Paták Balázs: A professzor álma
•
Ma reggel különös zajra ébredtek a panelház magányos lakói. Mogyeszt Vasziljics Preobrazsenszkij üvöltött, mint a fába szorult féreg. Mi több, vonyított! Lakása ajtaja előtt a díszes publikum éppen azon tanakodott, berontsanak-e a szenvedő szomszédjukhoz.
– Nem kéne háborgatni őt – jelentette ki a lakatosmester.
– Ugyan miért nem, drága Szergej Iljics, hisz füllel hallhatóan szenved! – sipákolt a Mogyeszt Vasziljiccsel szemben lakó hölgy, aki szívesen osztotta meg középszerű főztjét a szomszédjával, abban a reményben, hogy néhány szót (pardon! képzelt csókot) váltson a korosodó Preobrazsenszkij úrral.
Ekkor egy farmernadrágos, hózentrógeres férfi megköszörülte a torkát. Csípőjét kidüllesztve, szemét félig behunyva az ajtó elé állt, ahogy azt a rettenetes amerikai filmekben látta. Mióta bekötötték hozzá is a kábeltévét, ponyvaregényeit olcsó tévés mulatságokra cserélte.
– Nyugodjanak meg! Csak van rá valami racionális magyarázat – s azzal Pjotr Fjodorovics Kuznyecov erélyesen bekopogott.
Az üvöltés egy pillanatra elhalkult. Mogyeszt Vasziljics barna lakásajtaja kivágódott, és két szó hangzott el az enteriőrből: „Tűz van.” A nyugalomra intő Pjotr Fjodorovics mindenkit ellökött az útjából, és fejvesztve szaladt lefele a lépcsőn. A kíváncsiskodó Ivan Antonovics Petukhov minden ajtón bekopogott, miközben kakaskukorékolásával a világ tudatára adta, ég a ház!
A kiérkező tűzoltókra és a szigorú tekintetű felügyelőúrra riadt emberkék vártak a panelépület előtt. Míg a tűzoltók felmérték a terepet (minden bizonnyal kisebb tűzvészről lehet szó), majd úgy döntöttek, berontanak az épületbe, addig a biztosúr információkat kezdett el gyűjteni a kétségbeesett lakóközösségtől. A nap alkoholt árasztó hőséhez lépett oda.
– Mindenkit figyelmeztettem, felügyelőúr! Se nő, se férfi, se gyermek, se állat nem maradt benn – jelentette ki Ivan Antonovics. – Meglátásom szerint, valami kotyvalék durranhatott el. Gázpohár, vagy minek is híjják…
– Gázpalack? – kérdezett vissza a felügyelő, akinek a szemöldöke alig talált vissza a helyére.
– Az! Gázpalack. Mikor hallottam a robbanást, nagyot szólt ám! Futottam ki, mint az őrült, csak az volt kérem alássan a probléma, hogy a lépcsőfordulóban megborultam kicsit. Bevertem a fejem a korlátba. Ez történik, ha az ember fejvesztve menekül.
A biztosúr valamit feljegyzett a jegyzettömbjébe, majd az előre megírt kérdései közül kiválasztotta a következőt: – mit csinált a robbanás előtt?
– Ó, készülődék én a munkába, de ma reggel megkívántam az itókát. Férfiember nem tud magának parancsolni. A szükség nagy úr, nem igaz? Na persze nem az az Úr. Szóval vodkázgaték egy keveset, de nem olyan sokat, józan ember tudja, mennyi fogyjék!
– Elárulná a nevét?
– Igen, tisztelettel: Ivan Antonovics Petukhov.
– Nos, kedves Ivan Antonovics, Önnek szokása fél ötkor „vodkázgatni”?
– Mé’, maga tán mivel kezdi a napot?
– Jó magam csak egy kis vizecskét gurítok le.
Míg Petukhov céltalan társalgást folytatott a biztosúrral, a tűzoltók – szakkifejezéssel élve – lokalizálták a tűz helyét. Behatoltak a lakásba, és bámultak, mint Noé a harmadik tevére. Gondosan összerendezett könyvespolcokat láttak telis-tele az irodalom színe javával. A tulajdonos rendkívül nagy becsben tartotta őket, ahogy azt a tűzoltók is megnézhették, csak feltételezhetően nem vették észre: a szerzők ország és ábécé sorrend szerint sorba rendezve, a rosszabbak hátrébb, a jobbak kissé előrébb. A Marx-Engels Gesamtausgabe (barátok közt pusztán MEGA) előrehajolva hívogatta a szemlélődő tűzoltókat. A díszkötetes MEGÁ-t nem látták, és feltételezhetjük, hogy németül aligha tudtak, ám a csillogóra suvickolt fürdőcsempe, az elmosogatott edények rendezett lakásról tettek tanúbizonyságot. Pusztán két elem hiányzott: a tűz és Mogyeszt Vasziljics.
Preobrazsenszkij professzor a Novoszibirszki Állami Egyetem felé haladt a jól megszokott utcákon. Flanelpizsamája megmosolyogtatta a járókelőket, „ki ez a bolond?”, súgtak össze a háta mögött. Hősünk ebből a sértésből aligha hallott valamit. Ha hallott is volna, nem foglalkozott a gúnyos megjegyzésekkel. A sugdolózók élete talán tiszta? Az egyikük este biztos összeverte a feleségét.
Másrészt kevesen érthették meg Mogyeszt Vasziljics húsba vágó nehézségét. És azok, akik tisztában voltak a kihívással, mellyel az irodalomprofesszornak szembe kellett néznie, biztosan megértették volna a flanelpizsamában megtett döngő lépteket, amelyek az egyetemi könyvtárhoz vezettek.
A diákok udvariasan köszöntek tanáruknak, aki nem méltóztatott válaszolni. Nem azért jött, hogy az ifjúsággal társalogjon, hanem a könyveiért. A könyvekért! Felelevenítette, milyen olvasmányok találhatók a polcán. Nem volt nehéz dolga, nem csak azt tudta megmondani, mi van a birtokában, hanem azt is, melyik polc hányadik könyvéről van szó. Amit a könyvtár polcain megtalált, kikölcsönözte. A halomban álló tornyok ember nagyságúvá nőttek. Még szerencse, hogy tanár volt, diáknak ennyi mindent biztos nem adtak volna ki.
– És professzor úr, mivel tetszik elvinni?
Mogyeszt Vasziljics mutatóujját a magasba emelve egy pillanatot kért. A könyvtár ablakából épp megpillantotta régi cimboráját, Alekszandr Vlagyimirovics Voljnyickijt, a gondnokot, akinek házi praktikáival végre kiirtotta a ruhásszekrényében tanyázó mohlepkecsaládot. A legyilkolt példányokat büszkén kitette az ablakába, ahonnan a szél tovarepítette a lepketetemeket.
– Buja időnk van ma – jegyezte Preobrazsenszkij professzor.
– Délutánra talán esőt is mond – felelt Alekszandr Vlagyimirovics.
– Akkor nem megyek ki a tóra.
– Ne is! A hétvégén se volt elég hal.
– Azt meghiszem. Mostanában igazán gyér a halállomány.
– A fene tudja az okát!
– Vagy inkább a helyhatóság! Ennél alkalmatlanabb bandát még nem láttam, mint a mostani. Hazudnak összevissza. Hétfőn még így meg úgy, kedden már amúgy.
A gondnok válaszul csak legyintett. A két férfi néhány másodpercig csendben állt egymás mellett, majd Mogyeszt Vasziljics megtörte a csöndet:
– Segítségre volna szükségem.
– A pecabottal? Mondtam, hogy dobd ki a régit. Ezer sebből vérzik.
– Nem, nem a pecabottal. Mindenesetre majd veszek egy másikat. Másról volna szó. Sürgősen pótolnom kell néhány kedves könyvet.
– Mégis mi történt velük?
– Hosszú történet. De tudod te, drága Alekszandr, mily jelentékenyek nekem ezek a kincsek. Se gyerekem, se kutyám, legalább őket akarom magaménak tudni.
Kis szünetet tartott, mielőtt rátért a tárgyra:
– Hazavinnék egyet-kettőt, de nincs mivel. Tudnál javasolni valamit?
Pár perccel később Preobrazsenszkij professzor úr az egyetem gazgazdag udvarán egy könyvhalommal megrakott rozsdás talicskát tolt keresztül Natalja Andrejevna Vinogradova tanszékvezető csodálkozó tekintete előtt. És tolta, tolta, tolta, mígnem az antikváriumban találta magát. A talicskát nem ám az utcán hagyta, hanem egyenesen betolta a könyvesboltba! „Mit csinál, maga megbolondult?” – kiáltott az egyik árus, mikor Mogyeszt Vasziljics elkiáltotta magát:
– Vészhelyzet van!
Tekintettel arra, hogy a könyvesbolt (a lakás és az egyetem után) Preobrazsenszkij úr harmadik otthona volt, az üzletben tartózkodó jó néhány árus felismerte a szemmel láthatóan nehéz helyzetbe sodródott professzor urat. Ennélfogva Mogyeszt Vasziljics csak mondta, mi kell neki, és amit megtaláltak, azonnal a rendelkezésére bocsátották. Az összeget tetemes számlájára íratta.
A különös antikváriumi látogatás után hősünk hazatolta a súly alatt nyöszörgő talicskáját. Lehívta a liftet, beparkolta járművét, minekutána konstatálta, a könyvek egyedül utaznak, ő már nem fér be a felvonóba. Felküldte a magányos talicskát a kilencedikre, ő pedig gyalogtúrát folytatott a hegyekbe. A lépcsőforduló ablakából rápillantott a padhoz bilincselt Ivan Antonovicsra. Vajon hogyan folytatódott beszélgetése a biztos úrral?
A lift a hetedik emeleti rövid kitérőének köszönhetően, ahol ugyanis Vlagyimir Vlagyimirovics Rasztakovszkij várt a felvonóra, akiben a rozsdás talicska nagy csodálkozást váltott ki, az illegő-billegő könyvtorony Mogyeszt Vasziljiccsel egyidőben ért fel a kilencedik emeletre. A professzor elégedetten tolta tovább talicskáját. Boldog volt, hogy a megsemmisült könyveit pótolni tudta. Ám mikor a lakása ajtajához ért, kikerekedett a szeme: az ajtót valaki betörte és az előtérbe kihelyezett edénykéből eltűnt az aprópénz. Ugyanakkor volt valami, ami még ennél is jobban ámulatba ejtette: a könyvei sértetlenül a helyén voltak drámatörténettől a Gesamtausgabe díszes darabjaiig.
– Ez nem lehet… De hiszen… Nem így történt!
A professzor összezavarodottságában alkoholt kezdett szétlocsolni a lakás minden szegletébe, majd égő gyufát hajított a szoba több sarkába. Talicskája nyelét marokra fogta, és szaladni kezdett a felvonó felé.
A szomszédok ismét telefonáltak a tűzoltóknak, akik a reggeli téves riasztás és Ivan Antonovics szeméremsértő viselkedése következtében smafunak tartották a bejelentést. A tűz felbecsülhetetlen károkat okozott a lakóközösség életében. Mogyeszt Vasziljics Preobrazsenszkij pedig azóta is könyvtárról könyvtárra tolja a rozsdás talicskáját.
Illusztráció: A talicska
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
