvetően németellenes. Sőt Thienemann elfogultan atrianoni ítélet okát a magyarországi nemzetiségi politika hiánya mellett az Eötvös Kollégiumban uralkodó, magyarkodó szellemszámlájára írta.[19] Középiskolai tanárai, Szabó Dezső és Horváth János, maguk is kollégisták voltak. Thienemannt nem ajánlották a Kollégiumnak felvételre. Thienemann emögött német nevét és származását és az ehhez kapcsolódó szellemiséget sejti. Nem „illettem volna a francia szellemű titkos szolidaritásba”[20]– írja. Ez a megjegyzése erősen megkérdőjelezhetővé válik akkor, amikor az Eötvös Kollégium francia szimpátiától eltérő kultúraszimpatizánsok neveit sorolja: Fest Sándor, , Bleyer Jakab, Schmidt Henrik, Gragger Róbert. Közülük Bleyer Jakab dunacsébi sváb, eleve német nemzetiségű. Aligha csupán a név befolyásolta Szabó Dezső és Horváth János döntését Thienemann kollégiumi ajánlásának elmaradásánál. Így azonban lehetősége nyílt Lipcsében és Berlinben tanulni.
Thienemann naplójának egyik lényeges jellemvonása az őszinteség. Ezt nem csak másokkal szemben, hanem magával szemben is gyakorolja. Sokszor szinte szókimondónak lehet tartani. Így kerül sor már az első oldalakon a két Eötvös-kollégistához, a jeles frankomán Eckhardt Sándorhoz és Zolnai Bélához fűződő viszonyának, illetve féltékenységüknek a bemutatására. Ez azonban Thienemannt szemmel láthatóan nem rendítette meg, mindkettőjüket barátjának nevezi. Eckhardt asszisztenséről, Just Béláról azonban kimondottan dehonesztáló információkat tár fel. Just az irodalmi új-katolikus irányzat szószólója, egyben kommunista bizalmi ember feljelentette Thienemannt mint német kémet az orosz hatóságoknál. Neki köszönhette Thienemann az NKVD-nál töltött kétheti rabságot, ahol élet és halál között lebegett. Feljelentőjének későbbi dicstelen sorsáról szenvtelenül számol be.
Révai Józsefnek, Rákosi kultuszminiszterének intézkedései nyomán az Eötvös Kollégium sorsa is megpecsételődött,az intézményt feloszlatták. A Ménesi úti palotában, az intellektuális elit intézményében vidéki földműves fiatalok kerültek kollégiumi elszállásolásra. A kollégium diákságát először 1948/49-ben rostálták meg. Olyan hallgatókat utasítottak el, mint Hankiss Elemér, Lator László, Vekerdi József. Majd az intézmény 1950-ben hivatalosan is becsukta kapuit. Csak az 1956-os forradalmat követően alakult újjá.[21]
Az első napi beszámolóját szomorú emlékekkel zárja. Ez is az Eötvös Kollégiumot érinti, de csak áttételesen. Az első világháborúban a bosnyák fronton egy elesett tiszt helyét kellett átvennie. E tiszt hátrahagyott írásait, könyveit tanulmányozva jön rá, hogy a tiszt nem más volt, mint az Eötvös Kollégium szervezőjének és igazgatójának, Bartoniek Gézának az egyetlen fia.
A napló második napja (1983. július 13.)már az első világháborúból, Doberdóból sebesülten visszatért Thienemann emlékeit idézi fel. Az első találkozások barátaival – és itt elsősorban Eckhardt Sándort, Gerevich Tibort, Zolnai Bélát emeli ki – nem sikerültek pozitívan. Mentegeti őket és (jó pszichológus módjára) próbálja beleélni magát a katonaság alól felmentettek lelki állapotába, élethelyzetébe. Úgy érzékelte, hogy barátai még mindig csak a német–francia konfliktus szemüvegén látták a világot, de a trianoni békeszerződés miatt szétesett ország problémájával nem akartak szembesülni. Gerevich Tibor látva Thienemann sebesülését, inkább azt feszegeti, miért nem bújt ki a katonai szolgálat alól.
A napló ezt követő része ismét az Eötvös Kollégiumot érintő problémákkal foglalkozik.A kollégium kommunista szimpatizánsaival kapcsolatos emlékeit tárja fel és interpretálja. Ha nem mond is ítéletet, az olvasó a közölt tények alapján rekonstruálhatja Thienemann konzekvenciáit. Az Eötvös Kollégium hallgatói között nemcsak francia-, angol- és németbarát volt, de oroszbarát, kommunista is, akiket Rajk László szervezett. A kollégiumon belül Rajknak egy Stolte nevű diák (keresztnevét nem tudjuk meg)volt segítségére, aki a későbbiek során a Gestapo szolgálatába állt, és akiről kiderült, hogy ő jelentette fel a kommunista szimpatizánsokat. Stolte barátnője, majd későbbi felesége is bekerül a naplóba, mert esete tanulságos. A hölgy többször is befolyással van Thienemann sorsára. Fröhlich Livia eredetileg Thienemann pécsi hallgatója volt. Miután őt is letartóztatták, Thienemanntól kért segítséget. Thienemann segített, és a hallgató ki is szabadult. Fröhlich konspirációs célokra szerette volna igénybe venni Thienemann Danubia kiadójának telefonját. Erre azonban Thienemann már nemet mondott. Hogy ez ne legyen félreérthető, elmeséli a Magyarországra menekült lengyel hallgatók esetét, akiket Teleki Pál kérésére fogadott be a Német Intézetbe. Nem sok köszönet volt benne, mert a menekült hallgatók felhasználva az intézet infrastruktúráját az egyetemen kívül szorult lengyelek szervezésével foglalkoztak. Egy lakásban rádiót is működtettek. A Gestapo hamar felszámolta ezt, és likvidálta a lakásban talált diákokat. E közjáték Thienemann számára is könnyen hasonló véget érhetett volna, ha nem riasztja Rajniss Ferenc, a Szálasi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, akit Thienemann barátjának nevez.[22] Kiderült, hogy a köpönyegforgató Stolte őt adta meg a Gestapo számára kijelölt túsznak.
Thienemann más kontextusban is összeütközésbe került a Gestapóval. Munkahelyén az egyetem tanárainak esküt kellett tenniük a Szálasi-kormányra. Csupán ketten nem tettek esküt,Thienemann volt az egyik. Thienemann társát a Gestapo elmebeteggé verte. Ebben az esetben is Rajniss mentette meg.
A napló utolsó, leghosszabb részében (1983. július 14.) Thienemann azokra a vezéregyéniségekre emlékezik, akikkel az idő múlásával összehozta a sors, akikkel együtt dolgozott.Thienemann háborús tapasztalattal és jó érzékkel, helyzetfelismerő képességgel, túlélési ösztönnel rendelkező lévén tudta, milyen ideológiától kell tartózkodnia, milyen alkuba nem szabad belemennie, mikor kell elhagynia Magyarországot, noha semmit sem követett el. A kiválasztott személyek majd mindegyike a történelem exponált, vitatott személyisége.
Bleyer Jakab az első, akit kiválasztott. Neve a mai köztudatból kikopott. Bleyer Thienemann szerint őt tartotta az egyetemen legjobb tanítványának. Bleyernek iskolateremtő ambíciói voltak, miután azt tapasztalta, hogy a magyar állam asszimilálni akarja a német nemzetiségeket.[23] Kutatási területté tette a magyarországi német irodalmat. Thienemann együttműködött vele a magyarországi német vonatkozású könyvtár gyűjtésében.[24] Bleyer később bevonta Thienemannt az Egyetemes Philológiai Közlöny szerkesztésébe. Azonban politikai ambíciói is voltak. A magyar népies gondolat jeles képviselőivel (Szabó Dezső, Horváth János, Kodály Zoltán neveit adja meg Thienemann) szemben a magyarországi németség szóvivője lett.
Thienemann eleve elutasítással fogadta a népiesség kutatását. Kiindulva a német példából (Blut und Boden), a nép-faj hangsúlyozását, a város-falu, a magyarság és a Nyugat szembeállítását fajvédő gondolkodásnak tartotta és elutasította. Miután Bartók, Kodály törekvéseit egy kalap alá vette a fajvédő Szily Kálmán gondolkodásmódjával, jól látszik, hogy a paraszti kultúra felé vonzódás lényegét nem értette meg. Ezenkívül nem vett tudomást az értelmiség között gyakori németellenes érzelemről.
A Friedrich-kormányban Bleyer nemzetiségi miniszter lett,ezért lemondott az egyetemi tanszékvezetői pozíciójáról, helyettese Thienemann lett.
Thienemann eközben megszerezte az egyetemi tanárságot, és közbevetésként meséli el, hogy Pécsre kerülve kidolgozta szellemtörténeti programját.Hangsúlyozza, hogy ez összeférhetetlen volt a Bleyer-féle iskolával, azonban Bleyer ezt nem vette rossz néven. Ez abban mutatkozott meg szerinte, hogy fontos alkalmakkor Thienemanntól kért tanulmányt. A Bleyer alapította Deutsch-Ungarische Heimatsblätter című folyóirat indításához Thienemann írta a vezető tanulmányt. Bleyer mint népi politikus Németországban is tisztelt személyiség volt. Politikai súlyát növelendő Bleyer a pécs–baranyai kerületben szeretett volna képviselő lenni. Ez azonban a helyi alispánnak nem volt ínyére, izgató elemnek tartotta Bleyert. Bethlen István miniszterelnöknek kellett elsimítania a viszályt. A sajtótámogatást Bleyernek Thienemann adta. Bleyer fölényes többséggel nyerte meg a képviselői pozíciót. A képviselőházban azonban a németellenes vezéregyéniség, Bajcsy-Zsilinszky Endre támadta. A konfliktusnak párbaj és Bleyer sebesülése lett a vége. A hír Németországba is eljutott, és általa Bleyer népszerűsége jócskán megnőtt.Thienemann szerint még hidat is elneveztek róla.[25]
Bleyer után Gragger Róbertet[26] emeli ki élettörténetéből, aki Thienemannál idősebb volt, és ugyancsak Eötvös-kollégista. Graggert nagy tehetségű, tehetős-tekintélyes családból származónak, rendkívüli kommunikációs képességekkel megáldott személynek mutatta be. Egyik múlhatatlan érdeme volt, hogy a Leuveni kódexben felfedezte az Ómagyar Mária-siralmat. Graggerről szólva fontosnak tartotta elmesélni Carl Heinrich Beckerrel, a német orientalistával és politikussal folytatott viszonyát. Becker 1925 és 1930 közt, a Bethlen-korszak idején volt nagyhatalmú porosz kultuszminiszter.
Graggerrel a pozsonyi tanszék elnyerésére beadott pályázat során versenyzett Thienemann. Mivel azonban Gragger és Bleyer Jakab között konfliktus alakult ki, elveszítette esélyét a tanszékmegszerzésére, és helyette Thienemannt küldték. Gragger korrekt volt Thienemann-nal, és a későbbiek során nem neheztelt rá, sőt Thienemann nagyon barátinak mutatja be kapcsolatukat. Gragger nem sokáig bánkódott az elveszített esély felett, ügyes helyezkedéssel Berlinben egyetemi lektor lett, majd tanszéket és Magyar Intézetet alapított. Megindítja az Ungarische Jahrbücher és az Ungarische Bibliothek sorozatokat. Thienemann hangsúlyozza személyiségének varázsát. Gragger megnyerte Carl Becker miniszter barátságát is,aminek segítségével egyre bővítette a magyar intézmények számát. „Ez volt a magyar–német szellemi és kulturális együttműködés virágkora”[27] – írta Thienemann. Nyíltan írt Gragger és Becker homoszexuális viszonyáról. Ítéletet nem mond. Valószínűnek tűnik, hogy csak azért emeli ki, mert a jelenség abban a korszakban számára is újdonság volt, és ő maga is csak ekkor szembesül a jelenséggel. De Gragger pánszexuális hajlama is meglephette.Graggert korai halála után folyóiratában,a Minervában méltatta, és önálló Gragger-emlékszámot szerkesztett.
Thienemann elbeszélése során jól érzékelteti a sors működését. A német kultuszminiszter, Carl Heinrich Becker, már Gragger halála után, ellátogatott Magyarországra. Feltétlenül el akart látogatni a pécsi egyetem német tanszékére. Az őt kísérő tisztviselő Thienemann asztalán feleségének apjáról készült fényképet fedezett fel, Erich Schmidtét. Erich Schmidt, az irodalomtörténész Thienemann szemében példakép volt. Becker pécsi találkozásukkor meghívta Thienemannt Berlinbe, és egyetemi állásokat ajánlott fel neki Németországban. Thienemann kitérő választ adott, mert ő a budapesti egyetem tanszékére pályázott és más, általa nagyra becsült szakembert javasolt a neki felkínált helyre, aki végül meg is kapta az állást. Egyébként is: „Úgy éreztem de nem mondtam, a budapesti tanszéket súlyosabbnak éreztem, mint egy vidéki német városét. A következmények mutatták, hogy hirtelen döntésem helyes volt”[28] – írta Thienemann.
Kornis Gyula, a piarista szerzetes, filozófus, egyetemi tanár és kultúrpolitikus, Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter közoktatásért felelős államtitkára a harmadik kiválasztott személyiség. Thienemann elragadtatottan ír Kornis személyiségéről.[29] Kornist a pozsonyi egyetem dékánjaként ismerte meg, aki az ő katonaság alóli felmentéséről gondoskodott. Hálával emlékszik rá, mivel egyetemi munkája során számtalan esetben támogatta. Igaz, ez a támogatás kölcsönös volt. Kornis a pszichológiát tanulmányozta, azaz– a tudomány akkori állása alapján – a filozófia egyik részterületét. Thienemann szerint a pszichológia ekkoriban nem örvendett nagy elismertségnek. Kiemeli a pszichoanalízist, ami kimondottan „valami radikális destruktív”tudomány hírében állt. Maga Thienemann csak a pécsi korszaka alatt kezdte tanulmányozni Freudot, és revelációként élte meg az olvasottakat. Kornis nem írt munkáiban Freudról, William James követője volt. Freud fogadtatása miatt Thienemann hallgatott olvasmányélményeiről. Petz Gedeon kedvenc tanítványaként segítette Kornist a pozsonyi egyetemről Budapestre kerülni. Személyes érintkezésük példáit sorolja, ami lehetővé tette Thienemannak Kornis emberi és tudományos kvalitásait megismerni. Pestre kerülve Thienemann sűrűn érintkezett vele. Mikor Thienemannt irigyei (pl. Eckhardt Sándor) hátba támadták, Kornis figyelmeztette a közelgő bajra. Thienemann Kornist mint Klebelsberg államtitkárát is úgy mutatja be, mint aki az állami ügyek mellett a gyakorlati élet problémáival ugyanolyan intenzitással foglalkozott. Mindez nem elég, hatalmas terjedelmű tudományos munkákat is letett az asztalra. „Nem tudok rá példát, hogy valaki hozzá hasonló tudatossággal, alapossággal látta volna el feladatát”[30] – írta Thienemann. Már saját korában is számtalan támadás érte.[31] Azonban az 50-es évektől kezdve azután ideológiai alapon támadták és ellehetetlenítették.[32]
Thienemann a Klebelsberg–Kornis-korszakot páratlan kulturális aranykornak tarja, és utódaikat a miniszteri, illetve államtitkári székben (Keresztury, Ortutay, Bóka) liliputi törpének aposztrofálja. Ha Kornis Gyuláról részletesen írt, Thienemann nem tehette meg, hogy ne írjon Klebelsberg Kunóról is. Elsőként azokkal a kellemetlenségekkel kezdi, amelyeket a filozófus, filozófiatörténész, műfordító, Halasy-Nagy József ellene irányuló intrikái okoztak. De a pécsi, helyi politikát kézben tartó Fischer család kártételére is kitért, akik elutasították Klebelsberg ambícióit, hogy Pécs város képviselője legyen. Klebelsbergnek fejlesztési tervei voltak Pécsett, bővíteni akarta a helyi egyetemet. Az elutasítás hatására Debrecent fejlesztette egyetemi várossá.
Thienemann a maga keltette politikai feszültségről is beszámolt, ami negatívan befolyásolhatta Klebelsberghez fűződő viszonyát. Pécsett egy lutheránus teológiai fakultás létrehozását vetette fel. Thienemann számára ez logikus lépés lett volna, mivel Budapesten már volt katolikus, Debrecenben pedig református teológiai fakultás. Az ebből adódó konfliktusok létrehozójaként meg volt győződve, hogy Klebelsberg számára feketelistára került. Legnagyobb meglepetésére megkapta a Horthy Miklós által alapított rendet, a Corvin-koszorút még az alapítás évében, 1930-ban. „Ez volt a legnagyobb kitüntetés szellemi embernek”[33] – írta. Valamint elmesél egy ezzel kapcsolatos anekdotát, ami a kitüntetettek díszvacsorájához fűződik. Klebelsberg tartott tőle, hogy a lutheránus teológia problémás ügye miatt még kellemetlenség adódhat, ha Thienemann Serédi Jusztinián hercegprímással találkozik, aki ugyancsak részt vett a kitüntetettek díszvacsoráján, és minden kitüntetettet bemutattak neki. Klebelsberg legnagyobb meglepetésére Serédi baráti hangnemben köszöntötte Thienemannt, akivel korábban együtt kirándult, és melegen üdvözölte.
Klebelsberggel – „minden áskálódás ellenére”– egyre jobb lett a kapcsolata Thienemannak. Az általa Pécsett alapított Janus Pannonius kulturális társaság ünnepi megnyitójára Klebelsberget kéri fel, aki ezt el is vállalja. Az ünnepségen jelen van Pécs befolyásos embere, Fischer Béla alispán, de Babits Mihály és a pécsi egyetemről Tolnai Vilmos is. Klebelsberg anyagi segítséget is felajánl a társaság első kiadványára, és élete végéig támogatta Thienemannt.[34]
Az 1990 előtti forrásokat olvasva alig ismer rá az olvasó a fenti Klebelsbergre. Az 1990 előtti irodalomnak már a szóhasználat is riasztó.[35]
Teleki Pálra még magasabb hőfokon emlékezik Thienemann, mint az előző szereplőkre. „Nem találok kellő szavakat, hogy ezt a tüneményes, nagyszerű jellemet kellően leírjam”[36] – írta. Nem osztoznak véleményében pl. Kis Aladár vagy akár Juhász Gyula,[37] akik Teleki politikai tevékenységét elemzik egyoldalúan már az 50-es évek utáni korszak szellemében.
Thienemann-nak a gróffal való kapcsolata egyetemi pályafutásával egy időben kezdődött. Több személyes anekdotával mutatja be Teleki jellemét. Politikai működésére nem tér ki. A tőle kapott megbízásokat említésre méltónak tartja, mert heroikus szervezőképességet, nagy kapcsolatrendszert és gyors döntőképességet, nagy munkabírást igényelt. A munka elvégzése magára Thienemannra pozitívan sugárzik vissza. De elhárítja Hitler üléseinek sajtóközvetítését, és Zolnai Bélát ajánlja. Thienemann ebédre, vacsorára kap meghívást Telekitől, ahol csak pár bizalmi ember vesz részt. Ezen olyan történetek is elhangzottak, melyeket a jelenlévők nem a nagyközönségnek szántak (Zichy Rafael megerőszakolása az oxfordi egyetemen). Thienemann német származása ellenére is képes volt Magyarország legfelsőbb vezetésének bizalmát elnyerni. A Telekit ért parlamenti támadásokkal bizonyítja, hogy Teleki volt „a német áradat legerősebb gátja. Hogy Teleki valóban az volt, ezt áldozatos halálával bizonyította.”[38] Thienemann meglátásának helyességét Teleki hátrahagyott búcsúlevele is bizonyítja.[39]
Hóman Bálint és Szekfű Gyula Thienemann-nak idősebb, egyetemi kollégái voltak, közeli kapcsolatot ápolt velük. Alapvetően egymás ellentettjeinek tartotta őket.
Mielőtt Hóman miniszter lett, Thienemann gyakran járt be hozzá a könyvtárba, munkahelyére, de összejártak a Centrál kávéházban, Hóman meghívta vidéki kúriájába.Kapcsolatai révén segítette a miniszter Hómant a parlamentben, Németországi útja során elkísérte és alkalomhoz illő beszédeket írt számára. Hómannal kapcsolatban számtalan apró epizódot mesél el, melyek azt bizonyítják, hogy igen jó, bizalmi kapcsolatban volt vele is. Németországból hazatérve Hóman már tisztában volt azzal, hogy a németek elveszítik a háborút, sőt azzal is, hogy milyen sors vár rá. Figyelmezteti is Thienemannt, hogy ő is hasonló sorsra juthat, ha kiderül, ő írta a beszédeit.[40] Thienemann visszaigazolja Hóman jóslatait, és bemutatja pályájának tragikus végét.1946-ban a népbíróság háborús bűnösként ítélte el. Azzal vádolták, hogy részt vett az 1941. június 26-i kormányülésen, amely jóváhagyta a Magyarország és a Szovjetunió közötti hadiállapot beálltának kimondását. Szekfű a bíróságon nem állt ki egykori kollégája mellett. Ezt Thienemann erősen kifogásolta. Hóman börtönbeli helyzetéről Fiala Ferenc újságíróra és Hóman betegágyszomszédja közlésére hivatkozik, akik részleteket közöltek Hóman megaláztatásiról.[41]
Hóman megítélése az 1990 előtti szakirodalomban egybeesik a börtönbe zárt miniszterrel való bánásmóddal. Jelzői: ellenforradalmi kultúrpolitikus, háborús bűnös, az országot a német fasizmusnak kiszolgáltató, idegen érdekekért szovjetellenes háborúba sodró kormányok tagja.[42] Alig hagynak helyet Hóman érdemeinek bemutatására. De ha hagynak is, milyen respektje marad annak, akit a fenti jelzők kíséretében mutatnak be?
Thienemann Szekfű Gyulával kapcsolatos emlékei egész messzire nyúlnak vissza. Abból az időből származnak, amikor Szekfű még Bécsben az állami levéltár egyik őre volt. Ekkor Thienemann egyike volt a monarchia felbomlása utáni időszakban a magyar műkincsek hazahozatalát felügyelő bizottságnak. Gerevich Tibor vezette a bizottságot. Thienemann részletesen mutatja be a bizottság személyi összetételét, akikkel azután később is baráti kapcsolatot ápolt. Ilyen például Bárdossy László, a későbbi miniszterelnök, de Bátor Viktor is, aki Amerikába kiutazásánál segítette.
Thienemann ez esetben is sok személyes apró részletet mesél el, melyek erősítik az eddig is megismert róla alkotott képet: nem közönséges értelmiségiként élte az életét, de sok szállal kapcsolódott az országos politika vezető rétegéhez. Olyan részletekről is beszámol, melyek e réteggel kapcsolatban nem voltak számára szimpatikusak.[43] Thienemann nem feltétlenül volt elragadtatva a befolyásos értelmiségi réteg tagjai közt uralkodó légkörtől, a gonosz pletykáktól, egymás kicsinyes piszkálásától, és ennek a naplójában hangot is adott. Védelmébe veszi még utólag is a megtámadottakat. Ez is egy mozaik emberi minőségéhez.
Hogy az olvasó megértse Szekfű szellemi attitűdjét, röviden kitér Bécs virágkorára, ami Párizs és Berlin ellenpólusát képezte. Utal a századvégi Bécs szellemi nagyságaira, akiknek a munkássága az egész nyugati világ szellemi életét megtermékenyítette (Freud, Brentano, Schlick, Wittgenstein, Schnitzler stb.). Szellemi attitűdjüket dekadenciára hajlónak nevezi, ami a bécsi szocializáltságú Szekfű A száműzött Rákóczi című művének is megadja az alaphangulatát. Később Szekfű egyre inkább a baloldal felé fordult, aminek következtében Thienemann eltávolodott tőle és ezután sorolja Szekfű cselekedeteinek következetlenségeit.[44] Azt is látja, miért volt fontos a kommunistáknak Szekfű baloldali orientálódása.[45]
Szellemtörténet a Bad Hall-i naplóban
A Bad Hall-i napló befejező oldalait Thienemann többek között a szellemtörténeti gondolkodásmód meghonosításának magyarországi nehézségeire szánja. Már pécsi korszakában dolgozott a Diltheynél megismert szellemtörténeti irányzat részletein. 1921-ben megalapította a Minerva Társaságot és a Minerva folyóiratot. Arról számol be, hogy sem az alapítás, sem pedig a folyóirat működtetése nem volt egyszerű. Társadalmi kontextusra hivatkozva a társaság alapítását, célját az utolsó pillanatig titokban tartotta. Sőt a szellemtörténet kifejezést is kerülnie kellett, mert Eötvös-kollégista barátait akarta bevonni. Titokban kellett tartania Freud lélektanának felfedezését is. Feltett célja volt „Dilthey szellemében magyar történelmet írni”. A magyar szellemtörténet előzményének Lukács György ifjúkori írásait tartotta. Lukács Németországban, Heidelbergben tanult, és „Diltheyt követte ifjúkori írásaiban”.[46] Ezt a későbbiek során, világnézetet váltva igyekezett meg nem történtnek nyilvánítani.
Thienemann szerint a szellemtörténeti irányzat, Dilthey neve egyetemi körökben ismeretlen volt, csak Kornis Gyula volt tisztában vele. A szellemtörténeti gondolkodásmódot szembeállítja a korszakba ivódott pozitivista koncepcióval. Nem csoda, hisz Dilthey gondolatai szöges ellentétben álltak a hagyományos szemlélettel: „A történeti iskola … mindmáig nem törte át … a korlátokat, amelyek… gátolják. Vizsgálatukból és abból, ahogyan a történelmi jelenségeket felhasználták, hiányzott az összefüggés a tudat tényeinek elemzésével, tehát hiányzott a …biztos tudásra való alapozás, … a filozófiai alapvetés.”[47]
Nemcsak az Eötvös-kollégisták álltak szemben ezzel, de a marxisták is. A szellemtörténet már eredendően szembehelyezkedett a marxista materializmussal. A marxista kritikusok pedig épphogy a pozitivizmus pártján álltak. A régi rendszer felszámolása után pedig mindazok, akik vállalták a szellemtörténeti irányzatban való részvételt, vagy akikre ráfogták, nehéz helyzetbe kerültek.
Thienemann és munkatársai magas színvonalú tanulmányokban szállnak szembe a régi gondolkodással, és mutatnak új irányt.Thienemann naplójában beszámol a cikkeiről és azok hatásáról is.
Mikor kiderült Thienemann szándéka, Szekfű és Horváth János is eltávolodnak a folyóirattól. Waldapfeléktől és az Országos Levéltár igazgatójától emocionális reakciók érkeztek. Vitathatatlan, hogy némely cikke kimondottan provokatív hatású volt, viszont olyan információkat hozott közforgalomba, melyek Magyarországon újnak számítottak.
Máig meghatározó,szellemtörténet ihlette műve, az Irodalomtörténeti alapfogalmak elsőként a Minervában jelent meg folytatásokban. Thienemann nem titkolta műve szellemiségének példaképeit. Mindenekelőtt a nyelvészt, Hermann Pault említi, de Goethe, Hegel és a fiatal Nietzsche is hatással voltak rá. Elutasítja Spengler organikusbiológia-, azaz materialista történelemfelfogását. „A faji biologizmus tagadta az egyén szabadságát.” Számára a szellemtörténet lényege pedig az egyén szellemi egyedülvalósága, szabadsága.[48] A szellemtörténetet ért kritikák többsége Thienemann szerint elutasító és félreértésen alapuló volt. Kiemeli a későbbi marxista alapon íródott kritikákat.[49] Azonban nagy megelégedésére Németh László, Horváth János korrekt módon írtak a műről. Miután Horváth Jánoshoz fűződő kapcsolatáról számtalan csúsztatás jelent meg, leszögezi, hogy kapcsolatuk, ha nem is baráti, de mindvégig korrekt volt, majd pozitív képet fest Horváthról. Érzékeny probléma lehetett Horváthoz fűződő viszonya, mert hosszasan taglalja. Határozottan elutasította az Eötvös-kollégisták ráfogását, miszerint – Horváth-tanítvány lévén – Horváth ihlette volna az Irodalomtörténeti alapfogalmakat. Bevallása szerint az akadémikus, Jánosi Béla szerettette meg vele a magyar irodalmat, és Wilhelm Scherera német irodalomtörténetet, majd németországi tanulmányai során Erich Schmidt volt rá hatással. Sőt több esetet is felsorolva azt véli bizonyítani, hogy Horváth Jánossal fordított tanár-diák viszony volt, és nem ő, hanem Horváth vett át tőle gondolatokat. Elhatárolódik Horváth genetikus fajelméletre hajazó gondolataitól, antiszemitizmusától.[50] Thienemann szerint a szellemtörténet elveti a fajelméletet, mivel a magyarság lényegét nem biológiai alapon, hanem csak „szimbolikusan lehet kifejezni”.[51] Horváth magyarságfelfogását a Prohászka Lajostól vett kifejezéssel magyar finitizmusnak nevezte.Thienemann interpretációjában a Horváth-féle irodalomfelfogás és a szellemtörténet közötti különbséget a szellemtörténet javára egy 1932-ben tartott nemzetközi irodalomtörténeti kongresszus igazolná. Felsorolta a Hankiss János által szervezett konferencián megjelentek között a kor elméleti nagyjait: Benedetto Croce Olaszországból, Franciaországból Fernand Baldensperger, Lengyelországból Folokierski, Svájcból Ermatinger, Németországból Petersen. Thienemann is tartott előadást, aminek állítólag nagy sikere volt, és a neves résztvevők közül sokan gratuláltak neki. A konferenciát később többen is támadták, Horváth János el sem jött. Thienemann ezt annak tudta be, hogy nem volt előadói szintű nyelvtudása. A konferenciakötet pedig az Egyesült Államokban jelent meg. De a Hóman–Szekfű szerzőpáros által kiadott gyűjteményes kötetben (A magyar történetírás új útjai) sem Horváth János cikke jelent meg, hanem Thienemanné. Bár a kötet témája nem kapott szellemtörténeti feldolgozást, mégis a „szellemtörténet felé hajlott” –állítja Thienemann, de nehezményezte, hogy a logikai pozitivizmus hatására filozófiamentes lett.[52] A szellemtörténet hatása szerinte csak Prohászka Lajos, Szerb Antal, Mátrai László, Noszlopi László, vagyis az új generáció tanulmányaiban érhető tetten. Majd részletesen foglalkozik Prohászka Lajos Vándor és bujdosó című könyvével, amely erőteljes kritikát váltott ki. Thienemann Prohászka mellé állt, és világirodalmi példákkal illusztrálja érveit. Szekfű Gyula nem csak cikkben reagált, egész kötetet szánt Prohászka bírálatára Mi a magyar? címmel. Thienemann reakciója nem maradt el: „Ha cinikus volnék, azt mondhatnám, magyarnak lenni annyit tesz, mint Eötvös-kollégistának lenni.”[53]
Az általam vizsgált, szellemtörténettel kapcsolatos írások legtöbbjében Thienemann nevét meg sem említik. Ez köszönhető a történelem viharainak, a destruktív ideológia pusztításának, de rejtőzködő alkatának is. Nem találtam nyomát, hogy emigrációja után Thienemann fel akarta volna venni a kapcsolatot Magyarországgal. Hiába kerestem Borbándi Gyulának a magyar nyugati emigrációról szinte mindent feljegyző szerző kiadványaiban Thienemann nevét. Sehol sem találtam. Igaza van Balogh Tamásnak, jelenleg nagyon keveset tudunk Thienemann Tivadarról. Rejtőzködő alkatára utal végrendelete is: „Végrendeletében azt az utasítást adta, hogy a törvény által megengedett legrövidebb időn belül hamvasszák el minden ceremónia nélkül; újságban ne tegyék közé a halálát és ne írjanak róla nekrológot. Kérte továbbá, hogy hamvait a kertjükben lévő hatalmas kő lábánál temessék el.”[54]
Bibliográfia
Ablonczy Balázs, Teleki Pál, Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
Assmann, Jan, A kulturális emlékezet, Budapest, Atlantisz Kiadó, 1999. Fordította: Hidas Zoltán
Balogh Tamás, Ő volt Thienemann, Budapest,Kijárat Kiadó, 2013.
Bogár Judit, Egy késmárki polihisztor élete és munkái – feljegyzéseinek tükrében. Ifj. Buchholtz György naplója (1709–1737), doktori (PhD) értekezés, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2009.
Dilthey, Wilhelm,A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban, Gondolat Kiadó,
Budapest, 1974. Fordította: Erdélyi Ágnes
Foucault, Michel, Nyelv a végtelenhez, Debrecen, Latin Betűk, 1999. Fordította: Kicsák Lóránt
Miskolczy Ambrus, Szellem és nemzet, Budapest, Napvilág Kiadó, 2001.
Pedagógiai Lexikon, 2. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977.
Thass-Thienemann Tivadar, A nyelv interpretációja I. A nyelv szimbolikus jelentése, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2016.
Thass-Thienemann Tivadar, A nyelv interpretációja II. A nyelv tudat alatti jelentése, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2020.
Thienemann Tivadar, Az utókor címére. Életrajzi feljegyzések, Pécs, Pro Pannonia Kiadó, 2010.
Walper, Franz, „Minket is üldöztek…”. A csobánkai svábok kálváriájának és kiűzésének dokumentációja, magánkiadás, 1996.
weboldalak
https://www.nevpont.hu/palyakep/thienemann-tivadar-9b91d
Dávid Lajos: Nyolcvan éve halt meg Gróf Teleki Pál https://telekihaz.ro/wp-content/uploads/2021/06/Nyolcvan-eve-halt-meg-Grof-Teleki-Pal.pdf
Garai Imre, Az Eötvös Collegium mint a tanári elitképzés műhelye – az 1895–1950 között felvettek személyi anyagainak elemzése http://misc.bibl.u-szeged.hu/41934/1/EPA00011_iskolakultura_2013_1_016-028.pdf
Juhász Gábor, Antiszemita volt-e Kornis Gyula? https://mandiner.hu/cikk/20200121_egy_szobor_es_ami_mogotte_van
Papp István, Tehetséggondozó intézmények a magyar felsőoktatás történetében https://www.felvi.hu/pub_bin/dload/felsooktatasimuhely/FeMu/2012_4/Felsooktatasi_Muhely_2012_4_27-36.pdf
Jegyzetek
[1] Balogh Tamás, Ő volt Thienemann, Budapest, Kijárat Kiadó, 2013, 11.
[2] Miskolczy Ambrus, Szellem és nemzet, Budapest, Napvilág Kiadó, 2001, pl. 20–22., 43., 44., 65., 70–73. stb.
[3] Thienemann Tivadar, Az utókor címére. Életrajzi feljegyzések, Pécs, Pro Pannonia Kiadó, 2010, 151.
[4] https://www.nevpont.hu/palyakep/thienemann-tivadar-9b91d
[5] Uo. 75.
[6] Uo. 72.
[7] Magyarul a Tinta Kiadó jóvoltából mindkét kötet megjelent. Az első 2016-ban, a második 2020-ban. Dávidházi Pétertől lehet tudni, hogy létezik egy harmadik kötet is, ami kiadóra vár.
[8] Bogár Judit, Egy késmárki polihisztor élete és munkái – feljegyzéseinek tükrében. Ifj. Buchholtz György naplója (1709–1737),doktori (PhD) értekezés, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2009, 11.
[9] Assmann, Jan, A kulturális emlékezet, Budapest Atlantiszt Kiadó, 1999. Fordította: Hidas Zoltán
[10] Uo. 36.
[11] Uo. 37.
[12] Uo. 38.
[13] Foucault, Michel, Nyelv a végtelenhez, Debrecen, Latin Betűk, 1999, 335. Fordította: Kicsák Lóránt
[14] Uo. 337
[15] Thienemann Tivadar, Az utókor címére,149.
[16] Uo. 52.
[17] Uo. 44.
[18] Garai Imre, Az Eötvös Collegium mint a tanári elitképzés műhelye – az 1895–1950 között felvettek személyi anyagainak elemzése,http://misc.bibl.u-szeged.hu/41934/1/EPA00011_iskolakultura_2013_1_016-028.pdf
[19] Thienemann Tivadar, Az utókor címére,35.
[20] Uo. 31.
[21] Papp István, Tehetséggondozó intézmények a magyar felsőoktatás történetében,https://www.felvi.hu/pub_bin/dload/felsooktatasimuhely/FeMu/2012_4/Felsooktatasi_Muhely_2012_4_27-36.pdf
[22] Rajniss Ferencet a népbíróság a második világháború után háborús bűnösként halálra ítélte és kivégezte.
[23] Walper, Franz, „Minket is üldöztek…” A csobánkai svábok kálváriájának és kiűzésének dokumentációja,magánkiadás, 1996.
[24] Thienemann Tivadar, Az utókor címére,42.
[25] Uo. 35–37.
[26] Uo. 37.
[27] Thienemann Tivadar, Az utókor címére,38.
[28] Uo. 40.
[29] Uo. 41.
[30] Uo. 43.
[31] Uo. 43.
[32] Pedagógiai Lexikon, 2. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977, 421. Valamint: Juhász Gábor, Antiszemita volt-e Kornis Gyula?,https://mandiner.hu/cikk/20200121_egy_szobor_es_ami_mogotte_van
[33] Thienemann Tivadar, Az utókor címére,45.
[34] Uo. 46.
[35] Pl.: „Kultúrpolitikai koncepcióját neonacionalizmusnak nevezte, amely a mo.-i két forradalom tanulságai alapján nyíltan ellenforradalmi, a haladó törekvésekkel szembeforduló ideológia, a korábbiaknál élesebben foglalt állást a szocializmus, a marxizmus ellen, a sovinizmust, antiszemitizmust hirdette.” stb. Pedagógiai Lexikon, 2. kötet, 389–390.
[36] Thienemann Tivadar, Az utókor címére,47. Azonban hasonló megnyilatkozást találunk máshol is: „A Telekivel töltött órákat a magam életének boldog fénypontjainak tekintem”. Uo. 49.
[37] Idézi őket: Ablonczy Balázs, Teleki Pál, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 11.
[38] Thienemann Tivadar, Az utókor címére,49.
[39] „1940 decemberében a Teleki-kormány megkötötte a jugoszláv–magyar »örök barátsági szerződés«-t. Amikor alig pár hónappal később, 1941 márciusában Hitler elhatározta Jugoszlávia lerohanását, és kérte Magyarország részvételét a támadásban, Teleki nem vállalta a szerződésszegést. 1941. április 3-ára virradóra főbe lőtte magát. »Szószegők lettünk – gyávaságból … A gazemberek oldalára álltunk, mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! … Hullarablók lettünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok«– állt a kormányzónak írt búcsúlevelében…” Dávid Lajos: Nyolcvan éve halt meg Gróf Teleki Pál, https://telekihaz.ro/wp-content/uploads/2021/06/Nyolcvan-eve-halt-meg-Grof-Teleki-Pal.pdf
[40] Thienemann Tivadar, Az utókor címére,51.
[41] „Őt külön magánzárkában tartották, folyton padlót súroltattak vele, csont és bőrig lesoványodva inkább mint élő múmia végezte a munkát. Mikor már alig élt, kórházba helyezték. Weil kórházfőorvos mikor ágyához jött, azzal üdvözölte: –No mi az, Hóman, még mindig nem döglöttünk meg? – Csak nyugalom, doktor úr, nem sokáig háborgatom már.” Uo.52.
[42] Pedagógiai Lexikon, 2. kötet, 143.
[43] Thienemann Tivadar, Az utókor címére,53.
[44] Uo.55.
[45] „Ő egy generáció gondolkodását képviselte. Nyilvános pálfordulása, saját súlyát megtagadó magatartása tette őt az új rezsim számára oly értékessé.” Uo. 55.
[46] Uo. 57.
[47] Dilthey, Wilhelm,Bevezetés a szellemtudományokba, in: uő, A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban, Gondolat Kiadó,Budapest, 1974, 63. Fordította: Erdélyi Ágnes
[48]Thienemann Tivadar, Az utókor címére,64.
[49] Uo. 62–63., 68.
[50] Uo. 65–67.
[51] Uo. 71.
[52] „A logikai pozitivizmusnak filozófiaellenessége , tulajdonképpen metafizikaellenessége az a boldogító vakság, hogy nem látja be, hogy maga is filozófiai feltevéseken épül.” írja. Uo. 70.
[53] Uo.72.
[54] Uo. 153.
Illusztráció: „A múlt emlékeinek lenyomata”
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
