Kamocsay Ildikó: Albert Camus és Maria Casarès szerelmi levelezése
A Nobel-díjas francia író, Albert Camus és a spanyol származású francia színésznő szerelme Párizsban kezdődött, 1944. június 6-án, a szövetségesek partraszállásának napján. A lány huszonegy éves, az író harminc. A spanyolországi A Coruñában született Maria 1936-ban, tizennégy évesen érkezett Párizsba, mint a spanyol köztársaságiak többsége. Apja, Santiago Casarès Quiroga, aki a Második Spanyol Köztársaság kormányfője, s több ízben minisztere is volt, Franco hatalomra kerülése után száműzetésbe kényszerült.
Tizenkét éven át tartó folyamatos levelezésük, melyet a Jelenkor Kiadó tavaly vaskos kötetben jelentetett meg, lebírhatatlan erejű szerelmükről tanúskodik.
Maria Casarès levelei egy nagy színésznő életéről vallanak, a merész nekibuzdulások és a csüggedés pillanatairól, egy őrült korban űzött foglalkozásról, a rádiófelvételekről, a próbákról, a kockázatos előadásokról, a filmforgatásokról. A Comédie-Française és a Théâtre national populaire (TNP) színészeinek életébe is bepillantást engednek. Maria Casarès együtt játszik Michel Bouquet-val, Gérard Philipe-pel, Marcel Herrand-nal, Serge Reggianival, Jean Vilarral, és szereti őket.
Albert Camus leveleiből is sugárzik a színház iránti szenvedély, a sebezhető színészek iránti figyelem. A szívéhez legközelebb álló témák is fölmerülnek, az írói mesterség, a kételyei, az írással járó s tüdőbaja ellenére is konokul végzett, ádáz munka. Beszámol Mariának arról, hogy éppen mit ír, a Színe és visszája előszaváról, A lázadó ember-ről, az Actuelles-ről, A száműzetés és az ország-ról, Az első ember-ről, és sosem érzi úgy, hogy „a helyzet magaslatán” áll. Maria fáradhatatlanul biztatja, hisz benne és a művében, nem vakon, hanem mert – úgy is mint nő – tudja, hogy nincs nehezebb, mint valami újat szülni a világra. És hitének hangot is tud adni, őszintén, igaz meggyőződéssel.
Leveleik közül ízelítőként közlünk néhányat.
*
ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK
Csütörtök este 10 óra [1944 június]
Elolvastam az ajánlásodat, édesem, és azóta egyfolytában reszket valami bennem. Hiába mondom magamnak, hogy az ember néha csak úgy hirtelen felbuzdulásból mond valamit, amit nem is gondol egészen komolyan – utána meg az jut eszembe, hogy de hiszen írtál-e te valaha olyasmit, amit nem gondoltál, nem éreztél komolyan?
Boldog vagyok, Maria. Hát lehetséges ez? Ami reszket bennem, az valami tébolyult öröm. De ugyanakkor ott a keserűség is, amiért elmentél, és most is látom, milyen szomorú volt a szemed búcsúzáskor. Igaz ugyan, hogy amit tőled kapok, az mindig a boldogság és a nyugtalanság elegye. De ha tényleg szeretsz, amint írod, akkor valami mást is el kell érnünk. Valóban eljött az ideje annak, hogy szeressük egymást, és ezt elég erősen és elég hosszan kell akarnunk ahhoz, hogy minden akadályt legyőzzünk.
Nem szeretem azt a fajta éleslátást, aminek este tanújelét adtad. A túl érzékeny lelkek hajlamosak éleslátásnak nevezni azt, ami frusztrál, és igazságnak mindent, ami lehangol. De az ilyen éleslátás éppoly vak, mint bármi más. Csak egyfajta tisztánlátás van, mégpedig az, amely boldogságra törekszik. És tudom, hogy létezik boldogság kettőnk számára, még ha rövid életű, fenyegetett vagy törékeny is, csak ki kell érte nyújtani a kezünket. De ki kell nyújtani a kezünket.
Várom a holnapot, téged, az édes arcodat. Ma este túl fáradt voltam hozzá, hogy elmondjam, mennyire túlcsordul tőled a szívem. Vannak olyan időszakaink, csak nekünk kettőnknek, amikor minden erőfeszítés nélkül elérek hozzád. Ezek azok az órák, amikor hallgatok, te pedig kételkedsz bennem. De nem tesz semmit, a szívem veled van tele. Viszontlátásra, édes. Köszönöm a szavaidat melyekkel annyi örömöt szereztél –, köszönöm a lelkedet, amely szeret, és amelyet szerethetek. Teljes szívemből csókollak.
AC
ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK
Kedd 6 óra [1944. július 4.]
Kedvesem,
A kert közepén ülve írok neked, a kis Gallimard-csapattól körülvéve: ki olvas, ki alszik, ki a napon sütteti magát. Mindannyian sortban vagyunk és trikóban, izzasztó a meleg, és a rózsák összetöpörödnek a napon.
A Gallimard-ok írtak neked tegnap, felteszem, az utazásukról számoltak be, meg úgy általában az itteni berendezkedésünkről – igen csendesen élünk, olyannyira, hogy a korábbi zsivaj és őrjöngés után csak nehezen tudok hozzászokni ehhez a tökéletes nyugalomhoz. Tegnap egész nap feszült voltam és boldogtalan, képtelen egy kedves gesztusra vagy szóra. Akkor munkához láttam, sokat és rosszul dolgoztam, s nem voltam hajlandó kimozdulni a szobámból. Szomorúan gondoltam rád, nem azzal az örömmel, amely melletted mindig eltölt. Csak egyszer hagytam el a szobámat, este 6-kor, és sétáltam egy kicsit egyedül a kertben (a többiek fürödni mentek). Kellemes langymeleg volt, könnyű szellő fújdogált, és a templom harangja hatot ütött. A napnak ezt az óráját mindig szerettem, és nemrég még veled szerettem.
Most adták a kezembe a leveledet, nem találok szavakat, hogy megköszönjem. És végre valódi a remény, hogy meglátogatsz. Felteszem, hogy hagyod a fenébe a Palais-Royalt. A háborúnak szeptemberre vége lesz, addig már nincs mit tennünk. Hagyj ott mindent, és gyere. Az is aggaszt, hogy olyan fáradt vagy. Itt legalább kipihenheted magad. Fontos, hogy kipihent és boldog legyen a testünk, amikor szeretjük egymást.
Jaj, de jó, hogy a színházad bezár! Majd később minden folytatódik. De te is beláthatod, hogy pillanatnyilag mintha minden azért rendeződnék úgy, ahogy, hogy végre legyen időnk szeretni egymást. Tegnap én is azt az aggodalmat hurcoltam magammal egész nap, amiről beszélsz. Száraznak és terméketlennek éreztem magam, képtelen a szárnyalásra, szerelemre. De valójában a leveledre vártam, és most újra rátaláltam mindenre, a jelenléted varázsára és a forrásra – az arcodra! Oh, kedvesem, gyere nagyon gyorsan, hogy mindez véget érjen. Ma megint érzem magamban azt az erőt, amivel legyőzhetek mindent, ami elválaszthatna minket. De gyere ide hozzám, nyújtsd a kezed, ne hagyj egyedül. Ma már bizakodón és boldogan várlak, és teljes lelkemből szeretlek. Viszontlátásra, Maria, csókolom az édes arcodat.
Michel
MARIA CASARÈS ALBERT CAMUS-NEK
Január 23. [1951.]
Édes szerelmem!
Fél három van. Az ágyamon ülök. Kint undok, hideg szél fúj. Ma délelőtt 11 óra 30-kor, egy órai várakozás után elhabogtam néhány szót a rádióban. Amint hazaértem, beköszöntött a krízis. Angeles csókolgatott, Juan pedig zsörtölődve kiabált: „¿Porqué lloras?; ¡No hay que llorar!”, és akkor észbe kaptam, hogy tényleg nincs miért sírnom. Egyszerűen csak hirtelen felengedett az idegfeszültségem; tegnap óta egy gombóc volt a torkomban, és kiugrani készült. Most kiugrott; minden rendben lesz, csak egy végigaludt, jó éjszaka kell hozzá. Nem is tudom, hogy mondjam el, milyen volt a tegnapi előadás.
A közönség olyan merev volt, mintha sok fegyelmezett kiskatona ült volna a nézőtéren. Némi buzdítástól megtámogatva a negyedik felvonásig hősiesen kitartottam. De jaj! A második szünetben rám tört a fáradtság, és a még pislákoló lángokat is kioltotta bennem. Azért korrektül végigjátszottam az utolsó jelenetet, de a legjobb formámhoz viszonyítva elég rossz voltam.
Az előadás végén, gyér és langyos taps közepette (az az érzésem, hogy a darab megbukott) egy korábban már emlegetett diákcsoport Madame Colette páholya köré sereglett, és egyikük két kezének hüvelyk- és mutatóujját összeillesztve gratulált, miközben a terem lassan kiürült. Virágcsokor. Macskatekintet. Azután ránk, színészekre került a sor. Libasorban haladtunk, majd elszorult szívvel léptünk be a Nagyasszony páholyába. „Előbb ön jöjjön. Nem! Mégis inkább ön stb.” Fényképezés, kiabálás, tolongás, hűvös fuvallat, meleg, utasítások, hátsó gondolatokkal teli pillantások, csípős megjegyzések és főleg… fáradtság. Colette maga mellé hívott egy közös fotóhoz, de olyan észrevétlenül, mintha nem is hívott volna. Összehasonlítottak minket. Párba állítottak. Egyre inkább hasonlítottunk egymásra. Alattomos sziámi macska tekintettel nézett rám. Válaszoltam neki, alattomos perzsa macska tekintettel.
Visszamentem az öltözőmbe, miközben sokan az orrom előtt kérdezgették, hol van Casarès. Idol vagyok, akit közelről már meg sem ismernek…
Találkoztam a lelkes Cocéávalés Blancharral, akit mélyen megérintett a játékom, de amikor megkérdeztem, mi a véleménye a darabról, csak annyit mondott, hogy elég lenne egy szünet, a második felvonás végén.
Hajmeresztő dolgokból sem volt hiány. Egyet elmesélek: Brûlé az előadás előtt bejött hozzám, hogy közölje, ovációt szervez az antrémhoz!
„– Ovációt?… De hát megőrült?
– Miért? Az mindjárt hangulatot teremt.
– De én nem akarom. Csak megzavarna…”, és így tovább. Sokért nem adtam volna, ha látod az elképedt ábrázatát.
Csak hogy érzékeld, hová jutottunk.
Most beszéltem veled, és már nincs más vágyam, mint hogy mindenütt összecsókoljalak.
Megpróbálok aludni, és egy kicsit gatyába rázni magam. Köszönöm, édes szerelmem, szép arcom, kedvesem. Ma, kimerülten, a barátom meleg karjára gondolok sóvárogva; holnap majd a szép tekintete után sóvárgok; azután a…
Vesd föl magasra a fejed; a csúcsról tekints le mindenre. Akkor majd észreveszed, hogy milyen kicsi minden. Szabadulj meg a ballasztjaidtól. Indulj, kedvesem. Én odalent várlak, türelmetlenül, ki-kihagyó lélegzettel, egészen kicsi ponttá zsugorodva.
Azután majd együtt pihenünk.
Szeretlek.
ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK
Péntek 15óra [1951. január 26.]
Édes szerelmem!
Nekiveselkedtem a nagy munkának. Felállíttattam három kis asztalt a szobámban, patkó alakban, és most a patkó közepén ülök, körülöttem a jegyzeteim és a művemnek már halomban álló, elkészült részletei, és végre belevágok ennek a nyavalyás esszének a megkonstruálásába. Az időbeosztásom tegnap óta egyszer s mindenkorra adott, úgyhogy, ha tudni akarod, mikor mit csinálok, elég újra elolvasnod, amit most írok. 8-kor kelek, reggeli, tisztálkodás, munka 9 órától 12 óra 30-ig. Ebéd. 13 óra 30-tól 15 óra 30-ig pihenés, vagyis olvasás vagy levelezés. 15 óra 30-tól 19 óra 30-ig munka. Vacsora. 20 óra 30-tól 22 óra 30-ig munka. Lefekvés. És azután kezdődik minden elölről. Nem feledkeztem meg a sétáról sem, amit előírtál. De ha teljesen belemerülök a munkába, lehet, hogy egy darabig elhagyom. Amint felszabadulok a munka terhe alól, az életem visszatér a normál kerékvágásba, és akkor majd foglalkozom a testemmel is. Ezért is igyekszem minél hamarabb végezni a munkámmal. De ami most jön, az igazi remetelét, és a bezártságot csak fokozza az egyfolytában zuhogó eső.
De velem vagy itt, a visszavonultságban, szorosan magamhoz ölellek, az enyém vagy, és mindent, amit csinálni fogok, veled csinálom, barátnőm, szerelmem. Csókollak, és szeretlek,
A.
MARIA CASARÈS ALBERT CAMUS-NEK
28-a, vasárnap [1951. január]
Napjaimat a rádióstúdiókban, a színházban és az ágyamban töltöm, utóbbiba mindjárt bele is fekszem, hogy behozzam az alvás-restanciámat. Féléber állapotban, teljes öntudatlanságban élek.
Sokasodnak a rádiófelvételek, egy Kafka, egy Lorca, egy Picasso-teremtményes stb. – semmit sem merek elutasítani, mert félek, hogy a kritikák hatására megbukik a darab.
De nő a bevétel, és az idegek lassan megnyugszanak. Pénteken 25 000 frankkal több volt a bevétel, mint szerdán, tegnap este már elértük a 360 000-et, és a ma délutáni előadásra is pompásnak ígérkezik a jegyeladás. A húzások, szövegösszevonások, Farou új játékmodora és néhány rendezésbeli módosítás megszabadította ballasztjaitól az előadást, és a közönség elégedettnek látszik. Meglátjuk.
Brûlé, a felesége és a kis trónörökös mosolya ismét tündöklő; a kulisszák mögött helyreállt a rend.
Átmeneti anyagi gondjaim nem engedik, hogy eljárjak hazulról, és így nehéz tudósítanom téged a párizsi társasági eseményekről. Csak arról beszélhetek, ami a mikrokörnyezetemben történik. Éléonore [Hirt] megerősítette a S[imone] Valère-ről és Desaillyról szóló pletykát. Előbbi elhagyta a férjét, hogy az utóbbival éljen, aki pedig a kedvéért otthagyta a feleségét és a két gyermekét. Hát ezt eredményezi egy dél-amerikai turné, meg az, ha két túl fiatal ember köt házasságot, aki nem lát tovább az orránál.
Simone Signoret elvetélt. A gyermeke nem jó helyen tapadt meg. Egy klinikán ápolják; beteg és szomorú. Találkoztam Montand-nal – csalódott és levert.
Gérard Philipe felvette a rádióban Lorca utolsó, a Ha elmúlik öt év című darabját… Hozzáírt a szöveghez, és ki is húzott néhány fölöslegesnek ítélt jelenetet, valamint a technikai tökély érdekében egy rádiós rendezőt is alkalmazott, aki távolmaradásával tüntetett; így hát Gérard vállalta az egész munkát, s felemelő volt hallani, amint főnöki hangon félbeszakít egy-egy jelenetet, hogy megjegyezze: „Na, ez az!” Én önmagam szórakoztatására időnként kis morgással, neszezéssel érzékeltettem a „rögbijátékost”. Gérard magára vállalta a főszerepet is, és nem átallotta elkergetni az egyik fiatal színészt, mert túl mélynek találta a hangját. A szám mindvégig tátva volt a csodálkozástól – alig bírtam becsukni, amikor a felvétel első napja véget ért.
Nem kizárólag ő a hibás. Azok is felelősek, akik szemtől szemben hízelegnek neki, a háta mögött meg kinevetik.
Hát veled mi újság, édes szerelmem? Megbékéltél a kis szobáddal és az esővel? Munkához láttál? Örülök, hogy Herbart és Martin du Gard ott van a közeledben. Nem rossz társaság, sőt talán az egyedüli társaság, amely enyhítheti a feszültségedet, miközben a munkától nem vonja el a figyelmedet.
Tegnap találkoztam Marcelle Auclairrel (megittunk nála egy pohár italt); amióta megírta Szent Teréz életét, a tekintete kenetteljes, a könnymirigye szorgalmasan dolgozik, a szája akár a holdsarló, mosolya az üdvözültek örök boldogságától sugárzik, a modora pedig tömjéntől illatos. Mint mondja, ő csak szerény társszerzője a könyvének, mert a munka nagy részét maga a szent végezte el. Szerzetesem, te nem tudnál, mondjuk, Sade-hoz fordulni segítségért, és rábízni, hogy vezesse a tolladat? Gondold meg. De a munka végeztével feledkezz meg róla. Én a szelídebb élvezetek híve vagyok.
Minden pillanatban szeretlek, mindenben téged látlak, amire ránézek, mindenben téged érezlek, amit megérintek. Minden örömömben téged szeretlek, és mindig ott vagy, hogy csillapítsd a haragomat vagy a fájdalmamat – várlak, nyugodtan, türelmesen (de most már egy kicsit türelmetlenül is!), és boldog vagyok, hogy olyan tökéletesen őrizni tudlak magamban.
Felejts el, de ne felejts el. Szigeteld el magad, de én hadd legyek veled a magányodban, a csöndedben. Dolgozz, és pihenj. Csókolom az üde szádat, a szép szemedet, a fénylő homlokodat, a csinos orrodat, a sápadt és simogató kezedet… milyen lágy… Szerelmem,
M
ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK
Augusztus 12-e, vasárnap [1951]
Édes szerelmem!
Tegnap kaptam meg a csütörtöki leveledet, amely igazán jólesett. Én viszont sem tegnap, sem tegnapelőtt nem írtam, aminek csak az volt az oka, hogy mindkét napot magányos hegyi patakok partján töltöttem. 8-kor indultam, és mindkét este 8-ra értem haza elcsigázva, csak annyi erőm volt, hogy bekapjak valamit, azután lefeküdjem és aludjam (végre!), állati álomba merülve. Sajnálom, hogy nem láttad, hogy festettem, amikor hazajöttem, alkalmas (!) cipőben (hamarosan lesz magas szárú gumicsizmám), sokzsebes nadrágban, bőrdzsekiben és vízhatlan sapkában, piszkosan, vizesen és üdvözült mosollyal. Ez az életmód szemlátomást igen jót tesz nekem. Sokkal jobban alszom, eszem, helyrerázódtam, megizmosodtam, és jócskán le is sültem. Egyszóval, igazán étvágygerjesztő falat lettem, kis vadállatom!
Végül is nem baj, hogy most mindketten a magányból merítünk új erőt, hogy azután hamarosan még mélyebb szerelembe vessük magunkat; kérted, mondjam el, hogy telnek a napjaim és az éjszakáim. Most már tudod – de azt még nem mondtam, hogy mennyire veled vannak tele. Úgy kísérsz, mint egy örök barátság – és néha úgy is, mint lázas epekedés vagy vak vágy. Szeretlek nappal is, éjszaka is.
Viszontlátásra, nagy, fenséges, büszke szerelmem. Mennyire szeretnék melletted lenni! Mennyire szeretnélek a karomba kapni, és alámerülni veled a tengerek, az éjszakák mélyére. De hamarosan, hamarosan, ugye? Csókollak, a csókjaimba öltöztetlek. Jaj, milyen türelmetlen vagyok, még két hét!
A.
ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK
1951. november 20-a, kedd, 15 óra
Édes szerelmem!
Csak gyorsan írok, a térdemen, az anyám ágya mellett, aki most épp pihen. Tegnap érkeztem meg hozzá (egy mozgalmas és a szó szoros értelmében viharos utazás után); már bent volt a klinikán, és azóta egy néhány órás alvást leszámítva, nem is mozdultam mellőle. Reggel volt a műtét. Minden jól ment. A sebész azt mondta, hogy néhány nap múlva haza is mehet. Csak éppen két hónap pihenőre lesz szüksége, amiből az egyiket mozdulatlanságban kell töltenie, hogy teljesen helyrejöjjön.
A megérkezésem óta szomorú az idő, egyfolytában esik. De a legszomorúbb anyám bátran viselt szenvedése. Tegnap éjféltájt a szobában, ahol csak egy kis éjjeli lámpa világított, a fivérem és én csöndesen ültünk az ágy két oldalán, hallgattuk, amint halkan panaszkodik egy picit – olyan volt, mintha a beteg kislányunk lett volna.
Rád gondolok. Az algíri esőbe a szó szoros értelmében belefullad a nap és a lélek. Ennek a mindent átjáró nedvességnek két-három ősi, erős, titkos tűz tud csak ellenállni. Te vagy az egyik. Szerelemmel és hálával gondolok a melegségedre, ami most is, minden körülmények között körülvesz; szeretlek. Lelkileg most jobban vagyok, mert egyetlen gondom elnyomja az összes többit. De ha Párizsra gondolok vagy a könyvemre, émelygés fog el. Ha majd nyugodtan tudok írni, megpróbálom elmagyarázni, neked is, magamnak is azt az ostoba őrületet, amit rád zúdítottam. De legalább annyit tudok, és mind jobban, hogy a szerelmünk az egyetlen, ami nem puszta látszat. Csókollak, ifjú hitvesem, kis fegyvertársam, kis feketém, csókollak, és várlak megint egyszer, de a szerelem teljes bizonyosságával.
A.
ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK
1956. október 17.
Édes szerelmem!
A helsinki leveleid édességes érzéssel töltöttek el. Viszont nagyon aggódom az egészséged miatt. Most, a turné vége felé igyekezz takarékoskodni az erőddel. Itthon kicsit többet fogsz majd pihenni. Ha a hazatérésed és a Platonov próbái közt elég idő marad, elmehetnénk valahová együtt nyolc-tíz napra. Az orvosom szerint nekem is szükségem van pihenésre (nem kell megijedni, csak nátha+fáradtság, ennyi az egész), és legalább egy kicsit együtt lehetnénk a jövő év előtt, amikor megint sokszor leszünk távol egymástól. Már korábban el kellett volna utaznom, de a darab utáni fizikai és lelki zűrzavarban az utazással járó erőfeszítésre is képtelen lettem volna.
Még most is, bár már jobban vagyok, kínkeservvel dolgozom. Nagyon keveset járok el (de új színészekre vadászva azért jó néhány darabot megnéztem, hiába), inkább bezárkózom a chanaleilles-i tornyomba, mint egy medve.
Ne szabadkozz, amiért olyan sűrűn emlegetted a barátságot. Én a barátod is vagyok; ha a kölcsönös érzelmek elérnek egy bizonyos hőfokot, a két szív egybeolvadva valami olyasmit alkot, aminek nincs neve, amiben már nincsenek határok, sem különbségek – leginkább talán örökkévalóságnak nevezhetnénk, ha ennek a szónak volna értelme. Egykor a szenvedély és a követelő szükséglet legmagasabb fokán is küzdöttem ellened, nem akartam, hogy az életem része légy. Most pedig, ha megpróbálom elképzelni az életet nélküled, vagy amikor kénytelen vagyok nélküled élni, csonkának érzem magam. Már régóta nem harcolok ellened, és tudom, hogy bármi történjék is, mi együtt fogunk élni és meghalni.
Tudasd, hogy mikor érkezel, pénteken-e vagy szombaton (26-án vagy 27-én), és azt is, hogy hánykor landol a géped az Orlyn. Érted megyek. Igen, érted megyek, és erre a gondolatra megint fiatalnak és erősnek érzem magam, és a szívem olvadozik. Gyere vissza, pólusok királynője, hagyd ott a jégmezőket, Afrika vár. Csókollak, trópusian.
A.
MARIA CASARÈS ALBERT CAMUS-NEK
Október 20. [1956]
Édes szerelmem!
Néhány szó, mielőtt itt hagynám Koppenhágát. Ma kaptam meg a leveledet, amely olyan selymes, mint a misztikus bárány szőre.
Még mindig tele vagyok pattanással. Ártalmatlanok persze, de egy turnén nagyon kellemetlenek tudnak lenni, és már előre félek a nehéz napoktól, amiktől vagy megszűnnek, vagy begyulladnak. Pillanatnyilag sápadtak a kis pattanások, és még nem is püffedtem fel. Szigorú diétán vagyok, amit jelen körülmények között nehéz betartani – a követségeken kénytelen vagyok speciális ételt kérni.
A Diadal itt nagy szenzációt keltett. Ma elmentem Helsingörbe, de már képtelen vagyok megkülönböztetni a szépet a rondától; a pultokat az utcai lápmáktól, a nőket az utcai illemhelyektől. Elértem a teljes elbutulás állapotát. Csak egyet tudok: ha még egyszer királynőnek titulálsz, vagy a sarki jégmezők leányának, agyonütlek.
Majd Oslóból is írok, szerelmem, és megmondom, mikor érkezem, de egyelőre még én sem tudom. Csak attól félek, hogy újságírók lesznek a repülőtéren. Majd kipuhatolom. Szeretlek. Imádlak. Bálványozlak.
Ha arra gondolok, hogy egy hét múlva a karodban leszek, pattanásokkal vagy nélkülük!
ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK
[Keltezés nélkül]
Ő a folyó és a szikla
Ő mossa ki s gyógyítja be sebeinket
Megszabadít a halál kínjától
Köszönöm Uram
[ És végül az utolsó levél a tragikus autóbaleset előtt, amelyben Albert Camus életét vesztette:]
ALBERT CAMUS MARIA CASARÈSNEK
1959. december 30.
Hát jó. Ez az utolsó levelem. Csak tudatni akarom, hogy kedden érkezem autóval, a Gallimard-okkal (itt töltik a pénteket). Telefonálok, ha megérkeztem, de talán már kedden együtt vacsorázhatnánk. Elvileg persze, ha útközben nem üt be semmi – telefonálok, hogy áll-e a vacsora.
Máris egy rakás jókívánságot küldök az új évre, áradjon szét benned az élet, és tegye az arcodat olyan kedvessé, amilyennek sok-sok év óta szeretem (de persze akkor is szeretem, ha gondterhelt, és egyáltalán bármilyen). A borítékban küldöm összehajtogatva az esőkabátodat, és mellékelem hozzá a szív minden napsugarát.
Viszontlátásra, csodálatos barátnőm. Olyan boldoggá tesz a gondolat, hogy újra láthatlak, hogy nevetek, miközben írok. Becsuktam a dossziéimat, már nem dolgozom tovább (nagy a család és túl sok a család barátja!).
Így hát már nincs miért megfosztanom magam a nevetésedtől, az estéinktől, az otthonomtól. Csókollak, keddig is magamhoz ölellek, és aztán újrakezdem.
A.
Fordította: Kamocsay Ildikó
Illusztráció: “Correspondance (1944-1959)”
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
