Csokonai Attila: Örkény elvtárs bekukkant a szerkesztőségbe
*
Mottó:
„Elöl a tojás, utána Berengár király,
őutána a fél bicikli,
aztán Jézus Mária Szent József és
Bertolt Brecht, utoljára Takariko Kirivi,
a szemüveges asztalitenisz világbajnok.
Mennek, mennek, mendegélnek.
Mennek, mennek, egy szó se szólnak.
Még ma is mennek, ha meg nem haltak.
(Örkény István: A nagy menetelés)
Az ember olykor kénytelen-kelletlen meghall ezt-azt a szomszédjairól. Hosszas faggatózásomra anyám csak annyit tudott mondani, szörnyű tragédia történt ’35-ben vagy ’36-ban a Ferenczi családban, amely akkoriban még Cegléden lakott. Megdöbbentő gyorsasággal meghaltak a nyolc esztendős iker fiaik. Lajoska és Istvánka, az én Madonna arcú ideálom két öccse.
– Az újságok sokat írtak az esetről – tette hozzá anyám.
Hétfőn délelőtt, mielőtt beballagtam volna a szerkesztőségbe, előtte bementem az egyetemi könyvtárba. A folyóiratosztály vezetőjét, régi haveromat, Kormányos Bélát kerestem. Nagy örömmel üdvözöltük egymást: jó ideje nem találkoztunk. Röviden előadtam neki, miről szeretnék olvasni.
– Te, Béca, milyen országos lapok voltak egyáltalán akkoriban, amelyek írhattak erről?
– Hát… ott volt a 8 Órai Újság, Az est, az Esti Kurir, a Friss Újság, de ne hagyd ki a Népszavát se. Ha rám hallgatsz, a 8 Órai Újsággal kezded, és ne hagyd ki a Pesti Naplót! Ezek nagyjából hiánytalanul megvannak… Valahol a raktárunk mélyén – tette hozzá némi szakmai szégyenkezéssel, vagy kárörvendőn. Ott senki nem háborgatja a csupa por régi újságkötegeket.
Bevezetett a raktárba, annak a legsötétebb, legelhagyatottabb részén rámutatott egy halom újságra, amelyeknek a példányai évfolyamonként összekötve hevertek a polcokon.
– Ha végeztél, feltétlen gyere vissza hozzám, szeretnék veled beszélgetni kicsit. Már ha ráérsz.
– Kösz, attól függ, mikorra végzek.
Irtó mázlista vagyok, állapítottam meg, rögtön a 8 Órai Újság 1935. évi januári 25-i számában megtaláltam az első cikket. Aztán a folytatásait is. Amikor ezekkel végeztem, továbbmentem a polcok között, és ráleltem a Népszavára is. Már tudtam, hol kell keresni a beszámolót a Ferenczi-ikrek haláláról. Gyorsan végeztem vele. Megállapíthattam, egykori kollégáim nagyszerű munkát végeztek. Visszatettem a kiolvasott példányokat, a csomagot rendesen összekötöttem. A portól szürkévé sötétedtek a kezeim, először is kerestem egy vízcsapot.
Miután gondolataim újra a jelenben jártak, visszaindultam Béca barátom irodája felé. Bekopogtam, és amikor kiszólt, hogy „Gyere be!”, beléptem osztályvezetői irodájába.
– Ülj le! Kérsz egy kávét? … Nem? Akkor én sem iszom. Nem baj, már úgyis ittam ma kettőt. És mit szólsz az idei Kossuth-díjasokhoz? – kérdezte könyvtáros barátom, aki osztálytársam volt az általános iskolában. – Na, nem a TSZ-elnökökre, daruvezetőkre, sztahanovista vájárokra és esztergályosokra gondoltam, hanem a művészekre, színészekre, operaénekesekre, ballett-táncosokra és rendezőkre.
– Mit szóljak?
– Tudom, nem te vagy a Délmagyar főszerkesztője, de hadd hívom fel a figyelmedet, elkövettetek egy durva hibát. Nem is vetted észre? – tartja elém a március 17-i, keddi számunkat a második oldalnál kinyitva. – Nemcsak Keleti Márton nevű rendezőnk van, hanem már egy Keleti Lászlónk is? – vigyorgott kárörvendőn. Ilyen volt már diákként is. Folyton a más kudarca tudta igazán felvidítani. Keleti Márton már a felszabadulás előtt vagy fél tucat filmet rendezett, és sok ’45 után készült, sikeres, népszerű film rendezője, nagy hirtelen csak a Mágnás Miska, a Janika, a Dalolva szép az élet, a Civil a pályán és a tavaly bemutatott Erkel jutott eszembe, az ennek a főszerepét játszó kiváló Pécsi Sándort is kitüntették idén, Keleti László viszont nem kapott semmiféle díjat, s pláne nem rendező, hanem a népszerű Csinn-bumm cirkusz Szamóca Ábrisaként ismert. Szóval, ezt tényleg jól elszabotáltuk.
Hallgattam. Vártam.
Béca folytatta:
– De nem is ezt akartam megbeszélni veled. Van egy jó kis pletykám. Ezt hallgasd meg! Szombaton fenn voltam Pesten, tudod, az Egyetemi Könyvtár engem delegált a Munkásmozgalmi Intézetben látható „Marx Károly élete” című kiállítás ünnepélyes megnyitójára, ahol ott volt Dobi elvtárs, Horváth Márton, Kiszeljov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete, Huan Cen, a Kínai Népköztársaság nagykövete. Molnár Erik elvtárs nyitotta meg a kiállítást. De nem is ez a lényeg. Összefutottam egy régi ismerősömmel, aki négyszemközt elmondta nekem, hogy Illyés Gyulán, Gábor Andoron, Sándor Kálmánon, Kónya Lajoson, Devecseri Gáboron és a kollégádnak számító Méray Tiboron kívül lett volna még egy kitüntetett. Az illető vasárnap reggel már megborotválkozott, magára öltötte ünneplős öltönyét, de mielőtt elindult volna a Parlamentbe, eszébe jutott, hogy neki útba esik Méray. Felhívta hát telefonon Mérayt, azzal hogy megáll nála, és beviszi az autóján a Parlamentbe. Tudod, van nekem egy öreg, rozzant Opelem, mondta neki. – Kösz, de be tudok én oda menni egyedül is. Miért vitetném be magam veled? – kérdezte tőle a Szabad Nép üdvöskéje. – De hát ha bemegyek, mért ne vinnélek el? – hangzott a furcsállkodó kérdés. – Tudod, mit – folytatta Méray –, te csak ne menj oda! – Ne menjek oda, azt mondod? – Azt. – Hát akkor nem megyek – felelte a klakkba-frakkba öltözött író. Kiderült, hogy az utolsó pillanatban Révai elvtárs kihúzta az illető nevét.
– Tudnom kellene, kiről szól ez a kínos mese? – néztem érdeklődve gyerekkori pajtásomra.
– Háát… Elég sok cikkét, pontosabban riportját közölte a Délmagyar – rejtélyeskedett Béca.
– De ugye nem szegedi?
– Amint a történetből kiderült, nem az.
– Akkor nem tudom. Én nem ismerek egyetlen olyan fővárosi írót sem, aki dolgozott nekünk, és van egy öreg, rozzant Opelja. Szabad a gazda.
– Akkor csak annyit mondok: Lila tinta.
„Mostan színes tintákról álmodom” – jutott eszembe teljesen váratlanul Kosztolányi egy sora, akit nem lett volna szabad szeretnem, hiszen impresszionista költő, még Babitsnál is reakciósabb, de én kedvelem, pontosabban színésznő szeretőm szokta szavalni szeretkezés előtt vagy után. Közben nem, mert én aztán lefoglaltam azt a pici piros száját, amiről előtte lesikáltattam vele a lila rúzst.
– Te nem hallottál a Lila tinta-ügyről?
– Nem. Kellett volna?
– Akkor azt sem tudod, hogyan nyilatkozott az illető novellájáról Révai elvtárs?
– Bevallom neked őszintén, nem.
– „Ez a novella rothadt és hazug.” És feltette azt a kérdést: Egy író, aki meg tudta írni a Házastársakat, hogyan tudta megírni egy-két évre rá ezt a novellát?
– Örkény István?
– Na, csakhogy rájöttél. Ha legközelebb bejössz, olvasd el! A Csillag közölte tavaly. Barátom, azt az erotikát, ami abban van! És van Örkénynek egy korábbi novellája, azt is megtalálod Csillagban, a címe: A Hunnia Csöködön. Ilyet mai magyar írók nem írnak minden nap! – mondta elismerően csettintve Béca. – Ráadásul a Hunnia egy focicsapat.
Nem tudtam eldönteni, most örül-e annak, hogy a Lila tinta miatt nem kapott Örkény kitüntetést, aki az elmúlt években tényleg elég sok riportot készített nekünk, és akivel egyetlen egyszer találkoztam a szerkesztőségben, de ezt most miért kössem Béca orrára. A Házastársakat és a belőle készült Becsület és dicsőség című filmet ismertem. A filmet is ő írta. Én amiatt nem adtam volna neki Kossuth-díjat, még csak kétezer forinttal járó harmadik fokozatút sem.
Amikor először megláttam Örkény István nevét a Délmagyarban, megkérdeztem Feleditől, ki ez a manus. Röviden bemutatta, ami nagyjából így hangzott: Burzsujcsemete, az apjának, úgy tudom, több gyógyszertára volt a fővárosban. Ő vegyész, vagy kémikus eredetileg. Még a harmincas években minden éhenkórász kommunista író és költő barátjának szívesen adott kölcsön. Mint egy báró Hatvany. József Attila közölte a Szép Szóban. Szóval látott benne tehetséget. Hadifogoly volt, erről írta a Lágerek népét. Tehetséges író, kitűnő novellista, de még nem talált rá a saját hangjára, mondta. Azzal elővette íróasztala fiókjából a vaskos regény dedikált példányát. Nehezen tudtam kibetűzni, amit beleírt, tudniillik a zöld tintával írott rövid sorok mára kissé elhalványultak. „Feledi Jenőnek kollegiális emlékeztetőül és barátsággal: Örkény István.”
Én még aznap este nekiveselkedtem, de hamar eluntam. Olvasatlanul mégsem adhatom vissza, gondoltam. Mindenki azt fogja mondani, látjátok, erre jó a foci, hogy leszoktasson még aránylag értelmes embereket is a szépirodalomról. A szabadságom alatt olvastam kínkeservek árán tovább. Akkor élénkültem föl kicsit, amikor a párttitkárról kiderült, hogy negyvenben, negyvenegyben, tehát, amikor még én is aktív voltam, balhátvédet játszott a Vasasban. De aztán semmi több a sportról. Untam. Pedig talán jó lett volna egy kicsit jobban megismernem a mozdonygyár életét, ez vitathatatlan. Aztán úgy a kilencvenedik oldal táján fölbukkan Rákosi Mátyás, akivel a regény férfi főhőse, a meg nem értett feltaláló, persze csak képzeletben, elbeszélget. Nem bírtam megállni nevetés nélkül, ez az Örkény mintha az én életembe látna bele. Igaz, én nem esztergályos és feltaláló vagyok, csak egy vidéki firkász.
Rákosi az egyetlen, aki végighallgatja a találmánya elismeréséért küzdő Lugosit, vagy hogyishívjákot. Még hogy Rákosi türelmesen végighallgat valakit? Szóhoz nem lehet jutni mellette! Most áruljam el a titkomat, hogy én bejáratos vagyok a Lóránt utca 4/b-be? Béca úgysem hinné el. Azt mondaná: Na, ne hülyéskedj, öregem! Aztán az asszony, mármint Lugosiné A leninizmus kérdéseit olvasva arra gondol, róla szól, róla is szól, amit a nagy Sztálin abban írt. Kíváncsi, mit mondana neki Sztálin, aki mindenre gondol, akinek mindenre, mindenkire van gondja. Annyi szereplője van ennek a regénynek, amely a mi szocialista valóságunkat örökíti meg realista eszközökkel, hogy a négyszáz oldal felénél már csak minden második munkásról tudtam, hogy kicsoda-micsoda. Hiába Házastársak a címe, sokkal inkább szól a termelésről, az 1949-es sztálini műszakról, mint ennek az asszonynak és férfinak a nehézségekkel teli kapcsolatáról. Amikor az egész ország az alkotás lázában ég, felüti fejét a reakció, kiderül, az államtitkár meghosszabbított karjai a gyárbeli csalók, szabotálók, Rajk emberei!
Hej, ha apám kezébe került volna ez a remekmű?! Hogy mekkora marha vagyok?! Hiszen apám akkoriban ült. Hogy említi Örkény elvtárs a szocdemeket, azon nagyon kiakadt volna az öregem, az kétszáz százalék. Hogy írhatott az a megnyerő, velem nagyjából azonos korú, pesti úrifiúból baloldali eszméket magáévá tevő és remek riportázsok sorozatát ontó újságíró ilyen kiábrándító művet? Negyed óránál többet aligha töltött a szerkesztőségben, ahová „Csöngöléről” érkezett. Így mondta, szándékosan parodizálva a szegedi tájszólást, de mosolyogva megjegyezte: „A riportomban nem öznek a megszólalók. Ezt a gyönyörű dialektust még Móricz Zsigmondnak sem sikerült pontosan visszaadnia a Rózsa Sándorban.” Buzgón igazat adtunk neki, és valamelyikünk megjegyezte: „Pedig maga Bálint Sándor bácsi nézte át a kéziratot.” Egyik huszonévesünk lehetett, ő mondhatta „bácsinak” Bálint professzort, a „legszögedibb szögedit”.
Négyen-öten, akik éppen bent tartózkodtunk hivatali szobáinkban, nagy tisztelettel álltuk körbe a vendéget, akinek érkeztéről Bodolai egyszerűen elfelejtett értesíteni bennünket. De Örkény volt-e szerényebb és udvariasabb, mint mi, azóta sem tudtam eldönteni. Nyurga volt, elegáns megjelenésű, feltűnően szép metszésű szemekkel, ahogy egyik tisztelője jellemezte később, a homloka magas volt, én elégedetten állapítottam meg újfent, amikor rá néztem, micsoda mázlista vagyok, hogy harminc körül nem kezdtem el kopaszodni, ami sok korombeli férfival megtörténik.
A főszerkesztő hellyel kínálta a vendéget, aki rögtön elővett a zsebéből egy csomag cigarettát, és körbekínálta a Tervhez, Munkáshoz és Kossuthhoz szokott társaságnak a jófajta francia cigarettát. Rajtam kívül mindenki rágyújtott. Bodolai természetesen dedikáltatta a regényt, amely már második kiadásban jelent meg. Mi is megvettük volna, akármilyen drága is, én 25-26 forintra emlékszem, ennyibe került a kötött, és 23-24 forintba a fűzött példány. Örkény örömmel vette elő töltőtollát, és dedikálta az – amennyire láttam – különösen csúnya borítójú könyvet. Mi, a többiek csak hallgattunk, kínosan feszengtünk.
Nagy Pali felpattant ültéből: „Kiszaladok, fiúk, veszek pár példányt, és Örkényi elvtárs nekünk is aláírhatja…!” Mire a bariton hangú szerző leintette: „Kedves kollégám, ne siessen maga sehova, most közölte velem a Kárász utcai könyvesboltban egy bűbájos eladókisasszony, hogy az utolsó darabig elkapkodták!” Nappali csalódott képpel ült vissza: „Hát akkor sajnos… – nyögte ki, majd helyesbített. – … vagyis hál’isten.”
Örkény mosolyogva kért egy pohár vizet, miután megitta, szívta tovább a cigarettáját, és beszélni kezdett. – A csongrádi emberek vendégszeretete kivételes. Ez a pohár víz, nyilván az Anna-kút tiszta forrásából, és az a fenséges harcsapaprikás túrós csuszával, amit Csengelén ettem ma ebédre! És micsoda receptek lapulnak a belső zsebemben! Jó maguknak, akik a Tisza mellett laknak. Nem csak pénteken ehetnek halat. Tudják a kollégák, én ínyenc vagyok. És az a jó, hogy Angéla, a feleségem kitűnően főz. Ma meglepem pár halrecepttel.
Csend. Majd – le merném fogadni, szándékosan ‒ átvált tegezésre.
– Tudjátok, amikor először jártam Szegeden, autóbusszal érkeztem, de mindössze egy kis táskával a kezemben. Pedig két napra jöttem, mert át akartam ugrani Makóra is, szóval meg kellett szállnom egy éjszakára. Be is léptem az első, elfogadhatónak tűnő kis hotelba. Ott áll közvetlenül az állomás mellett. Aztán egyszerre belém vágott a gondolat: Akárhol másutt, csak szállodában nem! Minden szálló egyforma, mind unalmas. Ki is fordultam fél percen belül.
Mi kezdettől azt vártuk, hogy Bodolai előveszi a repi konyakot, de ő tudta azt, amit mi nem: a jó nevű fővárosi kolléga autóval érkezett Csongrádba riportokat készíteni. Nem ihat alkoholt. Kis szünetet tartva folytatta meséjét.
– Egy tiszta szoba, egy kellemes kis szobácska, na, az kell nekem! Vígan bóklásztam az utcákon a délelőtti sétálók között. Egyszer csak egy gesztenyefán megpillantok egy cédulát. „Tiszta szoba, szavatoltan féregmentes…” Nagy nehezen megtaláltam a Korona utcát, az adott házszámot. Cédulán: „Tessék zörgetni.” Zörgetek. Egyre erősebben zörgetek. Végre nyílik a kapu. Egy nénike kémlel ki, gyanakodva végigmér. „Mi tetszik?” – „A szoba miatt.” – „Koszttal akarja?” – „Akár úgy is…” – „Mosással?” – „Még azzal is.” – „Mondja, kedveském, nem valami párttól van maga?” – „Én az anyámtól vagyok, néni…. Erre elneveti magát….”
Erre persze mi is elnevetjük magunkat. Ez igazán megtisztelő, hogy egy fővárosi író ennyi időt szán ránk, hogy elszórakoztasson bennünket. Aztán eszembe jut, talán Mikszáthról olvastam, hogy ha rátalált egy témára, esti beszélgetés, pipázgatás vagy kártyázás közben elmondta mint valami adomát. A hallgatóságán mérte le az előadott történet hatását. Ha tetszett, nekiült és megírta, ha nem igazán volt sikeres, változtatott rajta. Most Örkény is előadja nekünk egy készülő novelláját, némileg rövidítve, tömörítve? Nekem tetszik. Úgy látom, a többiek is izgatottan várják a folytatást.
Az író, mert ő az, a Nagy Sándor, lehet akármekkora Kossuth-díjas és Sztálin-díjas, a poros nyomába sem jöhet, füstkarikákat eregetve vár picit, élvezi a hatást, fokozza a várakozás feszültségét. Majd folytatja:
– „No akkor megnézheti.” Hét elég ronda egy szoba. „Pesti maga?” – kérdezi a néni, aki oldalvást néz rám. – „Igen.” – „Akkor ne tegye a táskáját a földre!” A néni behoz egy újságot, és leteríti. – „Mire való ez, néni?” – „Így nem mászik rá a poloska.” Leültet egy hervadt plüssfotelba. S megtudom, hogy úgy kell fésülködnöm: ráállok az újságpapírra és úgy… De csak a poloskák miatt. Aludni szabad az ágyban, dohányozni nem. A néni rákezd. „A nyugdíj kevés. A drágaság nagy.” A fia nyugaton van. „Meg is nősült odakint.” – „Hát az nem olyan nagy baj” – vetem ellen. – „Dehogynem, amikor itt a hites felesége. Elza, hozd be a kuglófot!” Elza behozza tálon. Soha ekkora kuglófot még nem láttam. Nyelem a kuglófot, a múlt héten sütötte a néni, vagy még régebben? Kérek egy pohár vizet. – „Elza, hozz az úrnak egy pohár vizet!” Elza hozza a vizet. Kortyolok belőle. Most már meg tudok szólalni. – „Köszönöm szépen. Máskülönben hogy tetszik lenni?” – „Hogyan? Hogy lennék? Sehogyan.” S néz rám. – „Mondja, kedveském, nem író maga?” – „Honnan tetszik tudni?” – „Mert itt már lakott egy író, az is mindig itta a vizet délelőtt.” Mondja a nevét. Hál’isten nem ismerem. Fölkelek a plüssfotelből. Nem veszem ki a szobát. Nem vacakolok tovább, megyek vissza a szállodába. A portás szelíden fogadott, kitöltöttem a bejelentőlapot. – „A dómot tessék megnézni. Meg az árkádokat. A korzót a főtéren a szép gesztenyékkel! A Stefániát!” Hát itt is van Stefánia? Köszönöm az útbaigazítást. Fölmentem a szobámba, hogy kicsit rendbe hozzam magam, és máris induljak az első gyárba, elkészíteni az interjúmat az igazgatóval, a párttitkárral és talán a főmérnökkel. Tudjátok, tényleg szép város ez a ti Szegedetek, csak kár, hogy még nincs számottevő proletariátusa.
Többen egyetértően nagyot sóhajtanak, nincs, sajnos nincs. Az a kis könnyűipar. Hm. Nem vagyunk egy Ózd, egy Komló, egy Ajka, egy Oroszlány.
Örkény mosolyog.
– De itt a Szabadtéri Színház nyaranta. És van egyetemetek.
– Meg egy NB I-es futballcsapatunk – mondom már-már dühösen, mert úgy érzem, ez az Örkény szórakozik velünk.
A főszerkesztőtől, akivel ugyanolyan barátságosan rázott kezet, mint a többiekkel, így köszönt el: – Főszerkesztő elvtárs, hamarosan küldöm az anyagot. És mindenkinek köszönöm a kedves vendéglátást. Viszontlátásra!
Úgy adódott, hogy én álltam a legközelebb a kijárathoz, velem fogott kezet utolsóként.
– Szervusz, tisztelettel! Örkény István. Te sportoltál valamikor, ugyebár?
– Bella Miklós vagyok. Így igaz – húztam ki magamat. A többiek szinte kórusban kiáltották: Bella I., a SZAK utánpótlás-válogatott hátvédje. Még az aranykorban.
– Most jön az aranykor. Legalábbis a magyar foci aranykora – csippentett a szemével Örkény.[1]
Úgy látszik, kissé hosszabban idéztem fel emlékeimet a könyvről, mint kellett volna, mert Kormányos könyvtáros az asztalon kopogtatva próbált visszahozni a jelenbe.
– Miklós! Halló! Hol jártak a gondolataid? Min gondolkodtál el ilyen hosszan? – s meg sem várva villámgyorsan kifundált, kitérő válaszomat, azt kérdezte széles vigyorral: – Azért ekkora benyalásokat én ritkán láttam mai magyar regényben.
Most provokál? – kérdeztem magamban. – Mostantól új szelek fújnak.
– Emlékszel a nyanya levelére a végén?
– Persze hogy emlékszem. El lehet azt felejteni?
– Mondj nekem még egy írót, aki megcsinálta azt, amit Örkény ott elkövetett!
– Soroljam?
– Jó, jó. Felszólításra, parancsra megírták a kötelező ódát, panegürikoszt. Különben, mint láthattuk, nincs Kossuth-díj, de még egy József Attila-díj sem. Ez a regény még jóval az új kormányprogram és Révai elvtárs önkritikája előtt született. De Révai állítólag művelt, okos, olvasott ember, csak megjátssza az aszkéta esztétát, szerintem még neki is sok volt, amit Örkény a műve végére biggyesztett. Valahogy így szól, ugye, az öregasszonynak Sztálin hetvenedik születésnapjára írt levele – segíts ki, ha eltévesztem: „Sztálin elvtársnak, Moszkva, Kommunista Párt. Én, alulírott özvegy Lugosi akárkiné jókívánságaimat küldöm Sztálin elvtársnak és kérem a Jóistent, adjon erőt, egészséget és boldogságot, és áldja meg hosszú élettel.” – Hát ez nem jött be, mi? – „Tudatom, hogy szabadságban élünk és megvan mindenünk, ami kell. Aláírás, özvegy Lugosi akárkiné, Magyarország, Budapest, második emelet.” Kihagytam valami fontosat?
– Talán csak azt, hogy a mami azt írja, én is majdnem hetven éves vagyok, nem tudok munkával ünnepelni, mint a fiamék, mert nemrég súlyos műtéten estem át – mondtam visszatartva a röhögést.
– Ja, ja. Úgy van: gyomorműtéten – fakadt nevetésre Béca barátom. – A Beuer vagy Breuer doktornál… Te, Miklós, vasárnap az egyetem dísztermében megnyílt a „Mátyás király könyvtárától a 3000-dik népkönyvtárig” című kiállítás. Nagyon szépen írtatok róla. Nem láttalak a tömegben…
– Nem láthattál, mert nem voltam ott. Felmentem a Budapesti Postás–Szegedi Honvéd meccsre. Tudod, évadnyitó meccs volt, ott kellett lennem.
– És milyen volt?
– Nagy küzdelem folyt, de a csatárok nem tudtak megbirkózni a védőkkel. 0:0 lett. Palotai, a kapusunk és Mednyánszky, a középhátvédünk bekerült a forduló válogatottjába. Telt házas mérkőzés volt, gondolhatod.
– Ki lesz a következő ellenfél?
– A Kinizsi. Nagyon erős csapattal jönnek. Ők az esélyesek, de én bízom a védelmünkben, és Machos Feriben. Tőle gólokat várok. Sok gólt ebben a szezonban. Nagyon tehetséges csatár. Csak el ne vigyék a szezon végén… Na, nem zavarlak tovább. Örülök, hogy láttalak. Hogy van a feleséged, Aranka? – kérdeztem, mielőtt magamra vettem volna a kabátomat, és kiléptem volna az osztályvezető ajtaján.
– Anikó – javít ki elkomorult arccal Béca. – Köszönöm, jól.
A Lenin utca elején összehúzom magamon a télikabátomat – az éjjel még fagyott, most kora délután sincs öt foknál több – elkél még a melegebb ruhadarab az emberen, akkor jut eszembe: bármilyen szép karriert futott be az én haverom, akárcsak Örkény regényében náluk is az asszony van magasabb funkcióban, Anikó az Egyetemi Könyvtár párttitkára. Ez fájhat Bécának. Egészen megsajnáltam. Félig… Vagy inkább semennyire. Valamikor nagyon tetszett nekem Anikó: gimnazista korunkban. Valami mintha lett is volna közöttünk. Persze Bélának erről mért kellene tudnia? Ott vannak neki a napilapjai: a Szabad Nép, Népszava, Magyar Nemzet, Szabad Föld, Szabad Ifjúság, Népsport stb., a hetilapjai: Autó-Motor, Pajtás, Tartós békéért, népi demokráciáért!, Béke és szabadság, Család és iskola, Képes Sport, Nők Lapja, Repülés, Irodalmi Újság, Színház és mozi, és így tovább, a havilapjai: Szabad művészet, Csillag, Tiszatáj, Dunántúl és a többi, de a legeslegfontosabb a Délmagyarország.[2]
(Részlet a Lúdtojás a gólyafészekben című készülő regényből)
Jegyzetek
[1] Örkény István Poros úton. „Szeged furcsa város” című írásának felhasználásával. Megjelent a Délmagyarország 1947. április 27-i, vasárnapi számában.
[2] Örkény 1953-ban elmaradt Kossuth-díjáról a Lázár István készítette Életrajzi beszélgetésekben (1978) olvashatunk (Párbeszéd a groteszkről).
Illusztráció: Kaján Tibor grafikája
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
