Suzana Guoth: A szlovén kultúra ünnepe
✍
Február 8-án Szlovénia ünnepel, ünnepli a kultúra napját, amely egyben a maroknyi ország nemzeti ünnepe. Ez France Prešeren, a legnagyobb szlovén költő halálának a napja. Szokatlan párhuzam. Miért ünneplik az elmúlását, merülhet fel az emberben a kérdés? Azért, mert a halál nemcsak valaminek a lezárását jelenti, hanem egyidejűleg mindig valami újnak a megszületését is. Prešeren halálával megszületett a nemzeti öntudat, és vele együtt újjászületett a költő is, a töretlen optimizmust sugárzó Pohárköszöntőjével együtt.
Szomorú állapotot tükröz ez az évforduló számunkra, magyarok számára. Ki is volt ez a költő? Nem tudja senki, se a szomszédom, se a tanítványom, se a híres magyar gimnáziumi tanár. Nem említi meg a hazai sajtónk sem. Az ő kora az irodalom nagy százada, mondhatnánk, aranykora. Ki ne ismerné Goethét, Puskint, Tolsztojt, Byront, Stendhalt, Petőfit, és sorolhatnám a végtelenségig a világirodalom nagymestereit, a világirodalom gyöngyszemeit. Őket ismeri Szlovénia is. Vagy mégsem? De, minden bizonnyal mindenkit, kivéve egyet, Petőfi Sándort.
Volt egy szlovén kollégám, jó barátom, Hradil Jože, aki néha átugrott hozzám Muraszombatból egy-egy kávéra, hogy megbeszéljük az éppen aktuális dolgokat. Ő gyakorlatilag egész életét az irodalomnak szentelte. A magyar irodalom legnagyobb szlovén fordítója volt. Egyetemista voltam, amikor megismerkedtünk, hosszabb tanulmányúton volt Budapesten. Sajnos már csak múlt időben szólhatok róla. Mindig arra biztatott, hogy fordítsak én is, mégpedig szlovén irodalmat magyarra. Hívjam fel a nagyobb magyarországi kiadókat, javasolta, akik meg tudnák jelentetni a fordításokat. Megtettem. Szinte egyhangúlag az volt a válasz, hogy Magyarországon nincs igény a szlovén irodalomra. Szíven ütött a sok elutasítás, hiszen szomszédok vagyunk. A mai napig sem értem, mi miért nem vagyunk kíváncsiak rájuk, legalább annyira, mint ők ránk, magyarokra? Ez azonban csak a látszat, mert a kerek trianoni évforduló kapcsán sokszor hallom a fájdalmas megnyilatkozásokat, hogy Murántúlt igazságtalanul elcsatolták Magyarországtól. Ezzel egyet lehet érteni. De miért „siratjuk”, hát nem vesszük észre a paradoxont? Hiszen nem érdekelnek bennünket, mondták egybehangzóan a közvéleményt leginkább ismerő szakemberek. De van itt még egy történet, mégpedig a Rábavidéké. Az Magyarországon maradt. Bebizonyosodott, hogy nekünk nincs szükségünk szlávokra. A magyarországi szlovénok nyelvet váltottak, elmagyarosították őket, elmagyarosodtak. Egy nagy érdeklődéssel kísért előadásán, Szombathelyen, a nyelvész Grétsy László a kérdésemre válaszolva elismerte, hogy nagy hiba volt az elmagyarosítási kísérlet, mert nagy sebeket ejtett minden nemzetiségen. A Szlovéniához csatolt murántúli népesség nem „szlovénosodott” el, hanem őrzi ősi vend anyanyelvét. Éppen most, amikor világszerte a nemzeti nyelvek újjászületésén munkálkodnak, a vend nyelv újbóli szépirodalmi nyelvvé válásán is dolgoznak az írók, a nyelvészek. Nem is merek belegondolni, mi lett volna velük, ha Magyarország kebelén maradtak volna.
A szlovénoknak gyakorlatilag egész történelmük során más népek fennhatósága alatt kellett harcolniuk a saját nyelvükért, kultúrájukért, fennmaradásukért. Talán éppen ezért sikerült a mai napig megőrizniük az anyanyelvüket, a kultúrájukat, a szokásaikat. Különösen a reformáció játszott jelentős szerepet az életükben, mert az írott szóval is jelezte a szlovén nép önazonosságát az európai népek tengerében. Primož Trubar bibliafordító, akit a szlovén kultúra atyjának tartanak, már a 16. század elején a „Drága szlovénjeim” megszólítást használta a fordítás előszavában.
1944. február 8-án, Prešeren Pohárköszöntő című versének a 100. születésnapján ez az évforduló a kultúra napja lett. 1946-tól már nemzeti ünnepként tartják számon, és nemcsak Szlovéniában, hanem mindenhol a világon, ahol szlovénok élnek, gazdag kulturális programokkal emlékeznek meg a szlovén kultúra ünnepéről. A független országot ma ismét veszély fenyegeti, ugyanúgy, mint az egész kontinenst. A látóhatáron először a gazdasági globalizáció jelent meg, külföldi vállalatok terjeszkedésével, majd folytatódott a lelki globalizációval, az idegen nevek, idegen szavak, főleg az anglicizmusok egyre rohamosabb terjedésével, majd folytatódik a terrorizmus globalizációjával, járványokkal, háborúval, és ki tudja, hol rajzolódik majd ki ennek a folyamatnak a végső határa? Csak remélhetjük, hogy nem születik meg ennek a láthatáron kirajzolódó életformának a mindenki által kötelezően követendő ideológiája is. Reméljük, hogy ez a folyamat végső soron a szomszéd népek, egymás kultúrájának a jobb megismerését fogja szolgálni, a másság tolerálását, a jobbító szándékok elfogadását.
Gondolataimat Prešeren Pohárköszöntőjének a fordításával zárom, amely Szlovénia nemzeti himnuszává vált.
✍
France Prešeren
Pohárköszöntő
Zdravljica
Édes nedű termett
A szőlőhegyen, cimborák,
S a szíve annak tiszta lesz,
Ki megissza a hegy borát,
Temeti
Gondjait,
S a tört keblekben reményt szít.
Az első vidám dalunk,
Drága jó barátaim,
Éltesse a szlovén honunk,
S kérje Isten áldásait
Nemzetre,
Vérünkre,
S a szlávok összes népére.
Sújtson le a villám
A nemzet ellenségére,
Legyen ismét szabad hazánk,
Őseink dicsőségére.
Győzzenek
A seregek,
S verjék le a bilincseket.
Egység, jókedv, remény
Térjen vissza közétek,
Fogjátok meg egymás kezét,
S tiétek a dicsőség.
Tisztesség,
Bölcsesség,
Óvjon minket úgy, mint rég.
Isten áldjon bennetek,
Szép, szerelmes leánykák,
Nem találni szebbeket
A hamvas honi rózsáknál.
A hazánk
Lányai
Boldog jövőnk zálogai.
Ürítsük most a poharat
A haza hű fiaira,
Kiket a sok áldozat
Buzdítson új csatákra.
Halljátok,
Katonák,
Szólít már a hazátok.
Éljen minden nemzet,
Mely sóvárogva arra vár,
Hogy amerre a nap jár,
Szűnjön meg minden viszály,
Legyen hát
Béke már,
És minden szomszéd jó barát!
És utoljára, cimborák,
Igyunk egészségünkre,
Együtt a sok jó barát,
Mert szeretet él szívünkben.
Éljenek
A nemzetek,
A jó szándékú emberek!
Fordította: Suzana Guoth
Illusztráció: ‘F. Prešeren’
Ezek is érdekelhetik!
Balizs Dániel: Miről mesélnek a temetők? Új perspektíva a Vas vármegyei etnikai vizsgálatokban →
Julius Frömmel: A remete* →
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
