Tornai Xénia: „Elhallgattak bennem a szavak” (versek)
A 2022. évi Cédrus-pályázat egyik kiemelt költője Tornai Xénia. Pályázati verseit úgy ajánljuk olvasóink figyelmébe most, hogy egyúttal már közreadhatjuk a megörökített pillanatot: a díjazott, az oklevél, a választott jutalomkönyvek (és a főszerkesztő). Fájdalom, ettől az évtől elmarad az ünnepélyes közös díjátadás; Tornai Xéniáról alkalmi felvétel készült (köszönjük Dudás Ritának) alkalom hozta helyszínen.
(A szerkesztőség)
Ébredés
Az ürességen csorranó fény hurkot
vet az idő partjain.
Még átlátszó vagyok. Még csend vagyok.
Éteri könnyűség. Puszta érzékelés.
A növények lélegzésének ütemére lüktetek.
Lét előtti állapotom örökítőanyagba
kódolt lehetőség.
A végtelen Idő az otthonom.
Isteni harmónia bizserget.
Átjár az Ős-tökéletesség.
Sugárzásom meleg és illatos.
Lágy mozdulatlanság mindenütt.
Köröttem tagolatlan a tér.
A kint-és-bent opálködében lebegek.
Még nincs határozott formája az énnek.
Hártyás szárnyú buborékok ringatnak.
A szétválás előtti minden-Egy halk
szimfóniájának hangjain sodródom.
A csillagok árnyéka bársonysötét.
Csend, fény.
Csend, fény, dallam és sötétség egyszerre.
Millió alakban létezem.
Mind én vagyok.
A teremtett Rend, a mindöröktől fogva
itt-levés részese.
Oszthatatlan. Egész.
A teljesség Hajnal-karja dédelget.
Ölelése delejes áramokat indít meg
sűrűsödő jelenlétem középpontjában.
Ébredő gravitációm lassan körém rendezi
az anyagot.
Először a szövetek pettyei jelennek
meg, mint megannyi pete.
Azután csörgedező zubogással áriák
kelnek a szerveződő telepek között.
Kocsonyásodik sejtjeimben az eszmélkedés.
Lassan átcsúszom a Térbe.
Sokasodásomat tűszúrásnyi fájdalom jelzi.
A külvilág ingerekre szilánkosodik.
Kiélesedett érzékszerveimre hegyomlásként
zuhannak a valóság darabjai.
Homokszemként szúrja szemgolyómat a fény.
Pászmái csíkokra szabdalják a három
dimenziót.
A rácsszerkezet osztatait villódzó árnyak
rángatózása népesíti be.
Idegen testek kérgén rések fakadnak.
Nyílásaikból posványosodó hang-
hullámok törnek elő. Létezésük zaja
kalapácsütésként koppan dobhártyáimon.
Nyüzsgő lények láthatatlan csápjai
fonódnak körém. Nyirkos érintésükre
hideglelősen megvonaglanak bőröm receptorai.
Hirtelen sokan leszek.
Ráébredek súlyosságom terhére.
Alig-létezésnyire szűkül a tér.
Önállósodó szerveim hártyái megnyúlnak.
Közöttük csupasz üregek ébrednek, melyekből
túlérett fekélyként felszakad tudatom.
És azonnal parttalan áradásnak indul.
Miként a légnemű anyagok, betölti a
rendelkezésére álló teret.
Mindent önmaga fennhatósága alá rendez.
Már nem csend vagyok, és nem fény.
Nem csend, fény, dallam és sötétség egyszerre.
Hatalmassá tágult tudatom betölti a Mindenséget.
A szimfóniát beitta a fül,
a sugárzás melege mozdulattá lényegült,
a harmónia az én központi irányítását végezni
beépült az öntudatba.
Az Ős-tökéletesség milliárdnyi paránnyá
forgácsolta önmagát.
Csupán egy vagyok közülük.
Észlelem a tudat peremén visszavert hangokat.
Mindet, egyenként. Elkülönítem a zene
lebegő dallamát és a pöröly érces csattanásait.
A rezgések lágy patakja bekúszik lelkem
pántjai közé, és utat talál a könnycsatornák
járatai felé. Így folynak át rajtam a világ leg-
szebb keringőjének háromnegyedes ütemei.
Csapocskáimmal és pálcikáimmal érzékelem
a színeket. Biztos ítélettel kiválasztom az
okkert a hétféle sárga közül Gauguin
tahiti lányainak csupasz könyökhajlatában.
Nyelvbimbóim hol sikítva, hol kéjesen
regisztrálják az odvaikba szűrődő ízeket.
Az édes kanyargó indákat növeszt száj-
padlásomon, és hosszan velem marad.
A keserű elől sűrű váladékot eresztve
nyelvem menekül.
A valóság tükörcserepekre esett töredékeiből
képes vagyok összerakni magát a Valóságot.
Én, egyedül.
Mert tudatomban őrzöm a világot.
Tudatomban őrzöm önmagam.
Az Egység burka immár meghasadt.
Elmém barázdájában, mint sérült
bakelitlemez, fokozódó hangerővel jár
körbe-körbe az elakadt gondolat:
„Az Egység burka meghasadt!”
Egyedül maradtam.
És hirtelen meghallom saját üvöltésemet
a hajnali némaságban.
Az ordítás óriásivá nőve énem határának
szegélyéig árad, és hurkot vetve vissza-
verődik a tudat partjain. És az eszmélet
végső kétségbeesésében megkísérli a
lehetetlent, hogy a lét előtti formátlanságba
álmodja önmagát, amikor még csend volt…
csend, fény, dallam és sötétség egyszerre.
A kétkedés szonettje
Ott kinn ősz cseperész: a füzek kusza árnyai nyúlnak.
Lenn, a Dunán tarajos karikák buja fényköre reszket –
Gyors foganás s a halál szorosán utolérni a percet
Szerteiramló fodrai közt ama égi azúrnak.
Koppan a csend: ütemén lecsorognak a cseppek, az órák,
S míg eloszolnak, a sors szüli meg diadallal a másuk
Halni se rest katonákkal tömni a rést be utánuk –
Bárha a had odavész, könyörögve hiába is óvnák.
Mert ez a Rend: a bilincs szemeként odafűzve a lánchoz
Bízni a célban, akarva a bölcs igazát, mit a ránc hoz.
Hinni, hogy Egy ha zenél, az Egész muzsikál, sose hóbort.
Ámde a kétely örök: jut-e földi babér is a hősnek?
Fennmarad-é neve annak, akit követői legyőznek?
És felidézhetik-é suta dactilusok ma az ókort?
Tatjana örök
A Néva-parton én nem éltem,
az ősi Rusz sem otthonom,
de Tatjana lett példaképem:
ő – én vagyok, ezt jól tudom.
A büszke szív, mi benne hallgat,
bizony nekem sem ad nyugalmat,
s ha győz a hetyke kétkedés,
az Úr bizalma is kevés.
Mert lánggal égek én titokban,
figyelve lelkem bölcs neszét,
mi záporával verne szét,
de szikra-vágyam újra lobban.
S csitítni szenvedélyemet,
Tatjana érti, nem lehet.
Elnémult szavak
Elhallgattak bennem a szavak.
A jelentésüket vesztett, csupasz hangtestek
úgy tapadnak ínyemre, mint a gyermekkori
forralt tej föle.
Nyelvem kiszáradt őshüllővé merevedett
szám csend-üregében.
Lelkem megvakult tükör – elnyeli a fényt.
Süket termeimben bolyongok céltalan.
Mellem közepén hegyek gyökereznek.
Évmilliók kihűlt tűzhányóinak súlyát
hordozom. Aszkétalábaim elfáradtak,
de terhem letenni képtelen vagyok.
Elhallgattak bennem a szavak.
És kifordul kezemből a toll is.
A mezítelen papírlap fehér lilioma néma
sikollyal menekül tintám gyalázata elől.
A felmagasztosult beavatás égi
kegyelmére vár. Nem akar megalázva
beszennyeződni.
Dermedt szótlanságom üreges járatai
felerősítik belső neszeimet.
Az ítéletnap harsonáinak rivalló orkánja
dübörög dobhártyáimon.
Minden harangkonduláskor én csapódom
az érckehely belsejének, és minden
pillanat engem feszít a megváltó keresztre.
De bennem elhallgattak a szavak.
Virágaik, gyenge indáik letörve, szentek
imáit évszázadokig éltető törzsük
esőtlen sorvadoz.
És bénává nyűgözve kering elmém
ketrecében a gyűrött gondolat.
Mindig körbe-körbe.
Árnyként végigkúszik az agytekervények
féregszerű telepén, majd kísértet gyanánt
rávetítődik cellám málló vakolatának
tenyérnyi foltjaira, és visszaverődik
a szegleteken.
Képek őrült kavalkádja cikáz
lázas szempilláim mögött, az alvás
közben is nyitott, ébren is álmodó
szembogarak üvegén:
vándormutatványosok bohócai,
szakadék felett egyensúlyozó, tüllszoknyás
kötéltáncosok sziluettje, homokozó-
vödrökbe száradt, kagylószilánkkal
kevert iszap, már augusztusban őszsárga
lombú fák és egy vén vadgesztenye
tövében zokogó társaság retinába égett
negatívja lebeg együtt az ősrobbanás
óta bennem tenyésző Idő rebbenékeny
fátyolával, melyet a Mindenség csillag-
ösvényéről lerántani, és vállaimra teríteni
nem tudok.
És nincs szó kimondani a tűnő pillanat után
maradt vinnyogó ürességet, az önmagam
felé görbülő emlékezet záptojás-szagát,
az érzelmek méreggé feketült tavától
rothadó lélek kínjait.
De eljön még a perc, midőn lepecsételt
ajkaim ismét felfakadnak, és vércseppjein
felsírnak majd a túlhordott igék.
Ám előbb a világ salakját kell fogaim
közül kitermelni végre.
Szondi György, Tornai Xénia; oklevél és jutalomkönyvek (fotó: Dudás Rita)
Illusztráció: Dudás Rita fotójának részletével
Ezek is érdekelhetik!
Juhász Anikó: Halálod helye, Attila (versek)* →
Dóczi Székely Gábor: Ima világunkért →
Csontos Márta: Leltár… kipipálva (versek) →
