Rainer Maria Rilke (hat versfordítás)*
Az olajfák kertje
Ment, felfelé, a szürke lomb alatt,
szürkébe oldva az olajfa-tájon –
csupa por homlokát forró salak
és por tenyerébe hajtotta lágyan.
Minden után, ez. És ez volt a vég.
S akkor menjek most, vakon a világnak?
Mért sajtolod ki számból az igét,
hogy Te vagy, – ha immár én sem talállak.
Már nem talállak. Nem, magamba sem.
Másban sem. E kő is üres verem.
Már nem talállak. Senki nincs velem.
Emberek baját magányban nem értem –
te küldtél, könnyítsek a szenvedésen,
te, ki nem vagy. Ó, elnémít a szégyen…
Később hallottam: egy angyal jön értem –.
Mért egy angyal? Ah, az éjszaka jött,
s ridegen parancsolt a leveleknek.
A tanítványok maflán szenderegtek.
Mért egy angyal? Ah, az éjszaka jött.
Jött az éj, nem volt páratlan eset:
százszámra jön ilyen az alkonyattal.
Kutyák alszanak, hevernek kövek.
Ah, borúsat látsz tucattal ilyet,
amelyik vár, míg beköszönt a hajnal.
Ki így könyörög, ahhoz nem jön angyal,
nem őt karolja fel az éjszaka.
Ki magát veszti, nem bír a vigasszal,
ahhoz atyáknak sincsen egy szava,
az még anyák ölében is halált hal.
Krisztus az Olajfák hegyén (El Greco)
© Szépművészeti Múzeum
Léda
Mikor kínjában megszállta az isten,
megborzadt: a hattyú micsoda szép –
benne eltűnni, tudta: téboly, semmiség.
De fortélya már megfogant a tettben,
pedig még nem is vizsgálta meg a
ki se próbált lét érzéseit. Ám a
megnyílt nő Őt, a jövőt megtalálta
a hattyúban, s tudta: akarata
Egy, s azt, legyen bár dacos szendeség,
már nem rejtheti el. Leszállt az isten,
s ölelve a nő gyengülő kezét,
kedvesébe szabadította terhét.
Tolla csak ekkor lett boldog melegség:
valódi hattyú lett a női ölben.
Az almáskert
Borgeby-Gård
Gyere rögtön napszállta után,
nézd, milyen a pázsit esti zöldje –
nem olyan-e, mintha rég összegyűjtve,
felhalmozva várná bennünk: talán
most majd érzelem, vagy emlék, vagy új
remény, félig-elfelejtett ujjongás,
vagy mit belső éjszakánkból előás
eszméletünk: mindez kiszórja, túl,
a Dürer-i fák közé, amelyek
száz hajszás nap súlyát hordják a túltelt
gyümölcsökben, s alázatot, türelmet
teremve megpróbálják, hogy lehet
terhüket, mértékeket meghaladva,
még emelni, s kitartani tovább –
hogy mind egy hosszú, hű életen át
csak nő, Egyet akar, és semmi hangja.
Buddha glóriában
Magok magva, közép közepe,
zárt mandula, nem tudsz édesebbet, –
mindez fölfakad a csillagég fele:
gyümölcsöd húsa ez. Üdvözöllek.
Érezheted, tőled semmi nem függ:
a te héjad fenn a végtelen, –
ott él a vas nedv, ott lüktet és üt.
Kintről csillám fűti fényesen,
mert, egész fent, összes napkorongod
telt parázs tüzekben fordul át.
De benned a kezdet rég lezajlott,
és tovább tart, mint a napvilág.
Godelieve nővér éjszakázásai
Meghalt mellőle egy öreg ma éjjel.
Nem volt mit tenni, várta, tudta.
Nem volt hívő, civakodott szívével –
meredt az öregre. Az hervadozva
nézte, meg is halt. Szinte üresen,
ahogy kórházban öreg emberek
tüdejét megfojtja egy lágy huzat.
Sötétjében a kis nő tele lett
magával: tudta, acél akarat
ő most. De hirtelen valami, benn,
megnőtt benne: hazavágyott, a volt
után, ki oly messze lebbent… a holt,
a nincstelen, mintha ejtette volna,
és úgy maradt itt, mintha megvakulna
minden földi valóra. Az a nyolc, ott
a függönyös teremben, hívta tán?
Nyűgre vágyott ezen az éjszakán.
Mert először látta, mily lénye-fosztott
a nyolc másik férfi. Mert mind virrasztott.
Mária mennybemenetele*
/I/
Ó íz, olaj, amely felfelé tör,
füstölő-kosár kék füstös pereme,
basszuslant hangja, égi egyenese:
buggyanj fel, tejcsepp a földi létből,
tápláld, nyugtasd a még törpe mennyet,
mely téged áhít, e csupa könny vidék:
mint magas kalász, ha már arany lett,
és mintha a tóban megtisztult a kép.
Amint mi éjjel – kutak zubognak –
halljuk árva fülünk hangjait:
felszállsz, látjuk, egyetlen magaslat
vagy szemünkben. Hosszan küszködik,
szemem át se fér a tű fokán,
amíg elillansz a láthatóból, –
vakul s elfehérül, miután
te tiszta égi színnel takarózol.
/II/
Nem csak tanítvány szeme siratja
palástod itt maradt könnyed bánatát:
ah, virág se lát már, lenge szirma,
s többé röppenő madár se lát,
és hiába ámul el a gyermek,
tehén hiába emészt s legel –
csak ami itt marad, szelídebb lett,
s a menny, belül, minekünk jön el.
Gyümölcs hasad életünk legalján,
bogyó, csupa édes íz a száj –
hadd kóstoljuk, amint elragad tán
boldog tűntödre a földi táj.
Te mész, mi maradunk, mint akármi.
Vigaszt kér minden seb valahol.
Kegyelmezz, légy te nekünk a bor.
Mert nem-léted nem tudjuk belátni.
* El Greco képe alá (A német kiadás jegyzete)
(KA II/44-45)
Fordította: Báthori Csaba
*Márciusban várható megjelenése a Tér és csillagok című kötetnek, Báthori Csaba újabb Rilke-fordításainak
Illusztráció: El Greco-részlet (La obra representa la Inmaculada Concepción de la Virgen María)
Ezek is érdekelhetik!
Thomas Möhlmann versei →
André Maurois: Antoine de Saint-Exupéry →
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
