A. Gergely András: Hasztalan munka vagy hasznos gürcölés?
{az átlényegítő újrarendezésről}
Egy könyv, tisztes tanulmánykötet és korszakos jelentőségű alapmű mentén zajló merengés, ekként részben brikolázs-technika megidézése talán, de úgy fest, megannyi területen életfontosságú mégis a kreatív elbeszélésmódok elfogadottsága, sőt visszahatása is a művészeti alkotások világában. A szemléletmód és értékrend tartósítási technikája azonban meglehetősen nehéz a múltidéző jelennek a jövőt célzó konstruktív meghosszabbításával, mely sosem vált ki elemi rokonszenvet azokból, akiknek a múlt leginkább csak az elmúlás. Viszont közismert tengerész-mentalitás lényegi eleme, hogy aki minduntalan hátrafelé néz, az valóságos életveszélyben él. (Lám, legutóbbi regényében Vasagyi Mária egyik főhőse kapja meg matróz-társától: „…visszafelé nézve haladni annyi, mint visszafordítani az élet kerekét, vagyis az időt, ami pedig azonos a halállal” – Eszter könyve, Zenta, 2022).
Jövőtlen jelenben, vagy egy új világ épületesebb lehetőségeinek tervezésében is minduntalan jelen van, sőt lételemeként jelen is kell legyen a mindennapi foltonfolt-tervezések reális lehetősége, vagyis annak esélye, hogy valamely adott eszköztárból, a múlt elemeiből vagy a kínálkozó romokból hogyan lehet meghatározóan újat komponálni, s ha lehet is, miként kell ezt elfogadtatni a világtervezés eszközei közötti érvényes más („mérnöki”) modellek híveivel. A mítoszkutató, strukturális antropológiát létrehozó Claude Lévi-Strauss egyik meghatározó fő művében (La pensée sauvage, 1962) igen gondolatgazdag és mély társítást kockáztatott meg a „bricoleur” (barkácsoló) hétköznapi, valamint „a mitikus tudás” szakrális jelenléte közötti teremtő technikáról, ezen belül is a tervező elméről, no meg a szedettvedett világokból képzeleti leleménnyel létrehozott, egészében és lényegében is új funkciót képviselő megoldásokról – még azt sem túlságosan titkolva, hogy mindkettő evidens természetességgel vizsgálja a múltat is, a létezés maradványait is, az elgondolások alapjául szolgáló tárgyi világot, annak minden mágikus és mitikus elemét ugyancsak. Ez az anyagiságot (anyagelvű gondolkodást és tárgyformáló leleményt) is sokszor megelőző barkács-technika voltaképpen (s ma már mindenképpen) jelen van az építészet-elméletben, a kommunikációban, a média valóságában, az irodalomelméletben, filozófiában – s alapvetően a gondolkodás egy sajátos típustanában. A teremtő képzelet, a szellem és a tárgyi világ egy lehetséges új találkozásának esélye szinte mindig magában rejti a létrejött változat (nem a mérnöki tervezésen alapuló, de) mindent újraalkotó mivoltát, sőt magát az örömöt is, mivel a kreatúra kockázata és a munkálkodás eredendő „fölöslegessége” nem pusztán józan ész mércéje és puszta energetikai kérdés, vagyis nem a túlélés racionalitása maga, hanem éppen a beruházott energia visszatükröződésének értelme. Az alkotás során vállalt (túl)munka és a bármi újnak létrehozásába fektetett alkotói szándék végül is talán nem másban, de a kéz alkotó örömében mindenképpen „megtérül”, sőt újraéled, és újításra serkentő hatása mint hasznos gürcölés lesz utólag visszanyert tartalma, így megmarad az alkotó személyes jegyeinek megjelenítője, védjegye, értelme ugyancsak. E kézműves szándék nem meglepő, ha a műalkotásban, tárgyalkotó művészetben, vallásokban, társadalomtudományokban, közlésmódokban mindegyre megjelenik, hisz valójában olyféle építkezés, melynek (minden kerülő szándék mellett is) őseleme a múltra hivatkozó, múltból átmentő, szellemi és tárgyi örökségre támaszkodó világfelfogás, mentális modell is. Egy (pragmatikus felfogás szerinti) „haszontalan munka” kialakításánál a közgondolkodás nem tekinti a „kéz intellektusát és viselkedését” az anyagformálás eszköz-jellegen túli értelmének, eközben épp az alkotó számára az anyagi, mentális és manuális érzékenységek messzi múltakba vesző minősége az, ami elsősorban (vagy kizárólagosan) a gondolkodás örömteliségének útján válhat érvényessé.[1] Talán úgy is, mint egy zongorista számára a koncert előtti ezernyi próba, gyakorlás-pillanat, megformálás-dilemma, billentés-technika, intenzitás- és tempó-kérdés…
Márpedig éppen ez a kézművessé formált, történeti időkbe visszalátni képes újraalkotási késztetés az, ami a világnézeti válságoktól sem kímélt 19. századi esztétikák közegében úgy jelent meg, mint az „arts and crafts” program része, melyben a formáló szellem csakis a munka által válhat egészségessé, s ellenkezőleg is, hisz a munka csakis a gondolkodás által válhat örömtelivé vagy egyáltalán értelmessé. S mert el kellett teljen egy évszázad, melyben a vita tovább dúlt erről a tárgykörről, miközben magáról a tárgyformáló és teremtő szellemiségről seregnyi teória kelt lábra, de ma már elvitathatatlan „eredmények” között van a kialakult belátás: elválik egymástól a piaci, szolgáltató, vásárolható, irányadó kultúra és közlésmód „biztos piaca” vagy a „biztos alkotás” attitűdje, meg a kézműves technikájú, archaikusan személyes habitusú, romantikájú „kockázatos alkotás”, melyben a mintegy tervezhető véletlen, a rontás és minőségváltozás elemei részét képezik a tudástapasztalatnak, ítélő- és mérlegelőképességnek, vagyis a spontán formálódásnak. E teóriák azonban (messze nem véletlenül) a William Morris munkásságára jellemző kézműves formaalkotásig mennek vissza, melyben a munkavégzés és alkotás egyfajta létforma, így közvetlenül és egyszersmind az alapvető emberi szükségletre, ezzel pedig a dekoráló-díszítő lelemény munka közbeni örömérzetére vezetnek vissza.
A Morris építészeti, iparművészeti, könyvdíszítési, társadalomtudományi esszéinek és előadásainak válogatását tartalmazó kötet, mely Kézműves esztétika. William Morris válogatott írásai címen jelent meg,[2] a viktoriánus Anglia leghíresebb polihisztoraként számontartott alkotójától (1834–1896) idézi föl munkássága talán legmeghatározóbb opuszait. Morris költői, írói és műfordítói munkássága mellett gyakorló iparművészként is komoly életművet hagyott maga után, de művészi életműve mellett korának egyik legkihívóbb gondolkodójaként híresült el. Tevékenysége ahhoz a John Ruskin nevével szimbolizálható művészet- és társadalomelméleti irányvonalhoz sorolható, amely a kortárs társadalom megújítását magán az esztétikumon keresztül gondolta megvalósítani, ám éppen a fent jelzett (nem éppen „mérnöki”, hanem a spontán alkotói) szándék és értékrend nevében. Morris társadalomképe és szociálpszichológiainak nevezhető fogalomtára közepére került a dekoratív művészet elbeszélő hatásának és élményének, de nem kevésbé a kézművesség gyakorlatának (újra)értelmezése.
William Morris, amikor pamfletet, esszét, pengeváltó vitát, eszmeérlelő tanítást és esztétikai normarendet követő dolgozataiban tárgyválasztásairól és értékrendjéről fogalmaz, még messze nincs tudatában annak, hogy írásainak külföldi visszhangja, normarendjének követése, példatárának mintázata valahol a messzi Albionon túl is erős hullámokat ver. A kézműves esztétika egyszerre életvitel és világkép, új erkölcsi és esztétikai világrend víziója, poézis és politikai identitás vállalása is, melynek hullámai reflexíven, de következetesen váltakoznak az élvezetes bölcselmek közegében. Sőt, szavai, írásai homlokzatán is már az angol polgári fejlődés időszakos „végvonaglása” kap kritikát abban, ahogyan Morris otthagyja jeles brit oktatási intézményét, mondván „Nyugodtan kijelenthetem, hogy szinte semmit sem tanultam itt!”, s hogy megkezdje maga tervezte-építette-díszítette háza kivitelezését „a Föld legszebbre sikeredett helye”-ként – miként pályatársa, a neves Burne-Jones visszaemlékezik rá. Morris ettől kezdve a Preraffaelita Testvériség brit műhely tagja, épít, tervez, díszít, kivitelez, reneszánsz és gótikus kutatásokat végez, részt vesz a Régi Épületek Mentése akcióban, olasz-francia-belga útitanulmányokat folytat, stílusháborúkba keveredik kortárs alkotókkal, klasszikusokat fordít (a „legsikeresebb Aeneist” például, az Odüsszeiát, meséket, ír sagákat, Omar Chajjam Rubaiát-ját és sok mást is), prózai poémákat ír, versel, drámakísérlettel próbálkozik…
Rubaiyat of Omar Khayyam by W. M.
Frontispiece of Life and Death of Jason by William Morris, published by Kelmscott Press, 1895
Egyszóval a 19. század második felének olyan összművészeti kísérletezője lesz, akit voltaképpen egyetlen méltó kísérlet hevít: művészetet teremteni a munkában, festeni, megörökíteni, ábrázolni, kifejezni, míves tudást rendelni minden mellé, amiben próbálkozik. De tanulmányba formálja szemléleti aktivitását a gyári munkások helyzetéről, támogatja a Fábiánus Társaságot, regényt ír, szocializmus-történeti búvárlatokba kezd és részt vesz számos köztársaság-párti mozgalomban, Marx-tanulmányokat folytat, majd építészeti bázist alakít ki, könyvkiadót létesít (Kelmscott Press), középkori kéziratokat gyűjt, tipografikai kísérletekbe fordul át, kéziratos kiadványokat tervez és kivitelez – röviden kora olyan klasszikus polihisztorává nemesedik, akinek törekvéseit családi öröksége csupán alátámasztja, de nem utolsósorban késztetéseit életviteli világképbe ötvözni is segíti az újraértelmezés művészetéről formált életfilozófia.
Early poems of William Morris – Florence Harrison color plate to page 86
A kötet Morris építészetről, iparművészetről, könyvdíszítésről, társadalomról írott tizenegy esszéjének és előadásának válogatását kínálja. Ezek kreatív olvasatában nem kérdéses, hogy a korai életreform-mozgalmak egyik fő teoretikusa lett és maradt, aki a John Ruskin nevéhez köthető irányvonalhoz tartozva így fogalmaz: „Valódi művészeten az ember munkában lelt örömének kifejeződését értem. Nem tudom elképzelni, hogy boldogok lehetünk munka közben anélkül, hogy kifejeznénk ezt a boldogságot, és ez különösen igaz akkor, amikor olyan munkát végzünk, amelyben különösen kitűnünk. Ez a természet legkedvesebb ajándéka, hiszen minden embernek, sőt úgy tűnik, minden dolognak dolgoznia kell. Így nemcsak a kutya lel örömre a vadászatban, a ló a futásban és a madár a repülésben, hanem képzelődéseink során azt a gondolatot is természetesnek találjuk, hogy a föld és annak elemei is örvendeznek, miközben a számukra kiszabott munkát végzik. A költők pedig már régóta mesélnek a mosolygó tavaszi mezőkről, a tűz örvendezéséről és a tenger megszámlálhatatlan kacajáról” (a kötet hátoldali szövegéből).
E poétikus összefoglaló számos eleme visszatér a tanulmány-értékű előadások szövegében is. Ahol Morris a Hasznos munka vagy hasztalan gürcölés? témakörét választja a londoni Liberális Club hallgatói előtti előadásra, ott is feltűnik a kor szocialista értékrendje, a tőkeharc logikája, a kényszerből végzett munka rabságba vezető minősége, a társadalmi osztályszerkezetben a dologtalan osztály kényelme és a termelésben részt vevők többségének munka-élvezettől megfosztottsága. De ilyen számos írásában is a tőke és alkotás viszonyának megítélése, példaképpen a Kisebb művészetek tárgykörében a „dekoratív művészetek” körét tárgyalva részletesen, midőn a dekorációt a haszonnal, a tőke kapzsiságával, az építészet ipari funkcionalitásával állítja szembe, mondván „az emberek örömre leljenek a dolgokban, amelyeket szükségképpen használniuk kell: ez a dekoráció egyik fő szolgálata. Hogy az emberek örömre leljenek a dolgokban, amelyeket szükségképpen készíteniük kell: ez a másik” (9. old.). Használat és készítés mívessége pedig adott, vagy tanulható, vagy célként meghatározható, és szembe megy mindennel, ami a készítés tömegességét a haszonkulcs maximalizálásával hozza összefüggésbe, vagy ezt kényszeríti ki az emberiség java többségéből, a szolgáló és egyre inkább alárendelt középosztályból, és a darabbérre, alvás nélküli csúcsteljesítményre, szabadság nélküli rabságra kényszerített nyomorúságosak szociologikus megítélését tematizálva.
Acanthus pattern (W. M.)
Az egész kötetet ez a (talán mai fogalmaink szerinti) liberális, demokratikus, ősi jogon egyenlőség-elvű szemlélet, és mérhetetlen természetszeretet, a kézművesség lehetőségeken túli tisztelete jellemzi. Mégpedig alaptónusában ekképpen: „…semmilyen nép, semmilyen társadalmi állapot, bármilyen durva legyen is, nem bír teljesen meglenni e kisebb művészetek nélkül” (11. old.). Legyen az ősemberi lét, „primitív” vagy „történelem előtti” állapot, a világ bármely elmaradott részének jelképes jegye, az mind a művészeti önkifejezésben maradt fenn, s nem a bérmunka vagy a kizsákmányolás magasztosságának tévképzetei szerint. A Miként kell tanulnunk a természettől? kérdésével is a régi művészetek elfogadtatásáért (nem idealizálását, bávatag befogadását, vagy muzeális konzerválását képviselve) vállal előadást, építkezést, tervezést, egyetemi órákat, dacos szembenállást a hivatalosságok felajánlotta kitüntetésekkel szemben, s vállal megtanulni nyomdászati munkamódszert, alapít kiadót, köt kapcsolatokat Dante Gabriel Rossettivel, s ugyanígy tart fenn hosszú barátságot Burne-Jones preraffaelita iskolájával, vagy Magnúsonnal, a svéd sagák legjobb ismerőjével, s tanul szőnyegkészítést, fametszést, ősi nyomdatechnikákat, készít meséket és fordításokat, elsajátítja az ólomüveg-gyártást, belekezd tapéta-tanulmányokba, poémákat és prózarománcokat, színpadi művet (szocialista színdarabot) ír, melyben szerepel is, kiadja (Burne-Jones fametszeteivel) Chaucer összes műveit, szerkeszt szocialista lapot, s kreál utópikus regényt, mellette építészeti tanulmányokat és tanulmányutakat vállal… – egyszóval egész életét a dologtalan osztály értékvilágával szemben (és tüntetően) éli le. Ha létezik mai fogalmaink szerinti polihisztor, aki nemcsak úgy tudja a világ dolgait megismerni és megalkotni, hogy mechaniszikusan követi az akadémikus narratívát, hanem azt tekinti fontosabbnak, hogy kreatív, lényegében minden hétköznapi tevékenységben is örömöt lelő, alkotó mindennapokká változtassa a lehetőség szerinti legtágabb világot… – akkor ebben a mai ökologista teóriák éppúgy szerepet kaphatnának, mint a quattrocento olasz és a flamand művészet bőséges részletességéhez, intenzív színeihez és összetett kompozícióihoz visszatérő számos előd célrendszere. Viszont Morris éppen a raffaelita csoport (a Raffaello és Michelangelo utáni műalkotás akadémikussá válásának elutasításával) indító szándékát követve, a Testvériség programjának elfogadásával úgy vélte, hogy különösen Raffaello klasszikus pózai munkái és mindenképpen elegáns kompozíciói voltak romboló hatással a művészet akadémikus tanításától független alkotói mívességre. De hasonlóképpen a darwini világképet Marx osztályelméletével egészítette ki, a Fábiánus Társaság és a szociáldemokrata értékrend közvetítését vállaló alkotó művészet világnézetével foglalkozott, a fogyasztói (eredendően ipari, haszonelvű és kíméletlen) kapitalizmust elutasító politikai gondolkodással tüntetett, ami ugyancsak együttesen volt jelen Morris alkotói habitusában. S ha a fenti néhány írás címét előtérbe toltam (szemben a tizenegy tanulmány teljességével), azt épp azért tettem, mert a technika mint művészeti alaptudás „kézműves” elsajátítása és a gondolkodás eleganciáját a gyakorlathoz a szépség lehetőségeivel közvetíteni próbáló személyiség meghatározóbb életvilág-alakító mivolta bizonyul jellemzőnek Morris esetében, s méltán kevésbé a művészetfilozófia harcosan megformált konstrukciója. A mesterségek szeretete, a hagyomány (de nem ennek múzeumi tárgyiasítása, hanem) aktív vállalása, a politikai és gazdasági haszonelvűség elutasítása, az építészet vagy a mintatervezés újraalapozása, a kódexek illuminálásának és a régi könyvek iránti rajongásnak kínos műgonddal szolgálata, a „hasznos” munka és az alkotó kreativitás tanítása és példázatossá tétele egyaránt ott szerepel írásai legjavában. További írásaiból vett részletekkel is szolgálhatnék, de önkényes kiemeléseim helyett érdemesebb Morris saját szövegeit olvasni! S ha a brit polgári (elsődlegesen ipari-gyáripari) fejlődés értéket képvisel az európai kultúrában (v.ö. ipari forradalom), akkor a reform-hitű filozófiák és értékrendek Ruskin, Burne-Jones, Morris és mások képviselte közösségi értékrendek ennél jóval impozánsabb modernitás eszközei lettek – hatásuk pedig napjainkig tükrözi az értékek iránti nosztalgikus, akár romantikus vagy realista, de tradicionális műfajokban létjogot nyert értéknormákat, melyek e kultúra teljességéért jóval többet, mélyebbet, elkötelezettebbet vállaltak. Merthogy a kézműves esztétika egy világkép és önmegvalósítás lehetséges optimalizálásának, korszakos hit és racionális megvalósítás harmóniáinak világa. William Morris válogatott írásai ezt a teljességet kínálják – mindenekelőtt azoknak, akik még hisznek, hihetnek efféle értékrendek létjogában. A „hasztalan munka” helyetti aprólékos mesteremberi attitűd, az értékmérőként alkalmazott „hasznos gürcölés” mellé a „bricolage”, az átlényegített és újrarendezett jelentéstér kialakítása mint értékrend az elmúlt százötven évben is megmaradt a kézművesség saját rangján elfogadható célrendszere. Nem véletlenül, s nem is „hasztalanul”. Morris (John Ruskin mellett) a 19. század súlyos társadalmi „viharfelhőinek” lett megfogalmazója, látnoka, hírnöke. A hírek tömege azóta sem lett megnyugtatóbb. Talán maga az alkotás mégis azzá teheti – amíg még nem válik mechanikussá – mindama célokat és értékeket, melyeknek mai képviselete talán korunkban sem volna kevesebb, mint a vészterhes fogyasztóiság felelőtlen kalandjának ellenpontozása…
[1] lásd a példákat: Garham, Trevor 1985 William Lethaby and the two ways of Building. Architectural Association School of Architecture, No. 10 (Autumn), pp. 27-43. https://www.jstor.org/stable/29543471 ; Pye, David 1968 The Nature and Art of Workmanship. Cambridge University Press, reprinted by Cambium Press, 2002:17-29; Ruskin, John (1819–1900) Study of Gneiss Rock, Glenfinlas, c.1853–1854. Ashmolean Museum, University of Oxford; Ruskin, John 2020 Fairy Tales. Drawing Matter, (Avril) https://drawingmatter.org/ruskin-fairy-tales/
[2] Kijárat Kiadó, Budapest, 2018
Illusztráció: Hasznos gürcölés William Morrisszal
Ezek is érdekelhetik!
Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek) →
Halász Margit: Fahéj illatú szelek →
Ádám Tamás: „Isten öleléséből font széken” (Hajnal Éva „az a nap” című új könyvéről*) →
