Zöldy Pál: Két holló
A Bálint. Csak így ismerték a férfit, és adták kézről kézre, ha igazán jó patkoló kovácsot kerestek. Hangjától, nézésétől lenyugodtak, a sárkányként fújtató lovak is. A görgényi havasokból jött, de ez is talán csak mendemonda. Nem is volt fontos. Hogy mikor jött át és mikor ment vissza a biztos kezű, kevés szavú ember? Senki nem tudta. Mindig csak azt lehetett tudni, hogy éppen hol van. Mert, hogy merre megy tovább, ezt nem lehetett kiszámítani. Ígérni ugyan ígérte magát, de azt nem mondta soha, hogy mikor ér oda. Elszámoltatni az idejével, már csak az életkora miatt se jutott eszébe senkinek. Örültek, ha jött. Előfordult, hogy lemaradt sokat ígérő munkákról, máskor meg ott talált tennivalót, ahol nem is keresett. Mindenesetre azt megfigyelték, a varjak nem kedvelik, mert ahol csak dolgozni megáll, onnan azok messzire repülnek.
Manna, a filigrán gyógytornász ült a parkban, nézte a varjút. Tiszta fekete, akkor ez nem is varjú, hanem holló, bólogatott. Nyomorultnak, de szabadnak érezte magát. A pasija, Kodzsek kitette. Mekkora kincs ez az ócska mosókonyha, ahol meghúzhatja magát. Eszébe jutott, hogy pár napja, még Kodzsek lakása előtt az utcán, egy férfi köszönt rá. Csak annyit mondott, Üvegcsűrből hozott üdvözletet, és odahaza minden rendben. Kérdezte még, hogy mint földijének tudna-e szállást szerezni, pár nap múlva visszajön, mondta. És már ott sem volt. A lány most magában nevetett, hova jön vissza? Ott ugyan keresheti őt! A jó földi, az üvegcsűri ember. A lányban sok emléket ébresztett ez a név. A falu, ahol született és kicsi gyermek volt. Görgényi havasok. Megborzongott. Nem a hideg jutott eszébe. Apjának voltak lovai. A szagukat, az istálló levegőjét mindig szerette. Kedvelte őket, szívesen volt velük. Ahogy néztek, de végül sose szólaltak meg… Nem kellett.
Manna imádta a napfényt. Szerette, ahogy az arcát simogatja. Ott ült a ház előtt a kicsi parkban. Hosszú idő után nyitotta ki a szemét. Nézte a nagytestű, fekete madarat, amelyik egyre közelebb ugrált hozzá, végül a pad támlájára röppent. Üvegcsűr, morzsolgatta jólesően a szót. A munkahelyén is kereste valaki. A portásnak is azt mondta, hogy onnan, Üvegcsűrből hozott üzenetet… Ugyanaz a férfi lehet.
– Na és ha mostantól lovakkal foglalkozna? – kérdezte a férfi, aki váratlanul leült mellé a padra. Idősebb, szürkebajuszú ember. Megismerte, az üzenethozó férfi volt, táskáját a pad mellé rakta.
– Mi van, bele lát a fejembe? – kacagott föl akaratlanul. – Belém lát? Mert éppen ezen járt az eszem. Mennyire szerettem a lovak, az istálló szagát. Adj Isten – kicsit kivárt azért, de kimondta végül, – földi.
– Mondom, leülök. Onnan vagyok. Ismertem az édesanyját. S Fülöpre, aki nevelte, rá emlékszik-e? – szegezte váratlan a lánynak a kérdést. Manna nem örült annak, hogy emlékszik.
– Korán meghalt. Maga ismerte?
– Meglehetősen.
– Én nem. Ott se voltam, mikor apámat temették.
– Tudom.
– Nem is lehetett ott.
– Nem.
– Merthogy él. – Mannának összerándult a gyomra.Azt mondja?
– Hát, ha valaki, én tudom.
Manna várakozott. – Akit te apádnak ismertél, – kezdte a férfi, – aki nevelt Fülöp, sosem volt apád. Elvette tőlem édesanyádat. Nem volt esküvőnk. Te sosem voltál az ő gyereke, azért is adtak lelencbe. Édesanyád akkor tőlem hordozott téged. Mink voltunk egy pár. De más lett.
– Aztán ha igaz is, mit akarna tőlem? – húzódott Manna a pad szélére.
– Én se tudtam, hogy megvagy. A dézsi asszony. Ő kérdezte tőlem, merre vagy? Mert, hogy látja, valahol él még egy Holló. Keressem azt meg! No, így.
– Holló? Az előbb itt ugrált egy. Vagy varjú? – nézett körül a lány.
– Holló, vagy varjú. Ahogy akarod… Én Holló vagyok. Holló Bálint.
– Legyen holló.
– Ezt neked küldi – mutatta a táskát. – Keresselek meg, adjam oda.
– Nekem? S benne?
– Menjünk be…
A mosókonyhából kialakított alagsori kicsi lakásban a férfi kinyitotta a táskát. Manna csak bámult, ahogy előszedte a bőrtokot, benne madártoll, szárított füvek. Nekem? – kérdezte a lány. – Majd érte jön, ha lesz sajátod. De most arra kell, hogy megtaláld a párodat. Azt, ki megüli a sötét lovat. Ennyit tudok. – Bálint ezután tempósan összerakta a szereket, az őzbőrbe beletekerte és a lány elé tolta.
– Szállást tudsz-e mondani? – A fürdőkád, benne matrac – intett a lány, hogy aludjon ott nyugodtan, ő meg elmegy egy barátjához, mondta. – De várjon már – s Manna ekkor szó nélkül kotorászni kezdett a kicsomagolatlan dobozai közt, majd halkan felnevetett és elővett valamit. Remegett az álla mikor Bálinthoz lépett és kinyitotta a tenyerét. Kicsi fehér kígyó, csontból kifaragva, vékony bőrszíjon. – Látja-e? Ezt adta nekem – Bálint némán bólintott. – Most tegye a nyakamba.
Másnap Mannát, a filigrán gyógytornászt, kiírta az orvos. Legyen sokat friss levegőn, biztatta, kiégési tünetek. Két hét után ment be az idősotthonba, de már csak azért, hogy felmondási idejét letöltse. Aztán együtt dolgozott Bálinttal. Nem kellett sok idő, megismerték és elfogadták az istállókban. Manna fizioterápiával gyógyított – elsősorban lovakkal, de hamarosan tehenekkel, birkákkal is gyakran keresték. Bálint, a patkolókovács és tanítványa, a „lótornász”, ahogy nevezték, sok felé jártak. Csak így emlegették őket: a „Két Holló”.
Bálintot a lovasudvarokban egy ideje már nem látják. A lány egyedül dolgozik, ügyesen patkol is. És észrevették, őt sem kedvelik a varjak, viszont, ha új helyre érkezik, a vállán mégis ül egy, aki otthonosan nézeget, tollászkodik.
Illusztráció: ~Két holló (fd. B. White)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
