Jorge Luis Borges – Adolfo Bioy Casares: A bikák istene (részlet)
♉︎
Tomcsányi Zsuzsanna
Argentin “írószövetség”: Jorge Luis Borges és Adolfo Bioy Casares társszerzői együttműködése
2000-ben, A holdbéli nyúl címmel jelent meg válogatás Jorge Luis Borges társszerzővel írt műveiből, amelyek közül néhányat nekem volt szerencsém lefordítani. Nagy élvezettel és némi ámulattal dolgoztam a sziporkázóan humoros, szellemes szövegekkel, amelyeken nem ismertem fel Borges más műveinek jellegzetes stílusát. A magyarázatot Donald A. Yates egyik tanulmányában találtam meg (La colaboración literaria de Jorge Luis Borges y Adolfo Bioy Casares), amelyet az alábbiakban röviden ismertetek.
Az írói együttműködés ritka jelenség, Latin-Amerikában pedig különösen is az. Ezért egészen kivételes a két argentin szerző: az irodalmi nagyságok közé számító Jorge Luis Borges, és a jóval kevésbé ismert Adolfo Bioy Casares közös munkája.
Ők ketten az 1930-as évek elején ismerkedtek meg, és Borges kezdetben a nála jóval fiatalabb Bioynak afféle mentora volt, de már ekkor igazi eszmecsere folyt kettőjük közt, maga Borges pedig azt vallotta, hogy ő is sokat tanult Bioytól. Egy 1970-ben készült interjúban így fogalmaz:
“Annak az időszaknak [az 1930-as éveknek], de egész életemnek egyik jelentős eseménye volt, hogy összebarátkoztam Adolfo Bioy Casaresszel. 1930-ban vagy 1931-ben találkoztunk, amikor ő tizenhét éves volt, én pedig már elmúltam harminc. Ilyen esetekben mindenki biztosra veszi, hogy az idősebb fél a mester, a fiatal pedig a tanítványa. Lehet, hogy eleinte így volt, de amikor évekkel később közös munkába fogtunk, valójában és titokban Bioy volt a mester… Rávezetett, hogy az én dagályos, bölcselkedő, barokkos ízlésemmel szemben, milyen hatásos lehet a visszafogottság. Úgy is mondhatnám, hogy Bioy szép csendesen a klasszicizmus felé terelgetett.”
Első közös irodalmi alkotásukat, egy kitűnő bűnügyi novellát (magyarul A zodiákus tizenkét jegye) a H. Bustos Domecq álnév alatt publikálták, amelyet ükapjuk vezetéknevéből kovácsoltak: Borgesé Bustos, Bioyé Domecq volt. Önélatrajzában, Borges így emlékszik vissza a mű keletkezésének körülményeire:
“Valamikor az 1940-es évek elején kezdtünk együtt írni — ilyesmit azelőtt elképzelhetetlennek tartottam. Kitaláltam egy cselekményt, amiből úgy gondoltuk, jó detektívtörténet kerekedhet. Egy esős délelőttön Bioy azzal állt elő, hogy próbáljuk megírni. Vonakodva ráálltam, és nem sokkal később, még azon a délelőttön elképesztő dolog történt: előlépett egy harmadik író, Honorio Bustos Domecq, és átvette a kezdeményezést. A továbbiakban aztán vasmarokkal irányított bennünket, és előbb derültségünkre, majd őszinte döbbenetünkre egy cseppet sem hasonlított ránk a maga hóbortjaival, élceivel és markáns stílusával.”
A novella 1941-ben jelent meg a Sur c. argentin folyóiratban. Érdekes adalék, hogy az ezt követően írt elbeszéléseiket (Hat fejtörő Don Isidro Parodinak) a szerkesztőség már nem volt hajlandó közölni, mert megtudták, hogy közös munkáról van szó, márpedig annak a műnek, amelynek úgymond “nincs szerzője”, nincs becsülete sem. A Hat fejtörő 1942. évi, első kiadásának költségeit végül Bioy állta. Később Ellery Queen ezt is beválasztotta minden idők száz legjobb detektívtörténete közé. (Megemlítendő, hogy az Ellery Queen álnév mögött két New York-i unokatestvér rejtőzik).
A Hat fejtörő, amelynek magándetektív-figurája don Isidro Parodi, börtönben ülő borbély, jó példa a Borges-Bioy együttműködést jellemző szatirikus vénára. Parodinak már a neve is arra utal, hogy ő a detektívirodalom klasszikus fogásának számító “korlátozott helyzetű detektív” paródiája.
A két író közös munkájának első szakasza az 1940-es évek végén lezárult. Mindketten — talán önkéntelenül is — igyekeztek túlszárnyalni a másikat, és végül belefáradtak a játékba. Majd a Perón-diktatúra legsötétebb éveiben H. Bustos Domecq visszatért. 1952 és 1955 között Borges és Bioy három írást közölt ezen az álnéven. Kettő közülük, a Sírig tartó barátság és A Szörnyeteg ünnepe a korábbiakhoz képest újat hoz, és méltán említhető a szerzőpáros legjobb művei közt. A maró gúny mellett felbukkan bennük a politikai állásfoglalás és a peronista rezsim erkölcstelenségének éles bírálata.
Perón bukása után Borges lett az argentin nemzeti könyvtár igazgatója, és Bustos Domecq ismét letűnt a színről. 1967-ben bukkant fel újra, de már csak a Bustos Domecq feljegyzései-nek nevezett kötet címében. Az ebben szereplő húsz, csaknem kizárólag irodalomkritikai tartalmú elbeszélést Borges és Bioy ugyan már a saját neve alatt közölte, de szerzőjük továbbra is az “a harmadik”, akiről Borges ámulva beszélt.
A részlet, amelyet “A bikák istene” c. elbeszélésből választottam, jól példázza azt az élvezetes (Don Isidro szavaival) “irodalmi mellébeszélést”, ami gyakran kíséri a Hat fejtörő novelláinak bűnügyi szálát. A magándetektívhez érkező új ügyfél Carlos Anglada.
♉︎
Honorio Bustos Domecq (Jorge Luis Borges – Adolfo Bioy Casares)
A bikák istene (részlet)
„…Don Isidro Parodi… – olvasóimtól eltérően – sosem hallott Carlos Angladáról; ismeretlen volt számára A szenilis pagodák (1912) szonettciklusa, a Mások is én vagyok (1921) panteista ódája, A Kikelet és vizelet (1928) nagylélegzetű költeményei és hazafias regénye, A gaucsó személyi igazolványa (1931) csakúgy, mint a Himnuszok milliomosoknak (ötszáz számozott példány és egy puha fedelű kiadás a Don Bosco Vitézei nyomdából, 1934), és bármily botrányosan is hangzik, még a Kémcső Kiadó igényes kritikai kiadása is elkerülte a figyelmét. Akármennyire fájdalmas, be kell vallanunk, hogy a börtönben töltött húsz év során Parodinak nam volt ideje behatóan tanulmányozni a Carlos Anglada útjának állomásai (egy lírikus pályája) című munkát. Ebben a nélkülözhetetlen értekezésben José Formento magának a mesternek az útmutatása alapján vázolja fel fejlődésének szakaszait: a modernista kezdeteket; Joaquín Belda hatását (olykor másolását); az 1921-ben fellángoló panteista szenvedélyt, amelynek nyomán a költő olyannyira vágyott a természettel való teljes egyesülésre, hogy megtagadta mindenfajta lábbeli viselését, és vérző talppal bicegve bolyongott a virágágyások közt, a Vicente López utcában álló, bájos villája kertjében; a szenvtelen intellektualizmus megtagadását; azokat a nevezetes éveket, amelyek során Anglada, egy nevelőnő és Lawrence egy chilei utánzata társaságában, rendületlenül kijárt a palermói tavakhoz, kisfiús matrózruhában, egy evezővel meg egy gördeszkával felszerelkezve; a nietzschei öntudatra ébredést, amelyből Azorín egyik cikke nyomán az arisztokratikus meggyőződésű Himnuszok milliomosoknak született, és amelyet jóval később meg is tagadott az Eukarisztikus Kongresszus népszerű katekumenje; és végül az altruizmust és az alámerülést a vidéki életbe, ahol a mester kritikusan boncolgatja a néma költők körüli legújabb hírverést, így propagálva őket a Kémcső Kiadó segítségével, amely már több, mint száz előfizetővel rendelkezik, néhány plaquette-je pedig előkészületben van.
Carlos Anglada nagyszabású életművének terméséből megemlítendő még nyersen naturalista regénye a Szalonok testisége (1914) és ennek nagyvonalú megtagadása, a Szalonok lelkisége (1914), valamint ma már túlhaladott kiáltványa, a Szavak Pegazushoz (1917), útirajza, a Kezdetben vala a pullmankocsi (1923) és a Zérus c. folyóirat négy számozott füzete (1924-1927).
Carlos Anglada nem volt olyan rémisztő, mint a bibliográfiája és a portréja. Don Isidro, aki éppen matét főzött az égszínkék köcsögben felnézett, és végigmérte a férfit: magas, keménykötésű, vérmes és már fiatalon kopasz ember volt, a szeme konokul villogott összeráncolt szemöldöke alatt, erélyes vonalú bajuszát pedig festette. José Formento humoros kifejezésével élve bohóckockás öltönyt viselt. A társaságában lévő úr közelről nézve éppen olyan volt, mint Anglada távolról; kopasz feje, szeme, bajsza, heves vérmérséklete, kockás öltönye ugyanolyan volt, csak kicsiben. Az elmés olvasó már nyilván kitalálta, hogy ez az ifjú csakis José Formento lehetett, Anglada apostola és evangélistája. Feladata cseppet sem volt egyhangú. Anglada, a lélek e modern Fregolijának állhatatlansága bizonyára alaposan megzavarta volna a kevésbé fáradhatatlan és áldozatkész tanítványokat, de nem a Pi-szoár (1929), az Egy tök- és mogyorótermesztő feljegyzései (1932), az Ódák művezetőknek (1934) és a Vasárnap az égben (1936) szerzőjét. Mint köztudott, Formento istenítette a mestert, amaz pedig leereszkedő szívélyességgel viszonozta az érzelmeit, amely korántsem zárta ki a barátságos dorgálást sem.”
Illusztráció: ~El dios de los toros
Ezek is érdekelhetik!
Arvo Valton: Miniatűrök →
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
