Németh Erzsébet: Síp utca, Schiller-ház, Marczibányi-ház
Petőfi Erzsébetvárosban*
Száz éve írta Babits Mihály Petőfiről:
„A csillag megszületett, kialudt, száz év múlt el, s fénye utazik a jövők és messzeségek felé. A meztelen fény utazik, levetve csillagtestét, a tiszta fény, szabadon, anyag nélkül. A fény él, utazik, lobog – és halhatatlan…”
Hogy milyen volt az a csillag, az az újszülött, aki 1823. január elsején virradóra megszületett? Nagyon gyenge, „öklömnyi csöppségnek” mondták. A bába kételkedett az életben maradásában is, ezért spirituszban fürdették – tudjuk meg dr. Czeizel Endrétől –, és siettek a megkeresztelésével, amelyre már születése napján sor került. Petrovics Alexander néven anyakönyvezték, mivel akkor latinul vezették az anyakönyvet.
Már ötéves korában, tehát még az elemi iskola elkezdése előtt házitanítót fogadtak mellé. Kecskeméten az evangélikus népiskolában kezdte el a tanulmányait öt és fél éves korában. Ifjabb Hruz Mihályék, a másodnagybácsija családjánál lakott.
Balkezes, jószívű és hirtelen kisfiú volt. A szép írását és jó rajzkészségét emelték ki tanárai. Matematikában gyengének találták, és énekhangja-hallása nem volt jó. Mint ismeretes, nyolc iskola padját koptatta.
Mindössze tízéves volt, amikor 1833-ban apja Pestre s egyben Erzsébetváros területére hozta. Augusztus 27-én beíratja az evangélikus gimnáziumba, mely a mai Deák téren állt, s Széna tér volt a neve. Az apát valószínűleg a német nyelv elsajátíttatásának szándéka mozgatta. A kisdiák szállása és teljes ellátása Stark János német cipészmesternél volt, a Síp utcában.
Az első osztályba 56 tanuló járt, s magyar alig akadt köztük. Tanulmányi eredménye – feltehetően az idegen nyelv megfelelő ismerete hiányában – nem úgy alakult, ahogyan apja gondolta. Gyönge teljesítményt ért el, az iskolai év végén csak nehezen kapja meg az elégséges bizonyítványt. Ekkor Petrovics átíratta fiát a magyar tannyelvű piarista gimnáziumba – voltaképpen ismétlésre, az előző tanévét „eltüntette” oly módon, hogy szabadszállási előiskolázást diktált be. Ezek után új szállásadót keresett számára a mai Veres Pálné utcában. Így Petőfi – nem valami jó élményekkel – elkerült a hetedik kerületből. De ebben az iskolában sem tudta fölvergődni magát a jobb tanulók sorába. Visszahúzódó, a természetet szerető gyermek volt. Tanárai számára nem tűnt fel még ekkor semmi jele a majdani nagy költőnek, s igen művelt embernek.
A hirtelen haragú s elégedetlen apa a piaristáktól is továbbvitte fiát, mégpedig Aszódra, ahol már sikerült magára találnia. Iskolai bizonyítványai soha nem voltak ennyire jók, mint itt. Itt kezdett verseket írni, itt volt először szerelmes, és itt akart színésszé lenni.
A baj a szerelemből és a színészetből keletkezett. 1837 júniusában egy vándorszíntársulat lépett fel Aszódon. Petőfi nemcsak látogatta az előadásaikat, de beleszeretett a fiatal színésznőbe, László Borbálába. El akart szökni a társulattal, tervéről azonban egyik tanára (Koren István) tudomást szerzett, bezárta az iskolai kóterbe (börtönbe), és értesítette a zord atyát fia tervéről. Petrovics, megérkezvén, „a marhák terelésére szolgáló szerszámmal alaposan elverte fia hátán a port, közben fel-felkiáltva: hát kell-e a Borcsa, kellenek-e a komédiások?” (Petőfi ezt az Útijegyzetekben mesélte el később, 1845-ben.)
Aszód után Selmecbánya következett. Az evangélikus líceumba iratkozott be a poétikai osztályba. És itt esett meg vele az a csúfság, hogy félévkor magyar történelemből elégtelen osztályzatot kapott. Ehhez azonban két megjegyzés kívánkozik: 1. Aszódon nem tanult történelmet, 2. a poétikai osztályból ötödmagával bukott. Amikor ez apja tudomására jutott, megvont érdemtelen fiától minden támogatást. Igaz, hogy közben teljesen tönkrement. A fia itt, Selmecen már a szegény sorsú diákok ingyenes étkezésében részesült, szálláson egy kamarahajdú uraságnál volt.
A történtek után kezdetét vette a még 17 évet sem megélt fiatalember földönfutása. Ahogyan ő az Úti levelekben fogalmazta: „Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó, 6 esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom.” Próbálkozik ezzel-azzal: segédszínész Pesten, házitanító Vas megyében, majd Sopronba megy, ahol tanulni szeretett volna, de nem volt pénze, így katonai szolgálatra jelentkezik a 48-as számú gyalogezredbe, két évvel idősebbnek adva ki magát.
A helyi kiképzés idején a szabadidejében még könyvtárba járhatott, a líceumi Magyar Társaság üléseit látogatta, de amikor a század elhagyja Sopront és Magyarországot, a helyzet megváltozik. Így számol be erről: „Most érzem, mi mélyre süllyedtem, leszállva a tudományok pályájáról, neveletlen, érzéketlen emberek körébe, s egy durva zsarnok körmei közé.” (A káplárra utalt.) Aztán a katonaélet megpróbáltatásai, a kemény menetelések, hadgyakorlatok, egyoldalú táplálkozás kikezdi az egészségét. Grazban átvészelt tífusz szövődményeit állapítják meg: tüdőbaj és szívtágulás iránti hajlamot, rokkantsághoz közelítő állapotot. Zágrábban a második felülvizsgálat során szolgálatra alkalmatlannak találják, leszerelő társaival Sopronba indítják, ahonnan félrokkantként obsittal elbocsátják. (Egy ideig Pozsonyban tartózkodik, majd Selmecre megy kikérni bizonyítványát esetleges továbbtanuláshoz.) A Dunántúlon vándorszínészkedik, majd megválik a társulattól, és Pápára érkezik.
1841 októberében megkezdi tanulmányait a pápai református kollégiumban, ahol együtt lakik Orlai Petriccsel, s jó barátságba kerül Jókaival. Pápáról az Athenaeumnak küldött versei közül megjelenik A borozó, később újabbak is. Pápához fűződik a régóta keresett név megtalálása is. (A Petrovics magyar fordításban Péterfi. Hogy előtagként nem a Péter szerepel, hanem a Pető, abban alighanem Vörösmarty hatását láthatjuk, az Eger című kiseposz Pető hadnagyát, aki fiatal és bátor – amilyennek ő is szerette volna láttatni magát, hát ezt választotta. A Hazámban című versét már így írja alá.)
1842. november 2-án elhagyja Pápát, mivel nem tudják a szülők segíteni, s a városban nem talál munkát magának. Vándorszínházakhoz szerződik: Székesfehérvárra, majd Kecskemétre, ahonnan végül 7 heti koszttartozása fejében zálogban hagyja ingóságait: lajbit, trikót, csizmát, törülközőt.
1843-ban Pozsonyba megy, ahol azonban nem veszik föl az országgyűlési színtársulathoz, így az Országgyűlési Tudósítások másolásával tengeti életét. Vachot Sándor hozza magával Pestre, és gyűjtést indít családi és baráti körben a sanyarú sorsú költő számára. Regényfordításokkal bízzák meg, ősszel azonban ismét színésznek áll. Társulatának felbomlása után Debrecenbe megy, ahol a telet Fogas Józsefné színházi jegyszedő házában betegen, nyomorogva tölti. Miután Pákh Albert hajlandó kezességet vállalni a 150 váltóforintnyi adósságáért, útnak indul versei gyűjteményével Pestre. „E kötet versben volt minden reményem. A süvöltő szél havas esőt szórt rám. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott” – írja Kerényi Frigyesnek. Ezek az alapélményei az Egy telem Debrecenben című versének.
Pesten a kiadókkal folytatott tárgyalásai verseinek a kiadásáról – hiábavalóak. Kétségbeesésében úgy dönt, hogy Vörösmartyhoz fordul, tőle kér verseire ítéletet. A nemzet nagy költője beajánlja a Nemzeti Körbe, mely az irodalom és művészet támogatására alakult Pest-Buda haladó szellemű tudósaiból, művészeiből és polgáraiból. Választmányi tagjai voltak: Bajza József, Egressy Gábor, Eötvös József, Garay János, Vörösmarty Mihály, aki a március 27-ei ülésen előterjeszti Petőfi verseinek minél előbbi kiadását. Előleget is juttatnak számára.
Ugyancsak neki köszönhető, hogy segédszerkesztői állást kap Vahot Imre Pesti Divatlapjánál.
Hamarosan így jellemezheti helyzetét: „lett pénzem és nevem”. Bár ezekben az években Petőfi albérletből albérletbe vándorol. Hatvany Lajos a „hónapos szobák lakójának” nevezi. Főleg a Kiskörút mentén és környékén bérel magának szállásokat.
Három olyan híres emberrel kerül szoros baráti kapcsolatba, akik megfordulnak majd nála, midőn újból Erzsébetvárosba kerül lakni. Feltétlenül bővebben kell szólni róla, hogy kik voltak ők, hogyan ismerkedtek meg, hogyan kapcsolódtak egymás életéhez, munkájához, a történelem fontos eseményeihez, segítve saját és egymás személyiségének alakulását, együtt munkálkodásaikat, örömeik-bánataik megosztását. Egressy Gáborról, Jókai Mórról és Arany Jánosról essék szó…
Petőfit és Egressy Gábort Vahot Imre mutatta be egymásnak 1843-ban Pozsonyban az országgyűlés idején. Petőfi természetesen már korábban is tudta, hogy kicsoda Egressy, hisz látta a színpadon, amikor segédszínészként próbálkozott a Nemzeti Színháznál. Mindenesetre a költő 1844-es Pestre költözésével s a Nemzeti Körben való gyakori találkozásokkal az ismeretségük mindinkább barátsággá vált. Petőfi a színházi kapcsolatait változatlanul ápolni igyekezett: verseket adott a Nemzeti Színház 1845. évi zsebkönyve számára, és rendszeresen megnézte, amikor csak tehette, Egressy alakításait. Írt róla kritikát is. A neves színész barátságának köszönhetően felléphetett Petőfi Egressy 1844. október 12-ei jutalomjátékában, Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművében. Gémesi nótárius intrikusszerepét alakíthatta. Az egyik jelenetben azt kellett volna mondania, hogy „Julcsa kisasszony a menyasszony”, s ő azt találta mondani: „Julcsa kisasszony a vőlegény”. De nem vette szívére különösebben a bakit, azzal nyugtatta magát, hogy mással is megesett már ilyen. Feltehetően Egressy Machbet-beli alakítása után írta meg az Egressy Gáborhoz című versét, mely így kezdődik:
„Megénekellek!… de te lész oka,
Ha énekem tán szabadon nem szárnyal,
Lerészegítéd szomjas lelkemet
Művészetednek édes illatával.”
1844 október végén megjelenik A helység kalapácsa, november végén-december elején megírja a János vitézt.
1845 tavaszán megválik a Pesti Divatlapnál betöltött segédszerkesztői állásától. Kizárólagos munkatárs státuszban marad. Búcsúvacsorán köszön el a barátoktól, s elindul felvidéki útjára. Új irodalmi ismeretségeket akar kötni, és meglátogatni ismerőseit. Megállapodik az Életképekkel, hogy útirajzokat fog készíteni számukra. Ennek az útnak során találkozik előszőr személyesen Tompa Mihállyal, aki ekkor Eperjesen nevelősködik. Költői leveleket már váltottak egymással lapokban, de még személyesen nem ismerték egymást. Járt Lőcsén, Eperjesen, Késmárkon, Losoncon. Szívesen tartózkodott a diákok önképzőköreiben, szeretett beszélgetni velük. Mindenütt örömmel fogadják. Eperjesen a főiskolai ifjúság fáklyás zenével tiszteli meg. Sokat barangol, megcsodálja a Kárpátokat, kiéli a várromszenvedélyét is. Gedővár romjai és a Salgó megjelenik majd írásai között elbeszélő költemény formájában. Június végén a Vácról Pestre tartó szekéren írja meg a hetyke hangvételű, Pest című versét.
Alig volt ideje szívni egy kis pesti levegőt, mert június 28-án indult Egressyékkel Visegrád és környékének felfedezésére. A kirándulás július 5-éig tartott, s elmélyítette a két férfi barátságát. Ugratta a két fiút, és szívesen beszélgetett a feleséggel (Szentpétery Zsuzsannával), Etelka lányukkal (akinek udvarolni is szeretett volna, de Etelka érdeklődése csak a jó barát személyének szólt). Petőfi ismerte már az Egressy család minden tagját, akik a VII. kerületben laktak. Szinte naponta megfordult náluk, ebédkosztosként is özv. Szentpétery Zsigmondnénál, Egressy anyósánál. Ákos, a színész idősebb fia így emlékszik erre: „Petőfi igen kevés étkű volt. Levest, húst evett csupán, a többi ételt alig ízlelte. De a töpörtyűs pogácsa kedvenc eledele volt, amit a nagymama kiváló ízléssel tudott készíteni. Ilyen alkalomkor tovább is elidőzött az asztalnál.” A két férfi kölcsönösen örült egymás sikerének. Ember- és világismeretük, társadalmi és politikai hitvallásuk, erkölcsi és esztétikai érzékük azonos volt. Petőfi megmutatta verskéziratait Egressynek, akinek véleményét el is várta. Egressy Gábort, aki a Szózatot is megzenésítő Egressy Béni bátyja volt, korának legműveltebb színészeként tartották számon. Mindegyikük nagyon lelkesedett Shakespeare-ért, Molière-ért… Egyik ilyen beszélgetésük alkalmával került szóba Egressy újabb jutalomjátéka. A színész arról beszélt, hogy a fennálló viszonyok között nem csekély feladat olyan színművet választani, mely a jutalmazottnak tisztességes bevételt biztosítana. A klasszikus darabokat kevés néző tekinti meg, újabb népszínművek pedig nem készültek mostanában. Addig terveztek, tanakodtak a megválasztandó színdarabról, míg végül Petőfi azt mondta: ő maga vállalkozik a jutalomjátéki színmű megírására. Egressy meghatódott és megnyugodott, Petőfi pedig gyors elhatározással távozott. „Ezután négy napig nem láttuk – írja Egressy Ákos. Atyám nem tudta mire vélni szokatlan elmaradását. Tudakolta, kerestette mindenfelé. Többször küldött a lakására. Az mindannyiszor zárva volt. Ötödnapra, kora hajnalban nagy sebbel-lobban rontott be hozzánk. Legelőbb is engem riasztott fel és fivéremet, kik az előszobában háltunk, s a fejünkre nyomván szokásos barackjait, rohant tovább egyenesen atyám szobájába. Mi ijedten, valami bajt sejtve, felugrálunk, s loholunk utána. Lelkendezve, örömsugárzó arccal állott atyám elé. Hosszú gallérköpenyét szétvetve, egy csomó kéziratot vett elő hóna alól, e szavak kíséretében: Itt a darab a jutalomjátékodra! Négy nap és négy éjjel írtam, addig ki sem mozdultam a lakásomból! Ezzel átadja atyámnak a nagy irathalmazt, a Zöld Marci című színművét. Így meg volt fejteve, hogy miért nem bírtuk őt e négy nap alatt föltalálni. Atyám meghatottan ölelte magához nemes, baráti önfeláldozásáért, s így szólt: Hagyd itt, előbb átolvasom, megbírálom, s aztán határozunk véglegesen. Jó, holnap este eljövök megtudni felőle a véleményedet – mondta Petőfi, s ezzel, az ébrenléttől, a lázas munkától kimerülve hazament lepihenni.” Egressy úgy érzete, hogy némi javítás, módosítás után a Zöld Marci előadható lesz. Így ő maga terjesztette azt a Nemzeti Színház bíráló bizottsága elé.”
A sajtóban meg is jelent róla a hír, azt sugallva, hogy a költő szerzőként készül visszatérni a Nemzeti színpadára.
(Egressy Ákos visszaemlékezésében azt írja: „Az 1840-es években a Marczibányi-féle házban laktunk a Kerepesi – ma Rákóczi – és a Síp utcák sarkán lévő, tömör alkotású várerős épület II. emeletén. Évekig birtokoltuk e lakást, melyet a dúsgazdag tulajdonos kedvező árban engedett át családunknak. E házban lakott, szomszédságunkban a II. emeleten egy ideig Petőfi egy kis bérszobában.” (Ha ez igaz, akkor a költő nem három, hanem négy alkalommal lakott Erzsébetvárosban, s kétszer a Marczibányi-féle házban.)
Aztán a Honderű 1845. július 29-ei számában névtelen szerzőtől az olvasható, hogy Petőfi Zöld Marci c. színművét a Nemzeti Színház drámabíráló választmánya egyhangúan elutasította. „A bírálók szerint sem drámai erő, sem cselekmény, sem jellem nincs a Zöld Marciban, s mindössze is némely helyen körmönfont magyarság, nem rossz dialóg, de ez is, mint általában az egésznek nyelve minden költészet, miden nemesítés nélkül, merő nyersen. (…) Az író múzsája, mint legtöbbnyire, nagyon alant repked.”
Petőfi válasza Honderűnek nem maradt el, viszont a méltatlanság miatt fölgerjedt haragjában tűzre vetette a darabot, amit Egressy őszintén és nagyon sajnált.
Ami ebben a témában érdekes és szinte megmagyarázhatatlan, hogy a darabból vagy darabról semmi konkrét feljegyzés, megemlékezés nem maradt fönn. Pedig kellett lenni darabnak, ha arról kritika jelent meg. El kellett olvasnia a bírálóbizottság tagjainak, magának Egressy Gábornak és a Színműtár kiadóinak: köztük Vahot Imrének és Obernyik Károlynak mindenképp, hisz ők jelentették meg a Pesti Divatlap 1845. augusztus 7-ei számában, hogy némi átdolgozás után elfogadják kiadásra.
1847 nyarán Petőfi azzal a kéréssel bízza meg Egressy Gábort, mielőtt elindul második felvidéki útjára s a Szendrey Júliával történő hivatalos eljegyzésre, illetve házasságkötésre, hogy számukra lakást béreljen, mire a mézeshetek után Pestre érkeznek. E nem túl hálás feladatot csak komplikálták a költő feltételei:
– Közel legyen Egressyék otthonához, a Marczibányi-házhoz (melynek helyén ma a Rákóczi úti Libri Könyvpalota van).
– Ne legyen kijjebb a városmaghoz képest, mint Egressyék lakása.
– Háromszobás lakás legyen.
– Száraz, tiszta, jó levegőjű legyen.
– Legalább egy utcára néző szobája legyen.
– Ötszáz forintnál drágább ne legyen.
A színész augusztus 7-én értesíti barátját arról, hogy legalább ötven lakást megnézett, de valamennyi kritériumnak megfelelőt nem sikerült találnia.
„Szállás már van fogadva számodra, de nem vagyok ebbeli eljárásommal megelégedve, mert a szállás szép ugyan, de méregdrága. Közel van hozzánk, a Dohány utcában, a Schiller-ház első emelet. Három utcaszoba, alkofen, előszoba, gazdasági konyha stb. évi 650 váltóforintért, melynek negyedét mindig előre kell fizetni. A sok rossz között tehát én csak a kevésbé rosszat választhattam, úgy vélekedvén, hogy menyasszonyodat Pesten, legelőször valami ronda, egészségtelen sötét börtönbe nem vezetheted. Te Sándor! Én csak akkor hiszem el, hogy te azt a leányt megkapod, mikor itt Pesten a szobámban vagy a szállásodon látom melletted.”
November 4-én költöznek be Petőfiék első közös otthonukba. A magas lakbér miatt a lakás egyik szobáját Jókainak adják ki. A középső helyiséget közösen használják ebédlő, illetve szalon gyanánt. Az ebédet közösen hozatják a vendéglőből, esténként együtt teáznak, beszélgetnek vagy éppen az akkor elkészült műveiket olvassák fel egymásnak. (Jókai egyébként nem találta olyan szépnek Júliát, mint amilyennek Petőfi a verseiben megörökítette.) Jókai ekkortájt a Szomorú idők c. regényén dolgozott. Júliának is voltak írói ambíciói, Jókai közölt is műveiből az Életképekben. Petőfi pedig Shakespeare drámáját, a Coriolanust fordítja.
Petőfi és Jókai barátsága nem szűnt meg, amikor Petőfi 1842-ben a rossz anyagi helyzete miatt elhagyni kényszerült a pápai kollégiumot. Később is találkoznak egymással. Kecskeméten is összefutnak, ahol Jókai jogot tanul, Petőfi pedig egy ideig ott vándorszínészkedik. Ő másolja le Jókai pályázatra benyújtandó drámáját, A zsidó fiút, mivel idegen írással kellett beadni. Jókai fizetni akar érte barátjának, de Petőfi nem fogadja el a pénzt. Jókai hálából lefesti barátját, de sajnos ez a kép nem maradt meg. Többször is vendégeskedik a Jókai családnál Komáromban, ahol mindig jól érzi magát, barátja édesanyját nagyon megszerette.
Jókai megszerzi ugyan az ügyvédi diplomát, de ekkora világosan eldönti, hogy író szeretne lenni. Terve megvalósítására Pestre utazik. A Jelenkor c. lapnál kap munkát, s Szigligeti Ede drámaírónál lakhatást.
A Dohány utcai lakásról fennmaradt egy vizuális forrás is, Orlai Petrics Soma festménye, amelynek címe: Petőfi pesti dolgozószobájában. A képen a költő összefont karokkal áll íróasztala előtt, amelyen Shakespeare-szobor és egy tintatartó látható. A falon Barabás Miklós Szendrey Júliát ábrázoló akvarellje, az íróasztal mellett igen hangsúlyos a könyvszekrény jelenléte is. A Schiller-ház, közel lévén 1848. március 15-e minden fontos pesti helyszínéhez, kulcsfontosságú lett. A költő itt írta meg a Nemzeti dalt, s e nap reggelén Petőfiék lakásában, pontosabban Jókai szobájában gyűlt össze Petőfi, Vasvári, Jókai és Bulyovszky, hogy a 12 pont szövegét pontosítsák, átfogalmazzák, érthetőbbé tegyék, ahol szükséges. Hamar rájönnek azonban, hogy a sok ember az ilyen munkában kevesebbet ér, mint egy író. Így hát Jókaira bízzák a munkálat elvégzését, ők pedig elmennek a Pilvax kávéházba, leülnek a közvélemény asztalához, hogy megbeszéljék a tennivalókat.
Jókai megérkezése után indulnak el az események: a 12 pont, a Nemzeti dal felolvasása, az ifjúság és az utca népének mozgósítása, a Landerer és Heckenast nyomda elfoglalása stb. És mielőtt véget ért volna e nap, este a Nemzeti Színházban Jókainak az az ötlete támadt, hogy a színpadról kell szólni a néphez – s térdig sárosan, behorpadt cilinderrel, melyen egy óriási vörös toll ékeskedett, felrontott a színpadra, hogy lecsillapítsa a közönséget. És ekkor történik meg a varázslat: beleszeret Laborfalvi Rózába, a kor legendás színésznőjébe, akit feleségül is akar venni. Petőfi hiába próbálja mindenáron megakadályozni barátját e szándékában, hiába mondogatja, hogy Laborfalvi mennyire méltatlan hozzá, nyolc évvel idősebb nála, törvénytelen gyermeke van… Amikor látja, hogy nem boldogul, levelet ír Jókai anyjának Komáromba, hogy jöjjön, mentse meg a fiát e végzetes ballépés elkövetésétől. Jókainé a lányával megérkezik Petőfihez, aki ismeri az utat a svábhegyi villához, ahová Róza kiszöktette Jókait. Elképzelhető Jókai rémülete, midőn meglátta a kertkapuban az érkezőket. Alig maradt ideje és lélekjelenléte, hogy kézen fogja Rózát, s elmeneküljenek a sűrű bozóton át az erdő felé. A történtek után Jókainé a fiát, Károlyt bízta meg, hogy utazzon Pestre, s derítse ki mi a helyzet. Károly tudatja anyjával, hogy az öccse megnősült. (Viszont levélben megírja testvérének, hogy bármikor fordulhat hozzá: ő segítségére lesz.) A hír hallatán Jókainé kitagadja és megátkozza az írót igen kemény szavakkal: „Átkozom azt a percet is, melyben néki életet adtam!… Átkozom a szívemet, amiért oly igen szeretni tudtam! Miért nem bír megszakadni most, mikor olyan szégyen háramlik öreg fejemre?… Áldottam eddig a nap minden órájában! Ezentúl átkozom!…”
Az események, történések mérlege azt mutatja: Jókai nyert egy feleséget, elvesztett egy barátot s egy anyát, igaz, az utóbbit sikerült visszakapnia.
Elkövetkezik az 1849-es esztendő, amikor bujdosnia kell, és a felesége segítsége nélkül nem tudni, mi lett volna vele. Róza az, aki menedéket talál számára, megélhetését biztosítja, majd menlevelet szerez neki Klapkától. A szabadságharc egyik válságos napján Jókai könyörgő levelet ír anyjának, melyben arra kéri: vegye le róla az átkát, mert ő nem tud így élni, és adjon lehetőséget személyes találkozásra. Jókainé megbocsát fiának, megbékül menyével, akit szívébe fogad és dicsér is.
Petőfivel soha nem békülnek ki, összeveszésük okára így utal: „A barátság csak érzelem, de a szerelem szenvedély – azok ne keljenek egymással tusára, mert az első vérzik el.” A költő alakja és lénye azonban ott él Jókaiban, ő az író lelkiismerete. Amikor 1876-ban Ferenc József kitünteti Jókait a Szent István-rend középkeresztjével, s elküldi neki, ő azt kérdezi feleségétől: „Vajon elfogadná-e Petőfi?” Laborfalvi Róza rábeszéli az érdemkereszt elfogadására, de abban állapodnak meg, hogy Jókai nem kéri a bárói címet. Mert az is vele járt a kitüntetéssel, csak kérvényezni kellett.
Jókai Mór egyébként Erzsébetvárosban hunyt el 1904-ben. Itt élt második feleségével, Grósz (Nagy) Bella színésznővel az Erzsébet körút 44.-ben.
Miután Jókai elköltözött Petőfiéktől, helyére Petőfi szülei jönnek be Vácról. Amikor Arany János 1848. május végén meglátogatja költő barátjáékat, már őket találja ott.
Rövidesen kiderül, hogy a magas lakbért nem tudják fizetni, így hát elköltöznek egy szerényebb lakásba kerületen kívülre, a Lövész és Bástya utcák sarkán lévő egyemeletes házba. Augusztus 1-től szeptember 24-ig laknak itt. 1848. augusztusának végén felgyorsulnak a politikai események, Magyarország önállósága veszélybe kerül. Szeptember 11-én Jellasics csapatai élén megindul Magyarország ellen. A szabadságharc hevülete Petőfiéket is magával ragadja. Petőfi 57 éves édesapja ebből a lakásból jelentkezik katonának. (A pesti önkéntesek zászlótartójának nevezik ki.) Petőfi is katonai szolgálatra szegődik. Feleségét az apósához viszi Erdődre, szüleit másik lakásba költözteti, és segíti őket anyagilag. November 30-án Júlia a családjával Debrecenbe költözik. Itt születik meg december 15-én a kisfiuk, Zoltán. Petőfi szabadságot kér, hogy láthassa gyermekét és feleségét… 1849. január 13-án a Bemhez való vezénylését kéri Kossuthtól, melyet meg is kap. Február 14-én azt írja Aranynak: „Bem adjutánsává tett.” Főleg futárszolgálatokat és fordítási tevékenységet lát el. Egészségi állapota megromlik, Bem arra kéri levelében Kossuthot, hogy Petőfi egy ideig Pesten maradhasson gyógyíttatni magát. 1849. május 9-én tér vissza Pestre. Apja ekkor már halott, tífusz vitte el, anyja is súlyos beteg, s nemsokára meghal kolerában.
Petőfiék utolsó pesti lakása a Schiller-háztól nem messze, a mai Dohány, Síp és Rákóczi út sarkán álló Marczibányi-ház második emeltén volt. Alighanem ismét Egressy Gábor szerzi számukra, akik szintén ebben a házban laknak. Petőfi általában a ház hátsó, Dohány utcai melléklépcsőházán át közlekedik. Itt már hárman élnek, a decemberben megszületett kisfiukkal bővült a család. Ifjú szülőként gyakran élik meg a gyermeknevelés első nehézségeit, buktatóit. Szerencsére mindig számíthatnak Egressyné segítségére, tapasztalataira. Előfordult – írja Egressy Gábor fia, Ákos a visszaemlékezésében –, hogy „a bölcsőben nyüzsgölődő Zoltánról időnként teljesen megfeledkeztek. Csak a gyermek lármás jelentkezése: hangos sírás-rívása ébresztette föl őket ábrándozásaikból.” Egykori szemtanúk többen is látták úgy Szendrey Júliát a folyosón, hogy miközben egyik kezével a bölcsőt ringatta, a másikban könyvet tartott és olvasgatott. Egyik alkalommal kétségbeesve szalajtotta férjét Egressynéhez, hogy jöjjön már át, mert akármit csinál a kis Zoltánnal, ő csak egyre hangosabban, elviselhetetlenebbül sír… Kiderült, hogy mindenre gondoltak a szülők, csak arra nem, hogy a gyermek éhes!
Petőfi anyagi gondjai megszaporodnak. Szülei eltemetése, a lakás bérleti díja s a megélhetés költségei mind nagyobb problémát jelentenek. A költő szeretne hivatásának és családjának élni, de a körülmények ezt nem teszik lehetővé. A császári és a cári csapatok koncentrált támadása megsemmisíti a tervet. A front közeledtével egyetlen kérdés marad: merre tovább? A házaspár Egressyékkel beszélget erről hosszasan. Damjanich parancsnoksága alá az aradi várba vagy Erdélybe Bemhez. Petőfi az utóbbit választja. A színész hátrahagyva családját Szegedre indul, ahol a honvédség összpontosítani kívánta csapatait. Petőfi a családjával Mezőberénybe utazik a rokon Petrics családhoz. Innen írja utolsó levelét Arany Jánosnak 1849. július 11-én: „…fölszedtem sátorfámat, másnap családommal együtt ide, e békési magányba bujdokoltam.” Az erdélyi út nyitva állt még a Nagyvárad–Kolozsvár útvonalon, Petőfiék erre tartottak tovább. A családot Tordán, a tavaszi hadjárat során megismert református papnál, Miklós Miklós parókiáján sikerül biztonságba helyezni. Arra azonban az itt bevárt, Kolozsvárt tájékozódó Egressy sem tudott választ kapni, hogy hol lehet Bem, akivel aztán július 25-én találkoznak Berecknél. Megható pillanatok következtek. „…megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, s elkiáltja magát és kinyújtja felém karját, én fölugrom, nyakába borultam, s összeöleltük és csókoltuk egymást: Fiam, fiam! – szólt az öreg sírva.” A körülálló népség pedig azt kérdezi Egressy Gábortól: – Fia ez a generálisnak? – Bem a költőt őrnagyi rangban segédtisztjévé nevezi ki újra, s igyekszik a harcoktól távol tartani. Egressyt pedig Damaszkin ezredes hadosztályparancsnok mellé rendelte. Talán ennek köszönhető életben maradása s a világosi fegyverletétel után Törökországba menekülése Bemmel. Viddinben, Sumlában, Nikápolyban, Konstantinápolyban tartózkodik. 1851-ben amnesztiát kap, de színészként 1855-ig nem léphet fel. 1866-ban a Brankovics György című dráma előadásakor a színpadon szélütés éri. Két és fél órás szenvedés után életét veszti. Sírja a Kerepesi temetőben van.
(Egressy Gábor, amikor tudomására jutott, hogy Amerikában módját találták az elhunytak szellemével való érintkezésnek, pár barátjával úgy döntött lelki szükségből, hogy megpróbálják Petőfi szellemét megidézni. Megcsináltatta a bűvös kisasztalt a szabályok szerint, ceruza is volt rászerelve, s papírt helyeztek az asztalkára. Utasítás szerint a társaság leggyöngébb idegzetű tagjának kellett ujjait az asztalkára tenni úgy, hogy az megmozduljon, s a kérdésre a papirosra írja a feleleteket. A családban Etelka volt erre a legalkalmasabb. A szellemhez intézett kérdésekre az asztalka kezdetben csak lassan, nehézkesen írta a választ, de hetek múlva felgyorsult a folyamat. Elámultak a sikeres jelenségen a barátok is. Egressy Ákosnak megmaradt apjának néhány följegyzése a Petőfi szellemével folytatott tárgyalásról. Néhány ezen kérdések és válaszok közül:
Etelka: Ki az a szellem, aki nekem felelni akar?
Szellem: Petőfi.
Egressy: Mi módon szokta veletek tudatni Isten az akaratát?
Szellem: Mi módon? Azt tudnotok sok volna.
Egressy: Ki az a rendőr körülöttem, kinek parancsolva van: engem szemmel kísérni?
Petőfi: Az Prottmann, senki más.
Egressy: Mit üzensz Arany Jánosnak?
Petőfi: Azt, hogy semmi baj, csak ő legyen jó professzor!
Egressy: Volt veled még valaki, mikor megöltek?
Petőfi: Én csak egyedül voltam.
Egressy: Sokszor bánt az a gondolat, te látod lelkemet, hogy ha én akkor Mezőberénybe nem megyek érted, te talán ma is élnél? Nem vádolsz-e engem azért, hogy talán én vagyok oka korai halálodnak?
Petőfi: Óh, te nem, Gábor! Lelkedet látom én. Az Isten akarata volt, téged vádolnom nem szabad, barátom!
Egressy: Bánod-e, hogy oly korán meghaltál?
Petőfi: Igen, bánom.)
Petőfi és Arany megismerkedése a Toldinak köszönhető. Arany 1846. október 23-án fejezi be elbeszélő költeményét, 1847. január 29-én kapja meg a Kisfaludy Társaság titkárának levelét, melyből értesül a sikerről.
Február 10-én pedig megérkezik hozzá Petőfi köszöntő verse és levele:
„Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
S neked rögtön egész koszorút kell adni.”
Arany pedig szerényen, de a felé nyújtott kezet elfogadva már másnap válaszol Petőfinek, így mutatkozva be:
„S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa,
Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajkaimon dala.”
Arany sokkal idősebb korában lépett ki a nyilvánosság elé, mint pályatársainak legtöbbje. A Toldi megjelenésének idején lett 30 éves. (Petőfi 24 volt ekkor, s mennyi minden mögötte volt már!)
A magyar irodalom legszebb férfibarátsága lett az övék. Pedig lelkialkatuk, vérmérsékletük, élettempójuk, kedélyviláguk szinte a két végletet képviseli. Petőfi nyílt, s nemcsak szeretetben, hanem haragvásaiban is könnyen lobbanó, érzelmeit azonnal és leplezetlenül kimutatja. Ennek ellenére Arany Jánossal sohasem különbözik össze.
Illyés Gyula írja a Petőfi-könyvében, hogy kioktatja az írói mesterség, illetve az érvényesülés titkaira, tanácsokat ad Aranynak, munkára ösztökéli, naphosszat szaladgál, hogy kiadót, pénzt, állást szerezzen neki. Arany pedig maradéktalanul viszonozza Petőfi segítségét. Amikor fordul a kocka, és a szabadságharc hónapjaiban Petőfi szorul rá barátjára, Arany úgy viszonozza a harctérre induló költő segítségét, úgy gondoskodik a családjáról, mintha testvérbátyja vagy apja volna. Kiegészítik egymást, a sokban eltérő egyéniségük erőit egyetlen nagy közös vállalkozás szolgálatában egyesítik. Petőfi szövetségest keres Arany személyében, de a sors különös ajándékaként, sokkal többet kap ennél.
Leveleik megszólítása hűen tükrözi egymás lényéhez való közeledésüket. Különösen Arany visszafogottabb kezdetben, de Petőfi feloldja ezt. Kedves, ötletes, találó megszólítások ezek!
Petőfi részéről:
„Lelkem, Aranyom!” „Te Aranyok Aranya! „Imádott Jankóm!” „Kedves Aranyom, Barát János!” „Szerelmetes fa-Jankóm!” „Aranyos szájú Szent János Barátom!”
Arany részéről: „Kedves Pajtásom!” „Kedves, makrancos Öcsém!” „Isteni Sandrim!” „Hazánk Östökös Csellegja!”
Egy alkalommal meg is hökkenti humorával Arany Petőfit, amikor annak a „Meghaltál-e? vagy kezedet görcs bántja imádott Jankóm!” kezdetű levelére úgy válaszol, hogy a borítékra bal kézzel írja rá nevét, reszketeg betűkkel és gyászfekete tintával, mintha a ház körüli munkához szokott kezű felesége írta volna. Lett is ijedség Pesten a fekete humorú tréfára.
Petőfi 1847. június 1–10-ig volt vendégük Arany Jánoséknak, Szalontán. Nagyon jól érezte magát a meghitt családi fészekben. Levelezésük ettől kezdve igaz barátsággá mélyül. Ottlétekor lerajzolja Aranyt, a Csonka-tornyot, s megírja a magyar irodalom igen kedves gyermekversét a hároméves Arany Lacinak. A kisfiú gyakran felolvastatja magának a nővérével, Julcsával, s addig-addig, míg megtanulja kívülről. Arany örömmel számol be róla levelében. És Petőfi vallomása: „Életem legszebb napjai közé sorolom e hetet, melyet itt töltöttem, új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú családapa, másfelől a komoly vidámságú családanya, s előttünk a két fecsegő, virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kisfiú.” Nem csoda, hogy Aranyékat kéri föl Zoltán keresztszüleinek.
Barátja látogatását Arany 1848 májusában viszonozza. Május 5-én kelt levelében Petőfi azt írja Aranynak, hogy a Nép Barátja című néplap ügyében összeült a választmány, s az ő ajánlására elfogadta szerkesztőül Arany Jánost. Tehát jöjjön minél előbb a dolgok megbeszélésére s a szerkesztői munka megkezdésére. „Te úgy jöjj fel, hogy aztán ne kelljen többé visszamenned. Levelet már nem várok tőled, mert remélem, hogy előbb ideérsz, mint érne a levél. A szalontaiak gondoskodjanak más jegyzőről, mintha meghaltál volna, Az ő dolguk.”
„Pesten Petőfi vendége voltam – írja Arany – 7-8 napi ottlétem alatt. Ő ekkor a Dohány utcában lakott elég kényelmes szálláson, hol szülei is vele laktak. Tisztességes szobája és jó ellátása volt a két öregnek külön.” Az ügyek intézése közben is módot talál Petőfi arra, hogy megfestesse barátját Barabás Miklóssal. (A felajánlott szerkesztést nem vállalja el Arany, nem lát a dologban elég állandóságot, nem akarja kockáztatni a családját. Köztes megoldást találnak: Vas Gereben lesz a felelős szerkesztő, de Arany neve is ott áll a lapon mint szerkesztőtársé, s részesül a jövedelemből).
„1848. augusztus végét s szeptember elejét is Pesten töltöttem. Sokszor elidőztem Petőfivel, a Lövész utcai lakásán” – emlékezik meg róla Arany.
A szabadságharc leverése után több verset is szentel Petőfi emlékének. Egy életen át siratta barátját, nem tudta őt feledni – ezt mutatja az 1879-ben keletkezett verse, a Harminc év múlva. Emlények c. háromrészes versének első tételében így faggatja barátját:
„Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhunyt barátom,
Van-é jel síri fádon,
Mutatni, hol pihensz?”
A harmadik tétel zárósorait 1855-ben írta:
„A könny nem éget már, csupán ragyog,
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.”
Arany halála is összeköti őket, hiszen a már egyébként is gyengélkedő költőfejedelem 1882. október 15-én egy Petőfi-szobor avatásán fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el 65 éves korában.
Egressy Gábornak is írt verset („Midőn törökországi bujdosásából visszatért”).
Hármójuk mély lelki kapcsolódására is utal benne:
„Haj, csak egy nem akar éledni – – hiába
Jött a lanyha szellő, kikelet nyílása,
És a nyári harmat…
Ő, kit úgy szerettem, ő kit úgy szerettél,
A közös barát nincs örömünnepednél,
Lantja mélyen hallgat.”
*Előadás a FSZEK Bp. VII., Rottenbiller utcai könyvtárában.
Illusztráció: a rendezvény meghívójának felhaszn.
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
