Kovács katáng Ferenc dr. Hecker Waltert kérdezte
„…ezt az utat felső segítség nélkül nem járhattam volna be” [1]
Dr. Hecker Walter (1937) hippológus, egyetemi tanár. Dolgozott több ménesnél, része volt a bábolnai arab ménes újjászervezésében, főtitkára, majd alelnöke lett a Magyar Lovas Szövetségnek, de leginkább könyvei által vált elismert szakemberré: újrateremtette a magyar lovas szakirodalmat. Alapítója volt a Pannon Lovas Akadémiának. Elismerései közül kiemelkedik a Nemzetközi Shagya-Arab Társaság kitüntetése és elnöki tagsága. A Kincsem Park 2018-ban a hazai lovassportban végzett munkáját és pályafutását Életmű-díjjal ismerte el. [2]
Kovács katáng Ferenc: Tizenkét év korkülönbség van köztünk, ennek ellenére nyíregyházi emlékeink sok-sok pontban összefutnak, kapcsolódnak. Kérlek, mesélj kora gyermekkorodról, a szülői házról, kisiskolás éveidről!
Hecker Walter: Felülről vezérelt életút. Ezzel kell kezdjem, mert életutamra visszanézve lesz számomra is teljesen világos, hogy életem meghatározó eseményei mennyire átgondolt távlati tervek mentén valósultak meg. Életem úgy indult, hogy egy Majna-Frankfurtban (Frankfurt am Main) végzett metodista lelkész, Hecker Ádám harmadik élő gyermekeként láttam meg a napvilágot Budapesten. Édesanyám, Margarete Schnädelbach Lipcsében (Leipzig) született.
Szüleim első gyermekét a torokgyík ragadta el, második gyermekük, Elisabeth a budapesti ostrom áldozata lett.
Júliusban születtem, ezért az iskolakezdés előtt érettségemről orvosi igazolásra volt szükség. „Mit teszel, ha az osztályban beléd kötnek?” – kérdezte a kedves doktor bácsi. „Én akkor ezeket a fiúkat jól elverem” – szólt a válaszom. Ennek alapján iskolaérettnek minősültem. Miután két idősebb bátyám, a négy évvel idősebb Gerhart és a három évvel idősebb Frigyes árnyékában nőttem fel, ez volt számomra a természetes válasz. Az első két osztályt a Városligeti Fasor Julianna Református Elemi Iskolájában végeztem el.
Édesapám az amerikai hadifogságból visszatérve budapesti lelkészi szolgálatot látott el.
Lovakhoz való kötődésem már egészen korán megjelent. Lovas képeket, lovakat gyűjtöttem fából, papírmaséból. Lovakat rajzoltam, minden érdekelt, ami a lovakkal kapcsolatban volt.
1947-ben édesapámat, miután német nyelvű gyülekezete az oroszok elől Budapestről elmenekült, Nyíregyházára helyezték. Nyíregyházán nagyszámú metodista gyülekezet volt, a tagjai szlovák anyanyelvű, tirpák parasztgazdák voltak. Lelkészük, Márkus József is közülük való volt. Ő teljesen magáévá tette a szlovák propagandát, amely a kitelepített magyarok helyére hívta a szlovák anyanyelű tirpák gazdákat, és a gyülekezet nagy részével kitelepült Lévára. Itt maradt egy töredék, elbizonytalanodott kis gyülekezet. Ennek lelkésze lett édesapám.
Nekem ez a változás óriási élményt és lehetőséget adott, hiszen itt élő közösségben közel kerülhettem a lovakhoz.
A gyülekezeti tagok legnagyobb része a várost körülölelő „bokortanyák” népe volt. Akik a tanyájuk közelében fekvő földjeiken gazdálkodtak. Apám fizetése kevés volt. Ezért nyáron, a szünidőben nekünk, gyerekeknek is segítenünk kellett. Először teheneket legeltettem, később már az aratásban, ahova apám beállt kaszálni, én is segítettem, kévéket kötöttem, és raktam a kereszteket.
A szorgalmas tirpák gazdák, akik többnyire 10-15 km-re laktak Nyíregyházától, nagyon nemes, jó vérű, gyors mozgású lovakat tenyésztettek, mert a szántás-vetés munkái mellett a lovaknak rendszeresen a piacra is kellett vinniük a megtermelt javakat.
Nyíregyházán – a háború miatt egy év csúszással – az evangélikus elemi iskolából államosított IV.-es számú általános iskola harmadik osztályába kerültem. Itt találkoztam Balczó Andrással, az (a kérdezőt is megkeresztelő – KkF) evangélikus lelkész fiával, akivel életre szóló barátságot kötöttem. Az iskola szellemiségét még az evangélikus alapok határozták meg. Mindketten beléptünk a még működő cserkészmozgalomba, ahol a Mókus őrs vezetője lettem. Bandi lett az őrsvezető-helyettes. Az aktív cserkészélet, a táborozások meghatározó élményt jelentettek mindkettőnk számára. Mai napig őrzöm a „Velemjárót”, cserkészmúltam dokumentumát.
A hivatalos társadalom kirekesztése nem okozott fájdalmat. A lelkészcsaládok népes társasága saját közösséget alkotott, a gyülekezeti tirpák gazdák baráti kapcsolatai pedig a lovak közelségét hozták meg számomra.
KkF: Életedben az első igazi pofon talán közvetlenül a gimnáziumba kerüléskor ért. Hogyan élted ezt meg?
HW: Az első nagy pofont akkor éreztem, amikor osztályfőnökünk diadalmasan közölte az osztállyal, hogy mindenkit felvettek a gimnáziumba, csak Balczó Andrást és Hecker Waltert nem. Mindkettőnknek az volt a „bűne”, hogy lelkészek fiai voltunk. Ez rettenetesen fájt. Akkor már tudtam, hogy kiváló lótenyésztő akarok lenni, és ehhez sokat kell tanulnom. A lehetőség megvonása kíméletlenül fájt. Szüleink elintézték, hogy mindkettőnket felvegyenek az egyházi tulajdonban megmaradt középiskolába, a Debreceni Református Kollégiumba.
Itt nagyszerű társaság gyűlt össze. Az akkori társadalom számkivetettjei. Katonatisztek, lelkészek, félreállított értelmiségiek gyermekei. Ebben a társaságban remekül éreztük magunkat. Szoros, azóta is tartó barátságok születtek. Osztálytalálkozókra később is eljártunk, annak ellenére, hogy csak egy évet töltöttünk el ott.
A debreceni teológia hallgatói felelősséget éreztek az alattuk járó lelkészgyermekek iránt. Megkérdeztek bennünket, hogyan látjuk életünk jövőjét. Én azt válaszoltam, hogy apám éli is, amit hirdet. Számomra ez a természetes, hogy én is ezt az utat választom, immár személyes döntésem alapján is. Emlékszem, Bandi erre a kérdésre azt válaszolta, hogy ő még bizonytalan, mert vezető, nemzetközi sportoló akar lenni.
A gimnázium második osztályába már Nyíregyházán, a Kossuth Lajos Gimnáziumban iratkoztunk be. A debreceni kollégiumnak igen magasak voltak a költségei. Édesapám fizetésének felét tette ki a havi kollégiumi díj, és jó apámnak öt gyermekről kellett gondoskodnia. Bátor és becsületes tett volt a Kossuth Lajos Gimnázium akkori igazgatójától, Horváth Sándortól, hogy kettőnket átvett a gimnáziumba. Mi csak a jó társaságot sajnáltuk otthagyni.
Érettségi után (Hecker Walter, Tihor Imre, Balczó András)
Ekkor rendeztek Nyíregyháza szélén egy lovasversenyt, amelyen természetesen én is megjelentem, és beszédbe elegyedtem a lovas emberekkel. Egyszer csak ezt kérdezték tőlem: „Walter, ha ennyire szereted a lovakat, miért nem jársz hozzánk lovagolni?” „ Lehet lovagolni? Természetesen jövök.” Nyíregyháza Debrecen felé vezető útja mentén, a város szélén volt a Licska-kert. Itt a Debreceni Méntelepnek volt a tíz mént befogadó éves fedeztetési állomása. Ez azt jelentette, hogy folyamatosan tíz országos fedező mén állt itt, amelyeket időnként cseréltek. Ide hívtak lovagolni. Én azonnal szóltam Bandi barátomnak a lehetőségről. Ettől kezdve mindennap hajnali öt órakor kerékpárral megérkeztünk a Licska-kertbe, kitrágyáztunk, meg ápoltuk a méneket és lovagoltunk. Nyolc órakor már az iskolapadban ültünk. Ez egy kemény és jó iskola volt. A mének is csak „emberek”. Vannak, „akik” elbírják egymás szagát, de vannak olyanok is, akik gyűlölik egymást. Ezekre külön oda kellett figyelni, hogy ne kerüljenek egymás közelébe, mert abból akár élet-halál harc is lehetett.
Szabad időm nagy részét is a mének mellett töltöttem. A fedeztetési állomás tenyésztési munkájába is besegítettem. Részt vettem a „csikónyomozásban”. Ez azt jelentette, hogy a fedeztetési jegyzőkönyvek pontosan rögzítették, melyik mén melyik kancát mikor fedezte. Az eredmény, a siker vagy kudarc viszont csak úgy derült ki, hogy 11 hónap után a mének hátán felkerestük a gazdákat, és megnéztük, megszületett-e a csikó. Ha igen, rögzítettük a csikó születési idejét, színét, nemét és a jegyeit. Ezek alapján keletkezett a csikók származási lapja.
Ebben az időben, ha egy mént az egyik fedeztetési állomásról áthelyezték egy másikra, a mén szállítása „lábon” történt. Azaz felnyergelve átlovagoltak vele a következő fedeztetési állomásra. Ma is csodálkozom, hogy csődörös társaim annyira megbíztak bennem, hogy ilyen feladatokkal is megbíztak. Ekkor még sok kancafogat dolgozott a határban, ez a mének számára komoly kihívást jelentett.
Már akkor felmerült bennem, hogy vizsgálnom kell az itteni mének tenyészhatását. Felfektettem egy ménkönyvet fotókkal, származási adatokkal, és egy kancakönyvet, amelybe a gazdák kancái kerültek szintén fényképpel, származási adataikkal és csikóik fényképével. Sajnos ez a munkám elkerülésem után abbamaradt.
KkF: Érettségi után hol szerettél volna továbbtanulni? Akkoriban is volt felvételi vizsga vagy meghallgatás?
HW: 1956-ban érettségiztem a Nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnáziumban. A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen felvételiztem, ahová magammal vittem ezeket a füzeteket, és elmondtam a terveimet is. Lehetséges, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy felvettek az egyetemre, mert két bátyámnak nem sikerült az egyetemi felvételije.
Az egyetem lovardájában Bodó Imre, kitűnő lovas, az Örkénytábori Lovagló és Hajtótanárképző Intézet lovaglótanára volt az oktatónk. Természetesen minden reggel hat órakor itt kezdtem a napot. Életem óriási ajándéka volt ez a lehetőség. Bodó Imrét apámként tiszteltem és szerettem. Szemléletemet a lovaglásban ő alapozta meg.
A nyári szabadságot mindig lovak mellett töltöttem. 1959 nyarán gyakornokként a Kisbéri Állami Ménesben dolgoztam. Reggel hattól a lovardában lovagoltam Platthy József lovaglótanár irányítása alatt, aki 1936-ban a berlini olimpián nyert díjugratásban egyéni bronzérmet. Mind a mai napig egyetlen egyéni olimpiai érmünk. Ezután az irodában származásokat másoltam.
KkF: Mikor érezted úgy, hogy sínen vagy, pályára álltál?
HW: Egyetemi tanulmányaim felülről vezérelt ajándéka volt, hogy egyik évfolyamtársam, Ludván Zsolt a dióspusztai angol telivér ménes vezetőjének, Ludván Lórántnak öccse volt. Ő vitt el Dióspusztára. Amikor ott engem megismertek, azt mondták: „Walter, ha végzel, ide jössz hozzánk.” Így, amikor 1960 júliusában átvettem az oklevelemet, augusztus 1-jével már a dióspusztai angol telivér ménes törzskönyvezője voltam. Élményekben, tapasztalatokban rendkívül gazdag időszak volt. Főnököm, Bartha Miklós, a ménes főállattenyésztője a korábbi, kiváló sportlovakat tenyésztő rádiházi ménes tulajdonosa volt. Nagyon sokat tanultam tőle, bensőséges kapcsolat alakult ki közöttünk. Minden csikó születésénél jelen voltam, míg a csikó fel nem állt és ki nem itta a föccstejet (egy egyetemi hallgató nyelvújítása szerint „fröccstejet”), addig nem hagytuk a csikót magára.
KkF: Vegyük sorra a munkahelyeidet! A maga módján mind-mind egyedi és különlegesen érdekes.
HW: Sajnos egy kitűnő korszak 1962. január 1-el véget ért. Ekkor átszervezték a lótenyésztést, a méntelepeket megszüntették, az állami gazdaságok méneseit szétszórták. Engem a Bábolnai Állami Gazdaság igazgatója, Burgert Róbert a bábolnai növénytermesztésbe osztott be. Ezt hat hónapig viseltem el, aztán átigazoltam a még létező Jászberényi Méntelepre, ahol Pest-Megye főállattenyésztőjeként a kitűnő szakember, Sz. Szász Iván munkatársa lehettem. Ez a – bár rövid – idő igen hasznos volt, hiszen 160 ménről kellett gondoskodnunk, és minden reggel vagy nyeregben, vagy bakon kezdtük a napot. Miután közölték velem, hogy ez a munkahely rövidesen megszűnik, én még fiatal vagyok, keressek más munkahelyet. Jelentkeztem az Állami Gazdaságok Továbbképző Intézeténél, akik Bakonypölöskére osztottak be, ahol a baromfiházak gépesítését kellett oktatnom. De itt is megjelent a felső vezérlés. A közeli Devecserben, az ottani Virágzó MGTSZ lovardájában Monspart Gábor volt a lovasedző. Ide jártam lovagolni, és egy Csibi nevű tsz-herélttel Vas megyei lovasbajnokságot nyertünk. Ez egyedül Monspart Gábor kiváló lovaglótanár érdeme volt, sem Csibi, sem én nem voltunk méltóak erre.
Közben történt, hogy Magyarországra érkezett az NDK-ból Hans Joachim Schwark professzor, aki előadásokat tartott a sportlótenyésztésről. Miután a német nyelvben otthon voltam, engem osztottak be mellé, én kísértem és tolmácsoltam az előadásait és a vitákat. Elutazása előtt megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem hozzá menni aspirantúrára. Természetesen igen mondtam.
Megérkezett a személyes meghívólevél, de nem nagyon akartak kiengedni. Egy délután megérkezett hozzánk az egyik miniszterhelyettes. Kiváló malacpecsenye volt a vacsora, amely nagyon ízlett neki. A vacsora után odamentem a miniszterhelyettes elvtárshoz, és mutattam a meghívólevelet. „Hát, ha van meghívása, menjen ki” – dörmögte nem túl nagy lelkesedéssel. Így kerültem 1964 szeptemberében hat hónapra Lipcsébe. Ekkor kezdtem el doktori tevékenységemet. Nagy segítség volt számomra, hogy a híres lipcsei könyvtárban, a Deutsche Büchereiben, minden német nyelven megjelent könyv, disszertáció olvasható volt.
A lipcsei metodista gyülekezetből jött édesanyám Magyarországra, az esküvőjük is itt volt. Tanulmányutam különleges ajándéka, ismét felülről vezérelve, hogy itt ismertem meg a feleségemet, Minor Gudrunt. Bátyja, Rüdiger Minor teológushallgató volt, aki esküvőjére meghívta teológus barátait, hogy a koszorúslányok párjaként kövessék az esküvői párt. De az utolsó pillanatban lemondták részvételüket. Az édesanyák, a gyülekezet asszonyai keresték a megoldást. Volt, aki azt javasolta, hogy menjenek lányok lányokkal, ezt azonban a menyasszony kizárta. Ekkor javasolta a gyülekezet lelkészének felesége, hogy: „Itt van Hecker testvér fia Magyarországról, hívjátok meg őt is.” Így lettem az egyik koszorúsfiú az esküvői menetben. Ekkor ismertem meg kedves feleségemet, aki életem legnagyobb ajándéka volt. 1968-ban kötöttünk házasságot. Itt is megjelent a felső vezérlés. Egyik álmom az volt, hogy lovas hintón mehessek az esküvőmre. Esküvőnk előtt egy lovas szakmai csoport látogatott az NDK-ból Magyarországra. Rám bízták őket. Elutazásuk előtt mondták, hogy nagyon köszönik a segítségemet, de nem készültek semmilyen ajándékkal, kérjek valamit. Elmondtam, hogy nemsokára esküvőm lesz Lipcsében, és szeretnék lovas fogattal a templomba menni. Az esküvő napján megállt a ház előtt a Graditzi Főménes szürke trakehneni kancákkal fogatolt ünnepi hintója, így mentünk a metodista templomba, szüleim esküvőjének helyszínére. Gudrun 1970-ben költözött Magyarországra,
1965 áprilisában tértem haza (feleségem maradt, mert az orvosi egyetemet még ott akarta elvégezni), és ekkor visszakerültem a lovakhoz. A Magyar Lóverseny Vállalat munkatársa lettem, tíz évig voltam versenyistálló-vezető. Ez azt jelentette, hogy tíz idomár és kb. kétszáz versenyló felügyeletét láttam el. Ez rendkívül gazdag tapasztalatokat adó időszak volt, hiszen több versenyló-generációt láttam ugyanabban a teljesítményvizsgálati rendszerben érvényesülni. Minden egyes lovat nemcsak a munkában, versenyekben, hanem az istállóban, a bokszban is ismertem. Rendkívül sokat tanultam a kiváló mesterektől, Mátyus Györgytől, Némó kapitány, és Aperianov Zakariástól, Imperiál idomárjától.
Feleségem 1970-ben költözött Magyarországra, ekkor kezdtük közös életünket. A János-kórház fül-orr-gégésze lett. 1971-ben született András fiunk. 1977-ban Kristóf születésével vált teljessé a családunk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kedves feleségemnek volt egy komoly betegsége, ezért az orvosok azt ajánlották, hogy jobb lenne, ha nem menne férjhez, s ha férjhez is megy, eszébe ne jusson gyermeket szülni, mert abba bele fog halni. Így született két kedves fiunk, és ezzel együtt 45 évet éltünk együtt boldog házasságban.
KkF: „A fogathajtás a mai formájában zsenge leánykorú, még nincs húszéves. Egyike tehát a legfiatalabb sportágaknak. S ez a rövid idő egyértelműen magyar sikersorozatot hozott. Ezért nekünk, magyaroknak már-már nemzeti ügy a fogathajtó sport. Szilvásváradon olyan nyomasztó volt a világhegemóniánk, hogy arról már-már csak szemlesütve illik beszélni. De ezt említve önkéntelenül is felmerül a kérdés: mi az oka ennek, milyen magyarázatot adnak erre az illetékes szakemberek, a sportág művelői, vezetői? E könyvben megpróbáljuk megkeresni a választ a kérdésre, mégpedig indirekt módon. Előbb áttekintjük a lovas kocsizás történetét, a fő súlyt a magyar kocsizásra helyezve. A második részben pedig rövid, villanásszerű portrékat adunk azokról, akiknek eredményei emelték a magyar fogathajtó sportot arra a rangra, amelyen ma áll” – olvasható az Ostorhegyes című kötet ismertetőjében. [3] Mi e kötet keletkezéstörténete?
HW: Ezt, az első könyvemet főnöki parancsra írtam. A jól sikerült, 1984-es négyesfogathajtó-világbajnokság záróünnepélyén, egy pohár borral a kezemben megkönnyebbülten sétáltam az égő tábortüzek között, amikor szóltak: „Walter, keres a főnök.” Megkerestem az elnök urat, ott állt előtte egy számomra ismeretlen, szakállas fiatalember. Palágyi Béla, a Szolnok megyei újság sportriportere. „Walter, ez a fiatalember könyvet akar írni a fogathajtóinkról. Azt mondtam neki, de csak veled” – hangzott el az elnöki utasítás. Így született meg 1985-ben az Ostorhegyes című közös kötetünk.
Érdekes történet ezzel kapcsolatban, hogy az istállóvezetői beosztásban elődöm, Török Imre lóverseny-újságíró, -szakíró a bécsi lóversenyújságnál, a bécsi Sportnál kezdte pályáját. Híres lovak, híres lovasok, híres versenyek című, 1959-ben megjelent könyvébe, melyet nekem ajándékozott, a következőt írta: „Kívánom, hogy e szerény mű mécses legyen számodra addig is, amíg te ennél jobbat, alaposabbat nem írsz. Mert érzem, fogsz írni.” 1960. III. 12. Török Imre. Ekkor én még egyetemista voltam, és elsősorban tanulni akartam; nem gondoltam arra, hogy valaha írásra adom a fejemet.
KkF: A Bábolnai Arab Ménes című köteted beharangozójában olvasható: „Talán csak néhány kivételes ménes van világszerte, mely közel két évszázada hűséggel, szakértelemmel és a nemes tradíciók értékeivel ápolja, műveli és fejleszti az arab ló tenyésztését. A Bábolnai Arab Ménes az emberiség és a lótenyésztés világkultúrájának egy ilyen különleges értékű történelmi színhelye.
Az 1789-ben alapított császári és királyi Bábolnai Ménesben 1816-tól kezdve kizárólag csak arab mének fedeznek. A bábolnai arab lófajta születése tehát csak alig huszonhárom évvel fiatalabb az angol telivér alapításához képest. A szerző nem titkolja, művével azt is szeretné elérni, hogy az újabb hódolókat, barátokat szerezzen az ember legkedvesebb társának.” (Hecker Walter: A Bábolnai Arab Ménes, Agroinform Kiadóház, 1994 [4])
El tudnál nekünk mesélni néhány érdekességet ezzel a könyvvel kapcsolatban?
HW: Bevallom, az első szerelem számomra az arab ló volt. Még csak képeket gyűjtöttem a lovakról, még általános iskolás voltam, de egyszerűen lenyűgözött ezen lovak szépsége, nemessége. Ezt az érzést megerősítette a Licska-kerti élmény is, ahol sok országos fedező mént ismertem meg. Ezek között a 737. Shagya XXV-14 bábolnai arab mén tirpák parasztgazdák nemes kancáiból született fiait, Nyíregyháza-Árvalányhajat és Kálmánháza-Ametisztet. Nemességükkel és kiváló természetükkel messze kiemelkedtek társaik közül.
Majd Dióspusztán megismertem az angol telivért, később a kiválóan teljesítő sportlovakat, és bevallom, ma már lóban nem vagyok monogám.
A Bábolnai Ménes fennállásának kétszáz éves évfordulóján, 1989-ben a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát vezetői megbíztak a ménes történetének megírásával. A Hadtörténeti Múzeumban a rendelkezésemre bocsátották a bécsi „Kriegsarchiv”-ból kért eredeti dokumentumokat.
A rendszerváltás után megalakultak a hazai lófajtákat tenyésztő egyesületek is. Így létrejött a Magyarországi Arablótenyésztők Egyesülete. Elnökükké választottak.
A bábolnai vezetés a korábbi igazgatót, dr. Burgert Róbertet elbocsátotta, és dr. Papócsi Lászlót választotta vezérigazgatóvá. Dr. Papócsi László Rombauer Tamást, a bábolnai ménes vezetőjét és engem azzal bízott meg, hogy a bábolnai arab fajta ménest emeljük vissza arra a rangra, amelyen korábban volt, hiszen messze földön a legjobb arab ménesnek minősült. Hanyatlásának oka az volt, hogy dr. Burgert Róbert egy német barátjával Egyiptomban járt az ottani arab telivér ménesben, azok a lovak rendkívül megtetszettek neki, és az onnan importált kis arab telivér lovakkal átkeresztezte a bábolnai állományt. Ezzel régi értéküket elveszítették. A sors pikantériája, hogy az egyiptomi arab telivér ménest az a kiváló magyar szakember, Pettkó-Szandtner Tibor emelte világszínvonalra, aki korábban a bábolnai ménest tette a világ egyik legjobb arab ménesévé. Pettkó-Szandtner Tibor a II. világháború után hontalanná vált, 1949-ben Faruk király hívta Egyiptomba ménesének újjáépítésére.
A bábolnai arab nemességében megmaradt arab lónak, de alkatában nagyobb, erősebb, és sokoldalú hasznosításában is messze felette áll kis termetű telivér társainak.
Rombauer Tamással bejártuk Európát, s az ISG (Internationale Shagya Araber Gesellschaft) vezetőinek segítségével felkerestük a legjobb méneket és kancákat. A kiválasztott egyedek megvásárlásával és párosításával megindult a ménes átalakítása. Számomra is meglepő volt, hogy az örökítés milyen csodákra képes. Már viszonylag rövid idő alatt sikerült a régi bábolnai arab típus visszaépítése. A háttérben meghúzódó ősök ebben óriási segítséget nyújtottak.
Az ISG közgyűlésén alelnökké választottak, ebben az is segített, hogy 1994-ben megjelent és elterjedt A Bábolnai Arab Ménes című német nyelvű könyvem. Magyar nyelven fiam, Hecker András fordításában ugyanabban az évben jelent meg.
Svájctól Norvégiáig nagyon sok tenyészszemlén vettem részt, hiszen ez a lófajta egész Európában elterjedt, és rendkívül népszerű lett.
Öröm volt látni, hogy sok nemzet sok emberének szerez örömöt és szolgálja egészségének megőrzését ez a bábolnai ménesben született, rendkívül nemes és kiváló természetű lófajta. Ma már tiszteletbeli elnöke vagyok az ISG-nek. Rombauer Tamás vette át tőlem az egyesület vezetését.
KkF: „A ló mindig szoros kapcsolatban állt az emberrel. A hazai lótenyésztés hagyományait ápolni kívánó tenyésztők minden tudnivalót megtalálnak ebben a könyvben, ami a szép kiállású, jó felépítésű, kitartó, jól versenyző, valóban kincset érő egyedek neveléséhez szükséges.” Szerkesztőtárssal készült a Lótenyésztők kézikönyve című kötet. [5] Milyen apropóból?
HW: Jó barátomat, Bodó Imre professzort győzködtem, hogy nagy szükség lenne a lótenyésztésről egy magyar nyelvű könyvre. Nívódíjas, egyetemi tankönyv lett belőle, amely azóta már a harmadik, javított kiadást érte meg.
KkF: Amikor főtitkár lettél, milyen szándékkal indítottad el azt a sorozatot, amelyben idegen nyelvű könyvek magyar fordításai jelentek meg? Például az Edzéselmélet – Lovasakadémia 2. (Mezőgazda Kiadó, 2008).
HW: Amikor főtitkár lettem, a kereskedelemben egyáltalán nem volt magyar nyelvű könyv sem lótenyésztésről, sem lovaglásról. Első lépésben reprint kiadásban jelentettük meg báró Wesselényi Miklós, gróf Széchényi Dénes és Pálffy Zsigmond könyveit. Második lépésként a németek legjobb szakkönyveit adtuk ki a Mezőgazda Kiadó Lovasakadémia sorozatában. Az első német szakkönyv fordítási jogát jelképes 1 DM-ért kaptuk meg. Az általam szerkesztett sorozat 18 kötetet tartalmaz. Nagy öröm számomra, hogy köztük magyar fordításban két kiváló, az egész világon ismert és megbecsült magyar szerző műve: Endrődy Ágoston: Give Your Horse a Chance és Némethy Bertalan: The Némethy-Metod.
Nagy lendülettel igyekeztem hatalmas feladatomnak megfelelni. Az akkori elnökségben a lótenyésztő állami gazdaságok igazgatói ültek. Természetes volt, hogy ami sikerült, azt az elnökség intézte, ami nem sikerült, mert ilyen is volt, azt a főtitkár rontotta el. A hajtás eredménye egy vegetatív alapon fellépő idegrendszeri zavar lett.
„Walter, nem akarunk tönkretenni” – mondta elnökünk. „Hova akarsz menni, a gödöllői vagy a kaposvári egyetemre?” Mivel már beszéltünk arról, hogy meg kellene alapítani a Lovas Akadémiát, amely a lovas szakemberek képzésének feladatát látná el. Kaposvár ezt a feladatot szívesen vállalta, és a Kaposvári Egyetem rektora a kiemelkedően tehetséges dr. Horn Péter volt, akivel baráti viszonyban voltam. Kaposvár mellett döntöttem.
Kaposváron megépült az imponáló méretű és ízléses fedett lovarda, megépültek a lóistállók, kialakult a Kaposvári Lovas Akadémia, melynek igazgatója, majd bővülése után főigazgatója lettem. A lovas képzésre jelentkező hallgatók oktatása mellett, „lótenyésztő szakmérnök” címen – külföldi előadók meghívásával – a lovas szakemberek továbbképzését is elláttuk. Lehetőségeink fejlesztésével színvonalas nemzetközi versenyeket szerveztünk. Magyarországon első ízben itt került megrendezésre a Lovas Torna Európa-bajnokság és az Ifjúsági Lovasok Díjlovagló Európa-bajnoksága is, amelyet nagy örömömre jó barátomnak, a németek világ- és olimpiai díjlovas bajnokának, dr. Reiner Klimkének a fia, Michael Klimke nyert meg.
Az intézmény aktívan kapcsolódott be a lovasedzőképzés nemzetközi szervezetébe. Edző kollégáimmal szorgalmasan jártunk a szervezet konferenciáira. Rendszeresen tartottunk edzőink részére is továbbképzéseket, a legeredményesebb nemzetközi edzők, szakemberek meghívásával. Egy Nemzetközi Tudományos Konferenciát is szerveztünk kiváló előadókkal. 2003-ban álltam fel az igazgatói székből, de 2007-ig, 70. életévem betöltéséig még oktattam a Kaposvári Egyetemen.
További könyveim:
A bábolnai arab lótenyésztés története, Bábolna kiadásában, 1989.
Győrffy-Villám András – Hecker Walter – Jankovics Marcell – Szelestey László: Lovas nemzet, Helikon Kiadó, 2004.
Híres versenylovaink, IAT Kiadó, 2011.
A Bábolna Könyvek bővített kiadása, 2014.
Egy elfeledett Széchényi, IAT Kiadó, 2017.
Dr. Hecker Walter – Brenyó József – dr. Pataki Balázs: A Kisbéri Ménes története, IAT Kiadó, 2020.
Elkészült, kéziratban kiadásra vár:
A Sütvényi Ménesek története.
Jegyzetek
[1] https://www.katolikusradio.hu/musoraink/adas/592476 – 2022. 08. 26.
[2] https://www.lovasok.hu/lotenyesztes/dr-hecker-walter/
[3] Hecker Walter – Palágyi Béla: Ostorhegyes, Mezőgazda Kiadó 1987.
[4] Hecker Walter: A Bábolnai Arab Ménes – 1789–2014, Agroinform Kiadóház, 1994.
[5] Bodó Imre – dr. Hecker Walter: Lótenyésztők kézikönyve, Mezőgazda Lap- és Könyvkiadó Kft., 1998.
FOTÓGALÉRIA
Első képem rövidnadrágban, egyik kedvenc ménem, Nyíregyháza-Árvalányhaj hátán. A fotózás kedvéért ültem fel a hátára.
A köztenyésztésben a gazdáktól elvásárolt mének annak a helységnek a nevét kapták, ahol születtek. Egy időben minden mén kapott egy másik nevet, pl. Árvalányhaj. Ezeket a neveket évente azonos kezdőbetűvel adták a csődörös urak. Így lett Meggyespuszta-Áhítat, Kisar-Apor. A következő évben Kunszentmárton-Békepipa, Tengőd-Ballada és Rábapatona-Bohém. Nekem a legjobban a Kiskirályság-Alsószoknya tetszik. Ez mutatja, hogy milyen irányban volt aktív a csődörös urak fantáziája.
Alagon, egy szakaszosedzés-kísérlet vezetőjeként, a versenyló pulzusát mérem.
A devecserti Virágzó MGTSZ lovával, Csibivel megyei bajnokságot nyertünk, ami csak az edző, Monspart Gábor érdeme.
Kálmánháza-Ametiszt nyergében, immár rendes lovas felszerelésben a nyíregyházi Licska-kertben.
Amikor 1960-ban Dióspusztára kerültem, szolgálati hátasom egy Mázoló nevű szürke mén volt. Vele jártam át a Dióspusztától 8 km-re, a tatai erdőben fekvő Tata-Remeteségre. Itt, az Eszterházy-vadászkastélyban lakott főnököm, Bartha Miklós (Potyi), akit apámként tiszteltem és sokat tanultam tőle. Amikor 1965-ben az NDK-ból hazatértem, és Budapesten a Lóverseny Vállalatnál dolgoztam, ismét találkoztam Mázolóval, aki közben a Nemzeti Lovardába került. Örömünk kölcsönös volt.
Az aacheni városháza díszterme. A Magyar Lovas Szövetség elnökeként Graf Landsberggel együttműködési szerződést írunk alá. A háttérben dr. Hanfried Haring, a Német Lovas Szövetség főtitkára és dr. Papócsi László, a Magyar Lovas Szövetség alelnöke. A kép bal oldalán az Aacheni Versenyegyesület elnöke és Aachen polgármestere.
A Tenyésztő Szervezetek rendszeresen tartanak tenyészszemléket. A bábolnai arab fajta (ma Shagya-Arab a neve) egyedei részére nemzetközi szervezete, az ISG (Internationale Shagya-Araber Gesellschaft) megbízásából Bábolna rendkívül színvonalas nemzetközi tenyészszemléket szervezett. Ilyenkor a bírókat arab fogattal hozták a pályára.
A Magyar Lovas Szövetség vezetése szorosan együttműködött a Német Lovas Szövetséggel. A németek többször megfordultak Magyarországon. A bábolnai kastély erkélyén dr. Papócsi László elnök, Dietrich Graf von Landsberg-Velen elnök, dr. Hanfried Haring főtitkár, dr. Hecker Walter főtitkár és a jobb szélen Prutkay Zoltán látható.
Dietrich Graf von Landsberg-Velen komoly hívő ember volt, aki például a szabadságát kórházban, betegápolóként töltötte el. 1956-ban segélyt hozott Magyarországra. Egy szovjet tank Győrben majdnem halálra gázolta.
Ilyen emberek is voltak.
Baden-Württembergben a marbachi ménesben tartottam előadást a bábolnai arab fajtáról.
A Kaposvári Lovas Akadémia egyetemi díszdoktori címet adományozott Némethy Bertalannak, a kiváló lovas edzőnek, aki Amerika lovassportját olimpiai szintre emelte. Kiképzési módszeréről The Némethy-Method címmel kitűnő könyvet írt. A díjátadó ünnepségen gratulálok a frissen kinevezett díszdoktornak és kedves feleségének.
80. születésnapomra kedves Kristóf fiam egy születésnapi ünnepséget rendezett, amelyre és egy kun fakó hátán érkeztem. Számomra nagy meglepetés volt. Nem tudtam róla.
Warendorfban, a Német Lovas Szövetség központjában, egy nemzetközi verseny lelátóján a következő társaság ült egymás mellett. Az első sorban balról HRH the Infanta Dona Pilar de Borbón, a Nemzetközi Lovas Szövetség elnöke, mellette dr. Hanfried Haring, a Német Lovas Szövetség főtitkára, köztük, mögöttük a főtitkár leánya, mellette a két úr a Német Lovas Szövetség leköszönő, mellette a szövetség új elnöke, hátul a sarokban még felismerhető Graf von Landsberg-Velen, a korábbi elnök. Bal oldalról a második sorban dr. Németh Csaba, mellette dr. Hecker Walter.
Arizonában az arab telivér tenyésztők kongresszusán. A kép arról tanúskodik, hogy igazán nem vagyok nagy.
A Lótenyésztők kézikönyvének bemutatója a Liteában. Mellettem dr. Bodó Imre, a társszerkesztő. A moderátor Kovács P. József.
A magyar kiadásnak is ez a címlapja.
Erdélyben, az oklándi unitárius templomban Kelemen Levente Tiszteletbeli székely címmel tüntetett ki.
A Sárvári ménes átadása. [1]
Ennek a fotónak kissé hosszabb a története. A bajor királyi családnak Sárváron volt birtoka és ménese. Lajos bajor királyi herceg [2] itt élt biztonságban. Sopronban a Magyar Királyi Erdészeti Főiskolán szerzett erdőmérnöki diplomát. Kiválóan beszélt magyarul. Hitler, uralomra kerülése után, üldözte a régi uralkodók sarjait. A nehéz időkben Lajosnak megsúgták, hogy Szálasi is ellene tör, ezért felpakolta a ménesét, és hazatért leutstetteni birtokukra. Amikor 70 éves lett, és a fiait nem érdekelte a lótenyésztés, elhatározta, hogy a korábbi sárvári ménes 50 lovát odaajándékozza a magyar államnak.
A fotó 1982-ben készült a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban. A jobb oldalon középen, ősz fejjel Lajos bajor királyi herceg, a kép bal oldalán dr. Váncsa Jenő (alulról negyedik) akkori mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter, s mellette balra dr. Hecker Walter.
A lovak meg is érkeztek, én tevékenyen részt vettem az eseményben. A ménes a Balaton-nagybereki Állami Gazdaságba került, és amíg Sütő Ödön [3] élt, méltó helye volt. A rendszerváltás ezt a szép gesztust is bemocskolta.
[1] https://archivum.mtva.hu/photobank/item/MTI-FOTO ejQrQWZGSzZJS2duVFo4ellLeGtGUT09
[2] http://www.museum.hu/kiallitas/14389/200_eves_a_sarvari_menes_100_eve_szuletett_Lajos_bajor_Kiralyi_Herceg
[3] https://archivum.mtva.hu/photobank/item/MTI-FOTO-di9yOFJ5TE91aW5qVTlVaUdEVHVRdz09
Illusztráció: Hecker Walter-interjú (fh. film-fáziskép)
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
