Lobo Antunes: És visszatérnek a karavellák (részlet)
Pál Ferenc
„Miután…”
Miután – még az ezredforduló előtt – bő három évre belemerültem Fernando Pessoa műveinek magyar kiadásába, s közben fordítottam A kétségek könyvét, a sors úgy hozta, hogy együtt ebédeltem a portugál irodalom egyik nagyasszonyával, Lídia Jorge-val. A Csendes étterem egyik eldugott asztalánál ültünk, s az írónő hosszan, fürkészve figyelt, majd kissé félve megkérdezte, jól vagyok-e, úgy általában. Mivel nagyon értetlenül néztem rá, kibökte: azok, akik ilyen sokáig foglalkoznak Pessoa-val, nem kerülhetik el a lelki összeomlást, vagy egyéb súlyos idegi problémákat. Megnyugtattam őt, hogy „jó mesteremberként” nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam és maga alá teperjen az olvasott vagy a fordítandó szöveg. Utoljára Arany János Toldi szerelme volt rám akkora hatással — még szerelmes kamaszkoromban — hogy hetekig nem tértem magamhoz, és hosszan sirattam szegény Rozgonyi Piroska történetét.
Néhány évvel ez után a találkozás után Saramago-t ellensúlyozandó – akinek művei sorra megjelentek magyarul – beleolvastam magam a másik portugál Nobel-díj várományos, a párizsi értelmiségi körök által is támogatott Lobo Antunes regényeibe. Az eleinte kísérletező író egy idő után az emberi lélek egyre mélyebb rétegeibe szállt alá, kedves orosz írómhoz, Dosztojevszkijhez hasonlóan: terjedelmes regényei magába szippantottak, és hetekre, hónapokra nem engedtek ki bűvkörükből. Kissé rendszertelenül olvastam őket, mert leginkább az érdekelt, hogy találok-e közöttük olyat, amelyet lefordíthatnék magyarra. Így jutottam el – több kitérőt téve – az író egyik viszonylag rövidebb korai regényéhez az As Naushoz (eredetiben ’A hajók’), amelyről úgy gondoltam, hogy történelmi utalásaival talán utat találhat a magyar olvasóhoz. A portugál felfedezések és gyarmatosítások történetéhez posztmodern felfogással közelítő Lobo Antunes a jelesnek feltüntetett portugál hősöket és történelmi eseményeket alulnézetből, a menipposzi szatíra eszközeivel mutatja be: az egykor dicsőséggel övezett hajósok és katonák a portugál tengerentúli területek függetlenedése után szánalmas, elesett, erkölcsileg megkérdőjelezhető figurákként térnek vissza az anyaországba, miközben a történetben keveredik át meg áttűnik egymásba a felfedezések felívelő kora és a sivár jelen. A portugál irodalom és hivatalos történelem ismerőjeként, döbbenettel és megrendülve olvastam, majd fordítottam a regény szövegét. Átéltem a korábbi irodalmi művekből megismert dicsőség semmivé válását, és az egykor nagy célokat maga elé tűző és véghez vivő nemzet jelenkori pokoljárását. Napi 8-10 órát ülve a billentyűzet előtt, szinte extázisban, fájdalmasan, olykor könnyezve próbáltam meg átültetni magyarra a szerző végtelen pesszimizmusban fogant mondatait, együtt szenvedtem. gyötrődtem az új világban helyüket kereső hősökkel és a változások kínjában vergődő Portugáliával, amelynek a regény végén a tengerből kilovagló Sebestyén király, az egykor csatában eltűnt s évszázadokon át messiásként visszavárt fiatal uralkodó sem hozta el a megváltást.
Az embert, lelket és fordítói tudást próbáló munka hetei, hónapjai után úgy éreztem magam, mint a szerelmes, aki roppant érzelmi viharok után végre megnyugodhat. De ez a nagy szerelem nem múlt el nyomtalanul, valahányszor „visszatérnek a karavellák” nosztalgiával gondolok rájuk, visszavágyok a gályapadra…
Lobo Antunes
És visszatérnek a karavellák (részlet)
A regényből választott részletben a portugál eposzköltő, Luís Vaz de Camões Angolából menekül vissza Portugáliába, és viszi magával a hajófenéken, majd Lisszabonon keresztül apja koporsóba zárt testét, míg végül a Santa Apolonia pályaudvaron egy számla hátlapjára elkezdi írni A Lusiadákat.
Volt egyszer egy férfi, aki a Luís nevet viselte, hiányzott a bal szeme, és legalább három vagy négy hétig ült az apja koporsójára telepedve az Alcântara-rakparton, arra várva, hogy csomagjainak a maradéka megérkezzen a következő hajóval. A rakodómunkásoknak, egy részeg portugál őrmesternek és a vámtisztviselőknek átadta jószágainak lajstromát és minden pénzét, azután még látta, ahogy beemelik a hűtőszekrényt, a tűzhelyet és az ősöreg, köhögő motorú Chevroletet egy hajóba, mely már kifutásra készülődött, de a koporsótól a kövérkés őrnagy parancsa ellenére sem volt hajlandó megválni (Eszébe ne jusson magával vinni ezt a kasznit), szépen kidolgozott fogantyúkkal felszerelt koporsó volt, fedelén egy kereszttel, végigvonszolta a fedélzeten az elképedt kapitány szeme láttára, aki még a nóniuszról is megfeledkezett, mikor felemelte a fejét, és a sok számolástól kissé zavaros tekintetével látta amint ez a Luís nevet viselő férfi eltűnik a hajótérben, és beszuszakolja a halottat a hajóágy alá, ahová a többiek a kosaraikat vagy a bőröndjeiket rakták. Azután elnyúlt a takarón, két kezébe kulcsolta a tarkóját, és elnézegette a kitartó módszerességgel hálójukat szövő pókokat, a rákokkal meg kagylókkal borított tető gerendái között párosodó patkányokat, miközben kéjsóvár néger nők éjszakai ölelésére gondolt. A második ebédnél megismerkedett egy kegydíjassal, aki mestere volt a legkülönfélébb kártyajátékoknak, meg egy kacskakezű spanyollal, aki zálogcédulákkal kereskedett Mozambikban, Don Miguel de Cervantes Saavedrának hívták, valamikor katona volt, és megszállottan írta előjegyzési naptárakból kitépett lapokra meg mindenféle szemétre hányt papírra a regényét, melynek ki tudja miért, a Quijote címet adta, pedig mindenki tudja, hogy a Quijote egy akadályugró ló neve, s attól fogva délutánonként előhúzták a koporsót, és verték a blattot a fedelén, csak arra ügyeltek, hogy a keresztet meg ne érintsék, mert az balszerencsét hoz annak, aki üt, és megváltoztatja a nyerő lapokat, a magasba emelték csatos cipőjüket, valahányszor a hajó imbolygása következtében feléjük hömpölygött a többiek hányadéka, mely már arasznyi magasságban hullámzott, és mindannyiszor arra szorította őket, hogy mind lucskosabb kapcájukban belecsimpaszkodjanak a fogantyúkba, nehogy elússzon tőlük a holttest annak a sűrű löttynek a hátán, melyben tengeri rákok lebegtek és elsodorta magával a döntő játék alsóit és ászait.
A férfi, aki a Luís nevet viselte, Cazengában élt az apjával, mikor egy járőr lelőtte az öreget, s a barátai, akikkel együtt dominózott, hozták haza őt egy rongyos lepedőbe csavarva, ahonnan csak egy őszes hajtincs tekeredett elő, ráfektették a vacsorázóasztal terítőjére, rá a tányérokra és az evőeszközökre, majd egy dupla hatoson vitatkozva elvonultak, ő pedig elgyalogolt a kis utca végében álló temetkezési vállalathoz, ahová becsapott egy gránát, bemászott a kirakat darabokra tört üvegén át, kiválasztott egyet a koporsók közül, melyek fölös számban sorakoztak az üzletben, miközben az utcákon és a tereken ott hevertek az oszladozó holttestek, de a kóbor kutyákon és a vetkőztetőkön kívül senki nem törődött velük. Bevonszolta magával a megboldogultat is, de arról elfeledkezett, hogy kibontsa a lepedőből, megcsókolja, ráadja az esküvői ruháját vagy legalább levágja a körmét, csak rácsavarozta a koporsófedelet, és másnap reggel föltette egy kézikocsira egy váltás ruha és egy kondér krumpli mellé, majd elindult a kikötőbe, azzal a föltett szándékkal, hogy elhajózik a birodalom fővárosába. Amint a hányadék elérte a két arasznyi magasságot, a koporsót a karácsonyi pulykák csomagolásához használt zsineggel odakötözte a hajóágy lábához, hogy legalább aludhasson, még ha érzi is, hogy az apja testetlenül ott úszkál az álmaiban, és a diófa deszkák résein át a holtak izgatott hangján hívogatja őt. Mikor kikötöttek Lisszabon városában, a kacskakezű meg a kegydíjas segített neki a rakpart peremére kitenni a koporsót, melyről eltűntek a fogantyúk, és a koporsólepel egy része, azután a kegydíjas kivette a zsebéből a kártyát, hogy még egy utolsó partit lejátsszanak a daruk panaszosan csikorgó drótköteleinek, a korvettek bufogatásának és az öregből áradó ecetes szagra összegyűlt, a magasban izgatottan tanakodó albatroszok rikoltásainak hangjainál. A tizenharmadik tromfnál a zálogcédulás felállt, Buenas noches, uraim, el kell indulnom Spanyolországba, hogy befejezzem a könyvemet, csak Madrid cigány napjának fényénél vagyok képes átnézni a levonatokat, ígérem, hogy mindkettőjüknek postára adok egy-egy dedikált példányt, és akkor a másik kettő meglepetve tapasztalta, hogy az emberek és a csomagok is eltűntek a kikötőből: nem maradt más csak a sötétség, egy kivégzett katonaszökevény valami egy emelvényfélén közszemlére téve, az emberek épülésére és a hollók eledeléül, meg egy égő lámpás a vízimentő-szolgálat vagy tengerészeti iroda épületeinek egyikén, melyeket a halászati minisztérium, Tengerész Henrik vagy a Rendőrbíróság emeltetett a tengerparton, hogy egyszerre tarthassák szemmel a hasiscsempészeket és a flamand kalózok mozgását. A rakpart kövének csapódó hullámok hangja megváltozott, most áttetsző és mámorító volt, mintha a szemedből áradt volna. A kegydíjas megnyerte a száznegyvenkilencedik könyörtelen partit, és mikor már semmit sem lehetett kivenni a kártyalapokon, és az ötösök értékét csak a lélek csalódott visszhangjából lehetett megsejteni, összeszedte a kártyalapokat, elbúcsúzott és elment, miközben azon ógott-mógott, nehogy elérzékenyüljön, hogy ilyen kártyapartner ellen, aki még az egyes lapok értékét sem jegyzi meg, nem nagy dicsőség nyerni. A férfi, aki a Luís nevet viselte, századévnyi ideig nézte a kártyást, aki a véletlenek kifinomult ismerőinek óvatos, rövidre szabott lépteivel távolodott, amíg fel nem oldódott az alakja a homályban, és a vasúti sínekkel párhuzamosan futó bokrok sora mögött bele nem veszett a város fényben úszó zűrzavarába. Akkor letelepedett a koporsóra, a lábánál ott hömpölygött a folyó vize, de nem látta, csak a zihálását hallotta, ahogy tovahaladt majd elenyészett, magával sodorva Lisszabon városának szennyvizét, és annak a Francisco Rodrigues Lobo nevű költőnek pásztori szonettjeit, aki egykoron a Tejo-ba veszett, és úgy fogták ki hálóval, mint egy bajuszos heringet.”
Fordította: Pál Ferenc
Illusztráció: Könyvborító (2016-os kiad.) felhaszn.
Ezek is érdekelhetik!
Arvo Valton: Miniatűrök →
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
