P. Gábor Mózes: Miért írok, és kinek?
*
Életünk során hatnak ránk, és mi is hatunk másokra, tehát passzív alanyok vagyunk, és aktív közvetítők. Együttesen bonyolult személyek, akiknek az ősképét kellene keresniük. Eddig kíváncsiságomra, rendszeretetemre és hiúságomra találtam az alapvető tulajdonságaim között. Önvallomásom első címe a Pro memoria volt, amit jellegtelensége miatt elvetettem. Mivel írásaim első számú címzettje a családom, akikkel régóta nem tudok eleget beszélgetni, szükségesnek láttam a módosítást. Az új cím Egy öreg oroszlán mormogásai lett. De ez túl nagyképűnek látszott, ezért reálisabbnak tűnt a jelenlegi: Szemben önmagammal. Örökségemet főleg egyetlen lányomnak szánom, aki remélhetőleg bővítve adja tovább három unokámnak. Természetesen feleségemnek is tartozom azzal, hogy megtudja, kivel élt együtt évtizedekig. Barátaimmal is megosztanám gondolataimat, ha szellemi javaimat el tudják fogadni és viselni. Akikkel a sors kapcsolatba hozott papként, azokért szintén felelek, mivel meghallgattak, ezért nekik is magyarázattal tartozom gyakori hallgatásomért. Életemet a születéssel illik kezdeni, és mivel 1943. július 26-án az Oroszlán jegyében születtem, ennek a küzdelmeit vélem felismerni számos esetben, bár öregen nem küzdeni kívánok másokkal, csak bölcsen hallgatni. Nagyon különböző írások gyűltek itt össze, melyek zömmel önéletrajzi jellegűek, valamint néhány tanulmány más irományokból, ha vannak bennük kortársi tapasztalatok, lélektani felismerések. Olvasóim elnézését kérem a sokféleségért és az eltérő színvonalért.
A klasszikus európai kultúra korszaka lezárult a XIX–XX. században, de íróink, költőink a szokatlan formák keresésében gyakran nem veszik észre, hogy már hiányzik tartalmi kreativitásuk. Vizuális ember lévén először a képzőművészetben érzékeltem a „kánon” szándékos, dekadens, deviáns megsértését, így nem lettem művészettörténész. Első próbálkozásomat Van Goghról nem fejeztem be. Utána a zenei, színházi formabontáson akadtam meg, a kettő már együtt jelentkezik fülsértő módon a modern operában. Végül öregen a költői ihlet halálán csodálkozom. Bár alig ismerem a háború utáni magyar költészetet, mert a divatnak vagy a politikai megrendelésnek írt műveket nem olvastam. A költők Makray Imre szerint „költőpénzt” kaptak, de néha örömet jelentett, ha egyik-másik poétánkról kiderül, hogy eredeti gondolatai voltak, és azok misztikus magasságokig emelkedtek. A híresek a megélhetés kényszere alatt tékozolták el adottságaikat, ezért az értekező próza az egyetlen műfaj, amelyben megnyilvánulhatok. Ehhez nemcsak mesterségbeli tudás, techné kell, hanem géniusz is, aki nem hagyja nyugton az ihletendőt, hogy értéket szüljön a világra. Természetesen ilyen igényességgel minden illetlen, profán gondolat fennakad a lelkiismeret szűrőjén, így marad a szakrális, vallási tematika. Aki nem tud művésszé nemesedni, annak el kell hallgatnia saját kivetni szánt gondolataival együtt.
Részemről az írás időnként belső kényszer és tiltakozás egyszerre, ezért elsősorban magamnak írok azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jóindulatú barátokra találnak soraim. Látom a világ szellemi zavarát, morális tévelygését, amiről nehéz, de mégis szükséges lenne szólni. Mivel a politikát többnyire hiteltelen, önhitt emberek művelik, már régen letettem arról, hogy harcias publicisztikával ringbe szálljak valamelyik részigazság oldalán, és besározzam magamat vitájukban. Véleményemet ritkán tudom megosztani kérdező, ösztönösen jót akaró emberekkel, de a szóbeli eszmecseréhez elfogadok minden alkalmat, amíg nem válnak üres fecsegéssé. Csak igényes írás képes elgondolkodtatni az igényesnek maradt embereket. A fikciós próbálkozásokat inkább kísértésnek tartom, még ha bennük reális történeti összegzésre tehetek is kísérletet. De van még egy okom a szépirodalom kerülésére, mely Tolsztojtól származik: a fiktív irodalom már műfajként is etikátlan. Az írónak képzelt személyekbe és történetekbe kell öltöztetnie mondanivalóját, hogy minél jobban felkeltse lehetséges olvasóinak a figyelmét, miközben szellemileg „ég a ház”. Egyetlen keskeny ösvény maradt előttem, az a koncentrált tényirodalom, melyet például Szolzsenyicin is művelt életrajzi nyersanyaga alapján. Ezek híján az én mondanivalóm leszűkült egy utolsó, késpengényi lehetőségre. Az oroszokról szóló írásomban találtam meg azt a közérdekű témát, amely még magánkiadásban sem látszott értelmetlennek, mert a napi külpolitikai események miatt az ilyen írás még a saját lábán is képes megállni. Egy szellemileg redukált dialógusnak azonban vannak határai, ezért csak erőteljes inspiráció segítheti át az írni tudót emberi-anyagi érdektelenségeken. A legfontosabb szemléleti, erkölcsi, lelki közlésekhez kifejezett indíték, belső nyugalom és időt feláldozó sugallat kell, amely a legváratlanabb helyzetekben, akár az éjszaka közepén is írásra tud kényszeríteni. Ha nem jutnék további inspirációhoz fentről, én is elhallgatnék, mint annyi más elődöm.
Jelen írásaim szerény prózák, csupán igazságkereső tiltakozásnak nevezem őket, de ezen belül mindenhonnan igyekszem a legjobb elemeket átvenni, hogy lehetőleg szépirodalom legyen, és ne száraz okfejtés az életem során összegyűlt részletekből. A szavak természetes játékossága néha lírára hangolt, az emlékek feszültsége az elbeszélő prózát színesíti, mert mindig a témaválasztás fontossága ragad meg. Mivel inspiráció kell ahhoz, hogy gondolataimat papírra vessem, saját magam kritikusaként állandóan javítgatom és bővítgetem a leírtakat, lezárásukra ritkán szánom magam. A szívem mélyén önmagammal is vitatkozom: nem lett volna-e jobb mélyen hallgatnom, hiszen az igazság úgyis önmagáért beszél, és sorsát senki nem kerülheti el. Ha fatalista lennék, egyszerűen vállat vonnék mások kínlódásán, de felelősséget érzek mindenkiért. Magam miatt kár magyarázkodnom azért, amit tettem vagy nem tettem. Talán bölcsebb lett volna semmit sem írnom, amint Jézus és a legnagyobb mesterek tették. Őket nem lehet semmivel vádolni, mert gyógyítva, beavatva vezették személyesen követőiket. Bár csak az igazság késztet megnyilvánulásra, mint kötelességtudó tollforgatót, a kör mint ciklus ad kulcsot minden élet megoldásához. Így jönnek létre a spirálok, amelyek nem ugyanazt a gondolatot ismétlik a végtelenségig, hanem túllépnek az első fordulaton, vagy visszalépnek attól. Szellemi változásaink akkor kapnak új minőséget, vezetnek haladásra vagy fejlődésre, ha az első bejárt kör után lemondunk az ismétlésekről, és új irányt adunk véleményünknek.
Ősképem keresése során olyan szellemi értékekre leltem, mint az érdeklődés, a rendszeretet és a javító szándék. Az előbbi egyszerű, gyermekkori kíváncsiság volt, mert mindenről tudni akartam, ami körülöttem folyik. Ez segített tovább az egyik iskolából a másikig, újabb tanítókig, példaképekig és tapasztalatokig. Csak idős koromban lassult le az érdeklődésem, miután a dolgok ismétlődni látszanak. Az ember alatti, természeti dolgok soha nem érdekeltek, de az emberfölöttiek annál jobban. Kíváncsiságom innen fordult szellemi, erkölcsi, kulturális irányba, ahonnan a lelkiek felé szeretnék továbbjutni. Leginkább az foglalkoztat, hogyan tudnám átadni tapasztalataimat, mivel fizikai időm egyre csökken. Jó lenne felfedezni másokban is a velünk született idealizmust, hogy javító szándékkal erősítsük meg emberségünket, ami már átvezet a szellemi szint magasába, a vallás felé és fölé. A filozófiai metafizika segíthetne ebben, ezért a gondolkodó utódokban jó lenne felkelteni az érdeklődést a teremtésmítoszok, az élet és a halál, a lét és a nemlét vagy más sorskérdések megfogalmazása iránt. Abból kellene kiindulnia mindenkinek, hogy miért él, és mit szeretne elérni. Mivel az előbbi kérdés dönti el az utóbbit, hivatásunk megtalálása volt nálam is a legfontosabb első kérdés, amiben közrejátszott ősképem legnegatívabb vonása, a hiúsággá növő ambíció. Első önéletrajzi írásom, az Orosznak lenni túl sokat foglalkozik főnökömmel vívott küzdelmeimmel, aminek régen sem volt értelme, de mindkettőnket hiúsági problémák izgattak. Kiindulásul csak az lett volna döntő, mire érzünk ösztönzést. Amikor választanom kellett, számos rossz döntést hoztam, de a lelkiismeret többnyire jelezte, hogy milyen irányban kellett volna alakítani sorsomat. Fiatalon súlyos hibákat, mulasztásokat követtem el például barátaim megválasztásában, de ma sem könnyű tanácsot adni egy kérdezőnek, hogy kivel lenne érdemes barátkozni. A párválasztásban mindenkit az érzelmek ragadnak el, így tanácsomra nemigen tartottak igényt. Felelősségünk azok iránt fokozódik, akik a legközelebb állnak hozzánk. Sajnos alkalmatlan időben eleve kudarcra ítélhetik próbálkozásunkat, mert a világ is alkalmatlan a komoly kérdésekre.
Ha valaki megtalálja élete legfőbb célját, azt makacs kitartással tudja megközelíteni élete során. Írásaim végső, teológiai tartalmát nem tudtam mindenkinek közérthetően elmondani, amint Jézus is példázatokkal, hasonlatokkal beszélt a Mennyek Országáról, mert ő maga volt az Ország, így személyében látható módon jött el a cél. Úgy, hogy mások is „beléphessenek abba”. Elsőrendűnek szánt írásaim önmagukban száraznak, bonyolultnak tűnnek, vagyis igen szűk körben jelenthetnek valamit. Ezért olyan másodrendűnek szánt irományokkal bővítettem emlékeimet, amelyekre csak személyes érdeklődésem ösztönzött. A legmeredekebb csúcs nem közelíthető meg toronyirányt, csak spirálisan körben járva, fokozatokat kerülgetve keressük a legoptimálisabb, még járható utat a spirituális célhoz.
P. Gábor Mózes
1943-ban születtem Budapesten. A csepeli Kossuth Lajos Gépipari Technikumban érettségiztem (1962), egyetemi tanulmányaimat a Műszaki Egyetem építészmérnöki karán és az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán (1968), majd a leningrádi/szentpétervári ortodox Teológiai Akadémián (1965–71) végeztem. Felszentelésem után a Miskolcon és Nyíregyházán papi szolgálatot láttam el. Főnökömmel kialakult ellentéteim miatt a Moszkvai Patriarchátustól kértem elbocsátásomat (1981) és a konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus befogadását. Ezt az akkori körülmények nem tették lehetővé.
1985-től publikálok egyháztörténeti írásokat (Társadalmi Szemle, Vigilia stb.).
1985–88 között Soros ösztöndíjat kaptam, amelyből fél évig Amerikában kutattam teológiai témákat. 1983-ban családot alapítottam, a közbeeső időben fizikai munkából, nyelvtanításból és tolmácsolásból éltem. Egy leányom van, és három unokám. 2019-től Berettyóújfalun élek nyugdíjasként.
2015-ben jelent meg Orosznak lenni – Nyitás keletre című visszaemlékezésem.
Ezt követte a Magyar misztérium és az Európa válaszúton.
Még dolgozom a Szemben önmagammal című önéletrajzomon.
Illusztráció: Rembrandt-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Tóth László: 1989 avagy Egy év a hetvenötből (Széljegyzetek – elszelelt napokhoz, évekhez)* →
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
