Christian Bobin: La Dame Blanche
Szobájának kulcsra zárt ajtaja mögött Emily olyan szövegeket ír, melyeknek szaggatott bája csak Rimbaud kristálytiszta prózájához mérhető. Mint valami égi varrónő, verseit előbb húszas csomagokban egymáshoz ölti, majd egy füzetben összegyűjtve a fiókjába temeti. „Eltűnni jobb.” Ugyanabban az időben, amikor felölti fehér ruháját, Rimbaud az ifjúság dühöngő nemtörődömségével egy nyomdász pincéjében lemond varázslatos könyvéről, s a kába Keletre menekül. Arábia szegekkel kivert napsütésében és a szobában, mely Amherst városát négy falán kívülre rekeszti, a szépség e két aszkétikus szerelmese azon fáradozik, hogy önmagát elfelejtesse.
Így Christian Bobin az Emily Dickinsonról szóló, La Dame Blanche (A fehér hölgy) című művében. A könyv 2007-ben jelent meg a párizsi Gallimard kiadó L’un et l’autre (Az egyik és a másik) sorozatában, amelynek profiljába tartozik feltárni, esetleg új megvilágításba helyezni a mások – legtöbbnyire múltbéli hírességek – életét, miként azt egy ma élő író szubjektuma a rendelkezésre álló adatokból és visszaemlékezésekből kiindulva újrateremti. A népszerű sorozat 1989-ben indult, azóta hozzávetőlegesen hatvan író mintegy száz művét jelentette meg, melyek közül a bestseller listát 160 ezer példánnyal éppen Christian Bobin 1993-ban kiadott Très-Bas című műve vezeti. A siker annál is figyelemre méltóbb, mert ez az író-költő vagy inkább költő-író 30 kötettel a háta mögött, első benyomásra – ha létezik még a hatvanas években használt terminológia – a vájt fülű olvasót látszik megszólítani. Nem kivétel ez alól az amerikai líra egyik megalapítójának életéről mesélő pártos állásfoglalása, A fehér hölgy sem. Bobin kedvenc stílusa, a töredékekből komponált regényes, naplószerű elemekkel kevert költői próza, akárcsak a minimalista írásmód, erre a könyvére is jellemző. Íme, két bekezdés, melyek, mint kagylóhéjak fogják közre a regényt.
Az első:
1886 május 15.-én, nem sokkal reggel hat előtt, amikor a kertben felhangzik a rózsaszín eget megtisztító madárdal, és a jázminok megszentelik illatukkal a levegőt, a zaj, mely a Dickinson házban két nap óta minden gondolatot elnyom, a nehézkes légzés zaja, miután elakadt, és – mint fűrész a makacsul ellenálló fában – nekivágna újra, hirtelen abbamarad: Emily vad indulattal ellöki arcát a láthatatlan nap felé, amely, két éve már, akár egy örmény papírt emészti a lelkét. A halál egyszerre betölti az egész szobát.
És az utolsó:
A nekrológban, melyet a helyi újság számára Susan fogalmazott, Emily kertészeti tehetsége megelőzi az alig említett íróit. Egy amhersti olvasó, midőn végigolvassa a gyászjelentést, amely megnyugtatja a tekintetben, hogy ő maga, ő él, talán emlékezetébe idézi néhány másodpercre azt a személyt, aki kamélia és jázmin virágaival elvakította az eget, aztán folytatván az újságja olvasását, nem sejti, hogy amint tovább lapoz, éppen eltemeti a mindennapiság szentjét.
A közbülső, mintegy 110 oldalon Christian Bobin elmeséli Emily Dickinson életét. Az elmeséli annak ellenére is igaz, hogy az író ennek az életnek mintha mindig csak egy mozzanatát ragadná meg, egy-egy pillanatát járná körül – természetesen önmagát is hozzátéve. Pártos állásfoglalás, mondottuk fentebb, s egy József Attila verssor átformálásával most kedvünk van hozzátenni: Csak aki halandó és maga is költő, szeretheti Emily Dickinsont ilyen halhatatlanul. Az ámulat és védelmező együttérzés kísérte szeretet mintha a „hétköznapi” olvasóra is átragadna. Nem ismertem eddig sem Emily Dickinsont sem Christian Bobint, írja egyikük az interneten, de ezután olvasni fogom mindkettőjüket.
A fordítás igazi művészet. A legfőbb jó az benne, hogy aki műveli – ellentétben az íróval – nem a saját bőrét viszi vásárra, ami persze nem jelenti a felelősség teljes hiányát. A fordító felelőssége objektív, aminek szolgálata nagyon sok jót rejt magában. Ilyesfajta gondolataim voltak, már közelebb a 70-hez, mint a 60-hoz, amikor lefordítottam Bobin Fehér hölgyét. A könyv a Francia Intézet támogatásával, 2011-ben jelent meg. Előtte személyesen is találkoztam a szerzővel, aki a Massif Central-beli erdei házában fogadott. Miután megbeszéltünk néhány szakmai kérdést, megkérdezte, hogy mi vezetett könyvének lefordításához. Két hölgy áll a háttérben, feleltem. Bobin nevét a Genfben élő Heiditől hallottam először, akihez mintegy húszéves, a kezdetben szoros, aztán a már egyre ritkábban látjuk egymást jellegű kapcsolat fűzött. Egy december 24-i délelőtti kávé randevúnkra valami hirtelen jött ötlet folytán megvettem és elvittem Bobin könyvét, mert hogy megjelenéséről épp akkor olvastam az újságban. Heidi nagyon örült az ajándéknak és megígérte, hogy viszonozni fogja, nekem meg átfutott a fejemen a gondolat, hogy egy év múlva ugyancsak december 24-én Heidi egy kávé randevún talán ugyanazzal a könyvvel fog megajándékozni. Ez persze nem jött be, én meg arra gondoltam, hogy hiszen magam is megvehetem azt az ajándékot magamnak. Aztán, amikor a könyvet egy Jura-hegységben elfogyasztott reggelit követően olvastam, hirtelen azt mondtam feleségemnek, hogy ez bizonyára nagyon tetszene neki, és hogy kedvem lenne lefordítani. Ilma erre azt felelte, helyesebben, inkább parancsolta, hogy: Hát akkor, fordítsd le! Amikor elbúcsúztunk, a házigazda két dedikált könyvét adta kezembe a következő, baráti szavakkal: Ne mélangez pas les deux! Az egyikben az állt: Pour Ilma. A másikban: Pour Heidi.
Hendi Péter
Illusztráció: »Eltűnni jobb, avagy La Dame Blanche«
Ezek is érdekelhetik!
Arvo Valton: Miniatűrök →
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
