Kövér József: Virágok, Ablak
*
Fogorvos, egyetemi oktató vagyok. Irodalommal 18 éves korom óta foglalkozom. Drámákat írtam, melyeket Páskándi Géza a Kortárs Levéltitok rovatában véleményezett. Egyetem után 1988-tól autodidaktaként építettem fel a művészetemet. 50 köztéri plasztikát készítettem. 2016-ban Debrecen város Csokonai-díjban részesített. 2013-ban megírtam első verseskötetemet, melyet követte 2015-ben a Második részem. Ferde eső, Egyedül, Söprés címen regényeimet is magánkiadásban jelentettem meg.
Publikáltam a Holmiban Petri György portrérajzát. A Stádium magazinban művészeti tanulmányomat.
(Kövér József)
Az 1958-ban született alkotónak ez az első irodalmi fórumon megjelenő prózaközlése. Két másik remek elbeszélését később publikáljuk, örömmel.
(A szerkesztőség)
Virágok
Esett a hó, nyár volt. Nem volt szokatlan. Vannak meglepőbb események is, amik visszajöttek már az elképzelhetetlenből, hogy ugyanazt tudom érezni két férfi iránt, pontosan ugyanazt, egy bizonyos pillanatig, míg el nem válnak bennem, mint bármi, mint arra figyelni, hogy elúszik a sminkem, ami ma szürke lett. Tegnap rózsaszín volt, és nem mosódott el, pedig volt rá lehetősége, megsirattam magamat, mint általában hetente többször is, ha nem tudtam, hogy mit érzek. Nem az üresség zavart, hanem ha találkoztam valakivel, vagy velem volt valaki, akkor miattam elkenődött minden. Én hagytam, nem élveztem, csak egyszerűen ez volt. Egy nap, egy másik szín. Ezek szerint tíz nap van. A hópelyhek érzése, a nyár ruhátlansága, gyorsan felszáradt rajtam. A fehér kristályok az érkezésük pillanatában, vagy éppen előtte, megsemmisültek, lehetőséget se adtak egy borsszemnyi hógolyónak. A lecsorgó víz végigfutott a hátamon, a melleim között, nem zavart különösebben, mert gyorsan megszáradt, arra se volt lehetősége, hogy elérje a medencémet, amire vágytam volna, nem ölelt meg, nem hűtött le, ott maradtam langyosan. Vékony szövésű, kék foltos kalapom lógott a kezemben, esernyőként, hogy védje az arcomat a naptól, mert foltot hagyott a vékony bőrömön. A bal oldali járomcsontomat különösen féltettem, mert valamiért ott estére megjelent egy folt. Talán az az oka, hogy mindig jobbra fordítottam a fejem, ha valakit el akartam küldeni, mert a lelkemnek ott van a világosabb oldala, és a büntetés hibái jelentek meg így, mielőtt lekurváztak volna. Arról nem tehettem. Majdnem semmiről, a lelkem szerint. Az talán nincs is, másnak se. Mintha felesleges lenne, mert ami jön, azt nem fékezi semmi, még az a tény se, hogy a rövid hajamra sikerül úgy ráfeküdnie, vagy könyökölnie, hogy ami azután jött, már nem hasonlított arra, aminek jönnie kellett volna. Mint halban a szálka, úgy akadt meg a testemben minden, és ami aztán jön, az már talán el is megy percek múlva a kukába. A bánat és a közöny jól elfér egymás mellett egy ágyban. Ez csak ott történhet meg teljes tragédiájában, mert érzem a kezemben a megsemmisülést, amiről nem veszek tudomást, csak ő. Nem tartozik rám, még akkor se, ha közöm van hozzá, a teljes testemmel. Minek akarta, amikor látta a hátam, a fejemet messze vitte a múltamba,
——-egy virág.
Egyáltalán nem bántam, de azt igen, amikor láttam a peronon egy vörös rózsacsokorral mindenkitől hátrébb. A zsúfolt vagonban a hátamban éreztem a mögöttem tolakodó nő szatyrát és lihegését. Meg akarta állítani a vonatot. Csak találgattam, hogy kit várhat. Elkezdtem válogatni kor, kinézet szerint, kihez tartozhat. Mikor elmentem mellette, idegesen topogott. Sokan voltunk, én irigykedtem helyettük is. Könnyű átalakulni. Senki sem állt meg a csokor előtt. Pedig lehet, hogy a megbánás, szeretet, engesztelés, reménykedés csokra volt. Elvesztettem. Mikor felléptem a villamosra, megkocogtatta a vállam. Mivel nem ismerem, fogadja el ezt a virágot, legalább nem a kukában végzi, és már ott se volt. Záródtak az ajtók, a történet ott maradt benne. Leraktam a konyhaasztalra a csodaszép csokrot, és néztem napokig, de valahogy nem nyújtott semmi örömöt. Maradt a piros csontváza, és a haragom, hogy elengedett. Már nem havazott.
Az almazöld selyem ruhám teljesen visszaadta testem mozgását. Tudtam, mit mutat meg, mennyi levegő van közöttünk, és az mire jó. Lábaimat tudatosan oldalra toltam, vagy inkább löktem, cipőm meg ott mozgott az egyenesen tartott vállaim alatt. Attól indult el lefelé minden. Olyan legyen, mint egy vállfa. Lehessen rá akasztani bármit. A hozott dolgok sokaságát, meg azokét is, amik felkapaszkodtak rám. Nem tudom eldönteni, hogy milyen az íze, inkább nem foglalkozom vele. A párna nyomott hagyott az arcomon, a vékony bőrömön. Nem tudok úgy ébredni, mint a filmeken. A nők egy poszterre szeretnek hasonlítani, amit kiragasztottak a szobájukban valahová, talán a plafonra, és nem az anyjukra, akinek testében miatta megváltozott a vágy. A házban többé nem volt nyugalom. A hullámzó hangulatból nem a veszekedések voltak a tragikusak, hanem az állandóan ismétlődő sajnálkozás, hogy nem vagyok veled kettesben, és már ez nem a mi kapcsolatunk. Maradtak még mondatok, de azt nem hittem, hogy a szavak is lehetnek ragályosak, és ráadásul nem is cseppek, vagy nyál által, amibe belecsúszik, a titkos szó, és ott forog benne egy rövid ideig, talán a fürdőszobáig. Majd visszajött, és keresi, hogy amit mondott, azt hogyan is lehetne ismételni, mert az érzéseim irántad változatlanok, függetlenül a problémáidtól, mert azok a te érzéseidből jönnek. És úgy folytatja, hogy a veled való együttlét teljesen más, mint volt előtted bárkivel is, azzal a harminccal, tette hozzá anyám, mire erre nem válaszol, csak azzal folytatja, hogy ott van veled valaki pár percig, vagy ott van veled valaki, akivel nem tudsz betelni. Erről a különbségről nem tudtam meggyőződni sohasem, de a mondatokra tisztán, mindenfajta remegés nélkül emlékszem. Hogy én ezt megadtam bárkinek is, az olyan, mint a napraforgó, mint egy
——-második virág.
Mire én, rövidre zártam, mivel a napraforgó villanyszerelő, és a tudás észrevétlenül átmegy a 400 volton, még akkor is, ha nem szeretnéd, és hiába unod, mert tény, hogy meguntam őt, de ez a tény tőled teljesen független, mert azt se tudom, hogy mi független tőlem. A zavarom, hogy mikor rúgjál ki, mert az már tőled függ, de ahogy nézem magamat, a tehetetlenségeddel a kezemben azon az estén, mindenképpen komoly ok, és oka az elhatározásodnak. Ilyen egy emlék, időben, térben zsugorodva, és már azt se tudom, hogy hogyan történt. Valahogy jólesik úgy lenni, hogy meghagyom másoknak a hallgatásom hiányzó felét mindenfajta találgatásra, aminek talán lenne is értelme, ha találkoznának itt, ahogy fogja a kezem, közben mond valamit számokról, meg másról is, de arra már nem emlékszem. Az ujjaink egymásba csúsznak, szorosan tartják egymást. Magam se tudom, mi van ezekben, néha felkapom a fejem, mert tetszett a mondat, de nem válaszolok általában semmire, ami nem biztos, hogy jólesik mindenkinek. Nem úgy, mint a hóesés a nyárban. A valóság mint szinte minden, sokkal vadabb és gusztustalanabb. Szerettük egymás sötétségét. A flegmaságom egy megsemmisítő gombként, az ujjaim között tartva őt, egy apró morzsolással elejtett mindent. Ezek a törmelékek arra se voltak jók, hogy a madaraknak csipegethető izgalmat jelentettek volna. Ízük nem volt, még egy fűrészpor is ízletesebb volt. Választhattam volna egy teljesen letisztult testet, ami pontosan követi minden porcikámat, vagy egy apró természetet, aki részeivel vonzott volna érdekes, vagy közömbös pillanatokban, mert mindenki csak igyekezzen, ha látni akarja a szivárványt előttem, a hópelyhek testén csillogó szivárvány. Kezemben virággal,
——-egy szál fehér virággal.
Miután megkaptam a hírt, elmentem. Rámutattam a bódénál a kiválasztottra. A virágos meglepődött. Ismét rámutattam, talán nem értette. Azt nem szokták így eladni, csak egyben, mert elég drága szálanként. Csokorban olcsóbb. Csak ránéztem, máris nyúlt a kiválasztottért. Nem volt erőm a viselkedésével foglalkozni. Nem akartam elterelni a figyelmemet, mert többet érdemelt az, akinek vittem a virágot. A szokásos halk zene most elmaradt, metál szólt a hangszóróból, teljes természetességgel. Ez tetszett, hogy kitalálta. Ő tetszett a legjobban. A gyászos nép bánatán meg a ruházatán se nagyon változtatott. Meghajoltam, nem tudom minek, elég lett volna csak egyszerűen letenni a fehér virágot, mert sohasem hajoltam meg előtte, még akkor se, és le sem térdepeltem, mert a vállaimat szélesen hátrahagytam. A virágba előtte beleszagoltam. Azóta is emlékszem a bőre illatára, olyan nem volt senkinek, és mégis, megtettem, hogy ki helyett, mert magam helyett biztosan nem. A kutakodó tekinteteknek a ruhám se tetszett biztosan. Tetszettem volna neki, a virágmintásban, vagy a rózsaszínben, meg nélkülük, ahogy kikönyökölök az ablakon, mert szerettem volna már menni, csak nem volt bátorságom elindulni. De most a virág volt a legszebb. Volt három hónap mindenfajta érintés nélkül. Ahogy ez megszakadt, már nem volt jelentősége. Nem létezett a három hónap, nem úgy, mint létezett korábban. A lelkem kilukadt, nem volt rá szükségem. Ha az érzéseket próbálom megszámolni, mint összességet, csak azt tudom mondani, hogy inkább belehallgattam a csendembe. Mindig szántam rá időt. Éreztem, hogy jön, udvariasan megvárta, míg találok egy széket egy kávézóban, vagy valamilyen ülőalkalmatosságot bárhol, mert ehhez ragaszkodott. Kőre nem ültem, mert nyáron felfáztam, és ami utána történt, kellemetlen volt. Minden belső neszre figyeltem, és leírtam, ami tőlem teljesen szokatlan volt. Mikor zörren meg a papír a telefonomban. Kiszeretni, beleszeretni, vagy nem vagy, csak voltál, és lesz más, sorszámozva. Ez is annak az akarásából indult, mert annyira tudtam nézni, hogy kellően hatott a zöld színe. Van benne egy kicsi fehér, ami felhígítja, áttetszővé teszi a zöldet. Előbukkant a természetem változatossága, amit egy gombnyomással akartam megfejteni, ha már van, vagy kibökni egy mondatot estére. Aki szeretni akar, azt ne tegye, ha én szeretek, csak akkor tegye, mert különben megfázik. A lelki szünetekben nincs szükségem testre, mert rájár a rúd a hitre, mert futóhomok van alatta, vagy iszap, mert ha érzem, hogy van, megkeményedik, aztán mintha megszűnne, ha beszélgetni kezdek vele. Itt vagyok. Mit szeretnél? Engem, vagy csak a tudatát annak, hogy vagyok, és bármikor hozzám érhetsz, vagy azt, hogy én hozzád érek. Vagy a várakozást, egy simítást a hátamban, nyelved puhaságát, ami éppen az alkalomhoz illő, és engedelmeskedsz. Nincs már aki sóhajtson. Testem volt a párnája. A mai világban ennyit lehet elérni az irodalommal, és befordult a falnak, háttal nekem, a nőiségemnek. Piciny puha testem, marad nekem, mert mindenről azt hittem, hogy egy titok. Különösen akkor, ha róla van szó, és különösen akkor, ha sok nedvzöld levele van, és mindegyikre egy szó van írva, a nyomatékosság kedvéért, hogy legyen megterhelve az érthetetlensége. Ennek a játéknak semmi jelentősége nem volt, pusztán csak kitöltötte a napokat, heteket, és mindazt ami még utána jött, mert sohasem érezte az ízeit, valahogy azt hitte, az ilyen dolgok sohasem halnak meg. Nem tartotta szerencsésnek, ha azt hinném, hogy nem vagyok érdekes, se fontos, mert olyan a válasz erre, mint egy hallgatás. Mivel a testem mindig meleg, gyorsan eléget mindent, nemcsak a zsíromat a bőröm alól, hogy szembetűnőek legyenek az izmaim, hanem úgy látom, a kapcsolatokból eredő történteket is, mint emlékeket, vagy mondatokat is, vagyis minden érzelmet. Ha esetleg szembejön, csak marad a helló. Aztán meg lezuhan a fejemből az üresség, és megkönnyebbülök. Nem keresem a megfelelő szót, semmit sem. Lehet az sem volt, úgy ahogy volt, csak én éltem meg úgy, hogy olyan volt, mint soha még, és most szembesülök vele, hogy ki vagyok tulajdonképpen. Hiába hallom az üveg hangját a kezemben, és ráragad a cukor az ajkaimra a maradék Martinivel, valahogy mindig ott marad a szám sarkában a titok vagy egy szál virág, amivel egyszer megleptem, egy tulipán csokorral, még a kezdetek kezdetén. Sohasem gondoltam, hogy ilyen nagy szerepe lesz a virágnak az életemben. Kedvességnek szántam talán, ami mögé elrakhatom zavaromat, de hogy ekkora szerepe lesz az életemben, nem gondoltam volna. A kedvességnek szánt virág, az élet legnagyobb mélységeit és magasságait hozta magával. Egyszer egy utcán lévő bokorról letépett sárga virágot vittem az ebédhez, a megterített asztalra. Vigyázott rá, meg a kaktuszokra is, arra az egy napra, amikor virágzik. Ha nem gondolunk rá szüntelen, elvirágzik egyedül, hajnalban talán. Múló pillanat, nem úgy mint a karcaim, amit ráhorzsoltam a bőrére, meg alá. Aztán ő is hozott nekem. Sokat, és sokszor. A levágott virágot nem szerette, csak néha hozott, ellenben mindent, ami életben marad, azt nagyon szerette adni. Az érzékenysége szép volt, a következménye, a kérdések sokasága már nem, senkinek nem volt jó. Ha valami bonyolult lesz, akkor a holnap igazán bolond tud lenni. De mégis szép volt. Letépkedtem néha a szirmokat, és számoltam,
——-öt szál sárga tulipán.
Mintha érezte volna az izgatottságomat. Vártam három percet. A zöld faajtó hideg kilincse után kitárult a ház belső tere, amit nem tudtam sohasem megszokni. Nem volt benne sötétség, de a fény gyengesége mintha előre jelezné azt a hangulatot, ami vár rám. Előttem az udvar zárt tere fogadott, a felülről beömlő fénnyel. A kopott köveken pár lépés után balra fordultam, hogy elérjek a lépcsőig, hogy a megszokásból eredően megszámoljam őket. Három lépcsőfokon kellett felmennem, hogy balra fordulhassak, és a folyosó végén elérjem az ajtónyi zugot, ami arra volt jó, hogy vehessek a bezárt levegőből egy adag mély és szürkés oxigént. Ahogy megérintem a fát, érzem a kopogtatás erejét. Visszaüt minden szándékot, ami nem csak az enyém volt. Érzem, hogy elfogy minden lendületem, amit az előre eltervezett mondatokból építettem fel. Sejtjeim feszültsége elolvadt a számban. A depolarizáltság millivoltjai annyira leesnek, hogy az izom és agyszöveteim küzdenek a cselekvésben maradásért. Mielőtt ez bekövetkezne és önkontroll nélkül maradnék, mert a tudatom kiesne önmagából, és a félelem miatt nem tudnék belépni a lakásba, elképzelem a lila felhőimet, napsütés nélkül, ahogy felnézek rájuk, és érzem a számban a betűk sejtmembránjaikon a 100 millivoltot, ahogy összeállnak mondatokká a fejemben. A csütörtök már csak ilyen, és sohasem ér véget, mert nekem mindig csütörtök van, ezért minden napot elneveztem csütörtöknek. Így megállítom az időt, mert csak itt szeretek lenni. A többi nap a csütörtökért van, minden kilúgozott, sablonos percével, órájával, és ahogyan összezár, mint egy cipzár, ahogy a végére érek, mert csak ezt a napot tartom meg az emlékezetemben. Már várom azt a percet, amikor szavaival lever minden érzést rólam, és érzem ahogy lecsorog rólam a víz, és eltűnik valahol. Ha már ott libeg a levegőben az a kényszer, a vágy kényszere, hogy láthassam és mondjon valamit, egy olyan apróságot, ami nem fontos. Abban reménykedtem, hogy közelebb kerülök az egyenes mondataihoz, melyekkel eléri az achillesem, és megingok, noha pontosan érzem, hogy neki ez teljesen mindegy. Nem udvarolt, ami nekem szokatlan volt, csak beszélt. Nem unom, ha unnám nem nyitnám ki az ajtót, aztán meg a számat. Inkább magamat fogom megunni, átmenetileg, mert teljesen egyelőre még nem akarom, noha befejezni nehéz mindent.
A hangja megtelt a biztonság levegőjével. Amiről viszont beszélt, az maga volt a bizonytalanság. Mintha mániákusan kereste volna a dolgok fájdalmas oldalát, amit mindenki más igyekszik elkerülni. Összefonta a mondatait. Hosszú perceken át hallgattam. Szerette, ha szenved. Szálkás testhez a bánat hozzátett néhány kilót. Ez adott lényének értelmet. Nem akart meghatni, nem rám figyelt, másokhoz beszélt, azzal a céllal, hogy értelmetlen legyen a nehézsége. Nekem káosz volt, neki tiszta mondatfüzér. Bennem hagyta a reményt, hogy egyszer érthetővé válnak a szavai. Levedli magát majd a sok mondat emléke, megszabadul terheitől talán egyszer. Nem tudom, milyen hosszú a remény, hiszen testetlen, és mennyi lesz még az a valóság, mire a falhoz ér. Akár a bejáratott kör. Tudtam a lejtőket, a kanyarokat, az összes a fejemben volt. Néztem a részidőket, szakaszokra bontottam a távot, mindig az adott részre koncentráltam, és egyre jobb lettem. Aztán elértem oda, hogy a szenvedést felcseréltem az élvezetre. Ekkor felnéztem, és megláttam a tájat körülöttem. Attól kezdve a természet tartotta bennem a lelket, ahogy változott napról napra. Miután megcsináltam a defektes hátsót, szedtem
——-a mező virágaiból,
és koszorút fontam, kislányosat, bohókásat, felraktam a sisakomra. A többiek csak néztek rám. Mikor hazaértem, hiába kerestem, elvitte egy kamion szele. Akkor tavasz volt. De azt pontosan tudom, hogyan maradhat mára is valami. Eljátszottam már néhány szerepet eddig, ahol csinálhattam magam a pillanatnak megfelelően. Irányítottam a történetet, ahogy lehetett. A napok át nem gondoltságával, az érzelmek szabad áramlásával. Nem voltam tárgy. Most nem tudtam a szerepem. Fotelnek láttam magam. Reméltem, hogy másokkal nem ilyen, mert másból mást kell uralnia. Féltékeny voltam. Hallgattam a tehetetlenségemre. Abban reménykedtem, hogy nem téves gondolat részemről, mondatainak a magamra vétele. Nem tudom, miért gondoltam ezt. Azt sem értettem, hogy miért ő az, aki így hat rám, hiszen amit adott, az gyorsan átment rajtam, mert a szavait nem kötötte meg a testem. A hatását, a mondatok rezonanciáját sokáig megtartottam, de a tartalmát kénytelen voltam elengedni. Ugyanis, leragadtam egy szónál, és mire megbirkóztam vele, már a következő elfelejtődött kibontani magát. Elveszett valahol bennem, ami nagyon fájt. Ezért jártam fel hozzá, ezért az élményért. Kár lett volna kihagyni, mert ilyennel még nem találkoztam. Engem szerettek a helyzetek, én meg szerettem élvezni őket. Nem irányítottam az életem. Nem voltam készen erre az emberre.
Csak néztem és néztem, szerintem azzal az érdeklődéssel, amivel hódítani lehet. A testem teljes szépségével igyekeztem megszólalni, ha már másként alig tudtam. Néha megtettem, mert féltem, hogy nem érzi, hogy ott vagyok. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy miért próbálkozom, és hozom magam ebbe a helyzetbe, ami nem feltétlenül kellemetlen, mert egyáltalán nem az, inkább érdekes, hogy hogyan tudnak elutasítani. Biztosan látott már testeket, meg kifeküdt lelkeket maga mellett, aztán, hogy szerette, vagy sem, az nem érdekelt. Vele éltem át először ezt az eztet. Ami nem jelentett mást, csak annyit, hogy nem tudtam, mi történik velem. Azt se tudtam eldönteni, hogy amit csinálok, azt azért teszem, mert létezik a fogalom, és megcsinálom, mert jön belőlem öntudatlanul, és megteszem azt anélkül, hogy fogalomra gondolnék. Azért fekszem le valakivel, mert szükségem van a szexre, vagy azért fekszem le valakivel, mert ő adja meg nekem a szexet, és ezáltal a fogalmat. Nem kérdeztem meg. Az idő természetéről beszélt leggyakrabban, ahogy egyenesen terjed, nem kerül ki semmit, képes áthatolni mindenen, meg arra is, hogy ott maradt belőle egy darab. Minden alkalommal egy oldalát ecsetelte. Hol szomorkásan, hol lelkesen. Volt, amikor testet adott neki, és ruhában látta, vagy a mozdulatok tartalmát kereste. Máskor a hangulatáról beszélt, ahogyan abban a pillanatban érezte. Színeket keresett hozzájuk, a szavakhoz illőt. Amit ő másként érzett vagy gondolt, mint én, vagy bárki más, akiről tudott, arról nem sokat beszélt, mert nem akart senkit sem meggyőzni, és legkevésbé vitatkozni vele. Kerülte a csalódás lehetőségét is, mert a csalódásban is csalódás van, és soha sincs vége. Azt magyarázta, hogy a testében az évszámai is károkat okoznak, és mindig egy képességgel kevesebb lesz az idő múltával. Irántam nem érzett semmit. Részletesen leírta, hogy mit lát. A lábujjamnál kezdte, mert szerinte az határozza meg a test többi részét. Ahogy fölfelé ment, csak azt mondta, hogy szépen építkezik a testem íve. Az árnyékokról beszélt, amik megadták azt a harmóniát, amire büszke lehetek. Felállt és körbe járt. Letérdelt mellém, hogy megnézze, hogyan tűnik el, és hová költözködik. Aztán elmondta, hogy a lelkemre nem kíváncsi, mert csalódás lenne belőle, ugyanis elhagynám abban a pillanatban, ha megpróbálná. Egyáltalán nem értettem a félelmét. Neki talán beszéltem volna a számaimról. Ezért akartam látni, mert szerettem azt a hangulatot, amit teremtett. A fájdalom és az öröm élvezete egyszerre öntötte el mindenemet. Hiába kérdeztem magam magamról, miért csinálom, néma maradtam. Úgy tenni meg nem akartam, hogy belemagyarázok valamit a valamibe, csak azért, hogy mondjak valamit. Nem éreztem tisztán azt, ami bennem van, akkor sem, mikor nem voltam vele. A várakozás csendes szorongása mellett döntöttem. Ez megbocsátható nekem. Ennek a férfinak viszont nincs mit megbocsátani, csak szeretni lehet. Néha eszembe jutott a jövőm, és ilyenkor üres lettem a félelemtől, vagy a nem tudástól, mert nem látok magam előtt semmilyen érzést, aminek biztos lábai lennének. Eltűnt a múltam vélt magabiztossága, amit úgy éltem meg. Nem voltam egyedül fizikálisan, de bármihez is fordultam, mindig éreztem, hogy mást hoz a holnapom. Most azt érzem, hogy ő lenne az, akivel lenni tudnék. Összerezzentem, és bedugtam magam a sarokban lévő nagy fotelba. Döntött volt a háta, szinte feküdtem benne. Öreg volt, a fekete bőr puhán simult bárkihez. Olyan testhelyzetbe kényszerített, hogy nem tudtam mit csinálni, csak azt éreztem, hogy tart és kényszerít valamire. Valószínű nem véletlenül vette meg ezt a fotelt. Olyanok a tárgyai, mint ő maga. Időtlen. Vajon itt van-e velem? Nem áll össze egésszé, inkább mozaikként nézem, ahogyan dolgozik. Másként vagyok magamban. Néha azon gondolkodom, hogy egyáltalán ez az állapot, amit vélek megtalálni. A távolságtartó gőgöm, ami oly annyira jellemző rám, itt megváltozott. Vagyis, én nem az vagyok ezek szerint, aki vagyok. Elfogyott a Martini a poharamból, maradt a citrom, amit lassan elszopogattam. A héját ráraktam a pohár szájára.
Teljesen elfáradtam. Nehezen indultam haza. Lassan sötétedett, fokozatosan fogyott el a fény. Már majdnem egyedül éreztem magam, amikor a majdnem üres utcában valaki megszólított. A hátamban volt, és azt mondta, hogy ő azért szeretne valakit, mert nagyon szeretne szeretni. Nem nézetem hátra. A kellemes hang tovább beszélt, hogy kihez, nem tudom, de követett. Fogalmam sem volt, hogy honnan tudja, mire gondolok. Befordultam a vörös téglás háznál. Nem az utcanevekből tájékozódtam. Nem laktam messze, reméltem, hogy a hang elfordul a sarkon. Nem tette meg. Ez a válasza a kérdésemre. Égtek az utcai lámpák. Jöttek az árnyékok mindenfelől, hogy beléjük lépjek, és azt higgyem, hogy légneműek. Pedig csak át akartak rajtam hatolni, egyenesen minden szervemen. Így megvilágítanak, vagy inkább belém világítanak. Hát ezért kell felmennem azon a három lépcsőn, hogy megtudjam, miért szeretek, és miért nem szeretnek. Abba a testhelyzetbe kerülni, amibe a görbe bőr kényszerít, hogy legyen egy olyan ideje az időnek, hogy ne tudjak semmit csinálni. Hazahoztam a hátamban azt a pár órát, amit reménytelenül élveztem. Annak ellenére, hogy sok minden beteljesületlen maradt, megbillent bennem a tisztánlátás lehetősége, és a bárminek az elfogadása. Az ilyen pillanat ritkán adatik meg, ha jön, akkor pontosan lehet tudni, hogy engedni kell, mert az ilyen pillanatoktól számít az élet.
Sötét volt a lakásban, ahogy beléptem, és úgy is hagytam. Valahogy illett a hangulatomhoz, hogy alig látok. A számítógép monitorján sorjázó betűk tartalma sem kényszerített másra. Keresgéltem. Ki és mit szeretne tőlem, és akarjon belőlem valamit, valakinek a valamije leszek egy rövid időre, és azt érzem, nem leszek egyedül, vagy inkább más legyen. Megszólalt az eső is a sötétben. Veszekedett, vagy összefogott a széllel. Ritmusosan odaverte az ablakokhoz a felnyalábolt vízkévéket, így kopogtak be az ablakon. Elúsztak a fények az ablaküvegen, mint egy absztrakt festmény. Ez egy elviselhető nyár volt. Reggel esett a hó, sütött a nap. Napközben az árnyék elég védelmet adott, élvezhető volt a meleg, nem kényszerített menekülésre, és mindig jött a szél, mint egy hírnök. Hozta az eső hangulatát, ami vagy jött vagy máshol maradt. Teljesen mindegy volt, mert én odaképzeltem. Mint mindig, ha szerettem volna valamit. Csak akarnom kellett, és megtörtént egy pillanatra, még ha tudtam, hogy utána keserű lesz a szám íze. A velem történtekhez nem tettem hozzá a történés lehetőségét, mert valahogy kicsúszott az adott pillanatban az esélye annak, hogy más legyen. Így is jó volt, mert sokszor a lehetőség értelme csak ezután vált világossá. Hát ezért mondom, hogy az élet a tudatlanság kedves állapota. Tudni kell valamit, hogy az esetlegesség szándéka célzatosan éljen. Meghatóak ezek a pillanatok, amikor semmi sem fontos, mert a pillanat körbe vesz, és elhallgat az idő egy percre. Lassan gépeltem, mert át akartam minden szót gondolni, nehogy valami is elcsússzon, mielőtt elküldeném. Próbáltam leírni az érzéseimet a mai napról, kiemelve a tanácstalanságomat vele kapcsolatban. Érzelgősnek és sértettnek sem akartam látszani. Az érzelmek elronthatnak sok mindent, ha szavakat adok nekik. A leírt szavakkal nem lehet párbeszédet folytatni, még akkor sem, ha odaképzelem a hangokat. A szerelemről akartam írni, amiről azt hittem, hogy létezik.
A kukatárolóhoz volt kirakva. Lopva hoztam fel, nehogy meglássák, hogy más szemetét én a lakás díszének tekintem. Mekkora baromság. Inkább büszkének kellene lennem, hogy megmentettem. Pedig csak
——-egy viaszvirág volt,
a klasszikus ajándék, fonott kosárban. Egészséges, erős virág. Megunták, kidobták, mert nem fértek tőle, mint egy rövid idő után az emberek a párjukat, vagy ahogy tettem én velük, ők velem. Talán szerencse, hogy nem teszik oda ki egymást. Be sem lehetne jönni a pinceajtón. Ott állnának kukanapkor, két sörrel a kezükben, amit a kukásoknak szántak, hogy vigyék el az ő megunt vagy selejtes párjukat. Az meg azt mondaná, hogy törmeléket nem szállítunk, annak más konténer kell. A baj az, hogy évente csak egyet küldenek, a szelektívbe meg nem valók. Azt gondolják, a környezetre ugyanolyan káros és ártalmas, mint az ő életének. Hogy más a szépséget, kedvességet, és pont azt látná meg benne, ami neki hiányzott egész életében, azt nem hiszi. Én adtam egy esélyt. Ápolgattam, fényezgettem a levelét, szűrt fénnyel kínáltam, új földet is kapott. Virágot sohasem hozott, annyira nem voltam kedves neki, nem tudtam annyit adni, hogy megérdemeljem. Egyszer elkezdte hullatni a levelét. Így fejezte ki, hogy megunt engem. Rosszul esett. Azt hittem, megszeretett. Ha lába lett volna, lemegy a kukatárolóhoz, amikor nem vagyok itthon, de így kegyetlenebb módot választott. Hagyta végignézni az irántam érzett unalma vagy gyűlölete kiteljesülését. Még csak nyolc évet se kaptam tőle.
Ablak
Álltam a híd közepén, egyedül a tömegben. A siker hatott, rajtam keresztül behatolt a zárókőbe, ami olyan volt, mint az életet mozgató vágy. Megfeszít mindent, kitolja a határait, végteleníti az érzésemet, mintha időtlenné volna a jelen. Hosszú percekig álltam mozdulatlanul, mint aki már nem keres semmit, csak egyszerűen lélegzik. Az ősz melege az érzéseimmel együtt megoldotta az építkezés miatt meglévő görcsöt. Hallottam, ahogyan kioldódik minden kötése. Egyszerűen lezuhant a hídról. Nem az elégedettségre figyeltem, hanem a bennem lévő magányra, amire vártam, mert ide kellett visszatérnem, ha nem akarom elveszteni a talpam alól önmagam. Zümmögtek körülöttem az emberek. Akik ismertek, egy érintés, vagy egy rövid mondat erejéig megtaláltak. Az ismeretlenekkel a szemeim találkoztak. Csak álltam, és forgolódtam, néztem a hidat, a tájat ami körbe vette. Hiába képzeltem el a tervezés alatt, így más minden. Most van benne élet, és kihalt belőle a papír merev üzenete. Kinyitottam a szemem, ott állt előttem Q. Nem lepődtem meg. A megbeszélésre elvittem azt azt érzést, amit üzent felém, mert éreztem, hogy mondani akart valamit, így én mondtam el magamnak, amit ő akart mondani. Meglepetésemben csak annyit tudtam mondani, hogy a zárókő egy kinyíló könyvet ábrázol, rajta a nevemmel. Kerestem a szemében a hatást, hiszen már elfelejthetett, s mivel nem akartam megtudni, mert nem tudom, hogy ő akkor mit érzett, elindultam a munkásaim felé. Ott álltam köztük, mint a pályaudvaron a sorban, amikor elindultam, hogy találkozzam a megbízókkal, hogy elkezdhessem az építkezést. Az arcomon talán nem látszott minden, mert a szám vízszintes helyzete mozdulatlan volt, nem indult neki egy érzelemnek sem. Szemeimet eltakarta a napszemüvegem sötétje, hogy elbújhassak mögé, mert egy ideje azt éreztem, hogy a lehetőség tovább tol a magányomba, egy jól átgondolt céllal, hogy készen legyek mindenre. Amióta elolvastam a pályázatot, és eldöntöttem, hogy beadom a terveimet, csak ezzel foglalkoztam. Az utolsó mondatom volt állandóan a fejemben. Emlékezni és olyanná válni, mint ők voltak. Visszamegyek az időben az olvasmányaimmal és a tanult dolgaimmal, ahol az életet kell megidéznem az élettelenekkel, és beszélgetek képzeletem alakjaival, akiket segítségül kell hívnom. Ezért utazom most vonattal, mert az idő fárasztó ürességét próbálom elkerülni, és elvisznek, ahová mennem kell. Talán olyan dologba fogtam, ami felesleges teher lett, és másként is elértem volna a célom. De mást akartam, különlegeset, valami olyat, ami visszavisz az időben, hogy átéljem azt a kort, amit ma meg akarok építeni. Amikor elolvastam a pályázatot, már tudtam, hogy végre itt van az, amire régóta vágytam. Tervezhetek egy hidat, és megépíthetem, ahogyan ők csinálták több ezer évvel ezelőtt. Nekem is lesz lehetőségem a zárókő berakására, és megélhetem a gondolkodásuk izgalmát. Aztán annyira vágytam arra, hogy ne csak olvassak róla, hanem átéljem az utolsó kő fontosságát. Azért állok a sorban, hogy tudjak nézni és nézni, mert másra nem tudok figyelni. Az sem érdekel, hogy hetek óta lassan elapad minden megfogalmazott szó hatása Edit és köztem. Kínlódva megy a felesleges kötélhúzás a szavak jelentéséről, a megmagyarázásukról, mintha nem lehetne az egészet abba hagyni és mással foglalkozni. Talán bennem van a hiba, ezért is, és azért is, hogy megszerettem a zárókövet, ami majd a hidamat tartani fogja. A kettőnk közötti viszonyt a zárókőhöz hasonlítottam, amit nem akart megérteni. Képtelen volt felfogni, hogy minden szó, mondat téglákként viselkednek, és ha nem találjuk meg az utolsó szót, mint zárókövet, összeomlik az egész. Persze ez nem egy szó, hanem egy kimondhatatlan szó. Erről szól az élet, legyen az bárki vagy akárki is Ki jut közelebb hozzá, kinek van meg a nyelve bármiként, hogy a legpontosabb legyen, és erősen tudjak meghatódni, vagy kisimulni rajta. Most egy egyszerű válaszra vártam a jegypénztárnál, az öltönyömben, a szükségesben, egyedül a ruhák között. A büfében vettem egy vizet. Kerestem diákkorom emlékeit, mert mindig a múltam érzéseit kerestem, ha utamba került egy kötözhető emlék. Kevésbé volt kopott, de az emberszag most is ott volt. Azt hiszem ez nem változik meg soha. Majdnem üres volt a 10-es sorszámmal ellátott kocsi. Leültem kellő távolságban mindenkitől az ablak mellé, közel a keresztbe tett lábú napszemüveghez. Mindene a megszokott, amit a divat kiköpött magából. Elsősorban a magabiztosság csillogott rajta, a tudat hódító ereje. Szex-nehéz világban élünk, a fejek se hullanak gyakran miatta. Ha Puskinra gondolok, akkor lehet ez nincs így. Két óra tizenhét perc várt rám. A másik oldalon egy ismert arc ült, sugárzó értelmiséggel. Olvastam tőle néhány könyvet, persze a verseit is. Matatott a táskájában. Aztán kinéztem az ablakon,és ott is maradtam. A szerelvény rázott, ez sem változott különösebben. Az üvegben ugrált a táj. Láttam, a fejem is billegett, ha jött egy fasor, és a fény megállt az üvegben. A hátizsákomban ott voltak a papírjaim. Tudom, mennyi téglát kell rendelnem. Azt is látom, miként kell elkezdeni a munkát, vagyis mindent. Elöntött az izgalom, a félelem, és nem tudtam leküzdeni. Valahol megálltunk. Q, a férfi, az író, kissé feszengett, le-leejtette a könyvet a kezéből. Láttam az üvegből, hogy hosszan néz, mintha várna tőlem valamit. Figyeljek rá egy kicsit néhány mondat, vagy oldal erejéig. Engem viszont a vulkáni hamu érdekelt. Valamivel pótolnom kell, ha nem tudom beszerezni, meg egyáltalán engedi-e a szakhatóság, hogy kikeverjem a római betont. Zúzalék, égetett mész van. Nem tudom, miben állapodunk majd meg. Hivatkozni arra, hogy tízszer gyengébb a római beton, lehet a fennmaradt épületek láttán nem lesz döntő érv. Ha igen, akkor marad a jelen betonjánál. A hamu is megoldható, ha ledaráltatom a tufát. Ez van kedves Vitrovius. Ezt már egy másik világ, ami néha azon gondolkodik, hogy ez hogyan jött létre, mert mi erre jelenleg nem vagyunk képesek és tudni, pedig ha tudnád, hogy mi van, lehet megőrülnél, mert a halott fantáziád megépítene mindent, azt is, amit mi nem tudunk kitalálni. Nyakam megbicsaklott egy váltásnál. Q. is megmozdult, összezárta a könyvét, mintha jelezné, hogy szívesen adna belőle. Nem néztem oda, mindent láttam az üvegben, csak ő nem látott engem. Hosszasan nézett, lehet, türelmetlen volt, vagy a szónélküliség zavarta. Majd megírja. A fasor megbillent köszönés gyanánt. Hagytam a zsákomat, nem akartam elővenni az aktuális olvasnivalót. Végighúztam az ujjamat a bőrön. Selymes volt, mintha pergamen lenne. Bármerre járt a kezem, mindenhol ezt éreztem. A gödrökön is túljutottam, átbuktak az ujjaim a testén. Egyszer építek egy házat, ami ő, lesz vagy majdnem. A lábai előtt és között zajlik majd az élet. Mindent megjegyeztetem Editen. Az üveg hideg volt. Még mindig fut odakint a táj, és egyre rövidebbre vágja az izgalmamat. Szemüveg elsétált mellettem, ahogy az kell. Feketén. Eltűnt az ajtó mögött. Q. nem vette le róla a tekintetét. A bezárt ajtó mögé is beláthatott. Bezárta a könyvét. Én kezdtem mindent újra elölről. Lejátszottam minden lehetséges párbeszédet, kifogást, mert arra kell készülni. A hibák keresése mindenhol a cél, még akkor is, ha pontosan le van írva. Itt nem lehet hibázni. Állni kell majd, bírni, elviselni a terhelést hosszú ideig a tégláknak. Ha ez megtörténik, talán majd megint valakit megtalál ez az érzés, és megint kitoldja a történelem életét, mintha meg sem halt volna. Ráléptem a zárókőre. Q. hamarabb szállt le. Remélem elégedetten, mert nyugtázta magában azt, amire szüksége lehetett. Nem köszöntünk el. A lehetőség tovább tolt a magányomba, egy jól átgondolt céllal, ami nem az enyém volt.
Illusztráció: ‘Hoya’
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
