François de Cornière „tengerillatú lírájából”
Lackfi János
NUKLEÁRIS REZZENÉSEK
François de Cornière © Studio Phoenix
Milyen fennkölten hangzik, hogy François de Cornière költő pár száz lépésre lakik a tengertől. Pedig semmi szépelgés nincs benne, egyszerű életrajzi tény ez. Olykor felruccan Párizsba, de napjainak nagy részét a hatalmas víztömeg vonzásában tölti, mely verseinek, prózáinak sokszor anyagát szolgáltatja, tágasságát is adja. Naponta leballag úszni egyet vagy bámulni életterének hatalmas, eleven kifutását, e-mailes levelezésünkben pedig mindig beszámol róla, milyen éppen a nagy kékség, úgy tárgyaljuk ki hogylétét, mint ha eleven személy lenne, jóbarátunk.
Az 1950-ben született, Apollinaire-díjas lírikus vérbeli gyűjtögető, szövegeiben olyan talált valóságelemeket gereblyéz össze, melyek révén nagyon erős (vagy éppen árnyalatnyi, de annál nyugtalanítóbb) érzelmeket, érzéseket élhetünk át. Kötetcímeinek többsége egyszerűségében titokzatos. Pour un peu (Csaknem, 1989). Tout cela (Mindez, 1992). Ces moments-là (Egyes pillanatok, 2010). Nageur de petit matin (Hajnali úszó, 2015), Quelque chose de ce qui se passe (Valami múlandó, 2021).
Hatalmas szomszédja, a mindig élő, lüktető, változó tenger cseppet sem megalomániára tanítja őt, nem arra, hogy „zúgva-bőgve törje át a gátat”. Ezt amúgy is megtette már a francia költészet az elmúlt száz évben, kimaxolt minden szélsőséget, ücsörgött a semmi ágán, és visszapattant a világvégi falról. Cornière meditatív alkat, szemlélődésének apropóját mindig a teljesen átlagos mindennapi életből meríti. A rezzenések, mellékmozzanatok alkotója, szemügyre vesz egy apró szöszt, egy kávéfoltot, egy szót, egy emléket, kihúzza finoman a többi közül, mintha valami szövet egyetlen szálát rántaná meg. És csodák csodája, miközben egészen természetes dolog ez is: maga a teljes élet aktivizálódik, az az egy apróság a nagy egészet hangolja át itt is, ott is.
Kisebb és nagyobb érzelmi viharok, fura előérzetek, különös nevek, emlékek, múló pillanatok. A helyiérdekű, háztáji létezés nagyon erősen átitatja ezeknek a szövegeknek az atmoszféráját, a koktél mégsem válik gejllé, hiszen az éles érzékek minden zajt, látványt, tapintást feltérképeznek, a sebzőket, disszonánsakat, bántóakat is.
Az utóbbi években sok-sok fájdalommal gazdagodott ez a diszkrét voltában is nukleáris költői hang, hiszen a rákban elhunyt szerelmes társ elvesztése, a betegség előrehaladásának borzalma és az újra meg újra feltáruló veszteségérzet folyamatosan áthatja a sorokat. Cornière viszont a halállal való elszámolással kapcsolatosan sem válik harsánnyá, nem handabandázik, nem merül csüdig a ma oly divatos traumairodalomba. Saját jól bevált eszközeivel nyúl ehhez a témához is, kedvesének (immár nemlétező, a tudatból mégis kitörölhetetlen) jelenlétét nyomozza, ragasztgatja irodalmi növénygyűjteményébe. Mindez egyáltalán nem súlytalanítja el a veszteséget, inkább valódi drámaiságot kölcsönöz neki, mindenféle színes-szagos drámázás és véres jelenetezés helyett.
Vajon tud hatni egy ennyire kényesen csendpárti, elmélyült líra túlságosan kiabáló, színes-szagos effektekkel telezsúfolt korunkban? (Mondom ezt úgy, hogy magam igencsak szeretek költészeti zajt csapni, akár egy igazi rosszcsont, renitens diák.) Halkítsuk most le készülékeinket, és merüljünk el Cornière sós tengerillatú lírájában. Ki fogunk cserélődni!
François de Cornière
„MIT CSINÁLSZ?”
(„Tu fais quoi?”)
Ma reggel kávézás közben
jelenidőmet lapozgattam.
Eszembe jutott a kérdés: „Mit csinálsz?”.
Jó régóta nem
hallottam már.
Ez a kérdés mindig
a szomszéd szobából érkezett.
Vagy a nyitott ablakon át,
ha a kertben voltam éppen.
Vagy a lépcső tetejéről,
mikor lenn szöszmötöltem.
Újra felmerültek azok helyek és évszakok,
életünk pillanatai.
Gyakran érdeklődtünk: „Mit csinálsz?”.
Úgy tettük fel a kérdést,
hogy a másikat nem láttuk közben.
Ugyanígy válaszoltunk is.
Ezt szerettem benne.
Hogy nem láttuk egymást.
Csak a hangunk csengett.
Meg főként a szünet utána.
Bárcsak ma is hallhatnám újra,
amint egy hang azt kérdi: „Mit csinálsz?”.
Nem felelnék.
Kivárnék választalanul.
Olyan lenne akkor a csend,
mint egy igazán jól sikerült vers,
melyben nem kell mindent kimondani.
Csak a vágyat, hogy legyen kivel
faggatni egymást: „Mit csinálsz?”.
NÉZÉSGYAKORLATOK
(Les exercices du regard)
Volt egy ilyen szokásunk emberi állati
alakokat keresni
sziklákban fák formáiban.
Arc szem orr száj
fej szemből nézve profilban
görnyedt vagy elnyújtózó testek
ott volt mind csak fel kellett fedezni.
Olykor elég volt másfelől nézni
máris láthatóvá vált a láthatatlan:
a vámházikók körüli sziklákban
különös figurák bújtak.
Az útmenti fa gorilla volt.
Ez vagy az a kőszirt a parton
delfin krokodil kutya.
Vagy egyszerűen férfi és nő
egy adott pillanatba dermedve.
Ezek voltak a mi nézésgyakorlataink
– több volt, mint kétszemélyes játék.
Sokszor nem kellett magyarázni
a rejtett formát.
Megmutatni se.
Ott volt. Ott voltunk mi is.
Ugyanazt láttuk.
Az égen
összeálló alakzatok szertefoszlottak
amint mindketten észrevettük őket
mintha az életet faggató
örök találós kérdések lennének.
HULLÁMTÖRŐ
(L’épi)
Eszembe jut a hullámtörő
a szigeten az óceán felőli
nagy strandon.
Sokat úsztunk júniusban s utána
a hullámtörő deszkáinak dőltünk
napfürdőzni szélárnyékban.
Adogattuk egymásnak a termosz teát
néztük az eget
vagy a távoli sziluetteket
tele voltunk tervekkel.
Mint kékes fotón látom újra
ragyogó mosoly
egy kézmozdulat
és minden evidens volt.
Gyakran eszembe jut a hullámtörő
ez a fapalánk állítja meg
a hullám sodorta homokot
óvja a strandot
– s ki tudja minket is de mitől?
Mielőtt hazaindultunk szerettem
visszanézni a falépcső legtetejéről.
Előttem terült el a strand
látszott az egész tenger
a teljes szemhatár.
Egy sirály szállt le a hullámtörőre.
Elröppent végül
átengedte helyét annak
amit akkor nem is gyanítottunk.
TÁMASZKODNI
(S’appuyer)
Főnévi igenév.
Egy lap közepén ugrott elém hirtelen:
támaszkodni.
Abbahagytam az olvasást
csak erre koncentráltam.
Gondolatban visszaröpültem a múltba
sorra néztem a képeket
melyeken „támaszkodom”.
Egyedül
a gyerekkori ablakpárkányunkra
(órák hosszat bámultam az utcát)
egy híd korlátján
(a vizet hínárt bujkáló pisztrángokat)
homlokommal a kórház ablakának
(a felhőket az eget hogy ne gondoljak semmire)
– ugyan mire vártam?
Talán arra a napra
mikor többesszámban ragozhatom
ezt az igét egy történet elején
vagy vége felé
mikor dúl a szerelem vagy a társ elveszett
mikor mégis felismerni véljük
(a novemberi szürkeségben)
a parton ballagó körvonalat
és mikor – egyetlen másodpercre csak –
hozzásimulhatunk
és gunyorosan szemére vetjük
saját magunknak:
„támaszkodunk támaszkodunk?”.
BETELT FÜZETEK
(Les carnets terminés)
Új füzetet kellett kezdjek
mert a régi már betelt.
Ahogy szoktam utoljára még
végigpörgettem egyszer
a teleírt lapokat.
Sorra elvonultak előttem a röptében
lejegyzett mondattöredékek
címek telefonszámok
filmcímek könyvekből kimásolt mondatok
kávézók boltok neve helyek.
Dolgok miket láttam hallottam
megosztottam vagy sem: élet-leletek.
Érzések szikrái melyeket
gyakran használtam fel
írtam bele verseimbe
míg a füzet kitartott:
nagyjából egy évig.
Némely szikrák megmaradtak szikrának.
Néha egyik-másikat átmásolom
az új füzetem első lapjaira
mint afféle túlélőket
– sose tudhatja az ember.
Tegnap újraolvastam hogy Röppentyű utca
meg Csipkeálom divat
belesajdult a szívem.
Aztán arra jutottam tiszteletben kell
tartanom a meg-nem-írt verseket.
Az árva öröklét-foszlányokat
melyek ott csimpaszkodnak
a betelt füzetek lapjain konokul.
Fordította: Lackfi János
Illusztráció: Emile Gauffriaud-festményrészlet (Guérande, 1924)
Ezek is érdekelhetik!
Arvo Valton: Miniatűrök →
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
