Széplaki György: Látni vélem őket 3. (1944-45)
Három napon át vonultak vissza az erdős, hegyes vidéken,
a hátuk mögött utócsatározások zajlottak, sokáig hallatszottak a szórványos lövöldözések, a lemaradó kisebb egységek fedezték őket. Zászlóaljuk maradványait még nem sikerült egyesíteni az oroszok áttörése után, a következő kiépített védvonalig legalább hetven kilométert kellett megtenniük. A fogatok száma megfogyatkozott, azok a maradék lövegeket vontatták, valamennyi lőszert is hoztak, a kevés élelmiszert részben kiosztották, a tábori konyha megsemmisült, főtt ételt azóta nem ettek. A tüzérszakasz gyalogossá változott, a szekerekre katonát nem vehettek fel, csak kivételes esetben. A súlyosabb sebesülteket hamarabb elszállították, a kisebb sérültek együtt jöttek a többiekkel. Nagy veszteséget szenvedtek. Az ő szakaszából a fele létszám odaveszett. A visszavonuló kis egységben ő az egyetlen tisztes, a tartalékos szakaszvezető, magasabb rangút a közelben sem láttak, ő felel az emberekért. Legtöbbjükkel korábban is együtt szolgált a tényleges bevonulása idején 1936-tól. Tekintélye van. Tizedesként szerelt le még 1940-ben, két évvel megtoldották a kötelező szolgálatát, részt vett a felvidéki és az erdélyi bevonulásokon. Azután nősült meg, és hamar jött a két kis fiúgyerek.
A gyaloglás most nem fárasztó, gyengén havas lejtőre értek. Beszélgetni még sincs kedvük, elfogytak a szavak. Szabadon kalandozhatnak a gondolatai az életének legutóbbi kilenc évén, mozgalmas ifjúság, háborús felnőttkor. Iskolás korában nem így képzelte. Ahogy lefelé mennek a domboldalon, szemük elé hosszabb lapályos rész nyílik. A következő hegy oldalában gyakorlott szeme felfedezi a kiépített állásokat. Még nem fejezték be az elrejtőzést biztosító tereprendezést. December eleje van, lombokkal nem tudnak álcázni. Talán havat fognak rárakni a friss földhányásokra? Végre megállhatnak, megpihenhetnek. Az egyéni menetfelszerelésük nehéz, a szétszedett géppuskájukat és a golyószórót felváltva cipelik. Sietni kellene, mindjárt alkonyodik.
Német páncélos egység éri utol a gyalogosokat, leszorítják az útról a magyarokat, négy tank húz el mellettük. A magyar tüzéregység fogatjai megállnak, azokat bömbölő motorral, füstöt okádva kerülik ki. A lánctalpasok magasra feldobják a hóval kevert földet, jut belőle az útra is. A gépszörnyek tetőajtaján kihajolnak a német katonák, integetnek, kiabálnak, láthatóan a lovakon gúnyolódnak. A szakaszvezető maga elé mormog: „Együtt szaladunk hátrafelé, kamerád. Merre van az előre?” Majd hozzáteszi hangosabban: „Itt a völgyben azért megállhatnátok, elkelne néhány páncélos a fenti állások védelmére.” S mintha az óhaját teljesítenék, a tankok a szemközti emelkedőn éles kanyarokkal szembe fordulnak, katonák ugrálnak ki mindegyikből, úgy látszik, itt maradnak biztosítani. „Négy löveggel több, és még mozgékonyak is.” Nyugtázza magában, hinni próbálja, hogy úgy lesz.
– Megint hegyre kapaszkodunk, elfogyhatnának végre! – szólal meg valaki a sorból, s többen helyeselnek. – Még be nem vonultam, dombot is alig láttam. A mi falunkat körbefogta az ég, a széle-hossza a földig ért. – A hümmögő helyeslések megtörték a korábbi csendet. A katonák közül mások gondolatai is otthon járhattak, hisz javarészt alföldiek ők. A szakaszvezető az előttük magasodó védőállásra néz, a maga feladatát látja benne, kicsit visszakanyarítja őket a valóságba:
– Ha elfogynak a hegyek, meddig szaladunk még a ruszkik elől? Valahol meg kellene állítani őket, itt már csak magyarok laknak, őket ki védi meg? – Az ő gondolatai ugyancsak felemásak a helyzetről, de jó katona és azt a parancsot kell teljesíteni, amit utoljára adtak, védekezni a megfelelő helyen. Neki most ezt kell képviselnie, nem mondhat mást.
Legutóbb egy romos erdészházban éjszakáztak, teteje, oldala is alig volt. Fáztak, tüzet mégsem gyújthattak, bármikor meglephették őket az orosz felderítők. Itt a kiépített állásokban a földbe vájt fedezékek valamivel melegebbek lesznek, a tűzrakás itt is tilos, de legalább a kisebb lövedékek ellen védelmet nyújtanak. Mire egészen sötét lesz, elhelyezkednek. Kiskaliberű lövegjeiket feljebb vontatták, állítólag ott már előkészített helyük van. Besorolnak a védvonal tüzérsége mellé. Kezelőiket elválasztották a kis csapattól. Tovább fogyatkoztak. A hegy felől egy kisebb gyalogos egység érkezett. Parancsot kaptak, őket ide telepítik. Maradék csoport lehet, csak nyolcan vannak. Fiatal hadnagy bukkant elő a sötétből, kezében elemlámpa. Pattogó hangon kérdezte ki a tüzér-szakaszvezetőt, honnan jöttek, melyik nagyobb egységtől szakadtak el, mikor, itt van-e mindenki, hányan dezertálták? Szúrós szemmel, mereven nézett a választ adóra, de az rezzenéstelen arccal, előírás szerint jelentett mindent. Tompított fényű elemlámpájával újra az arcába világított, listára vette őket, azután három fegyveres kísérőjével elindult a hegy másik oldalára. A nyolc katona és egy idősebb szakaszvezető velük maradt, a hadnagy őt nevezte meg parancsnoknak. Az érkezők egyike súgja a mellette állónak:
– Ez a kis nyilas sem igyekszik az állásban maradni, védettebb helyre, hátrafelé iszkol.
Végre főtt ételt is ehettek, helyükbe hozták a fedezékbe. A két szakaszvezető megvárná a katonák étkezését, ők a végére akartak maradni, távolabb húzódtak, a megfigyelőhelyről tekintették át a holdfényes völgyet. A német tankok felől nem jött semmi zaj, éjszakára a földhányások mögé álltak.
– Én vagyok az idősebb, szervusz, bajtárs! – kezdte a másik. – A parancsnokságtól feladatot ugyan kaptam, de nincs részletes utasításom a teendőkről. A hegy mögötti a faluban még voltak tisztek, valamiről egyeztettek a németekkel. Én úgy láttam, elmenni készültek, minket utóvédnek hagytak, amíg a nagyobb egységeket hátrább tudják vonni. Nem szeretem a szóbeszédeket, de ha igaz, amit hallottam, nagy a baj. Az oroszok a románok átállása után szeptember óta átrobogtak az ország déli és keleti részén, a síkvidéken. Előttünk járnak, már elérték a fővárost. Mit keresünk itt, messze észak-keleten, a hegyek között? Végül nem lesz hová hazamenni. – Társa nem szól, mit is mondhatna, arcára kiül a tanácstalanság, katonás választ nem adhat. A szívébe nyilalló aggodalmat, a családja, a kisgyermekei féltését mondaná el egy ismeretlennek, akiről semmit sem tud? „Majd meglátjuk, miféle?” Ezt gondolja, és kezét nyújtva szervuszt mond, s még hozzáteszi:
– Holnap reggelre okosabbak leszünk. – A katonáik hangja felerősödött, végeztek. A szakaszvezetők is visszamentek vacsorázni.
A fedezék gyors munkával készülhetett, belső burkolata vékony faágakból készült, ajtaja nincs, a bejáratát ponyvával zárták el, valamennyire őrizze a meleget. Onnan nem látszanak ki a parázsló cigaretták, a petróleumlámpa fénye, és magas földhányás tompítja a beszélgetés zaját. Kinn csak a szakaszvezetők és az őrszemek tartózkodnak. Sötétedéskor még nem tudtak mindent szemügyre venni, reggel a lőszerek, a nehézfegyverek számbavétele lesz az első. A magukkal hozott kis gyalogsági fegyverek itt nem sokat érnek.
Halk énekszó a fedezékben, szépen, tisztán csengő hang, a többiek dúdolása kíséri:
Virít már a szarkaláb odahaza régen, / Ezer tücsök muzsikál odakünn a réten… A tisztesek arca felderül, nem rossz jel, jobb, ha énekel a katona, mintha panaszkodnék vagy káromkodna. A dal utolsó soraiba többen is bekapcsolódnak: Nádfedél, faluvég, eljutunk-e haza még… Legelésző nyáj, vadvirágos táj, / Visszavár a szép magyar hazám. Lám katonadal lett az 1938-ban készült film, a Borcsa Amerikában betétdala, a gyalogosok és a tüzérek is fújják, kétszer ismétlik el a „nádfedéltől” kezdve. A szakaszvezetők kintről hallgatják, a tüzér beledúdol a harmadik ismétlésbe. Jól ismeri a dalt, a filmet is látta, a menyasszonyával nézték meg, de rég volt, ő szegény most hogyan viseli a háborús nehézségeket? Nincsenek veszélyben a gyerekekkel? Anyósához, a kis faluba költöztek le nyár elején, több levelet onnan kapott, oda írta a magáét is, amíg lehetett. Hetek óta nem volt posta, nagyon felgyorsult a visszavonulásuk. A dal szövegét forgatja magában: eljutunk-e haza még? Jogos a kérdés mindnyájuk helyzetére. Pár napja is hallotta az éneket egy idegen egység közelében, a szövege, sőt a dallama is egyszerűsödött, megváltoztatták a katonák, egészen az övék lett.
Sokáig beszélgetnek a fedezékben, az otthonról, a családjukról. Mindnyájan öregkatonák, családosak. Az idősebb szakaszvezető sokára szólal meg:
– Én önként vonultam be. Meglett volna a felmentésem, de senkim sincs. Nem maradt. A családom bombatámadásban halt meg a nyár elején, rájuk omlott az egész ház. Én nem voltam otthon, éppen a felmentésemet intéztem. Aztán minek? Visszaadtam, bevonultam. – Döbbenten hallgatják. Vajon a fedezék füstös levegője, vagy a hallottak szorítják el jobban a lélegzetüket? Megtörténik az első őrségváltás, a parancsnok elrendeli a takarodót.
Hajnal. Még teljesen sötét van. A szakaszvezető bejárja a körletet, ellenőrzi az őrséget. Óra nélkül is fel tud ébredni a tervezett időben, legtöbbször néhány perccel korábban. Fiatal kora óta megszokta. Nagyobb legényke volt, éjszakára a nagyapjához kérezkedett ki az istállóba. A felébredése ritmusát az állatok kora hajnali etetése alakította ki, és rögzült az érzékeiben. Az őröket rendben találja, pár suttogó szó, már az újonnan érkezetteket is néven szólítja. Kéri az őrszemet, két óra múlva a szakaszparancsnokot ébressze, így állapodtak meg. Visszamegy a fedezékbe, megpróbál elaludni, legalább szundítani reggelig, de a szemét is nehéz csukva tartani, kusza gondolatai, álmai keverednek, némelyik pillanatban azt sem tudja, hol van. Az asszony, a gyerekek futnak hozzá… hogy szalad a pici is. Karját tárja, hívja őket, homályosul, eltűnik a kép, kintről tompa motorzaj hallatszik, felpattan, kisiet a megfigyelő állásba. „Csak nem a ruszkik? Megérkeztek volna? Az emberek még alig szusszantak, pihentek egyet, és folytatódik?” Közvetlen közelről, a hegy aljából jönnek a hangok. A derengő hajnalban csak a sötét körvonalakat látni, a német tankok mozdultak el a helyükről, balra, az északi irányban hagyják el a völgyet. „Csak mi maradtunk?”
Kora délelőtt orosz felderítő repülőgép húzott el a völgy felett. Valahonnan rálőttek egy rövid sorozatot, nem találták el, nem légvédelmi fegyver hangja volt. Felderítették a magyar állásokat, várható volt. A kiépített telefonvonalon parancs jött, teljes készültség legyen minden egységnél, bármikor tüzérségi támadás jöhet. A szemközti erdőből kisebb csoport bukkant fel, valami jelet adtak, gyors menetben közeledtek, innen nem lőttek rájuk. A magyar felderítők. Ez a nap nyugalomban telt, mégis érezhető volt a feszültség a gyalogos-tüzér vegyes szakaszban. A tüzéreknek szokatlan volt a feladat, ők eddig az üteget szolgálták ki, a gyalogosokról kiderült, csak hárman jártak a frontvonalban. Ha megkezdődik az oroszok tüzérségi előkészítése, azt a fedezékben kell átvészelni. Harckocsi és gyalogsági támadás visszaverésére vannak az eszközeik, de a lőszer és az ember kevés. A szakaszvezetők ezt hamar megállapították, de a legénységgel csak a legutolsó, a délután jött parancsot közölték: „A parancsnokság számít a hősies helytállásra, ki kell tartani az utolsó töltényig.”
Az éjszaka csendjét borzalmasan erős ágyúzás hangja törte meg. Kezdetben találatot nem kaptak, a fedezékben úgy észlelték, messze mögöttük, vagy pedig előttük csapódtak be a lövedékek. Így is félelmetes volt, az orosz sorozatvetők szünet nélkül ontották, a messzehordó ágyúk ritkásabban. Rengett az egész hegyoldal. A két szakaszvezető a megfigyelőhelyen váltotta egymást, ott a katonákat is óránként cserélték. Az a hely már most is nagyon veszélyes volt, akár telibe találhatták, földhányás csak részlegesen védett. Éjfél után a messzehordók ágyúk elcsitultak, a sorozatvetők a hegy mögé irányították a tüzet. „A falut, a parancsnokságot támadják, a zászlóalj csapatainak egyesítését akadályozzák.” Állapította meg a szakaszvezető. „Most már biztos, hogy utóvéd leszünk.” Megint eszébe jutott az ének: eljutunk-e haza még? Lepergett előtte, mit jelent neki a haza, első helyen a családja, képzeletben a gyerekeit látta, megmosolyogta, hogy milyen kicsikék, pedig sokat nőhettek a búcsúzkodásuk óta. Kemény, bátor ember volt, legénykora óta elismert, híres verekedő, nem félt senkitől. Nem is nagyon kellett akkor verekednie, elég volt rákiáltani a támadóra, a szemébe nézni, a kezét megemelni, így is győzhetett, vagy józan szóval leszerelte a civakodókat. Most sem félt, tudta a dolgát és felelősségét az embereiért. De kétely is volt benne: „Hol az ellenfél, akire rákiálthatok, akinek a szemébe nézhetek? Kilométerekről is eltalálhatnak, orvul lelőhetnek, felrobbanthatnak… Mindegy, vállalni kell. Élni vagy halni.” Az eskütétel szava zendült meg a fülében: Rendületlenül!
Emberei megúszták az ágyúzást, a közelükben kevesebb becsapódás volt. Máshol rosszabb volt a helyzet, nemcsak az emberveszteség jelentős, a beásott tüzérség fele megsemmisült. Parancs érkezett, széjjel kell húzni az arcvonalat, arányosan elhelyezni a katonákat, a géppuskákat és a golyószórókat. Szakaszuk ettől kezdve kétszer akkora területen állt készenlétben, kiáltásnyi távolságban voltak egymástól.
Kora délután hirtelen csend lett. Némi tanakodás után döntöttek, gyorsan ki kell osztani az ebédet és valamennyi fejadagot a nehezebb órákra. Most már mindenképpen bekövetkezik az állások közvetlen támadása.
Mozgolódás látszott a szemközti erdőben. Jönnek. A magyarok parancsot kaptak, lőni nem szabad, csak ha közel jönnek, spórolni kell a tölténnyel. Messze, balról valaki mégis lőtt, a támadók visszahúzódtak. Vijjogó hang a magasból. Kiáltás az állások között: „Aknák, fedezékbe!” Hullanak az aknák, mint a záporeső. Robbannak előttük, mögöttük, magasra dobják a földet. Figyelhetik a becsapódást a támadók, mert egyre pontosabban céloznak, s egyre több kárt okoznak, emberveszteség is van. A maradék tüzérek fentről megpróbálják belőni az aknavetőket. Robbanások jelzik, egy-egy sikerül, mégsem jön kevesebb akna. „Mennyi lehet ott a szemközti hegyen, az erdőben? És ember is mennyi, ha ilyen sűrűn aknázhatnak?” Kérdi a szakaszvezető géppuskástól. Idegtépő várakozás, ők még nem kaptak lőparancsot. A honvéd tüzéreket bemérték, aknák zúdulnak oda, robbanások egész sorozata után nincs több ágyúszó fentről.
Ellenséges tankok jönnek ki az erdőből, mellettük, mögöttük a gyalogság csoportjai. Ki futva, ki kúszva közeledik. Megjött a lőparancs. Az élen futó tankot páncélököl találat éri, a többi oldalra kanyarodik, az orosz gyalogság marad, hasra fekszik. Innen is látni, földből, hóból kis halmokat kotornak maguk elé. Szórványos géppuska és golyószóró sorozat az állásokból, egyelőre nem mozdulnak a támadók. A tankok oldalról törnek vissza, lövedékeik a fedezék tetejét rongálják, majd erős géppuska tüzet zúdítanak a lövészárkok felé. A lapályról újra indul a gyalogság, ezrével jönnek, utánpótlásuk is van bőven, megelevenedik az erdő. Szemből kapnak kisebb sorozatokat, de alig ritkul a tömegük, mert a védők az újabb aknatűzben, portól, füsttől elvakultan már alig látják őket, létszámuk és lőszerük egyre fogyatkozik.
„Melyik az utolsó töltény? Amit a halála előtt lőtt ki a katona, vagy ha nincs már több a tölténytáskában?” Csak egy pillanatra fut át rajta a gondolat, mert cselekedniük kell, hatan ha maradtak ezen a szakaszon. „Meddig tarthatják fel a támadó emberáradatot? Adhat még parancsot a katonáinak bármire is? Közelében robban az akna, a golyószóróst elönti a vér, eltemeti a föld, ő a lábán erős ütést érez, a légnyomás a földre teríti, mozdulni sem tud, elsötétedik előtte a világ. Két régi bajtársa ugrik oda, kivonszolják a lövészárokból, kúszva, csúszva, mászva viszik feljebb, hátrébb a hegyoldalban. Távolabb a szakaszparancsnok a géppuskás helyére áll, erőteljes mozdulatokkal integet a maradék két emberének, menjenek hátra a hegy felé, kiáltja is: vissza, vissza! Felugat a géppuska, a támadók első sora felbukik, a többiek lekushadnak, visszafelé kúsznak, megáll a roham. A tankok bal felé tűntek el, egyikük találatot kapott, valaki ott lent maradt, páncélököllel lőtt. Ki lehet? A tankok megbújtak egy mélyedésben.
Viszik a sebesültet, körülöttük egyre több a menekülő, sok a sérült, már fegyvert is kevesen visznek. Végső erejükkel egy szekérhez viszik a szakaszvezetőt, ott felcsert találnak, segítenek a társukat levetkőztetni, csurom vér, elsőre azt sem látni, hol és mennyi sebe van. Alig él, rengeteg vért vesztett.
A völgy irányából a szórványos lövések zaja egyre messzebbről hallik. Kis szünet után egy géppuska kerregő hangja, két rövid sorozat, azután csend. Kiröppent az utolsó töltény.
A két bajtárs ottmaradt az egészségügyieknél. Nem akarták elhagyni a magatehetetlen szakaszvezetőt, inkább kérés nélkül bekapcsolódtak a sűrűn érkező sebesültek elhelyezésébe, mozgatásába. A felcserek nem küldik el őket, feladat van bőven. Meg hát hová is mennének? A rendezetlenül visszavonulók között nehezen találnának megfelelő egységet. Igaz, harci feladatot gyorsan kaphatnak, bármelyik tiszt beparancsolhatja őket, ha lézengőknek látszanak. Itt jobb, nekik fontosabb. Összetartanak a végsőkig. A bevonuláskor ígérték meg egymásnak, mindhárman családos emberek.
A sebesülteket szállító szekérkonvoj lassan halad, gyakran kell félreállniuk, a harci járműveknek elsőbbsége van. Fiatal, kölyökképű orvoshadnagy szemlézi a szekereket, észreveszi a két idegen katonát, barátságosan szólítja meg őket:
– A parancsnokuk? – mutat a szakaszvezetőre. – Itt maradhatnak, ha vállalják. Karszalagot adok, később állományba vétetem magukat. – Megnézi a sebesültet, a pulzusát tapintja. Alig lélegzik, sápadt arca mozdulatlan, nincs eszméleténél, a lábán a vastag kötés egészen átázott, sürgősen át kellene kötni, ha szükséges, operálni, így egyre veszélyesebb lehet az állapota. Rokonszenvvel nézi a három bajtársat, látja, idősebbek nála, neki még szigorlatai hiányoznak az orvosin, az sem számított, behívták, s mindjárt a fronton kapott beosztást.
Az ismerős felvidéki város közelében feltorlódtak a visszavonulók. Német és magyar tábori csendőrök igyekeznek a rendet tartani, több irányba terelni a vonulókat. A sebesültszállítókat kettéosztják, a súlyosabb eseteket a városba, a könnyebb sérülteket a közeli tábori kórház sátrai felé küldik. Autók tülkölnek, felbúgnak a motorjaik, lovak nyerítenek, pattognak a parancsszavak, mindenki hangos, szeretne előnyhöz jutni. A zajra a szakaszvezető is magához tér, nézi a lábán a hatalmas kötést, az iszonyú fájdalomtól felszisszen, régen elmúlt a gyógyszer hatása. Társai nyugtatják: mindjárt igazi kórházi orvosokhoz kerül, tartson ki. Egy tábori csendőr gyanakodva nézi őket, vöröskeresztes a karszalagjuk, de más az egyenruhájuk, a csapatjelzésük. Egy kialakuló veszekedés zajára mégis másfelé megy, szerencsére nem kezdett igazoltatni. Szekerük gyorsan a kórház felé vette az irányt. Sötétedésre oda is értek.
– Nem, szó sem lehet róla, nem engedem a lábamat levágni – szól a fájdalomtól eltorzult hangon a vizsgáló orvosoknak. Úgy fekszik ott a deszkákból hevenyészve összeütött alkalmi műtőasztalon lemeztelenítve, az alvadt vértől valamennyire megtisztítva, leszíjazva, tehetetlenül. Azok csak néznek, fáradság, tanácstalanság a szemükben, leeresztik az amputálás ijesztő szerszámait, a sebesült lábat vizsgálják újra és újra. Egyikük, idősebb, szemüveges doktor szólni készül, csupa vér köpenye zsebéből, törlőkendőt próbál kihúzni, hogy megtörölje a verejtéktől, a ráfreccsent vértől nedves homlokát:
– Így az sem biztos, hogy életben marad, bokája körül már félig elhalt a lába, feljebb a lábszáron a piros csíkok fertőzésre utalnak. Megpróbáljuk megmenteni, megtesszük, ami menthető. Ha maga ragaszkodik hozzá, nem amputálunk, jegyzőkönyvbe vesszük, de felelősséget nem vállalunk. – Injekciókat adnak a karjába és a sebesült láb combjába. Egymásra néznek, az idősebb szólal meg: Innen el kell szállítani, közel a front, pár nap múlva semmit sem tehetünk érte. – S mintha a szavait igazolnák a következő pillanatok, hatalmas robbanások zaja hallatszik mind közelebbről, repülőgépek támadják a várost, felugatnak a légvédelem gépágyúi. Sötétbe borul minden, villanyvilágítás csak kórház műtőiben van, többet nem bírnak a generátorok. A két bajtárs a folyosón várakozik, a szakaszvezetőt kitolták a műtőből. A sötétség és a bombatámadás miatt nagy a zűrzavar, a kórház oldalszárnya is találatot kapott.
… Harangszó, ismerős. Feltűnik a falu temploma, a homályból sűrű sorokban bontakozik ki a vonulók sora. A misére igyekeznek. Lányok kart karba fűzve begyesen lépkednek, csípőjüket ringatják, összefont kezükben imakönyvecske, a lapjai közül kikandikál a frissen szedett bazsalikom. Az a kettő nagyon csinos. Hosszú copfba font hajukban piros pántlika villan, ütemesen mozdul a karcsú derekak ritmusában. Oda akar menni hozzájuk, hogy illőn köszöntse őket. Peckesen legényesen lépne, kezét a kalapjához érintené, a kertjükben rozmaringot talált, sietve tűzte oda, de lecövekelt, áll mozdulatlanul. A lába vastag oszloppá dagadt, nem tudja mozdítani, a karja sem engedelmeskedik. Eltűnnek a lányok, eltűnnek a sorban templomba vonulók, sötét lesz, villámok cikáznak, iszonyú az égiháború, menekülnie kell, sietősen egy fal mellé húzódna, alig tudja vonszolni magát, a bal lába nem engedelmeskedik, megroggyan, elesik, a földön hanyatt dől, az égén fénycsóvákat lát, a lábfájása elviselhetetlen, egész teste tüzel a láztól…
– Indul egy kórházvonat nyugat felé, a súlyosabb eseteket oda pakolják, de csak olyanokat, akiknek túlélni van esélye. Nagyobbrészt németeket meg tiszteket visznek, próbáljuk meg közéjük tenni. – A bajtársak gyorsan döntenek, az állomás peronján a németek sorába rakják a hordágyat. Ennél jobbat nem tehetnek a parancsnokukkal, tovább nem maradhatnak vele, a nagy zűrzavarban nem sikerült beiratkozniuk az egészségiek közé.
… A folyó gátja. A gátőr háza. Mesze a falu, az út kanyarogva vész el a kukoricások között, még messzebb a tanya, haza kellene menni tiszta ruháért, az otthoniakat megnézni, anyjával találkozni. Vinne is valamit: mézet, gyümölcsöt, darab sajtot, főznivaló kukoricát anya és a kicsik örömére, de kevés az idő, alkonyat előtt vissza kell érnie… Hajrá, futás egy trappban hazáig, a vászontarisznya az oldalát verdesi, koccan a mézes köcsög, egy kis tejet is kapott a csatos üvegbe, lesz öröm… Lélegzete nehezülni kezd, tüdeje szúr, lába zsibbad, merevedik. Pihenni kellene, de hallja már a tanyasi kutyák ugatását, zavaros emberi kiáltásokat, furcsa, ütemes dobogást, kattogást… Hajnalodik, megy a kórházvonat. Fekvőhelyéhez lép egy német egyenruhás, megigazítja a sebesült takaróját:
– Wie geht es dir, mein Freund? Sind Sie ein ungarischer Soldat? – nézi csodálkozva, majd legyint, továbbmegy.
Völgyekben kanyarog a vonat, balra kisebb hegyvonulat, jobbra magas hegyek sorakoznak, kopár sziklák, hófödte csúcsok. Távolból repülőgépek zúgása hallik, a vagonokban és a peronon a kísérő katonák és egészségügyiek izgatott beszélgetése a sebesültekhez is eljut, ők is megvitatják; vajon támadják-e a kórházvonatot. A magyar szakaszvezető csak a hangokat észleli, a nyelvüket sem érti, állapota sem olyan, hogy jobban figyelni tudna, a repülők zajából azért képes következtetni az eseményekre. Kábult, fájdalmai tompák, nyugtató és altató gyógyszert is kaphatott, napok óta alig van ébren. Dél körül lehet, az alacsonyan járó januári nap most bevilágít az ablakon, hunyorog a fényben, homályosan látja a tájat. „A hegyek. Csak a nem a Tátra? Soha nem jártam arra, csak képen láttam, ilyen volna? Hová visz ez a vonat? Ez talán nem is Magyarország, nem a Felvidék, ott jártam 38-ban.” A gondolatok is fárasztják, egész teste tüzel, magas láza lehet, a lábai, az egész alteste zsibbad, mintha nem is lenne. A fájós bal lábát próbálja emelni, nem megy. „Úristen, csak nem vágták le mégis?” Robbanások zaja, most a katona figyel éberen, megállapítja, egyre közelebbről. A vonat gyorsítani kezd, kis kanyarban sikítanak a kerekek, az erőlködő mozdony zihálása, sípjának segélykiáltása tölti be a szűkülő völgyet, majd sötétség, alagútban jutottak, az erős fékezéstől tárgyak potyognak le a polcokról, eszközök zörögnek, üvegek törnek, sebesültek jajgatnak. A szakaszvezető fektében a falhoz ütődik, társa a szemközti oldalon a földre zuhan. Egészségügyiek mennek végig a vagonokon, a sebesülteket vizsgálják a gyér világításban, emelik a leesettet, a szűk ágyról élettelenül lóg le csupasz karja, lába. A szakaszvezetőre pillant az egyik, sápadt arcát megérinti, meleg, lélegzik, visszahelyezi őt a priccs közepére, megigazítja a takaróját, siet tovább. Láztól csillogó szemek néznek utána. – Wasser, Wasser! – hallatszik többfelől, majd elhalóan a sarok felől: – Vizet! Vizet adjanak!
Még több hosszú nap után, a vonat lassan halad, váltókon ringatózik, zötykölődik, nagy állomásra, valami nagyvárosba ért. Izgatott a hangok a kocsi végéből: „Wien, Wien!” – Megérti, az osztrák fővárosba jutottak. Felülne, hogy kipillantson az ablakon, sötét van, egy romos épület mellett állnak meg. Erőtlenül visszahanyatlik.
Ld. még⇒
http://www.naputonline.hu/2022/12/10/szeplaki-gyorgy-latni-velem-oket-2-1944/
http://www.naputonline.hu/2022/05/19/szeplaki-gyorgy-latni-velem-oket-1942/
Illusztráció: Kórházvonat rozmaringággal
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
