Baán Tibor: Megjegyzések egy ars poeticához
•
A női líra az elmúlt évtizedekben olyasfajta spirituális felismerésekkel ajándékozta meg a magyar költészetet, amire fel kell figyelni. Ebből a szempontból is irányadó Mezey Katalin költészete, amely hitelesen, a talmi vallásosság közhelyein túl tud újat mondani.
Mi ez az újdonság? Egyszerűen fogalmazva az emberi helyzet megértő belátása. A hübrisz bűnébe esett vériszapos történelem fölé emelkedés, a kisvilág, a „parvus mundus” elfogadása által. Ez fordítottja minden nagyképűségnek, amely az embert erődítménnyé alakítja át. Ez a magatartás ugyanis egyfajta szolgálatként jellemezhető. Csak csodálhatjuk, hogy a női, asszonyi szerep miképp nyer hiteles, izgalmas ábrázolást Mezey Katalin életművében, aki – elmondható – az irodalom minden műnemében és műfajában maradandót alkotott. A Csutkajutka meséitől a novellákig, regényekig és versekig, amelyekben a lehető legközelebb jutunk a személyiség világképének megértéshez. Míg az epikában a háború utáni évek, a Rákosi-, majd a Kádár-kor élethelyzetei, túlélési stratégiái hangsúlyosak (a teljesség igénye nélkül csak néhány remeklés: Élőfilm, 1984; A kidöntött kerítés, 2003; Ismernek téged, 2014), addig a versekben a világmegértés lírai lehetősége, ami természetesen érintkezik a novellák és regények világképével, de a versekben a költői én szerepe jóval hangsúlyosabb. Annak fölfedezéséről van szó, hogy az ember minden kiszolgáltatottság és manipuláció ellenére is megismételhetetlen csoda. Van bennünk egy olyan isteni mag, amely a képzelet varázshatalmával, ha nem is győzheti le a történelemformáló sötét erőket és ideológiákat, „a meg nem gondolt gondolat” (József Attila) pusztításait kint a világban és bent a lélek tájain, mégis a remény dimenzióját jelenti. Ez a remény nem az önbecsapás eksztázisa, hanem a szembenézés bátorsága.
Mezey Katalin indulása idején, mint a legendás Kilencek egyetlen női képviselője, nem a magas lángra csavart, alapvetően romantikus eszmények nyomában alakította ki költői nyelvét és világképét. Ennél mondhatni szerényebb és földközelibb dolgok foglalkoztatták, nevezetesen a hétköznapok világa. Az Amíg a buszra várunk (1970), Agyagtanulmány (1977), Újra meg újra (1985), Szárazföldi tél (1991), Párbeszéd (2003), Holdének (2007), Válogatott versek (2008), Bolygópályák (2010), Ajánlott énekek (2016) alapvető költői újdonsága, hogy nem a költészet mágiája érdekli elsődlegesen, nem a szárnyalás, hanem a hétköznapi élet mögött meghúzódó okok és okozatok rendszere. Ennek megfelelően Mezey Katalin a kézzelfogható valóság költője. A versek témája alapvetően a részletek felfedezését jelenti. Akár ars poeticának is felfoghatjuk a Pannonhalma alatt című verset. Így kezdődik: „A Pannonhalma alatti rét / füveiben akartam tetten érni, / megragadni a Mindenséget, / mert ha a rét minden levelét, minden fűszálát és minden virágját / egyenként lefényképezem, / el kell jussak a Végtelenhez.”
A végtelen fogalmában a véges emberi létünk számára fölfoghatatlan s épp ezért ámulatként és szorongásként felfogható felfoghatatlannal találkozunk. Íme a megismerés nagy kalandja, amihez sajátosan viszonyulunk. A költészet nagyon is alkalmas arra, hogy szintetizálja s így magas fokra emelje, világképpé szélesítse saját tapasztalatát, melyben a külső és a belső világ összhangja jelenti a létmegértést, így annak tételezését, mi több, megtapasztalását, hogy létezik egyfajta személyes kapcsolatunk a világmindenséggel, fűvel, fával, csillagokkal, flórával és faunával, és persze emberekkel, közeliekkel és távoliakkal, akik tükröződnek bennünk, mint nők, férfiak, társadalom, emberiség. Ám az is igaz, hogy a legmélyebb érzelmi kötődésünk terepe a család. Mezey Katalin alkotásaiban épp a családi élet ábrázolása, mint érzelmi viszonyrendszer, magától értetődő módon válik élettanulsággá. És innen válik igazán érthetővé e líra világképe, amelynek központi eleme a Gondviselés tudata mint feladat, felelősség, cselekvő részvét, megértés, az otthon és tágabban a haza gondjainak átélése. A hitelesség e lírában – épp az említettek miatt – nem elvont fikció, képzelgés vagy látomás, hanem sors és tapasztalat, amely végső soron egyfajta vitális energiával röntgenezi át a világot. A konkrét dolgok eszmei kisugárzása ugyanakkor értelmezi a verseket. Az érzékeny líraiságtól a tragikusig, a filozofikustól a groteszkig ívelő beszédmód arra az alapvető morális tanításra utal, miszerint az emberi történelem normái éppolyan alapvetőek, mint a biológia vagy a fizika törvényei. A normaszegések egy bizonyos elviselhetőségi határon túl az emberi rend, a kultúra építményét, a humanizmust fenyegetik. Az életpárti gondolkodásnak nincs más útja, mint a káosz felszámolása, az értékteremtő élet képviselete.
Mezey Katalin ars poeticájának ezek a tartóoszlopai a Biblia kijelentéseire épülnek. Mégis eredeti, praktikus tanácsokat ad olvasójának. Például így: „Ne képzeld, hogy a sátánnal cimborálsz…” Az Örökre rab című vers tételmondata a vers végén teljesedik ki. Így: „A sátánnal nem lehet cimborálni, / mert nincsen benne szabad akarat. / Ezért irigyli, elveszi tőled is. / De maga akkor is, örökre rab marad.” Ez a kifejtés még egy fontos mozzanatot ad hozzá a költői világképhez, a közvetlenséget, a bölcs humort, amelynek forrása e szerető féltés. Annak tudata tehát, hogy a szabad akarat nem valami kolonc, még ha felelősséggel is jár, hanem lehetőség önmagunk kiteljesítésére, és nem öncélúan, hanem másokért. Más kérdés, hogy a valóság és a morál korunkban folyamatosan távolodik egymástól. A lélektani helyzet ismerős lehet az 1. Stáció című versből is, amely arra utal, hogy az evangéliumok Krisztus-képe körül mind a mai napig forr a botrány. Elfogadás, elutasítás, amely mégsem az Emberfiának szól, nem az embernek, hanem az Istenembernek, akinek morális kinyilatkoztatása veszélyes gyúanyag. A világ jelentős része szabadulni szeretne Jézustól, a kereszttől, amely, hiába minden tagadás, az eltelt kétezer év alatt az emberiség tudatába égett, mint valami kozmikus esemény: „Krisztus a keresztet felvitte / helyettünk a Koponya hegyre.”
A kereszt, amely szimbólummá nőtt, még a nem vallásos emberek tudatában is kivégzőeszközből a remény dimenzióját árasztja. Mezey Katalin költői világképében a Biblia nem színtelen hivatkozási alap, hanem megélt élmény, „szeretetláng”, mint ez a Hívtál, hiába nem hallottalak című versből kiolvasható. A vers azt az ellentmondást tapintja ki, hogy a spirituális szemlélet, ha valóban átélt, akkor együtt jár a személyiség átalakulásával. A vallást övező magatartásformákban az elvonulás szükségképpen a nézőpont megváltozását is jelenti, végső soron kilépést a napi gondokat görgető világfolyamatból. Természetesen ez csak az egyik lehetséges válasz. A másik válasz ennek ellentéte, cselekvő részvétel a valóságban.
Tény, hogy a költői életművek jelentős részét, így Mezey Katalin verseinek mélyebb rétegeit , költői ars poeticáját is átszínezi a transzcendencia, annak belátása, hogy tudásunk öntelt tudatlanság, amit a következő perc, óra, év könnyen megcáfol. A helyes vagy annak mondható viszonyulás ennek tükrében, hogy túl kell jutni a gigabájtokkal gerjesztett félelem és csábítás övezetein, hogy megtaláljuk magunkban magunkat, mint reményt és igazmondást, cselekvő részvétet, hiszen van min elgondolkodni. Többek közt A Fehér ember című vers kegyetlen igazmondásán: „Húsz év múlva, száz év múlva / Európa neve átokszó lesz. / Eljátszottuk a hivatásunk. / A javakból bálványt csináltunk, / pénznek hívjuk, csak őt imádjuk, és az egész kerek világon / egyedül csak neki szolgálunk.”
Mezey Katalin ezzel a versével is a közös emberi felelősségre figyelmeztet. Az etika a lét használati utasítása. A női szerepből pedig a létfolytonosság megélése és megértése következik. Hatalmas kérdéscsomó ez, amely ellenáll minden leegyszerűsítő, a modernséget holmi külsőségekben kereső szemléletnek.
Illusztráció: Az »Ajánlott énekek« borítórajzának felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
