Éles Csaba: A műfordítás történeti-elméleti kérdéseihez*
*A »KÖNYVEK, OLVASÓK, KULTÚRA. Esztétikai változatok az olvasás élményére«
című kiadás előtt álló könyv egy fejezete
Mielőtt rátérnénk műfordítás-irodalmunk eddigi mintegy ötszáz esztendejének képviselőire, tekintsünk ki a világnyelvekre. Kezdjük azzal az új-zélandi születésű Katherine Mansfielddel, aki élete vége felé közeledve köszönetet mondott Constance Garnettnek munkásságáért. Az 1921. február 8-án keltezett levél címzettje ugyanis számos művet fordított angolra klasszikus orosz szerzőktől (Gogol, Dosztojevszkij, Turgenyev, Lev Tolsztoj és Csehov). „Mikor ma este letettem a Háború és békét, úgy éreztem, nem állhatom meg, hogy meg ne köszönjem ezt az egészen másfajta világot, amelyet csodálatos orosz fordításain keresztül megmutatott nekünk. […] Az én nemzedékem (32 éves vagyok) és a fiatalabbak annyit köszönhetünk önnek, hogy fel se tudjuk fogni. Ezek a könyvek megváltoztatták az életünket, így igaz. Mi történne, ha nélkülöznünk kellene őket!” (In: Naplók, levelek; 2004: 530-1.)
A világhírt hozó nagyregény, a Hiúság vására (1847-48) majdani szerzője, Thackeray huszadik életévét még nem töltötte be, amikor – németalföldi és németországi útja során – Weimarban tartózkodott. Egyrészt azért, hogy személyesen is megismerhesse Goethét; másrészt meg azon különösnek tetsző okból, hogy a lutheri bibliafordításból eredeztethető nyelven élje át újra világhírű drámaköltőjük valamelyik darabját. Egy ifjú keze írja tehát az erről szóló tudósítást édesanyjának; de rögtön egy férfiként tervezgető irodalmár fűzi hozzá a kommentárt (1831 februárjának végén). „Shakespeare-t olvasok németül; ha az én jóvoltomból lehetne ugyanígy angolul olvasni Schillert, büszke lennék a hazámnak tett szolgálatra.” (In: Esszék, vázlatok, levelek; 1979: II.k., 545.)
Most szükséges visszatérnünk Manguel monográfiájának egy másik fejezetéhez. A fordító mint olvasó két főszereplőre fókuszál. Az első egy alkotó, nevezetesen Rilke – a másik meg egy mű: az angol nyelvű Biblia. Utóbbiból természetesen – hasonlóan más nyelvekhez – több is keletkezett. A 14. századi John Wycliff fordításától kezdve, William Tyndale és Miles Coverdale közösen (bár egymás részmunkáját követően) fémjelzett művén át (1535) I. Jakab király Szent Bibliájáig (1611). A legutóbbin összesen negyvenkilenc válogatott szakértő dolgozott egyszerre; ámde három helyszínen és mindenütt két-két munkacsoportban: a Westminsterben, Cambridge-ben és Oxfordban. Mindezt azért vázoltuk föl, hogy megalapozottan idézhessük a Jakab király idejéből való, ún. „autorizált változat” előszavának egyik mondatát. Egy olyan kijelentést, mely kellően általános érvényű; s ami ilyenformán minden műfordítások ars poeticájának, célirányának is tekinthető. „A fordítás lészen az, ami kinyitja az ablakot, hogy beengedje a fényt; ami feltöri a héjat, hogy megehessük a magot; ami félrehúzza a függönyt, hogy betekinthessünk a legszentebb helyre; ami félrevonja a kút fedelét, hogy a vízhez juthassunk.” (Az olvasás története, 2001: 282.)
Egyfelől Tyndale és Coverdale, másfelől Jakab király Bibliája közé esik a francia reneszánsz egyik humanistájának és leghíresebb műfordítójának, Jacques Amyot-nak a működése. Kezdetben Bourges egyetemének klasszika filológia-professzora, később a királyfiak nevelője, végül Auxerre püspöke. Fordított ókori regényeket és világtörténetet is; de igazán maradandót Plutarkhosz műveinek, s különösen a Párhuzamos életrajzok átültetésével (1559) alkotott. Fiatalabb kortársa, Michel de Montaigne erről szóló méltatása Holnap is van nap című esszéjében mindenkit megelőzve, mindennél többet elmond róla. „Úgy vélem, okkal ítélem a pálmát minden francia író közül Jacques Amyot-nak, nem csak nyelve mesterkéletlen tisztaságáért, amiben mindenkit felülmúl, nem is egy ilyen hosszan tartó munka állhatatosságáért, nem is tudása mélységéért, amellyel egy ilyen bajos és nehéz szerzőt képes volt kibogozni (mert mondjanak bármit, semmit sem értek görögül, de olyan szép, összhangzó és megtartó értelmet látok fordításában mindenütt, hogy vagy bizonyossággal megértette a szerző valódi elgondolását, vagy a vele való hosszas társalgás során elevenen elplántálván lelkében valamely általános eszmét Plutarkhosz lelkéről, legalább semmi olyant nem tulajdonított neki, ami meghazudtolná vagy kétségbe vonná); hanem főleg azért vagyok hálás neki, mert egy ilyen méltó és alkalmas könyvet talált meg és választott ki arra, hogy megajándékozza vele hazáját.” (In: Esszék; 2002: II.k., 44.) Majd látni fogjuk, hogy ezen szemelvény utolsó szavaival Montaigne minden idők és nemzetek műfordítóinak üzent.
Az idős Thomas Mann 1951. november 15-én levelet írt Gömöri Jenő Tamásnak, amelyben adott néhány támpontot a műfordítással kapcsolatos felfogása megértéséhez. Először is kifejeződik benne, hogy mennyire dicséretes az érdeklődés, a tájékozódás a külföld kultúrája iránt. „A német mindig rendkívül buzgó fordító volt, s akadtak olyan korszakok, amikor ezáltal nagymértékben emelkedett is műveltségének színvonala.” Másodszor egy olyan jelentős és nyitott kultúra, mint a német, nem elégszik meg a befogadással, hanem új értékeket közvetít más nemzetek, nyelvek, kultúrák felé. (Így játszottak közvetítő szerepet a német irodalmárok, színházi szakemberek például Ibsen, Strindberg, Hamsun, sőt G. B. Shaw egyetemes elhíresülésében.) Thomas Mann harmadik szempontja az, hogy minden műfordítás – minőségétől gyakorlatilag függetlenül – már eleve jelentős érték. Nem létezik ugyanis olyan átültetés, amelyik ne hozna magával veszteséget – másfelől mindegyikben több a nyereség. „Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az ember ugyan kevesebbet veszít, ha eredetiben olvas egy művet, mint ha saját nyelvén olvasná, de, már amennyiben a fordítás elfogadható, nem sokkal kevesebbet.” (In: Válogatott levelek, 1970: 750-1.)”
Bő száz évvel korábban, 1846-ban Nyikolaj Gogol híres-hírhedt levelezésében már odáig ment ebben a vonatkozásban, hogy Zsukovszkij egyik készülő műfordítói munkáját – bizonyos értelemben – az eredeti szöveg fölé helyezte. „Megszületett a csoda: nem egyszerű fordítás jött létre, hanem inkább Homérosz megidézésére, újraalkotására, feltámasztására került sor. A fordítás szinte jobban visszavisz az antik világba, mint az eredeti mű. A fordító láthatatlanul Homérosz értelmezőjévé vált, olyan üveggé, amelyen keresztül, még határozottabban és még világosabban mutatkozik meg az ókori költő sok-sok kincse.” (In: Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből, 1996: 34-5.) Ekképpen magyarázza meg Gogol, hogy Zsukovszkij zsenialitása miért teremtett műfordítói „csodát”, amikor megalkotta az orosz Homéroszt (egyébként, döntő nekibuzdulással Németországban, 1841 és 1849 között).
Kezdetben vala az Ige – hogy a most kibontakozó gondolatmenethez az illő emelkedettség hangját üssük meg (János evangéliuma nyomán). A magyar nyelvű bibliafordítások bízvást hősiesnek nevezhető előtörténete tehát különböző keresztény alapművek átültetésével-kísérleteivel kezdődik. Ezen szent szándékú szellemi törekvéseket kezdetben Komjáthy Benedek (1533) és Pesti Gábor (1536), Sylvester János (1541) és Heltai Gáspár (1565), Méliusz Juhász Péter (1565) és Félegyházi Tamás (1586) nevesítik. Az ő többé-kevésbé torzóban maradt törekvéseiket követi 1589/90-ben az első teljes, protestáns szellemi hátterű bibliafordítás elkészülte Göncön és kinyomtatása Vizsolyban. „Az fordításban éltünk – írja ajánlásában Károlyi Gáspár –, amennyire lehetett, tiszta igaz magyar szóval, idegen szólásnak módját nem követtük, sőt inkább az mi darabosnak tetszett vagy az zsidó, vagy az deák szólásnak módjában, annak is kimondásában az magyar nyelvnek szólásnak módját követtük.” (Károlyi Gáspár a gönci prédikátor, 1984: 183-4.)
Károlyi (Radicsics) Gáspárnak a „közel három esztendeig nagy fáradsággal, testi töredelemmel, de oly buzgóságos szeretettel” tevékenykedő spiritusz rektornak „segített egynéhány jámbor, tudós atyafi”. Közülük a leghíresebb Szenci Molnár Albert költő és író, műfordító és nyelvész. Kiadta a Károlyi Gáspár nevével fémjelzett Vizsolyi Biblia átdolgozott változatát. Sőt: még továbbhaladt a protestáns pályán, mert lefordította és közrebocsátotta Kálvin János fő művét, Az keresztyén religióra és igaz hitre való tanítás címmel (Hanau, 1624).
Ami a kereszténység alapműveinek klasszikus kori magyar nyelvű fordításait illeti, föltétlenül kiemelendő még az 1678-ban elhunyt Komáromi Csipkés György, debreceni református lelkésztől kéziratban hátrahagyott, majd a város költségén Leidenben kinyomtatott Magyar Biblia. Szenci Molnár Albert Károlyi-átdolgozásával lényegében egy időben, Káldy (vagy Káldi) György készítette el az első teljes római katolikus bibliafordítást (Szent Biblia: Bécs, 1626); amelynek megjelentetését Bethlen Gábor református erdélyi fejedelem ezer tallérral támogatta (s aki Szenci Molnárt hazahívta). Káldyt mindenekelőtt Pázmány Péter ösztönözte munkájára; egyrészt egyházi pozíciójánál – másrészt fordítói példájánál fogva is: Kempis Tamásnak Krisztus követésérül írt négy könyvei (Bécs, 1604).
A bibliafordítók mint Isten – Mózes és a próféták, az evangelisták és az apostolok révén közvetített – szent (vagy legalábbis Niceában szentesített) szavai tolmácsolóinak nevezhetőek. Ezzel kapcsolatos, hogy Walter Benjamin A műfordító feladata című, 1921-ben íródott és először 1923-ban megjelent tanulmányának vége – különös fölfokozottsággal a befejező mondatok – mintapéldája a klasszikus német idealista filozófia alkonyának. A szerző ugyanis hősies erőfeszítéssel szintetizálni szeretné a patetikus és az objektív hangvételt, a homályosságot tükröző és a világosságra is törekvő stílust. Mindezt talán igényli és lehetővé teszi írása záró akkordjainak témája és példája. A Szentírásban, a szellem szemével, az „… értelem többé nem vízválasztója az áradó nyelvnek s az áradó kinyilatkoztatásnak.” A legutolsó mondat már maga az ide vonatkozó alaptézis. „A Szentírás sorközi nyersfordítása az ősképe vagy eszménye minden fordításnak”. (In: Angelus Novus, 1982: 86.) Azt hisszük, hogy a szóban forgó szövegrészből valószínűleg sikerült két olyan jellemző megállapítást kiemelnünk, amelyen inkább az esszéíró teoretikus tisztánlátása, mintsem spekulatív homályossága üt át.
Ezt megelőzően kiderül, hogy Walter Benjamin Rudolf Pannwitz kultúrkritikai könyvét tekinti gondolatmenete fő hivatkozási alapjának, amely Az európai kultúra válsága címmel jelent meg 1917-ben. Közelebbről annak egyik lábjegyzetét, ahol Pannwitz nehezményezi, hogy még a legkiválóbb német műfordítóknak is „hamis” a beállítódása. „Sokkal nagyobb tiszteletben tartják saját nyelvszokásaikat, mint az idegen mű szellemét…”. Pannwitz azonban ugyanott a jó műfordítással szembeni alapkövetelményét is kinyilvánította. „Saját nyelvét tágítania és mélyítenie kell az idegen nyelv által.” Benjamin fölvezetésében honfitársa megjegyzései nagy valószínűséggel „…a legértékesebb németországi adalékot jelentik a fordítás elméletéhez.” (In: Angelus Novus, 1980: 84-5.)
Pannwitz és Benjamin is (bár nem sorolhatóak egyik neokantiánus iskolához sem), szegről-végről a königsbergi filozófus szellemi leszármazottjai. Közismert, hogy Kant az etikájában tette közzé kategorikus imperatívuszát; Pannwitz és megidőzője pedig lényegében ebben a szóban forgó esszében, azaz a műfordításra vonatkozóan. Az előbbiét föntebb olvashattuk, az utóbbiét – két változatában is – most említjük. Benjamin először is azt fűzi hozzá, hogy „…a fordító ős-eleme nem a mondat, hanem a szó.” „Az igazi fordítás áttetsző, nem födi el az eredetit, nem állja el tőle a fényt, hanem biztosítja, hogy a tiszta nyelv mintegy saját médiumán keresztül még teljesebben hulljon az eredeti műre.” Kevéssel később következik a második nyelvfilozófiai vagy nyelvesztétikai „parancs” „A fordító feladata, hogy azt a tiszta nyelvet, amely az idegen nyelvbe száműzetett, a maga nyelvének közegében megváltsa, hogy a műben foglyul ejtettet az átköltés során megszabadítsa.” (In: Angelus Novus, 1980: 82. és 84.)
Benjamin mindkét most idézett mondatában előfordul egy jellemző kifejezés: nevezetesen a tiszta nyelv. Ezt vehette észre Umberto Eco is, amiért A tökéletes nyelv keresése (1993) című könyvének végén, a konklúziók között szóba hozta ezt a hetven évvel korábbi esszétanulmányt, úttörő nyelvelméleti jelentősége okán. „Walter Benjamin sejtette meg, hogy a fordítás problémája feltételezi egy tökéletes nyelv létét: minthogy a célnyelvben sohasem lehetséges visszaadni a kiindulási nyelv jelentéseit, a fordítónak arra a megérzésre kell hagyatkoznia, hogy minden nyelv összetart, mivel »mint egész, mindőjük ugyanazt célozza, de külön-külön egyikük sem érheti el, csak egymást kiegészítő törekvéseik összessége: a tiszta nyelv.«” (1998: 326.)
Egészítsük ki mindezt még egy olyan szövegrészlettel, amelyben az egyetlen igazi nyelv a tiszta nyelvnél is tökéletesebben illeszkedik Eco könyvének címéhez és témájához. Az eredeti szöveg ugyanis „…naiv, első, szemléletes, a fordítóé már levezetett, végső, eszme-jellegű. Mert a fordító munkáját a sok nyelv egyetlen igazi nyelvvé történő integrálásának nagy motívuma tölti be.” (In: Angelus novus, 1980: 80. – Kiemelés tőlem: É. Cs.) Walter Benjamin álláspontja végső soron tehát az, hogy a műfordításnak nem az olvasót, nem is az eredeti művet, hanem általában a nyelvet: minden nyelv közös, egyetemes eszméjét kell szolgálnia.
*
Szépirodalmi művek magyarra fordításának klasszikus kora a 18-19. század tágabban fölfogott fordulója. Évszámokhoz kapcsolva, az 1772 és 1848 közötti, majdnem nyolc évtized. A magyar művelődés történetében ezen időszak a felvilágosodás, a gyökerekig hatoló nyelvújítás és az alapvető, mindmáig példaadó reformok korszaka. Kiemelkedő képviselői Csokonai Vitéz Mihály, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid; Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és a kiegyezés korában is termékeny Arany János. Elsősorban ők azok, akik általános érvénnyel, de a műfordítások szemszögéből is mélyen maradandó jelentőségűvé emelték ezt a bő hetven esztendőt. Kazinczy a Pályám emlékezete (1816) című visszaemlékezésében meghatározta az átültetési törekvések kiemelkedő jelentőségét. Összefoglalóan fogalmazva: egy megújuló nyelvet és egy születő nemzeti irodalmat mindennél gyümölcsözőbben „gyarapítja” a régiek és a külföldiek „fordítgatása”, ezáltal a kulturális látókör tér- és időbeli horizontjának fordítása. A 19. század második felében – Arany János mellett – elsősorban Ábrányi Emil, Bérczy Károly és Szász Károly folytatja a föntebb fölsoroltak fordítói munkásságát.
Műfordításaink mennyiségi és minőségi fejlődését tekintve, egyaránt egy aranykorszak nyitányát képviseli a Nyugat kéthetenkénti megjelenése, 1908 január 1-jétől. Babits Mihály, a könyvszemle rovat szerzője (1916-tól a lap egyik szerkesztője is), 1923. május 1-jén a következő szavakkal kezdi esszéisztikus könyvismertetéseit. „Néhány újabb nagy jelentőségű kiadvány a magyar műfordítás páratlan föllendülésére hívja föl figyelmünket. Ez a föllendülés az utolsó tizenöt esztendő gyümölcse. Büszkék vagyunk rá. Úgy érezzük, hogy szürete ez annak, amit mi egynéhányan kezdtünk ültetni tizenöt év előtt, Nyugat-emberek, kik már e folyóirat címében és címe által is a Nyugat műveltebb és mélyebb irodalmai felé sóvárogtunk.” (Könyvről könyvre, 1973: 34.) E korszakos fényű és kisugárzó periodika reprezentáns költői a világirodalom rangos verstermésére tárták különösen szélesre az ablakot, konkrétan külön ebből a szempontból összeállított könyveik lapjait. Ilyen kötet mindenekelőtt – a klasszikusoktól kezdve az utódokig kitekintve – a Pávatollak Babits Mihálytól, az Idegen költők Kosztolányi Dezsőtől, az Örök virágok Tóth Árpádtól, az Örök barátaink Szabó Lőrinctól, a Nyitott kapu Illyés Gyulától, az Orpheus nyomában Radnóti Miklóstól és a Hét tenger éneke Vas Istvántól. Megemlítünk még néhány kiváló és termékeny költő-műfordítót korunkig érve, a viszonylagos teljesség igénye nélkül: Franyó Zoltán, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Képes Géza, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Somlyó Zoltán és György, Weöres Sándor és sokan mások.
Kiváló műfordítók valamennyien, hiszen – korántsem mellékesen – többnyire költőnek, versművésznek is azok. A kiemeltek egyike Tóth Árpád – másika Szabó Lőrinc; s mindkettőjük pályája Debrecenen keresztül vezetett a fővárosba. Akik kiemelték őket, maguk is költők és írók, műfordítók és irodalomtudósok, tehát poeta doctusok: Babits Mihály és Szerb Antal. A méltatottak és a méltatók akár föl is cserélhetőek lehetnének, mivel a kritikák idején a méltatók azonos életkorúak (mindketten negyvenévesek). Valamikor a két világháború között Szabó Lőrinc is jelen lehetett egy olyan, irodalmárokból álló baráti társaságban, ahol valaki föltette a kérdést: melyik a legszebb magyar vers? Babits félig tréfásan, félig komolyan, de magabiztosan megadta a választ. „Melyik? Hát Shelley Nyugati Szele, Tóth Árpád fordításában!” (Idézi Kardos László: Tóth Árpád műfordításai, 1954: 285.) Tóth Árpád Shelley-fordítása, az Óda a Nyugati Szélhez, egyébként először 1918 júniusában került a költészetet kedvelő közönség elé.
Ehhez az anekdotikus történethez köthető a fiatal Kosztolányi műfordítói vezérelve A holló című írásából, amely a Nyugat 1913. november 1-jei számában jelent meg. „Nekem a legfőbb ambícióm, hogy szép magyar verset adjak, amely az eredetit lehetőségig megközelíti.” (In: Nyelv és lélek, 1990: 561.) Szorosabban Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc nyelvi leleményéhez, szélesebben a Nyugat fordítói kultúrájához kapcsolódva említhetünk három olyan híres költeményt a világirodalomból, melyek körül valóságos műfordítói versengés alakult ki. Az eredeti művek megszületésének sorrendjében, az első a Vándor éji dala érettebb változata (Goethe, 1783), a második A holló (Poe, 1844), a harmadik az Őszi chanson (Verlaine, 1864).
Babits válaszát olyan irodalmi legendának is vélhetnénk, amelyet szakszerűen dokumentálva őrzött meg a kritikai emlékezet. Csakhogy itt következik a Nyugat előbb már idézett, 1923. május 1-jei lapszáma, amelyben Babits Tóth Árpád műfordítói munkásságát elismerően méltatta. Mindennél fontosabb „…egyrészt az a szigorú, tanulmányos hűség, formai és tartalmi szempontból egyaránt, az a semmit kicsibe nem vevő gondosság, az az elvszerűség és fegyelem, melyből sok kitűnőnek ismert műfordítónk tanulhatna, másrészt a versek kiválasztása. Ahogyan szegény s mindig kissé napról napra tengő irodalmunkat az igaz, magas Poézis örök kútfejéhez vezeti, meg nem riadva a nehézségektől, meg nem alkudva a léha ízléssel, meg nem zavarva a részvétlenség által. Ily gondos példaadóra, ily kérlelhetetlen vezetőre: igazán szükség van.” (Könyvről könyvre, 1973: 38.)
Babits olvasatában Tóth Árpád tehát olyan példát mutatott az Örök virágok című kötetével, melyből sok kitűnőnek ismert műfordítónk tanulhatna. Szerb Antal viszont – közel két évtizeddel később, 1941-ben – úgy értékeli a legmagasabbra Szabó Lőrinc műfordításait, hogy eközben lényegében nem kisebbíti a Nyugat klasszikus műfordítói triászának érdemeit, hanem inkább alapvető költői sajátosságait hangsúlyozza. Szabó Lőrinc döntően azért emelkedhetett fölébük, mert láthatóan hajlékony idomulásokra, hiteles átváltozásokra és beleérzésekre, mintegy remek színészi azonosulásokra és főképp művészi alázatra képes. A következő gondolatmenet kulcsmondata ezeknek megfelelően könnyen kiemelhető. Annyi hangja van, ahány költőt fordít.
A bővebb szemelvény mindezek után is tanulságos szellemi haszonnal olvasható. „Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád versfordításaira mindig rányomta bélyegét fordítójuk rendkívül erős költői egyénisége. Kosztolányi fordításai mind olyanok, mintha Kosztolányi-versek volnának. Velük szemben Szabó Lőrinc leginkább szembeszökő művészerkölcsi tulajdonsága a fordítói alázat. Annyi hangja van, ahány költőt fordít. Ha Shakespeare-t fordít, Shakespeare ércharsonája szólal meg, ha Verlaine-t, Verlaine őszi szélzúgása. Szabó Lőrinc maga eltűnik a tolmácsolt mű mögött; büszkesége a tökéletes műves büszkesége, arra büszke, mennyire törés nélkül tudja átadni azt, amit a másik költő mondani akart. Szépség szempontjából fordításai egyenrangúak az előző nemzedék három nagy fordítójának műveivel, de hűség szempontjából, azt hiszem, egészen magukban állnak.” (In: Mindig lesznek sárkányok, 2002: 650.)
Képes Géza a Korszakváltás és műfordítás (1960) című tanulmányában visszatekint a 18. század végén formálódó irodalmi kultúránkra. Mit köszönhet a születő modern magyar literatúra műfordítói törekvéseinknek? „Hogy Batsányi és Kazinczy sürgette a fordítást, és ajnározta a fordítókat, és Kazinczy, miután egyedül maradt a vezetésben, mindenek fölé emelte a fordítást, érthető volt: így akarta nyelvünket hajlékonnyá és finoman árnyalatossá fejleszteni, hiszen – valljuk meg – Pázmány és a hitvitázók nyelvén nem születhetett volna meg a Fanni hagyományai, sem pedig Gyöngyösi nyelvkészletével nem lehetett egy leheletfinom dalt megírni.” Ezt megelőzően idézi Batsányi János ide vonatkozó álláspontját is. „Úgy kell fordítani, mintha magyar költő magyarul írta volna a lefordított művet…” (In: Az idő körvonalai, 1976: 409-410.)
Képes Géza irodalomtörténeti értékelését és Batsányi-idézetét egy-egy 18. század végi tanúvallomással ki is egészíthetjük, illetve ellenpontozhatjuk. Egyfelől Batsányi elvárását szinte szó szerint megismételte Aranka György, „Erdély Kazinczyja” (A Magyar Nyelvmívelő Társaságról újabb elmélkedés, 1791. augusztus 1.) „Hogy röviden a fordítás közönséges és egyetlenegy reguláját kimondjam: olyan légyen, hogy nemcsak a fordításnak semmi bűze, amint mondják, ne érezzék rajta, hanem hogy ha ki nem tudná igazán, hogy fordítás, azt gondolja, hogy általjában egy eredeti szép magyar pennából folyt ki.” (In: Aranka György erdélyi társalgásai, 1988: 90.) Másrészt Kármán József 1795 áprilisában, A nemzet csinosodása címmel megírt értekezésében, határozottan az eredeti művek mellett foglalt állást a fordítások ellenében. Két kiemelésünk kellőképpen alátámasztja Kármán nézetének karakterét. Az egyik: „Eredeti munkák gyarapítják a tudományokat, csinosítják a nemzetet, és emelik fel a nagy nemzetek ragyogó sorába.” A másik: „A tolmácsolás nem haszon, kis érdem!” (In: Válogatott művei, 1955: 91.)
Amikor Kazinczy Ferenc 1790. március 8-án levelet intézett a Hadi és más nevezetes történetek szerkesztőségének, akkor még mind maga, mind barátai nevében azt ígérte, hogy „…rész szerint írni, rész szerint fordítani készek lesznek.” Szándéknyilatkozatát morális értelemben nyomatékosította is. „Vétkezik a haza ellen, aki ezt a szent szándékot teljes erővel elő nem mozdítja! aki kész nem lesz ezért minden hasznát előmenetelét fel nem áldozni!” Évekkel később írott leveleiben Kazinczy a maga munkájának súlypontját már döntően a mérleg műfordítói serpenyőjébe helyezte át. Az egyiket Majthényi Lászlóhoz címezte, 1808. április 30-án. „Én többet használok azzal, ha Emília Galottit a legnagyobb gonddal adom a nemzetnek, mintha egy silány originált faragok. Remek originált írni nem nékünk adatott, hanem unokáinknak fog adatni.” A másikat gróf Dessewffy Józsefnek keltezte, 1817. december 15-én. „Sem talentomom, sem neveltetésem, sem nyelvünk és literatúránk kora nem engedék, hogy originális nagy munkákat tegyek, s úgy hittem, hogy a nemzet szükségei inkább kívánták, hogy a mások nagy munkáikat tegyem által magyar munkákká…” (In: Művei, 1979: II. k., 25., 305. és 536.)
A huszadik század derekáról irodalmunkból négy olyan kiváló költőt és írót emelünk ki, akik Kazinczy irodalmi és erkölcsi örökségének folytatói. Radnóti Miklós 1943 júliusában a problémáról több fontos alapelvet is kimondott. Az egyik – Kosztolányihoz is köthetően – az, amelyik szinte tézisként hangzik. „A műfordítás akkor időtálló, ha magyar versnek is szép, jelentékeny a vers.” Amennyiben megfelel ennek az elvárásnak, akkor az újabb műfordítás – mint „kísérlet”, mert mindegyik az – nem fölébe, hanem melléje kerül. (Tóth Árpád, akit Radnóti – Babits Mihállyal egyetértésben – szintén „csodálatos” költőnek és műfordítónak nevezett, ugyanígy hirdette ezt a „kötelességet.”) A műfordító költő – folytatja Radnóti – tudja azt is, „… kevés kivétellel nincs olyan idegen vers, amit ne lehetne éppen magyarra fordítani.” (A műfordításról – In: Próza. Novellák és tanulmányok, 1971: 395.)
Kevésen múlott, hogy Somlyó György 1944-ben, az ún. „vészkorszak” viszontagságainak végkifejletét nézve, nem osztozott Radnóti tragikus sorsában. Kapcsolódik hozzá azonban közös kultúránk gazdagítójaként: költőként, íróként, műfordítóként, sőt a versfordítás egyik teoretikusaként. Utóbbi vonatkozásban az először 1958-ban megjelent Szélrózsa című kötetének „kísérő szavára” gondolunk. Somlyó tudhatta, hogy találó paradoxona mindkét irányban kissé túloz, de mégis meg kell kockáztatnia. Nevezetesen: a magyar kis nép ugyan – de nagy nyelv. „Kis nép lévén mindig fokozottabban éreztük szükségét a történelmi fejlődés élén járó nagy nemzetek kulturális kincseinek; nyelvünk pedig bámulatos hajlékonysággal képes szinte mindenfajta költészet egyenrangú átültetésére.” (In: A versfordításról – A költészet évadai, 1963: 19.) Él tehát egy nemzet a „Kárpátok alatt”, amelynek olvasóközönségében többé-kevésbé meg van az igény – költőiben pedig a kellő képesség a műfordításokra.
Az igény és a képesség is erősödött mindenféle műfajú és minőségi színvonalú műfordításokra. Ezt szorgalmazta az a bizonyos Olvasó nép elnevezésű mozgalom is, a rendszerváltás előtti évtizedekben. Amikor a társadalom a fekete és a szürke számos árnyalatát volt kénytelen megélni politikailag, akkor műfordító irodalmáraink sűrűn villantották föl az egyetemes kultúra egyre szaporodó, vigaszokat hozó fényeit. Miként a költészet világából az imént két poétát, most a széppróza szemszögéből is két szerzőt szólaltatunk meg. Először azt a Németh Lászlót, aki előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémia Műfordítói Szakosztályának 1952. évi Arany János-emlékestjén. „A fordítás vonzereje az, hogy aminek a megírására a nemzet élete nem adott alkalmat, megfogalmazhatom, s közben olyan nyelvi vívmányokat csikarhatok ki az anyanyelvből, amelyeket a körülmények, a reális élet nem kényszeríthet ki. A fordítás így bizonyos fokig a sors hiányait pótolja a nyelvteremtésben.” (Arany János, a fordító – In: Az én katedrám, 1983: 598.) Ezen túlmenően Németh László a műfordítás sokrétű problémakörével több tanulmányában is foglalkozott. Ezek tömbösítve megtalálhatóak A kísérletező ember és még egy-egy írása erejéig a Két nemzedék és a Sajkódi esték címen kiadott köteteiben.
Vas István, két évvel Németh László előbb idézett hozzászólása után, ugyanabból a nemzeti nézőpontból fogalmazta meg „jegyzeteit” a fordításról. A fordítás mindenekelőtt a nemzeti kultúra közügye; éppen ezáltal teljesítve nemzetközi közvetítői szerepét. „Az a fordító, akinek a világirodalom némely klasszikusának megismerésekor, egy-egy idegen remekmű olvastán nem támad magyar hiányérzete, türelmetlen mohósága, hogy ezt az idegenséget magyarrá tegye, aki semmit sem érez Európába törő elődeink zsákmányszomjából – az sohasem tudja magyarul híven elmondani, amit az idegen remekmű mond, annak alapjában véve fogalma sem lehet róla, mi az a fordítói hűség.” Jellemzőek Vas István utalásai is: a fordítás a nemzetnek címzett ajándék (Babits Mihály) vagy szolgálat (Tóth Árpád). „Hogy idegen nyelven megszólalt költőt, írót valaki tudjon és érdemesnek tartson híven és szenvedélyesen magyarra fordítani – ahhoz feltétlen és tudatos hit kell, meg bizalom a magyar nép, a magyar nyelv jövőjében, talán tudatosabb is, mint bármely más művészethez.” (In: Évek és művek, 1958: 360-1.)
Műfordítóink szóhasználatában a magyar anyanyelv a befogadó (Somlyó György), az érkezési (Tímár György) vagy a célnyelv (Radó György) – a mindenkori lefordítandó irodalmi alkotás idegen nyelve pedig az eredeti, az indulási vagy a forrásnyelv. (Ez utóbbi fogalom Babits 1912-es elnevezésétől számítva Szegedy-Maszák 1998-ban született tanulmányáig terjed.) Emlékeztetünk rá, hogy Umberto Eco föntebb idézett könyvében, a Walter Benjaminra való utalása előtt az „indulási” és a „célnyelv” fogalompárt használja. Itt térünk vissza Walter Benjaminhoz, de ezúttal nem a korábban kielemzett, A műfordító feladata című tanulmányához; hanem a német gondolkodó hagyatékának egyik „töredékéhez”. Ebben a fragmentumban, az 1930-as évek derekán, kurziváltan rögzített egy fordításra vonatkozó, paradoxon-jellegű tézist. „A legnagyobb lelkiismeretettséget a legnagyobb brutalitással” – így hangzik az állítás a Párizsi Rádió számára tervezett párbeszéd vázlatából. (Töredékek – In: „A szirének hallgatása.” Válogatott írások, 2001: 115.)
A benjamini „lelkiismeretesség” a fordítandó mű iránti alázatot és hódolatot (Jékely Zoltán), „színészlelkű” szolgálata (Vas István), nemes lovagi tornát (Somlyó György) jelent, illetve feltételez. Vele szemben a „brutalitás” viszont egyfajta szellemi erőszaktételként és összeütközésként értelmezhető. Az ókori rómaiak közül az előbbinek Horatius (szó szerint szükséges fordítani) – az utóbbinak viszont Cicero alapelve felel meg (értelemszerűen kell átültetni). Nagyjából e két nézet közé helyezhető el az ókor végéről, a kora középkor kezdetéről Szent Jeromos, aki mindig az eredeti szövegtől tette függővé módszerének megválasztását. „Én ugyanis nemcsak beismerem, hanem önként vallom, hogy görög szövegek fordításakor nem szóról szóra, hanem gondolatról gondolatra fordítok, kivéve a Szentírást, amelyben még a szórend is titkos tanítást hordoz.” Jeromos Cicerót nevezi meg mestereként, majd Hiralius „hitvallóra” hivatkozik; aki „…bizony nem ragaszkodott a szunyókáló betűhöz, és nem gyötörte magát a kétbalkezesekre jellemző izzadtságszagú fordítgatással, hanem a gondolatokat ejtette foglyul, és mintegy a győztes jogán telepítette át őket saját nyelvére.” (Levél Pammachiushoz a műfordításról – In: „Nehéz az emberi léleknek nem szeretni” A keresztény életről, irodalomról és tudományról, 1991: 90. és 92.) A Vulgata, vagyis a Scriptura Sacra fordításának fölemlítésével Jeromos a skálán a horatiusi metódus felé is elmozdul.
Benjamin idézett tézisének kortársa Németh László könyvkritikája Babits Mihály (Amor sanctus) és Szabó Lőrinc (Goethe versei) fordításkötetéről (Műfordítók csalétke, 1933). A recenzens tétele szerint „…jó műfordító az, aki éppoly művészien torzít, mint amilyen lojálisan tolmácsol…” (In: Két nemzedék, 1970: 403.) Kézenfekvő a párhuzam Benjamin fragmentuma és Németh recenziójának kiindulása között: ami az előbbinél lelkiismeretesség, az az utóbbinál lojális tolmácsolás; ami az egyiknél brutalitás, a másiknál művészi torzítás. Németh László és Walter Benjamin műfordítással kapcsolatos, utóbb szembesített gondolatainak kortársaként szólalt meg esszéjével José Ortega y Gasset (A fordítás nyomorúsága és nagyszerűsége, 1937). Az időbeli közelségnél lényegesebb, hogy a spanyol filozófus szintén a műfordítás kétarcúságát domborította ki. Ez az általában máig nem kellően méltányolt irodalmi munka egyszerre feltételez ugyanis művelőjétől alázatot és fölényességet, kishitű félénkséget és merész bátorságot, szolgalelkűséget és szárnyaló szabadságvágyat, megszokott nyelvhasználatot és meglepő szemantikai újításokat, egyáltalán kommunikációs konformizmust és stilisztikai föllázadásokat. A műfordítás ezen ellentmondások okán illuzórikus vagy utópisztikus; ámde bármennyire lehetetlen is igazából, mégsem értelmetlen. (Vö.: Hajótöröttek könyve, 2000: 128-138.)
A jó műfordító két úr szolgája egyszerre, mint Goldoni komédiájának címszereplője; vagy inkább fölemelő öntudattal: egyaránt szolga és úr is. Az idegen és az anyanyelv között kell egyensúlyoznia, mint egy virtuális cirkuszi akrobatának; mindvégig leleményesen navigálnia, mint egy ravasz révkalauznak. Az egyik francia hungarológus, Pierre Chesnais 1966-ban, a magyar nyelv műfordítás kifejezését kivételesen gazdagnak értékelte. E szakember szerint a szó hozzávetőleges francia megfelelőjéből éppen a művésziségre vonatkozó utalás hiányzik. Tehát az, amelynek kidomborításával a magyar műfordítók zöme munkásságuk alapszavának jelentését – leleményes és termékeny alkotói energiák mozgósításával – kitágította. Különösen a hatvanas évek elejétől egyre több értékes műfordítás kerülhetett a hazai olvasóközönség kezébe. Köszönhetően egyrészt annak a művelődéspolitikai szemléletnek, amely szinte évről évre szélesítette a támogatás és tűrés ollóját, miközben egyre szűkítette a tiltásét. Mindez természetesen korántsem működhetett volna megfelelő műfordítók áldozatos és igényes tevékenysége nélkül.
Illusztráció: Georges de La Tour-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia →
Kovács katáng Ferenc: Egy ősz örök emléke – Sulyok Vince 1956-ot megidéző versei és visszaemlékezései* →
