Márciusi ünnepeltjeink
Március 15. alkalmából szerkesztőtársunk, konzulensünk s két kedves Napút-barátunk állami, illetve művészeti díjat kapott.
Szerkesztőségünk mindőjüknek szívből gratulál; adja ég, hogy közös munkánk sokáig folytatódhassék még.
Szkok Iván Munkácsy Mihály-díjas lett.
Herczeg Ferenc-díjban ismerték el alapító prózaszerkesztőnk, Toót-Holló Tamás munkásságát: történelmi regényeit, az ősi magyar mítoszok kutatásában elért eredményeit.
Bába Szilvia konzulensünk, a művelődéssel foglalkozó szerkesztőnk volt – Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült.
Lőte Attila Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést kapott.
Szkok Iván
Festő barátunk megalkotta a műfordítói teljesítményért esztendőnként odaítélt Napút Hetedhét-díj hét kitüntetettjének jutalomportréját (a fotón balról jobbra: Szkok Iván, Szénási Ferenc, Tasnádi Edit, Bognár Antal, Kovács katáng Ferenc, Károly Judit, Szalai Lajos, Vörös István).
Toót-Holló Tamás
A kezdetektől együtt, velünk évtizedek óta:
Csordul a csepp című Mátyás-regényéből csöppentve kurta idézettel köszöntjük Toót-Holló Tamás prózaszerkesztőnket:
„Én vagyok az a kő, akinek a vérét kell venni. S nem ám előbb megnyúzni.
És az én ünnepem lesz az is, amikor a szerelemért megint a véremet adom. Ahogy a születés során-rendjén, úgy az szüntelen teremtés újdonatúj remeklésén.
De csak úgy szíves-örömest. Hogy a Királyok Hegyén is csak úgy legyen, hogy ott a szerelem megéljen.
Hogy senki ne higgye többé, hogy a szerelemmel kősziklán nem termesz, s hozzá még a mezőn sem vetnek.
Pedig ha az a szerelem kősziklán teremne, nem egy kisasszonynak keze-lába törne.
Pedig ha a mezőn vetni, mint a búzát, lehetne, sok nyalka úrfiacska szántóvető lenne.*
— — — —
Ha a két feltörni küldött dióm engem felnevelne, ágas-bogas lenne a diófa teteje. Hogy az uram azt hihesse, csak egyetlen kislányt neveltek a kedvére.
Hogy azt az egyet ne adná a világért, az anyjának a mennybéli jussáért.**
De engem nem a dióm nevelt. S hogy kinek vagyok én a mennybéli jussa, azt én meg nem mondhatom, de a kőnek vére hullását én még itt szépen kijárom.
Hogy az az ünnep tényleg hét világra szóljon. Se öltözve, se öltözetlen. Se úton, se útfélen. Se ajándékba, se csak úgy ingyen.”
* Vö.: Ha Petriből elmégysz, soha vissza ne nézz (magyar népdal)
** Vö.: Ágas-bogas a diófa teteje (magyar népdal)
Bába Szilvia
A „magyar identitás a tengeren túli diaszpórában”-téma jeles kutatója Bába Szilvia: pár mondat tőle – főhajtásunkkal:
„Trianon után, a második világháború előtt politikai*, világnézeti és egzisztenciális okokból vándoroltak ki, részben a polgári értelmiség (ügyvédek, orvosok, tudósok, mérnökök) és a művészek soraiból. Az első világháború befejezése után, Délvidékről és a Mura mentéről mentek a magyarok Ausztráliába, ám az 1930-as évek elején a létszámuk még mindig csak a 300 felé közelít. Kanadában, mintegy 60-80 ezren telepedtek le. A kanadai állam is szorgalmazta a bevándorlást, a letelepedést. Sokan érkeztek a trianoni határok következtében létrejött utódállamokból, döntően a férfiak, családjuk nélkül, többen jómódúak. A nők, gyermek később követték őket. A húszas években érkezett bevándorlók között kevesebb volt a vagyontalan, a zsellér, döntően kisiparosok, jobb módú földművesek és szakképzettek, továbbá a Tanácsköztársaság politikai menekültjei keltek útra. Az 1921-es kanadai népszámlálás szerint 13 181 magyar élt Kanadában, és a második világháborúig több mint 40 ezren vándoroltak be.
Az 1920-as években érkező magyarok is próbáltak egy csoportban lakni, hiszen nyelvismeret hiányában erősen egymásra voltak utalva. Továbbá még ekkor is előfordult az egy helyről való elszármazás. Például Calgaryba nagyobb részben Szabolcs, Szatmár, Zemplén, Gömör, Nógrád, Borsod és Békés megyékből, Edmontonba Abaúj, Zemplén, Hont és Nógrád megyékből vándoroltak ki (Ruzsa, 1940). Ugyanakkor a magyarok már nem burdosházakban éltek, hanem olcsó és zsúfolt albérletekben. Később, a gazdasági világválság utáni fellendülés eredményeként, ki tudtak költözni a város szélére, kertes házakba (Bakó, 1988). Ebben az időszakban csak Kanada délkeleti részén, főként Ontario tartomány városaiban alakulhattak ki magyar negyedek.”
*Az 1919-es Tanácsköztársaság vezetői, kommunista és szociáldemokrata politikusai menekültek az osztrák fővároson keresztül Szovjet-Oroszországba, Bécsbe, Berlinbe, Párizsba vagy más nyugati országba, ahol ideiglenes otthonra találtak.
Lőte Attila
Színész barátunk részünkre írta frissen; köszönjük, köszöntjük.
„A tücsök és a sapka (Kisnovella-kísérlet)
Kellemes nyár végi este volt. Az öregember kint ült háza teraszán. Nem tudni, melyik művészeti ágban tevékenykedett valaha. Lakásában található volt két szobor, két művészeti erényeket láttató kisplasztika. Ezeken kívül – mint esetleges áruló jel – még látható volt egy régi akusztikus gitár és egy pianínó is. Ehhez néha leült az öreg, s néhány akkord segítségével megpróbált felidézni korabeli dalokat, slágereket. Nagyjából el-elpötyögte ifjúságának és szerelmeinek boldog és boldogtalan emlékeit.
Szóval lehetett ő szobrász talán, vagy netán valamiféle zenével foglalkozó művészféle is. Az utóbbi időben sokat gondolt vissza elmúlófélben lévő életére, most is elmerengett a „múltak ütemén”.
Az is eszébe jutott, hogy mi lehet a tücsökkel, hiszen jó néhány nappal ezelőtt beköltözött a házba egy tücsök, amelyik mindennap az est leszálltával megszólalt, és minden este elkezdett muzsikálni. Egészen kerek kis hangversenyt szokott rendezni, pianókkal, fortékkal, crescendókkal, szünetekkel tarkítva a produkciót. Sokat kereste az öreg ezt a zenélő tücsköt, főleg az előszobában, ahonnan a hangzás eredt, de sehogy sem tudta megtalálni a „művészeti előadót”.
Kint hűvösödni kezdett az idő, könnyű szellő is kerekedett.
Fölállt, bement a házba. Az előszobában fölvette szvetterét, fejére tette sildes sapkáját, és visszaült helyére a teraszon. Folytatta a nosztalgiázást.
Kis idő múltán azt érezte, mintha sapkája alatt, a feje, haja tetején valami mozogna… Gyanútlanul levette fejéről a sapkát – és abban a pillanatban meglátta a tücsköt: ott ült a sapkában… Mintha egymásra néztek volna.
A következő pillanatban a tücsök kipattant a sapkából, és eltűnt a közeli bokrok között.
Az öreg elgondolkodva nézett utána. Valószínűleg arra gondolt, hogy a tücsök pontosan úgy szökkent el a sapkából, ahogyan az ő életéből szállt el hivatása, amivel, úgy érezte, talán sikerült annak idején, valamikor régen néhány ember életperceit egy kicsit megszépítenie.”
Illusztráció: Kokárda márciusi boglárgyepben
Ezek is érdekelhetik!
Szondi György Utassy József-díjas! | Díjátadó | Filmfelvétel →
KIKÜZDÖTT IRODALOMESZMÉNY Báthori Csaba – akadémikus! →
Eredményhirdetés | Kortárs irodalmi alkotások pályázata: Cédrus-pályázat, 2024 →
