Łukasz Orbitowski két kisprózája
HIDEGEBB
Gyerekként, aztán nagyon fiatalként még nem foglalkoztatnak minket az
időjárással kapcsolatos kérdések. Nem érdekel minket, hogy hideg van,
süt a nap, esik az eső. Aztán az időjárás elkezd idegesíteni, szomorúvá válik.
Minél idősebb az ember, annál jobban figyel az időjárásra. Emlékeztetőül: szerzői minőségemben negyven éves vagyok, időmértékben harmincnégy, lélekben pedig épp csak betöltöttem a húszat. Egykor azt hittem, hogy a valódi életkorhoz ezt a három számot átlagolni kell, most már egyre nő a félelmem, hogy véletlenül nem összeadódnak-e. Nemrég még nem létezett olyan, légnyomásban kifejezett helyzet, amely képes lett volna eltántorítani a duhajkodástól. Almabor és csikorgó fagy, emlékszem, mintha még maradt volna valami az üveg alján, közben meg eltelt több mint húsz év. Akkoriban, ebben a csodálatos régen-nemrégenben a fél városon át is elkísértem a lányokat a fagyos éjszakában, esőben álltam a vásárcsarnok előtt, akár már hajnal ötkor is. Kimondhatatlanul örülök az idei meleg ősznek, de valami már átalakult: rápillantok a csupasz fákra, a halott fűre, amelyet a tegnap estiek fáradtsága fed, a képzelet széllökésekkel és fagypont közeli hőmérséklettel egészíti ki, aminek hatására nem megyek el bagóért, pedig annyira szeretnék cigizni, mint a fene.
Az az érzésem, hogy az ember időjáráshoz fűződő viszonya jól tükrözi a világgal vívott küzdelmeinket. Az enyémeket legalábbis biztosan. Lehet, hogy másoknak nincsenek küzdelmei. Gyerekként, aztán nagyon fiatalként nem foglalkoztatnak minket az időjárással kapcsolatos kérdések. Nem érdekel minket, ha hideg van, süt a nap, esik az eső. Aztán az időjárás elkezd idegesíteni, szomorúvá válik. Panaszkodunk, ahogy én panaszkodom, a latyakra, a pocsék időre, hallottam olyan ütődöttekről is, akik utálják a kánikulát. Ugyanakkor felfedezünk valami újfajta örömöt, mondjuk úgy, egy sóhajnyi örömöt: úgy, ahogyan én örülök annak, hogy idén napsütéses őszünk volt. Az időjárás, teret hódítva a szívünkben, tovább támad; az öregek pontosan ismerik ezen küzdelmek végkifejletét. Minden sajog az időjárás-változástól. A kánikula kiszívja az izmokból a maradék erőt. Lumbágó, itt fáj, ott fáj, és az a hülye vérnyomás, túl magas, túl alacsony, sohasem pont jó. A többit kitalálhatjuk. Hasonló módon sodródunk bele a múltba, másokba, a másikba, a kényszerűségtől való függésben találjuk magunkat, végül elhagy bennünket a saját testünk és eljön az ideje, hogy kijelentkezzünk. Mit tudok tenni ellene?
Mint általában, nem sokat. Az életben vívott harcaim száma kissé túlnő rajtam, nap mint nap elűzöm magamtól a leviatánokat és inkább nem nyitnék egy új, ezúttal időjárásbeli frontvonalat. Voltaképpen elkezdhetnék megbékélni az élettel. Legalább megpróbálhatnám, hogyan is nézne ki ez a megbékélés. De nem. Nem tudok semmi rosszabbat annál, mint hogy megadjam magam a világnak. Úgyhogy szándékom szerint saját belső időjárásom lesz. Blaise Pascal gyönyörűen ír a rajta átáramló viharokról és zivatarokról. A belső időjárás letéteményeseként nem érdekli a másik időjárás, a külső. Akkor esetleg kitenyészthetnék magamban egy darabka tengeri csöndet? Tulajdonképpen, miért is ne? Nem igazán van elképzelésem arról, hogyan kell egy ilyen belső időjárást kialakítani. Milyen nyomást hozzak létre belül? Hogyan fakasszak szelet ott, ahol napsütés van bennem? Meg kell találnom a választ ezekre a kérdésekre. Méghozzá gyorsan. A tél már a küszöbön áll.
Łukasz Orbitowski: Rzeczy utracone. Warszawa, Wydawnictwo Zwierciadło Sp. z o.o., 2017. 45-46. p.
HYGGE. IGAZ TÖRTÉNET
A hölgy, az érzékeny fülű hölgyemény foglalkozását tekintve fogorvos,
alattam van a rendelője, és zavarja, ahogy járok.
Pontosabban a pácienseit zavarja.
A dánok időnként meglehetősen kattantak. Délután négy óra van, a brit Sherlock-ot nézem, jegyzeteket írok egy szöveghez, valaki meg becsönget hozzám. Korábban sosem hallottam itt a csengőt, úgyhogy csodálkozva topogok az ajtóhoz, ott meg egy nagydarab hölgy, fiúsan rövidre vágott hajjal, zsákszerű cuccban. És azt mondja, hogy ő az alsó szomszédom, az arcán (ami lehetne egy sintér segítőjéé, vagy valaki hasonlóé) végig mosoly. „Szörnyen hangosan jár, uram – mondja nekem – ilyen puff, puff, puffot hallok”, utánozza a Tokióban járkáló Godzilla lépteit. Lecövekelve felelem, hogy nem mozgok valami sokat, mert ez az igazság. Vagy az íróasztalnál ülök, vagy a kanapén. Ennyi az egész mozgásom. „Hét körül jön még valaki és akkor még hangosabb”. Tehát tényleg hallja. „Na jó – mondom. – Biztosan igaza van, de mit tudnék kezdeni vele? Repülni nem tudok.” Ő meg erre acélmosollyal: „Csak azért mondom, hogy tudja”.
Hát akkor, bassza meg, tudom. Beszélgetünk még egy kicsit a macskákról, a papucsokról, a szőnyegekről, aztán becsukom a hölgy után az ajtót. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Még ha valami más munkám lenne, például, ha dobos lennék vagy rendező, aki a koppenhágai színháznak készíti elő a Híd a Kwai folyón színházi változatát, de nem, író vagyok, ez pedig a világ egyik legcsendesebb foglalkozása és mindenkinek örülni kellene, akinek ilyen felső szomszédja van, főként, hogy éjfélkor már mindig ágyban vagyok, nem bulizok és a gyerekeim nem itt laknak. A gyerekek, akik előttem laktak itt, szintén zavarták a lenti hölgyet. Tudom, mert előadta nekem az összes átszűrődő zajt, amikor ezek a dán átokfajzatok szemtelenségükben teljesen beleélték magukat a rajcsúrozásba. Próbáltam megérteni a hölgyet, de nem ment.
Még ha az idős mamáját ápolná, valami ritka betegségben szenvedne, vagy ő maga is könyveket írna, de szó sincs róla, mivel a hölgy, az érzékeny fülű hölgyemény foglalkozását tekintve fogorvos, alattam van a rendelője és ennek ellenére zavarja, ahogy járok. Pontosabban a pácienseit zavarja. Ezt mondta. Én is szoktam fogorvoshoz menni, és fúróval a számban azt sem venném észre, ha egy emelettel fentebb egy elefántcsorda krikettezne.
Semmit nem tudok kezdeni ezzel az egésszel, de azt jósolom, gondok lesznek. És hogy még jobb legyen, a hölgynek egy nagy „CARPE DIEM” feliratos lábtörlője van, vagyis lazának kellene lennie és megbékéltebbnek az élettel, az ördöggel, Istennel és velem. De nem az. Egyébként is, milyen hülye egy ötlet ez – ilyen lábtörlő egy fogorvosnál!
Łukasz Orbitowski: Rzeczy utracone. Warszawa, Wydawnictwo Zwierciadło Sp. z o.o., 2017. 34-35. p.
Fordította: Fazekas Márta
A szerzőről
Łukasz Orbitowski (1977-) Lengyel esszéista, fantasy és horror író, a krakkói Jagelló Egyetemen filozófia szakon végzett.
Fazekas Márta a 2022-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: Szerzői portré (fotós: Marek Szczepański)
Ezek is érdekelhetik!
Thomas Möhlmann versei →
André Maurois: Antoine de Saint-Exupéry →
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
