Horváth Júlia Borbála: Dunavízió, Visegrádi királytalálkozó (1335)
Mj. A dupla közlés kezdő párosát majd a Tisza-kettős követi (A szerkesztőség)
Dunavízió
Kapitány Szilveszter a születésnapi reggelen ráérősen szállt vízre, a hárosi kikötőben alig mutatkozott ember. Hanyagul kitöltötte a hajónaplót, mindössze az indulás helyét és idejét jelölte meg, és vízre bocsátotta a csónakot. Néhány perc múlva a test magabiztosan vágta maga előtt a vizet, s alig néhány kilométer után besorolódott a budai ágba. A motorcsónakos ezúttal megpróbált partközelben maradni, mert mindenképpen látni akarta a sírköveket.
„A miket?” Kérdezett vissza pár nappal korábban, amikor az egyik halászcsárdában izgalommal mesélték az emberek.
„Egy tanítónőt temettek el a Duna-parton.” A későn érkezők, ahol bírtak, bekapcsolódtak az elbeszélésbe, de csak nagyon lassan állt össze a kép.
„A férje tizennégy évvel fiatalabb volt nála…” Egyesek szerelmi bánatot, mások bűncselekményt sejtettek.
„Ha Józsefvárosban lakott, hogy került holtként Budára?” Bozontos és rajzolt szemöldökök húzódtak fölfelé, valaki egy friss bulvárlapból tudni vélte, hogy az alacsony vízállásnak köszönhetően vált láthatóvá a sír. A csapos megfejelte.
„Asszonytartás és járulékai ügyében pert indított a férje ellen…” A hajóskapitánynak, bár rendkívül érdekelte a történet, hirtelen elege lett. A fősodorban haladva sietve átvonult a fővároson, s mire elhagyta az Újpesti vasúti hidat, megfeledkezett a rejtélyes vízi sírról.
Induláskor a Dunakanyar fölé célzott, s amikor túlszaladt a Vác–Verőce–Visegrád szakaszon, többre vágyott, és meg sem állt Szobig. Gondolatai újabb kitérőt tettek, anyja házát vélte látni, s egy röpke sms-üzenettel megelőzte a születésnapi köszöntőt. „Isten éltessen bennünket, mama, most elutazom, csókol fiad, D.”
Mérsékelt sebességgel araszolt tovább; szerette hallani, ahogy ráérősen pöfög a motor, s a gyönge füst megtelepedik az utastérben. Ez is hozzátartozott a nagy érzéshez, mint a folyószag, melyben keveredik a rothadó zöld, a gépolaj és a vadvirágok illata.
Eszméletnyi idő után már Párkánynál járt. Arrafelé különösen andalító a táj; a Duna Szentgyörgymező irányából távozik a civilizációból, s patakra jellemző csellel hirtelen jobbra, majd balra fordul a dombok között, hogy Visegrádnál termetes kanyarral újból megtévessze csodálóját. A hajóskapitány nem elégedett meg a szerénnyel, elvégre övé volt a világ, és otthon sem várta senki. Élményt akart, mégpedig sokat, s mint a földi angyalok többsége, a jelenlétével nyomot hagyni a pillanatban. Arrébb rúgta hát a lusta vasmacskát, a kampós vége nagyot koppant a hajófenéken.
„Nehogy már meglékeljem magam!” Mintegy feledtetve a butáskodást, felbőgött a motor, a hajótest ugrott rá, és az ünnepi borospohár legurult a hitvány deszkából ácsolt asztalról. Kapitány észre sem vette a szilánkokat. Kifejezetten szerette, ha Kapitánynak szólítják, amely név évekkel azelőtt ráragadt a parton, s ő hagyta, hogy azt higgyék, valóban úgy hívják.
„Kapitány Szilveszter.” Nyújtotta kezét a hajóstársaknak, a halászoknak, a kocsmárosnak, de még a szép nőknek is, akikkel sohasem került annyira tartós viszonyba, hogy tudassa velük, valódi-e vagy álnév, amelyen bemutatkozott. Ő nemigen szólított meg senkit, így megkímélődött a személyeskedéstől, s elegánsan tovasuhant a következő csónakház felé. Hogy még inkább tetszelegjék önmaga előtt, ezúttal elhatározta, hogy meg sem áll Pozsonyig. Úgy vélte, másfél, legföljebb két óra alatt megteszi az utat; ha minden jól megy, akár Bécsig juthat.
„Mi történik itt?” A hajóskapitány nyugtalanul figyelt. A csónakmotor ki-kihagyott, hátul öklendezve préselte magából a vizet, végül lefulladt. A zaj elszállt a füsttel, a csónaktest eggyé vált a folyófelszínnel, rajta egy villanásnyi emberkével.
„Érdekes ez a csönd…” Bár Szilvesztert idegesítette, hogy egy kiszámíthatatlan, állandóan változó lény hátán lovagol, nem sietett motort rántani. Nesztelenül teltek a száz-méterek, amikor feltűnt a visegrádi palota, és a kőcsipkével keretezett ablakrámákon túl mintha élet mutatkozott volna. Előkotorta a távcsövet.
Kedvtelve pillantott a célzókorongba, hol aranytaláros, harisnyanadrágos férfiak jobbján vörös brokátruhába burkolódzó nők elnagyolt képe mozgott; a köpeny alól kilátszott a tornacipős lábuk. A fiúk meghajoltak, a lányok kecsesen fogadták a kommendálást, s mintha a talpuk nem érintene talajt, végiglejtettek a lépcsőn. Kapitány lekapta szeméről a gukkert, a múltbéli vízió beszippantotta, azután aprólékosan végigpásztázta a kertet.
A palota alsó teraszán fehér székeken, fehér kottaállványok mögött, parókás zenészek hangoltak, kesztyűs inasok csillogó tálcán, az idei első borral kínálták a vendégeket. Mellettük turisták pózoltak, gyártották a mérhetetlen mennyiségű és minőségű fényképet; ki-ki a hozzáillő háttérrel. Kapitány Szilveszter rövidlátón összehúzta a szemét. A várfal tövében íjász gyűjtötte fácántollas tegezbe a kilőtt nyílvesszőket, miközben a kőfal mellett karabélyos vitézek törölgették tajtékos homlokukat, a barlangi beugróban hétvégi ős-kovács pengette a patkószeget. Lejjebb, a hársak árnyékában, párakapu alatt kólát vedeltek a látogatók, amikor szünetet rendelt el a gondos idegenvezető.
A csónakmotor mintegy hírt adva magáról horkantott, s Kapitány Szilveszter némileg visszatért a jelenbe.
„Nem lesz itt baj!” Bizakodott, de letaglózta a tudat, hogyha lerohad a gép, a személye nem lesz fontosabb, mint egy vadkacsáé, ami éppúgy a fennmaradásért küzd, ahogyan ő. A csónaktest komótosan sodródott tovább, s Kapitánynak eszébe jutott a Duna-parti sír. Irigységgel gondolt az ismeretlen tanítónőre, kinek neve, ha sok-sok évvel később is, egy furcsa véletlennek köszönhetően bevonul az uralkodók neve mellé.
„Hogy is hívják…” Pattintgatta az ujját, amellyel a történelmi emlékezetét próbálta munkára bírni. Elővette a telefont. Gyorsan, pontosan szőtte hálóját a láthatatlan szervezet, amivel magához láncolta híveit, és a szerkezet kiköpte az eredményt.
„Elemy Károlynét eredetileg a németvölgyi temetőben hantolták el, majd 1963-ban, miután a temetőt felszámolták, a sírköveket töltésként a Dunába hajították.” Kapitány megrendülten meredt a képernyőre, maga sem értette, miért a rég nem érzett részvét.
„Partvédelmi céllal…” Ízlelgette a feledés ezen prózai okát, és sebesen lapozta a virtuális oldalakat. A képen a kimentett sírkő látszott, rajta egy emberélet összegzésével: élt-halt.
„Ennyi volt az egész?” Kapitány a megváltoztathatatlannal pörölt, de a fösvény informátor mindössze annyi hírt engedélyezett számára, hogy a fejfát a Történeti Múzeum kőtárában helyezik el.
„Rám is ez vár?” Kapitány félredobta a döglött készüléket, és a várjátékos ifjakat bámulta. Szeretett volna történelmi nevekkel, évszámokkal dobálózni, de egyiket sem tudta pontosan felidézni, mert annak idején a tudás bőségszaruja helyett a szabadság méregpoharát ürítette, mégpedig fenékig.
„Magadnak tanulsz…” Hallotta a szülei korholó szavait, amikor rossz jegyet vitt haza az iskolából, és ő nem tudta megmagyarázni nekik, hogy az idegen tollakkal írt történelemkönyvek miért nem hozzák lázba.
„Eh, még egy tisztességes tengeri kikötőnk sincs…” Berzenkedett a kicsiségbe belenevelt magyarka és sejtelme sem volt róla, hol keresse a kincsesládát. Holott éppen rajta ült. A vízpára cakkosra igazította a tájképet, a partvonal összemosódott a mederrel. Az ős-Duna ugyanolyan hallgatagon tűrte a jelenlétét, mint a neves és a jeltelen elődökét, s az olajzöld örvények alól, mintha elsüllyedt roncsok, feledésbe fúlt fők üzentek volna.
Árpád-házi királyok, királylányok, a Pozsony felé vágtató lovasíjászok, a kincseit sirató Mária királynő, a kelet felől érkező Attila és Buda, nyomukban a cseperedő Csaba királyfival, a koronalopó komorna és a regényes nevű és sorsú udvari társalkodónő: Vecseszéki Ferenczy Ida Krisztina Veronika, valamint a Duna jegén csúszkáló kitelepített magyarok, svábok, tótok, az ártérért harcoló bősi halászok, és más híres-hírhedt halandók, kiknek történetét méltatlan mostohaként mellőzték a krónikák. Vízszag avarillattal keveredett, jelen a múlttal incselkedett…
***
Visegrádi királytalálkozó (1335)
„Jó az anya a háznál…” Anjou (II.) Károly király igen elégedett. A palotaablakból nézi a Dunát. Mintha a jövőt kutatná. Dörzsölgeti a tenyerét. Fiának fia, Károly Róbert, Magyarország királya lett. Szinte. Egyelőre Szent István koronáján innen. Öreg Károly őszül. Nehezen jár. Sánta Károlynak is mondják. Ritkán jön Magyarországra. De most mégis. Lemegy a folyópartra. Szeszélyes, kanyargó folyam. Messzire ellátni.
Zobortól a Mátráig visz a szem. Onnan iramodásnyi a Tátra. Gondolatban. A part mentén homokos út. Lovasok poroszkálnak, néhány gyalogos. Egy szénásszekér. Éppen húszevezős dereglye kerüli a mederzátonyt. Hosszan benyúlik a folyóba. Ha nem vigyáz a Duna, sziget keletkezik a hátán. Előbb kövek, aztán emberek telepszenek meg rajta. Az inneni oldal a Pilis. Sziklák, dombok közt erdős fennsíkok. Szívesen megbújik benne a gímszarvas, az őz, a vaddisznó. A tisztásokon szőlőültetvények, néhány ház a parasztnak, jobbágynak. Földmíves-dinasztia szolgálja a királyokat. Reájuk magasodik a Visegrád; büszkén, méltón királyok találkahelyéhez. Tetszik Károlynak. Tán utoljára jár itt, rövidesen hazamegy. Meghalni Itáliába. Szívósan terjeszkedik a nápolyi ág. Unokája folytatja.
„Elvégre Roberto nagyanyja Árpád-házi királylány.” Sánta Károly felesége. V. István leánya, Mária. Örök női név. Nőknek alig jár vezetéknév. Legyen hát az övé, Árpád-házi Mária. Már kiskirálylánykorában Károlynak szánták. Ország lett a kelengyéje. Gyermekek világra hozása a küldetése. Tizennégy.
Egy Anjou és egy Árpád-házi. Elsőszülött fiuk Martell Károly. Roberto apja. Mária királyné elsőrendű anya. Gondos, okos. 1292. január 6-án felnőtt fiát Magyarország királyának nyilvánította. A megválasztott három év múlva meghalt. Szerencséjükre előtte fiat nemzett, Robertót. Nem szűnik a trónigény. Magyarország megszerzése ízes falat. Rövidesen a királyné unokája a soros. Roberto, Caroberto. Később Károly Róbert. A találékony magyar köznyelv.
Elérkezett Károly Róbert ideje. Ő ülhet a trónra. Eleinte pápabarát. Hja, a hálás Anjou-tradíciók; elvégre juttattak neki országot. Hagyták. Magyarország új királya Közép-és Kelet-Európa felé fordul. Nem pedig ellene, ahogy a szomszédok elvárnák.
„Szent László nyomdokain járok.” Magyarország királya megérkezett. Haza. Lovagkirály akar lenni. Familiáris kiskirályokat nélkülözvén. Köznemesi támogatókkal. A Lackfi-Nekcsei- Szécsi-Kállai-családok jövőjüket érzik. Egybehangzó magasztalással kiáltanak.
„Isten kedveltje, I. Károly (Róbert), királlyá választatott!” 1310. augusztus 27-én újrakoronázzák. Ezúttal az Árpádok városában. Immár a Szent Koronával. Öreg Károly büszke lenne rá. Egy éve múlt, hogy meghalt. Unokája néhány bárkával, maroknyi emberrel és sok szívvel országot foglalt. Rövidesen feleséget is; Piast Mária sziléziai hercegnőt, Kázmér király leányát. A királyné korán meghal. Az özvegy király nem tétovázik. Egy csallóközi ágyas következik. Névtelen. Utána Beatrix, a cseh királylány. János nővére. Ő sem lehet sokáig királyné. Károly vigasztalhatatlan. Nincs üresjárat. Utód kell. És nő. Emlékére pompás palotát emeltet. Mesés kert, pazar park, olasz ízlés. Méltó a következő, a harmadik menyegzőhöz. 1320-ban Erzsébet, krakkói hercegnővel.
„Ideszállítjuk a koronát. A fellegvárban lesz őrhelye!” Székesfehérváron kiürül a koronakamra. Egy időre. Soha rosszabbat. A várat IV. Béla, a távoli ős építtette. Megvolt rá az oka. Azt mondta:
„Fellegvárat akarok, vízi várat lakótoronnyal. Nem lesz több tatárjárás!” Mégis lett. Töröknek hívták. Béla és felesége – szintén Mária – másodszor is felépíttette a várat. Csák Máté elfoglalta. Komárommal együtt.
„Percig sem maradhat ellenség kezén!” I. Károly (Róbert) visszaszerezte tőle. Anjou a magyartól, a magyarnak. Szakadozott szegény, szegény Magyarország. Károly Róbert központosításba kezd.
„Visszavesszük a királyi földeket, várakat! Bevezetjük a becsűt!” Honort kapnak a hű urak. Szolgálati birtokot. Cserébe bandériumot állítanak. Harcolnak, adóznak, esküsznek; élnek. Ha nem akaródzik, a király visszaveszi az adományt. Királyi föld nem örökíthető tovább. A vitézség, igen.
Közben a csatamező sem üres. Károly kénytelen ott is helytállni. Legyőzi Habsburg Szép Frigyest. 1333 – újabb fényes év. Nápolyba utazik. Népes kísérettel érkezik. Nem öreg Károly ő még, de az idő halad. Másodszülött fia koronás fő lett. Ifjú Endre ül a nápolyi trónon. Jól hangzik. De nem élvezheti soká. Korán meghal. Magyarországot nemsokára az elsőszülött, I. (Nagy) Lajos kormányozhatja majd. A hódító. Egy ország három tengerrel. Emlékszünk.
Károly Róbert az 1334. év tavaszán szerencsésen hazatér a portyáról. Készülődik. A nápolyinál is ragyogóbb ünnepséget akar. Visegrád alkalmas királyok találkozójára. Szétspriccelnek a futárok. Cseh, lengyel, morva, bosnyák, szász, lignici, luzsicai; császár, király, herceg, gróf. Meghívót kap mind, ki számít. S aki érdemes.
Novemberben, Szent Márton ünnepén hatalmas sokadalom. Szekerek jönnek, mennek. Dereglyék szállítják az ebédrevalót. Hetek óta vendégek ostromolják a palotát. A révnél nyüzsög a nép, ad-vesz, csurran, ami cseppen.
„Kétezer-ötszáz kenyér a cseh királynak. Csak az ebédhez. Száznyolcvan hordó bor a lengyelnek. Koszt, kvártély, abrak a kíséretnek.” Nehéz lakomák, nyüzsgés és tanácskozás. Hetekig tárgyalnak az uralkodók. Hárman, három országból. Károly Róbert eltökélt.
„Ezúttal nem hadakozunk, hanem szövetséget kötünk egymással.” 1335-ben I. Károly (Róbert) visegrádi palotájába hívja III. Nagy Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh királyt, Károly morva őrgrófot és a Német Lovagrend képviselőit. A tárgyalást a lengyel–német lovagrendi vita is terheli. Előbb muszáj házon belül békülni. Károly Róbert vezényli, ha kell, fizeti. Alakulnak a feltételek:
„A lengyel fizessen adót a csehnek.” Károly a kincstárba nyúl, ötszáz márka értékű aranyat hozat. Annyi a lengyel–cseh béke ára. Cseh–magyar megállapodás később. Szeptemberben már megegyeztek róla. Cserébe lehetséges kérni. Tovább:
„Kázmér lemond Sziléziáról, János pedig a lengyel trónigényéről.” Károly emeli a tétet. A díjat. A kincstárnok sebesen jegyzi.
„Ötven ezüstkorsó, két-két darab tegez, öv, nyereg, tőr, egy sakktábla és két gyöngykagyló.” Azokat Luxemburgi János kapja.
Mindezt valaki így írta le. Másféle történetírók másképp tudják. Szerintük nem volt váltságdíj. Adó, ajándék és megegyezés sem. De ha volt is, nem annyi, nem ott és nem úgy. Egy viszont biztos: béke született. Magas áron. Nagy Kázmér hivatalosan 20 000 schock prágai garast (20 000 cseh ezüst márka) fizetett. Cserébe János lemondott a lengyel királyi címről. Viszont megtarthatta Sziléziát. A lényeg azonos. Megbékélés nélkül nincs jövő. És még nincs vége.
„E királyok közül bármelyiknek országát ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni.” Esküvel erősítik egymást a visegrádi hármak.
„Emelem poharam a visegrádi királytalálkozóra!” Nagybetűt érdemelne. Mindenki elégedett. Károly Róbert éveken át harcolt e mondatért. Szóval, tollal. Nem karddal. A
Pár hónap múlva Károly Róbert végleg visszatér Visegrádra. 1342-ben a Boldog Szűz Margit ünnepét követő nap, szerda. Szippantás a friss dunai levegőből. Tiszta, vízszagú lehelet. Az utolsó. I. Károly (Róbert) meghal. Uralkodott: harminchét esztendeig. Éjjel-nappal égnek a mécsesek a palotakertben. Fényüket többszörözi a víz. Könnyek a várkápolnákban, a felső-várban. A Kálvária-hegyre vezető új út telis-tele. Bocskorok, csizmák tapodnak rajta. Kalapok levétetnek, siratják királyukat a visegrádiak. Megtelik a plébániatemplom.
„Még Caroberto emeltette… Szűz Mária tiszteletére.” A Duna-parton katonák gyülekeznek. Két marokkal tömik magukba a sülteket. Isszák a bort, szívják magukba a bátorságot. Másnap ki tudja, ki ellen/mellett mennek csatába. Tán még ismerősöket is találnak. Szemből.
Illusztráció: Markó Ferenc-festményrészlet (© SzM-MNG)
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
