Liszkay Zoltán: A valódi és díszdoktor
„Sokadik Szondi György”, mindig így kezdte, ha felhívott, én meg egyébként büszke (és háromszoros) lányos apaként mindig „utolsó előttinek” tituláltam magamat, és máris a lényegre tértünk: ezer dolga közepette sose jutott ideje hosszú fecserészésre. Mi volt ez a lényeg? Végső soron mindig az, hogy a Napút-körbe tartozom, írhatok a folyóiratba, és mindig szívesen látott vendég lehetek a Napút-esteken Merikém megtisztelő kíséretében.
Gyurit közel negyven éve ismerem: együtt dolgoztunk egy kulturális sóhivatalban, és ő éppen velem szemben ült az egyik ütött-kopott íróasztalnál. Köztünk oldalvást Vikár, a szökött kispap helyezkedett el, és könyvekből, újságkötegekből emelt maga elé optikai barikádokat, és ott ügyködött ezek mögött az általa mindig nagyon várt munkaidő végéig: Bibliát és Népsportot olvasott felváltva, és az olvasmánnyal váltogatva saját hangulatát is: a Bibliát feltűnően fancsali képpel forgatta, kínos kötelességből, a Népsportot viszont felszabadultan, szinte átszellemülten.
Egy senkit nem, illetve csakis a főnököt érdeklő katalógust gyártottunk napról napra, hétről hétre stb. mindig ugyanazzal a módszerrel és lelkesedéssel: Vikár minden reggel elénk pakolt egy halom különféle nyelvű újságot és folyóiratot, és mi kartonokat gyártottunk a bennük talált irodalmi cikkekből és utalásokból.
Hiába voltunk ott is? – kérdezem a költővel[1], és hát annyi bizonyos, hogy nem volt a hely egy Aranjuez, viszont azért egész nap olvasgathattunk, és lehetett álmodozni is. Akkor még voltak álmaim, és másokat is biztatni tudtam, például Gyurit az óriási poénjaiért: azt mondtam neki, hogy mindenképpen írjon, mert az élőszóban elröppenő poén az pótcselekvés mégiscsak, és olyan, mint egy csatát vesztett hadvezér sikeres kocsmai balegyenese.
By the way kocsma – elvégre én voltam az angol referens – Gyuri sose kocsmázott már akkor sem, és végképp nem munkaidőben. Én bezzeg ezt meg-megtettem időnként, nem tudtam ellenállni a lehetőségnek, ha Tamás barátom benézett hozzánk, és az egész társaságot felvidította. Tamás elegáns volt, magas, karcsú és nagyon fiatal, református teológus éppen, és a jövő nagy-nagy reménysége az én szememben mindenképp; Tamást nyelvzseninek tartottam (és annak tartom most is), és fogadni mertem volna: óriási karriert fog befutni, tudományos, mégis érdekes könyveket ír majd, esetleg diplomata lesz, világraszóló béketeremtő a Közel-Keleten: a Bibliát héberül és görögül olvasta, de arabul is úgy beszélt, hogy egyszer bizonyos beszeszelt libanoniak a Fregattban kis híján testi fenyítésben részesítették, mert nem akarták elhinni, hogy nem a levantei földijük: a legkevesebb, amit meg lehetett jósolni Tamásnak, valamiféle Chrudinák Alajos 2. szerep volt, és most az egykori tévésztár fénykora jut eszembe: még hasonlítottak is férfiasan intellektuális, általában környezetük fölé magasodó kiállásukban. (Az, hogy Tamásból mégse lett világhíresség, a sors egyik rejtélye, és mindig elszomorít, ha az okain próbálok elgondolkozni.)
Tehát Tamás bejött, megjelent nálunk, és a lányok arca ragyogott, és én is örültem természetesen, talán csak Vikár (a becenév Tamástól származik) süllyedt mélyebbre a barikádok fedezékébe.
Négy-öt percig maradtunk, majd diszkréten távoztunk az utcánkkal párhuzamos rakpartra az izsákiak borozójába. Koszos, elkeserítő, lepusztult hely volt ez a borozó, de rettentően olcsó, bora pedig alkalmas, hogy úgyszólván a fiatalságunk hátán felvidítson bennünket, ha pedig fönn, a kerek ablaknál találtunk helyet magunknak, rendben volt a belvilág, és a Dunán közlekedő, alkalmasint luxushajók látványa igen alkalmas hátteret biztosított az életkorunkból következő, könnyű fröccsmámorral fokozott ábrándozáshoz.
Főként egyetemisták jártak az izsákiba, széllelbélelt könyvészek, mint mi, sőt egy egyetemi oktató is, Fazekas, a hungar- és ciganológus, aki lovári nyelvet tanított egyetemi szinten, de nagyon szeretett brillírozni magyar nyelvészetből is, és bár olykor bántó volt az okoskodása, el kell ismernem, hogy legalább egy szólás erejéig tartós hatást gyakorolt a nyelvi fejlődésemre. Valaki a társaságunkban, egy bölcsész (naná) azt találta mondani, hogy nem jut egyről kettőre, mire Fazekas nyomban kijavította:
– Nem helyes ez, tisztelt kolléga, noha így mondják Budapest-szerte. A helyes és szemléletes kifejezés az, hogy ötről hatra nem jutunk, és ebben nagyon képiesen benne van az iskolai oktatás előtti korok emberének igyekezete: az ujjaival számol, ezért a nagy ugrás a másik kézre, ötről hatra átmenni, és a szólásban ez az ugrás tükröződik mindmáig.
És most is így mondom: mi se jutottunk ötről hatra, és nem is juthattunk: valahogy minden ajtó, kapu bezáródott előttünk, és nem segítették a „karrieremet” azok a kocsmai látogatások sem, vagy akár a telefonba tett, óvatlan megjegyzéseim: hosszú és fellengzős címmel ellátott osztályunkat nyíltan sóhivatalnak neveztem a főnök jelenlétében, élcelődtem a kutyának nem kellő katalógusról, és egyáltalán, kilógtam a sorból, meg sem próbáltam elfedni munkánk értelmetlenségét a főnöknek tetsző lázas semmittevéssel. Ma már látom, nem csupán a nevetséges munkarendet szegtem meg, szándékomon kívül őt magát is megbántottam, és bántottam folyamatosan.
A főnök, dr. Szőnyi afféle csendes őrültként szenvedélyes cédulázó volt, mintha a legfőbb Örkény-abszurdból lépett volna ki, bár a dobozolást nála cédulázás pótolta, mániája nem különbözött Tóték[2] vendégének mániájától, ezért gyakran maradt benn az osztályon munkaidőn túl, és békésen, senkitől se zavartatva tovább cédulázgatott. Illetve pontosan én zavartam meg néha, előfordult, hogy mi is túlóráztunk Tamással a kocsmában, és amikor visszaosontam a hátizsákomért, a főnök még mindig ott buzgólkodott, ügyködött, és el kell ismernem, kínosak voltak ezek a találkozások.
Mégse tudtam komolyan venni dr. Szőnyit az albán céduláival. Igen, gyártott albán cédulákat is albán könyvek alapján, és azt azért már nem álltam meg szó nélkül: „Sanyi, te tudsz albánul?” – kérdeztem, és őszintén érdekelt a válasza. „Nem tudok” – felelte –, „de a szócikkek hosszúságából következtetek. Minél hosszabb a szöveg, annál jelentősebb az író, ez a kiindulásom.” Albániában akkor még bőven diktatúra tombolt, nálunk meg a gulyáskommunizmus langyosodott, hűlt, lábvizesedett, ezért csak hümmögtem valamit, de fogadni mertem volna, hogy előbb találnánk jelentős albán írókat ólombányák mélyén, mint Sanyi gyanús lexikonjában.
Közel egy év után szakadt el a cérna Sanyinál: tovább már nem hosszabbította meg a szerződésemet. Ekkor szűnt meg Gyurival is a napi kapcsolat: ő még maradt egy darabig az osztályon, és milyen jó, hogy maradt még, így később közvetlen tanúként számolhatott be „A Duna hercegnője” (hajónévként: Die Donauprinzessin) című írásom helyi visszhangjairól. Ironikus emlékezésemben a sóhivatalt „énekeltem meg” az Új Magyarország egyik szombati mellékletében, és akkor ez még eseménynek számított, különösen ott, ahol mindenki ráismert és rácsodálkozott, noha kerültem az azonosítható neveket és konkrétumokat. Mindenesetre az írás sikert aratott, fénymásolták, cirkuláltatták a dolgozók, később pedig kikerült az olvasók közé, így a könyvtárlátogató törzstagok is megismerhették. Majd raportra rendelte Sanyit a főigazgató, és a hírek szerint kissé megpirongatta. Soha életemben senkit föl nem jelentettem még, de akkor valahogy nem bírtam sajnálni a lebukott főnököt, és azt hittem, ez már így lesz, eljött az idő, hogy tündököljünk, és nemes bosszút álljunk a korábbi visszásságokért.
Mámoros időszak következett Rostocktól Vlagyivosztokig, és amikor még a világ legnagyobb szerelme is rám talált, már kissé nyugtalankodtam: valami azt súgta, hogy ennyi boldogságért egyszer még nagy árat kell fizetnem, és ami gyenge sejtelemként kezdődött, az egyre erősödve később pontról pontra bekövetkezett. Nekem kellett volna kezdeményeznem.
Amikor újra összefutottam Gyurival a Váci utca környékén, már országos méretekben történt meg a nagy-nagy kiábrándulás, és én is nagyon sötéten láttam a haza jövőjét, azon belül pedig a sajtót és a publikálási lehetőségek újbóli beszűkülését.
– Van egy folyóiratunk – jelentette Gyuri szokásához híven „mindig derűsen” –, és ha honoráriumot nem is tudunk fizetni, szívesen közölnénk az írásaidat!
Milyen ostoba voltam, milyen felfuvalkodott! Szinte sértésnek vettem a megtiszteltetést: még hogy én honorárium nélkül firkáljak, micsoda helyzet, micsoda megaláztatás! Miközben, ismétlem, nem is volt szükségem pénzre, és az országos nagy bajok közepette is az élet császáraként élhettem a szeretteimmel. Mint természetjáró jól ismerem a mesékben is olyan fontos válaszutak jelentőségét, és ha sárkánnyal nem is kellett még összeakadnom, talpaltam már további órákat holtfáradtan egy-egy rosszul megválasztott útelágazás következtében. Azt, hogy köszöntem szépen, de nem kértem a főszerkesztő úr ajánlatából, életem egyik legrosszabb döntésének tartom, sötét tévútnak, és nagyon bánom már.
Igaz, ami igaz, miután megjártam a poklok poklát is, majd hosszú idő után újra Budapestre kerültem, első utaim egyike a Napúthoz vezetett, és a dísz- és valódi doktor úr a régi barátsággal fogadott, soha nem éreztette a neheztelését. És abban, hogy életem legszörnyűbb és leghosszabb pokoljárása után a három legboldogabb évem következett el, az én doktor Merikém mellett oroszlánrésze van dr. Szondi Györgynek is.
És milyen öröm volt nemrég, kisebb karácsonyi ajándék, hogy Merike kijelentette, nem érti a 222. búcsúszámban megjelent és Szondi Györgynek szentelt írásom egyik mondatát; a magyarázat nekem is újdonsággal szolgált, és egy Szondi György jellemét megvilágító, különleges ábrát eredményezett. Így szól a szóban forgó idézet az előző mondattal mint bevezetővel, íme:
„Majd megjött Sándor György, a humoralista és Rostás Farkas György, a költő és főszerkesztő nem szintén, és akkor már három Gyuri csoportosult ott, és hogy ki volt a harmadik? Hát az első a maga dobogós és önként vállalt kicsinységében; bár ő állt középen, és az ő nyakában csillogott az aranyérem is, a dobogót megfordította, így csak a válláig ért a második és harmadik helyezetteknek.”
Az egyszerűség kedvéért lerajzoltam a dobogót, nem is kicsit sematikusan:
Majd megfordítottam, és:
– Látod, Merike – magyaráztam –, így ér az aranyérmes csak a válláig az ilyenformán maga fölé tolt 2. és 3. helyezetteknek.
Aztán rádöbbentem, hogy a két ábra simán egybetolható:
És íme a fehérek közt európai ember keresztje, amelyet „viselője” 22 éven át hordott, nem csak keresztényekért.
Lábjegyzetek
[1] Utalás Schiller Don Carlosára; „Aranjuez szép napjai elmúltak már”. E kezdőmondat Németországban szállóige lett, pedig magyarul sokkal szebben aranylik, így megérdemelné felvételét a magyar szólások kincsestárába.
[2] Tóték: világhíres abszurd dráma lett; én Olaszországban, Veronában láttam, és annak köszönhetem, hogy egyetemista süvölvényként Örkény István egykor az otthonában fogadott a Pasaréti úton.
Illusztráció: ‘Sokadik Szondi György’
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
