Zana Zoltán: A szemét fia (4/4. rész)
Vagyis pillanatot találni; amibe egy ilyen modell életképe elhelyezhető… – terelt egyet a szón L.-doktor.
Miközben, persze, technológiát-technikát, mai kultúrát és minden érdeket is, még hasznosat is meghányva-vetve: beletenni ebbe a modellbe, és ez nem könnyű. – S P. fel is emelkedett ekkor székéből. – És mindenekelőtt ne akarjunk a terhektől szabadulni, ne akarjuk lerázni a terheket, melyektől már gyerekkorunktól erősödtünk; ez nagyon fontos. És tudjunk mosolyogni. Ami nem süllyeszt, hanem folyton emel – ha néha nem is ezt érezzük. És főleg magunkon tudjunk mosolyogni!
A látogató ahelyett, hogy újabb kérdést tett volna fel, vagy kifejtette volna véleményét, hallgatott; felkelt helyéről. Most már határozottan felfigyelt elítélt nyugtalanságára. – Mi pedig most szépen sáncolunk! – mondta. – Szék és ágydikó között… bástya és őfelsége a Király… – S doktori indítványával mintegy félbe is szakította beszélgetésüket. Azért fogalmazott afféle „sakk-zsargonnal”, inkább világsufni zártszlengin-se, baráti-mód s ugyan meglehetősen ügyetlenül: nehogy elítéltnek úgy tűnjön, mintha hivatalból atyáskodna P.-vel Lagenul. A doktor P.-hoz lépett: – Ha nincs ellenére, feküdjön inkább le. Feltételezem, hogy tegnap óta le se hunyta szemét. Azelőtt már, hogy leültem volna, sőt be se tettem magam után az ajtót, éreztem valami szokatlant itt. Na, jöjjön csak! – P.-t szinte kiemelte székből, fekhelyhez kísérte. – Küldöm is magához Anisát, kis ápolónőnket. Magának igazi láza van, kolléga-úr… Örüljünk neki, ha ennyi elég lesz!
Ó, hát én már sok-napok óta…- vetette közbe elítélt. – De azért csak mégse pestis!; mely úgy feldúlta a középkori Európát. Csak nem fog bezáratni?!
Nem hánykolódik, nincs légszomja… nem beszél félre, annyira? – mindketten elmosolyodtak. – S főleg nem produkál tüdeje… száján keresztül: véres-fehéres habot. Láza van. És jobb a vigyázat.
Igaza van. Nem ismerem ezt a szakterületet, de a túlvigyázatnál nekem tényleg jobb a vigyázat.
A látogató sietve távozott volna cellából.* ( – – – ) És ne felejtse! – mondta már ajtóból a fogházorvos. – Azt, ami ugyan még laikusan is csodálható. S ha kétkedése meg arra vonatkozna?, hogy ha volt az a feltételezett-felfoghatatlan szupermega-BUMM!, és vannak ilyen s olyan fekete lyukak, fejérek?… akkor azok lehető tűntében, akkor mégis csak lennie kellene pl. ebben a fizikában abból a fizikából, ami a NULLA-fényévkövi függöny mögött lehetett. Ha tényleg helytálló e feltevés. De majd emlékeztetem is – hogy van-e olyan fizika, mely ne tartozna ehhez a világhoz is. És a probléma fölveti-e a Bumm-elmélet gyengeségének esetleges kérdéseit. Vagy talán a hullámvető laikus zseni ötletére hangolják a húrokat (végtére egy „fürdőzőnek”? is juthatna eszébe valami: csak-csak. Amit fölszedhetnek nagy-komoly tudósok; s nemdemintha valami-talán elő-elméletet… s (a kvarkokat irányhúrok jellemzik) – profi zenészek?, kvarkok, neutrínók; s az lesz majd egy magyarázat a lehetők közül? Bárha – milliárd másodpecin uralkodnának is – de lenne? már: kvarkidői sötét anyag és milliádszülötti setét energia. S hogy évmilliárdokban születve. Csakhogy a képzeletet nem hatja meg semmiféle friss…*
(Ó, azok a spekulatív hatalmas terek, melyekről a kamasz megfeledkezett!)
NINCS ÖRÖK?, BAJOS A „VISSZATÉRÉS”
… szükségünk van egy helyre, ahová nem megyünk, hogy
azt hihessük, hogy ott boldogok lennénk, ha elmennénk.
(Samfor X.-ura után, N. püspökétől)
Itt ül melletted ez a kedves nővérke, ágyadon ül, kezedet hűs ölén tartja, „alibije” az, hogy ellát majd téged, s referál… éppen lázat mért.
Mintha aludnék. Mintha ilyesmi lett volna velem korábban is; mintha gondolataim is aludnának… hej, öregem!, sejted-e már, hogy miféle lenne, milyen sötét lenne az álomtalan gondolat?
Már sokadszor mondja – mert talán mégis tanácstalan (nem is csoda) – csendben erősítgetne. – Mindenki tudja itt, hogy mégse gyilkos…
Hát akkor mit keresek itt? – mondod harmadszor; hogy lassan belemerülsz a közelítő mélységbe (akkor meg mi lennél?) – furcsa-teres időbe merülve; ami-melyben sok dolog lehetséges: kerti múzeumokban pl. megtudhatod, hogy mindent szabad, de a gyilkolás tilos. Arra nincs bocsánat –
Az álomnak megvan a maga szabad függő világegyeteme. Te!, mi is az álom mechanizmusa? Ó, hát persze: hogy „sose jártam arra!”. Jajjajjaj! Valamiért gyűlölöm a gondolatot is. Azt-azt. Amire annyin mutogatnak. Dehogy a kémia; hanem épp a fizika – a repítgető. Indok?(!) Magyarázkódás? Aljasságok leple. És akkor?… Gyalázatéi… A magabiztos. De hát, ez nem az én szakterületemre tartozik… mindegy; most tanulmányozhatod azokat a fiziológiai-neuromonográfi szövegeket, s talán megtudhatsz valamit; hogy mennyi azokban az „igazság”. Hogy miként kapcsolnak ki az agysejtek… ahány könyv, szerző, annyiféle bizonyság. Jobban tenném, ha megelégszem annyaival, hogy közelít, közelít valahogy, csapdos fekete szárnyaival ez a sötét história. Hát, igen, ez a mi tudományunk (is): eléggé kétes tudományka. Hely, amitől sokféle… mindenféle… milliárd és milliárd és mégis-Egy? határos-véges pormacska-egyeteme, saját pihenő időhelye, vacka-alma, kotoréka, fészke. Ezer ezer módon kínálja magát, pedig nem is olyan elmés, nem is annyira gazdag, hanem hogy ÜRES, ügyefogyott, zavart, és aztán bármelyik kínálatából ugyanabban a világban (antivilágban?) találjuk magunkat, amelyikből kiszakított bennünket. Elhisszük, hogy nagy varázsló, ugyanakkor barna, süvegforma papírzacskóból kínálja utcasarkon vagy talponállóban vett kesernyés sültkrumpliját. Letesz, és otthagy, mint egy fölösleges csecsemőt, vagy egy elhagyott kisgyereket (akinek azt ígérték, hogy mindjárt érte jönnek, aztán vagy becsapták, vagy elfelejtették). És ezért meg kell találnia saját magát, ha életben akar maradni. MI, MIND: imádott gyermek mint bűngyümölcs? Úgy látszik az égi temető pang, a kifakadt lelkek merre tévelyegnek! Még most is? De hát miért is vagyunk itt?; a pusztulásnak láncán: édes fattyak vagyunk; gőgős kis macskák: „Nevetni, sírni ugyan ki látna!” – bár hiszen ő autkeszc fickó, akit szégyellni azért szabad, vállalni viszont nem nagyon érdemes. („S zokogott magába, de senki se hallá.”) Nem passzol az másiknak jellemével; konvenciókkal: melyek – ha nem enged – kinyuvasztják azt, felfalják többé-kevesebb egységében – (hát, minek a mise-mese (amire dörmölődve azt mondnák: pici vagy memfiszi) ha nincs is kinek-minek) – minden ellenkezőbe tart; azért érzünk „elvont szomorúságot”, mert bizony, sírunk! Amire nem lát senki se? A hagyományon túlkerült, mert elég öregek lettünk és eljutottunk valahová, és ennek már nincs jelentősége, mert mi is hozzáadatunk, és bekapcsolódunk, bekapcsoltattunk az Egyetemes Semmibe. Jellemében megbotlott, de ne gondold, hogy kinyitja száját, ne várj bocsánatot, hogy kérne azt; úgy tesz, mintha semmit se művelt-ártott volna netalán, de ha őt éri sérelem valamely jellem-pontján, hetekig-hónapokig malmozik dac-vackán, s e filozófia évekig is húzódik nála.
Ne járd ezeket a köröket, aludj, úgyis el tudnak látni.
Percek alatt vén újszülött lehetsz.
Az élet – tényleg?, zsákutca… táncika. Amit föl lehet függeszteni?, abba lehet hagyni.
Hiszel? vagy nem hiszel. Ős-Semmi. Élet? Valami szóféle? Metafizikus-ontogenikus locsogda, melyre minden sötétek mélyéből feljövünk, valahogyan; mindegyik maga szerint, sajátosan. Amire kinyitnak, kitolnak, amibe beesünk lárvaságból – árvulásra: dobozba-bozótba, ferslógba, terembe. Ahonnan aztán kitesznek majd mint tárgyat, szemetet, semminövesztő felesleget. Úgymint szerves és úgymond szervetlen közti homály. Nemző Áldás. EPIZÓDI kezdetevég, a lelketlen porló! ETC. ) – Ámítás. Egy csepp az égből. Előbb. Csak. Egyetlen egy a testbe. Egyetlenegy csepp a tengerbe; melyen-azon is végigfut. Ez is, az is megremeg. Hazugság még. Aztán folyammá dagad, árad, eltemet. Később már génikus szükség. Hogy amíg bírod, fennmaradhass! Vízözönnek zuhatagai, fentről és a Mélyben… De a kiválásnak sincs semmi értelme. Az almáskerti alma épp lepottyant fájáról. Álom?, álom?, álom… de hiszen ez borzalmas: nem haltál meg? és amint felébredsz, és folytatja vele is a szenvedés. Amit kár dicsőíteni, mutogatva mutogatni, a titkos értelem értelmére; ami nem is annyira titkos és egyáltalán nem is nagyon értelmes. Élet = halál, az meg = Főimposztor. És vele a halál mint sokadik egyenlőség. Inkább. Mégis. Lekció, mely minden erőfeszítésen kifog. Alter ego. Nincs benne „megoldás”. Az élet meg folyton halálba ütközik azzal, változik vele, de mindég tagadsz, minden hiábavaló, hülyeség, legfeljebb tévedés – – – – – – – amíg „az” ÉL?: kontra-ostobán, kontra-rettentőn – ellen-borzalom, ellen-nyomoruság – – – az ujj-egyi vagy hármasi beagyalt pulzus: kor-MOST szakadott remegő aligfonál, minigöbös… apró remegés. Ám a vér-cérna göbei… Gyűlöletes! (Nem az?) S ahogy az állkapocs remeg-feszül majd esik, s a test kimerevül!? És elernyed. Majd pedig… SEMMI! (Mert vége. A szereplésnek…) – és hát e végtelen véges. Elárasztanak gerjedt fallo-hibádzó nőmesékkel-hazugságokkal! (amit folyvást ezek verbalizált hiánya gerjeszt): te pedig hányingerin a „bensőségi nyíltságtól” – pakolászol és menekülsz… noha nem is gyáván. Hiányzik valami? Nagyon, nagyon? A szó misztikuma, az ismétlés ereje; mikor asszonyok-lánykák szidalmazzák az eredést: oldalvást trágárkodva; hogy anyád szecskavágó p…ja, hogy mért nem szaggatott össze!, mikor kijöttél, apád f…a, lóf… gyűlölet és szemrehányó vágyakozás kétféle használata: amivel el lehet fedni magunkat; s közben kinyilatkozhatunk. És a nyelv sehogy se képes megeredni!; szavak jönnek ugyan, de hazugságban áradnak; azt is fogva tartja sok képmutatás… Ez már nem csak arról szól, hogy melyik megy elöl az utcán. Hogy látják, nem látják. Ez már szinte hogy klinikainak is nevezhetnék. Pláne, ha valaki – házas, özvegy, egyedüli – s álmában házasodik újra! De ettől még vagyok-olyanon, amilyest én volnék: ugye?!, mert én (dupla)árva lennék. Ám mintha árva-ennek arcán, s netáni arcokin; és az arc ugyan mire haszonulhatna!? De mintha ennek arcán: görcs-remegne. Az Élet – furcsa: miután már létrejött, ezt mondja: „nincs szükségem másra!” Ezt üzeni. És mi üzenetet át nem adunk! A nők mégis többet tudnak a férfiaknál. Eggyel biztosan többet nyújtanának. Minőséget! Harcoskodtak is más dolgokban, és ez derült rájuk a mennnyiségből. Ami folyton csak zaklat-csigáz. Valamilyen törvények ezt hozták. Amint a nézésben is (az érzékelésben, általában): a fény derül hozományul: sok nyulkálásra-nyújtózásra; aminek jóváhagyó eredetije kiveszett, átalakult és jót nem nagyon hozott ez. De ettől még a berzenkedő hiány fennmaradt valamiként – minkét félnél. Ezért annyi a mondvacsinált káromkodás: egyiknél is, másiknál is: a porba szórt és nem a bárányfelleg-legelőkre szánt szitkozódás. Mintha segítségkérés lenne, tehát nem arról szólnak azok a felhívások, hogy annnyira sok hímfurkó, farok stb. ütődik arcukhoz (és luk tolakszik-furakszik öleknek) – hogy már lebegni se lehet tőlük a szobára-konyhára szűkült világban: s a levegőben – lélegezni…! Hanem ellenkezőleg. Úgy látszik, hogy a nemiségre nem lehetett helyesen definiálni-differenciálni. Minden igyekezet pusztán patkolás lehet, melyen a következő sántításig azért eljuthatunk. Az egyik fél többet és többet akar. S fuldokló; aztán a… merevség… – a test mint TÁRGY. És a véges-VÉGES: placcs! (Vége; vége a végesnek. Nanáhogy…! A Végtelennek.) A szemet már nem is láthatod; s lehetnek miféle kombináltjai e testnek: ellenim és kontrakin…
Fölvetődik benned, mint halvány-kétes lehetőség, hogy meghasonlott-szállott lennél?, vagy más; hasonlón ama gyönyörös ideologiccsin szállongó zenészhez. Lódenkabát egy épület felett,…
Bombasztikus szó-körök, nevelők; óriási kiadások: sürgő-forgó alkalmazottak, fonnyadt működtető háttér: semmiért – semmi. Nem kínál sokat, nem került sokba.
Magad ellen (is) elkövetted azokat, amiket elkövettél? Már majdnem olyan, mondhatni, mintha valakit az ég színei zavarnának őrülésbe: bántana valakit az, hogy ágyba kell feküdni, székre kell ülni.
Játékmáglyák égnek a nagy falu utcáin-terein; guruló ládák előtt sorban álló kíváncsiskodók: olyasfélék ezek a konténer-valamik mint a világvárosi mozgatható-szállítható illemhelyek. Műanyagfröccsölt kis piros székek, oldalukon kis rés, oda pénzt lehet dobni, és kész a kis villamosszék. Aumatium; de korunkban: magányos nyilvános ürítőhely. „Minivillanós leszek! Milionér leszek!“ Ugyan nem ó-cirkuszban, nem teátrumban. Ugyan valahogy mintha a kivégzések saját maguk sasszéznák ki magukat. Mágori… – és sok-sok-sok államkivégzettekre gondolj! Egyszerű. Szedáció? Kindri Brottes? – aligse kiagyalt vigyázó gyermekei; de így, vagy másképpen: indifferkó! Azt mondják, hogy ily-olyani nemesneve voltana: Gyomorszékhy. Uborkásin csörtető ugor? Itt minden olyallos (Fata Morgána? Vágykép?, hogy “rajta, magyar!” ((Véres homlokod, szétszórt hajad / Csak mindig épp elébed mi ősed / – – – – – – – – És hogy nem gondolsz másra már nem ám / S állsz vészben szűkbarát, ó, te kis kisebb-mogyori.)) s mekkora barát!! Amiben emberugra “rav” is kínált lehet. Velönk senki se áll szóba; hogy kinél s mért is nem a…? És mi lehetne micsodás szomszédin! Együnk se nagyon nem is disputőz erről. Bár különös; mint rendes. Amire nehéz a hajlás. És te ki volnál! Bizonytalan; merről is? Nekem ösmeretlen. De kolompipaprikáshoz – s az jó. S te is fogva levél. Semék se beszél vele. És ki is volt volna ama bohemi Vendi-festő?!, munkacsev-fogoly…? Disznóság! Ó!, szenzáció!: s már a következés; hogy ülni, nyugodni, csillapulni; le-le: aztán földben vagy föld felett lapítni. Mert ledöntvén a cédrus, az apróbb fák csak reszkessenek! De már ez is oly lagymás. De jaj, most!, a mókás cirkusz…! Valami kárhozati inszánia? (magyarán: eszelség… Kilépni kába rácsforgásból… Hú!, de krucikus ez! Kéne hogy minek neve akarás, ha nem is éppen: bárgyas akarat. Ámde ez miféle ellenszolgáló falat!?: Nagy Semmi nevű lenne, hát. Amin röhej iszony iszonyos báj rikatna, kegyelmin – s ami torkodon akad. Gondolattalan, de nem ártó szándékún. A kötél – ma? Anakronikus valahogy. Golyó? – olyan lehatárolt, militáns. Szinte ünnepi, elő-ünnepi.
Aludj, aludj inkább.
A „találomi anisa-szúrás” úgyse sokat ér, lázcsillapítója – haszontalan.
( – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – )
Biztos lehetsz abban, hogy ugyanezt csinálod…? S ez meg ugyan mit jelent!?
Jó munkát végzett a doktor. S még abban a tudatalattiban is lehet valami. S hogy ütközött benned az? (s mivel s miként: abban az ütközetben!) – de hát akkor mért nem furdal mégse az, amire azt mondják, hogy: lelkiösme!
Véznácska dolog; lehet mondani. Hogy tudománytalan is lenne. El kell hogy higgyék, mert nem tudtál róla. El kell fogadniuk, mert nem tudtam róla. De lehet, hogy mégse volt igaza. Mert hiszen mi is az az igaz, vagy a nagybetűs IGAZ!, kinek igaza, magad igaza? Mi az? Ki tudja? Mások igaza ebben? S akár magaszerintifilozófiai?! Mert lehet, hogy ez csak olyasmi… valami szünet az emlékezésben, mint az ebédszünet. És egyáltalán nem bujkálóban, de az éppen nem fontosban; amit beszerzünk, amit másoktól kaptunk, és kéretlenül s kiegészítésül kerülnek elő valami kémiai-biológiai nano-fiókocskákból, dobozkákból; felbukkannak, ránktelepednek, néha megszállnak bennünket. Nagytudás? Vélttudás? Tudatlanság – nézd csak nézd, nálan még inkább. (És főleg nagytudományú emberek hirhedettségeiként ha lehetne emlegetni ezt az érzékeny felületi mélységet: világos kora-tudásnak maradékait: akár lappangnak azok, akár élnek és mozgatnak legalább. Harc és hit… reménytelenben. De én nem tudok igazán hozzászólni ezekhez. Lehet mellé köhögni – többet nem érdemel – mint ahhoz: hogy hit… a dolog már túlélésről szól; gyarapodásról. Mondjuk, hogy teplomsötéti kuckón térdepelsz. S válladra eresztődik valami,… és arra kapacitálna, hogy ezt vagy aztat: pusztítsd el. Nos? Ki vevő erre, bíró ur!? Ugyan lehet, hogy le is szállt az a galupcsi akármi; és akkor ez már a másiknak esete. De templomi szolgák-hivatalnokok továbbra is rendületlenül saru-csoszognak, s munkájukra. Vagy a ember felettei? – nem demokratikus?! Hát, nem olyas; nem az. Nincs egyezés a többi élettel. S nem okszeres az ószeres kiemelés, kitüntetés. De lehet – mégis arra a vállra; hogy le is szállt. És ez már az előbbi eset!
Vele-ebben valósultál meg „te”-ileg, felülkerekedve dolgokon; ami-dolgoknak pedig meg kellett volna határozniuk; csakhogy ezek kudarcot vallottak.
Derék Wolf! Láthatja majd, hogy itten nincs szükség fellebbezésre!: abban mindjárt bűnösségedet ismernéd el, vennéd fel. Annak dacára, hogy bűnöztél…
Úgy is lehetne okoskodni: ha nem fellebbezel, csakis azért nem teszed azt, mert úgyse menthetnek fel…
Lényegtelen! Így döntöttél, így választottál.
Ha nem is kerülsz Gyengélkedőre, másik helyre-cellába helyezhetnek; s hamarosan. Jó sok órája is annak már, hogy elítélt vagy s nem vádlott vagy – – – vagy talán ott is lennék és el se ítéltek? Csak megint rossz állapotba kerültél? – és úgy vagy, ahol lenni nem akarsz?
( – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – )
Hogy a “gyilkos alkatokat”? – mégis, el lehet különíteni? De hát az indulatosak viszont: indulatból ölnek; azazhogy nem nagyon noszogathatók-riogathatók se törvényi, sem erkölcsi rohamokkal. Általában nem rettent – gyilkosságtól – gyilkossággal való állami fenyegetőzés.
Kivált nem akkor, ha az ember nem is tud arról – borotválkozás közben? s tükörben simítva állán; hogy napközben majd torkon ragad, avagy lő, vagy szúr. Száját festve épp.
Ugyan Cézárok, Bekarok, Livingsztonok, Köszlinek, Holcenek, Olivák, Zonenfildek, Májerek: mondták, hogy statisztikák nem igazíthatnak el halálos ítélkezéseknél.
Játssz csak a gondolattal; már nem érint ez. Így talán nem? –
Kétségesen érvelnek – eljárás ellen – filozófusok, moralisták s mások: hogy bizonyos ösztönök szabadulhatnak emberekben: ismeretlen törekvések. Mégpedig? Hogy valamilyen mértékű cinkosságot vállal azokkal; velük az állam. Valahány halálos ítéletben – cinkosságot vállalnak egymással: ítélet végrehajtásában, voltaképp. Akkor is, ha az állam lepattintaná magáról a felelősséget, pl. a halálnem kínálásával-választhatásával: oldódó kristályt, szintetikus anyagú börtöni szuicidumot kínálva.
Kétséges az abolicioni vélekedés is, miszerint inkább tíz veszedelmes járkáljon szabadon; mintsem hogy tévesen ítéljenek valaki felől.
Az ügyész hiszen kevéssé se hirdetheti, hogy a „társadalomnak” államával szemben kellene szerveznie magát; hogy nem annyira az általa s társadalom által fenntartott állam sérülékeny, hanem inkább az egyes sérülékeny, majdnem védtelen. Csoda-e, hogy hajnali kivégzőudvarokon csupán egy-két szomjas-kinézetű bürokrata ha lézeng, hogy vigyázza az eljárást; aztán kellő pillanatban el is fordul az a kettő-egy is. Mert nyugodtan aludna.
A jogban: fölhalmozódott valami kimondatlanság (azon a gyakorlatiasságon felül, hogy igazságra eléggé érzéketlen is; amire állítólag támaszkodnék (jog; amiben helye lehet hamisnak – – – ): némi tudás; abban, amit ártatlannak neveznek.
Afrikai dzsungel fáira kúszik: fizosztigmint, eszerine-t s egyéb alkaloidot termő Physostigma venenosum; melynek babfőzetét itatják gyanúsítottak-vádoltak szondáztatására. Karibiában buzogányvirággal fojtogattak elítéltet; Dieffenbachia seguine –
Neked már TALÁN, MÉGSE nem működtetik azokat a kivégzőüzemeket. És? – félig sülten már – újból villamos ezer-voltokra nem is kapcsolnak. Mert – tízperces pörkölődés után – lélegeznél még – alávaló! Hűlni se hagynak; ahogy némely süteményeket hagynak: sülteket. De könyörülnek: nem kötnek vissza a helyi villamoshálózatra. S újból már nem is kell annyira-nagyon sisteregned!
Kriminológiai-jogi terminológiáknál maradva: a bűnözés – társadalmi jelenség; a jog pedig arra lett kitalálva-bevezetve, hogy adott helyzet szerint ítélje (társadalmi helyzet szerint súlyozza): az adott elhajlást, cselekményt, tettet.
Egyébként meg – néhanap – valamilyen hatalmi, politikai fordulat ki is iktathatja a büntetésnek e formáját az úgynevezett jogrendből. Ahogy később, újra előszedhető az; mint nagy téma. Hasonló gondolásfélére. És törvényesíthető is, újra: másokra, vagy ugyanazokra; ugyanazokból, ugyanazokért. Vagyis mindez törölve.
S elég oka is lehet annak, hogy nem szorgalmaznak ebben referendet: halálbüntetésnek visszaállítására.
Az egyházak nem tudnak ellensúlytalan egyensúlyozást adni társadalminak. A társadalmit nyáj-egyedek adják. A pásztorok kenyere meg olyan, amilyen. S hiába a tudomány és annyi friss hozamai annak; hiábaságok azok: csillagászattól legalább elemirészecskék fizikájáig nyújtózkodó teológiai nyújtózkodásokban.
S nem azért nem derűs a pásztor, mert valódi hívőből nincs nagyon sok, s pásztorok közt se annyira. S valódi pásztorból meg: alig is köztük –
Az államnak vannak – büntetőjogon kívüli – lehetőségei: hazaárulónak átsorolt anyagias-parano ügynök-mániákusok, kémek, álvállalkozók, minden pénzelteknek likvidálására. Nevesen: belső s külső árulókééra. Hatékony eszközei (s nincsenek is olyan országok, melyeket hol ilyennek, hol amolyannak ne titulálnának valamerre: működések elvárásai alapján; pl. felhőskríbolók kis szobáiból ítélve ebben; azokból nyerve mértéket s adva is annak úgyszintén mértéket): s dőreségbe menne állítani, hogy mérvadó hatalmak sincsenek, s helyek nem különben, melyekben adott állami ármányok szentesíttetnek, hatalmi baráti-kapcsolati szájízek-érdekek szerint. (Új mértékegységben? Mérőszámokra. S már pusztán csak néhány szentpéternyire is kerültünk Igazsághoz! Kis csibészek, szélhámosok, csalók, nagy csirkefogók. Főleg utóbbiak. Minthogy helyzetben vannak: általános jótéteményekkel kecsegtetnek: pl. mint amilyen a „személyiségi jogok” (nem tudni, mi az), mint banktitok, stb. Aminthogy e könnyed tranzakciók lehetősége persze összefügg „érzékek” tompulásával. Elvégre ilyesmikkel könnyebb „beetetni” a kis „halakat”, melyek aztán csibészi asztalokra kerülnek.) Helyek, amiken az állam még cirkalmasabban dolgozna, saját nyílt vagy fedett intézményeit bujtogatva; hogy pl. puccsot szervezzenek, s lehetőleg alacsony rangokból verbuválva ehhez, kis beosztottakból merítve, olyanokból, akik előtt elhúzzák az emelő mézesmadzagot, s azzal küldve embereiket harcba, hogy a kiszemelt ügy-vállalkozók szolgálatát – soknéhány év múltán – a haza busásan honorálja majd láncos-ékes kitüntetéseket osztogat nekik. S persze, a kellemetlenkedővé lett hivatásosakra, vagy éppen hogy zavaros firkászokra is rossz időket téve. S ritkítható az állomány már nem eléggé lojális nagyobbaktól is: dutyiknak jó-szép telődésére.
És ha már annyira biztos, hogy ennek így kell lennie: miért nem kezdődik vagy zárul – a napi televízióadás!: hajnali vagy későesti egy-egy alkalmi-üde kivégzéssel! Vagy fáradt archívivel; történetivel – mért nem zárul…?
A közönségnek nem nagyon mozdulhat tenyész-fantáziája, s az magajámboran is nézhet ezutáni tükörbe.
( – – – – – – – )
Az emberek – – – – – – – ha az lenne muszáj, abba szintén beletörődnének, hogy már holnap meg kell halni. A bizonytalan az – amiért mégis élnek, s még holnapután is.
Széleket tudni – s „közti”-vel gondolni. Sőt, bajlódni?…
Nem oly nehéz elfogadni: hogy az ember eltűnése-átalakulása nemcsak egyesinek „távozása“ – ugyanolyan szükséges, mint amilyen szükségtelen felbukkanása.
Valamit nyertél. És vesztettél.
(Nem tudod, hogy viselnéd – maradt kételyeid-viselőn – akkor, ha nem lenne ez a melegség rajtad.
De ha így haladsz, mind több papírt adhatsz majd vissza fogdai gazdamesternek; ugyan apadozik is mondandód. Ha egyáltalán volt ilyesmid valaha.)
Ilyesmire gondoltál korábban: kivégzés? Hogy úgy vezetnek „vesztőhelyre”?, hát, mi lenne ilyenkor. Ha már nem is akasztófához. Gondoltad még, nem is olyan régen, hogy az ítélethirdetés napján – s hátralévő többin: játszol majd ilyesmikkel; hogy utolsó vacsora, tea, aztán még ott az ejakuláció. És a brutális búcsú?; mely nem elégséges ahhoz, hogy elérje az elítélt az itteni szökési sebességet. Amivel – egyetlen órán belül – körbeutazhatná e nyüzsgő Galacsint; egyenlíthetetlen-egyenlítőileg: csakhogy faltól-falig utazásban teljesítve világutazást. És az már nem is akármi! De hát, minek ezen képzelegni! Az igaz, hogy ez volt utolsó előtti reményed. Hiszen egy gyilkost egy magasan trónoló másik, amolyan hivatottféle gyilkos végeztet ki. Aki maga felett őrködik, aztán suttyomban rabol, ha kell, öl is, de úgyis fizet mindent a biztosító. Ezzel áltatja magát. Reményleni? Vagyis: lemondani. Evvel áltatja magát, hogy az ember általán: hiszen se kölönb lenne hát – s azok az egykét hangos-reáli fikciósok: seggüket hordják nyakukon. S az emberekre ugyan rá nem ülnek, de a szellentéstől ájuldanak. Mondjuk. De minek mutogatni másokra? Szédelegnek arra, saját fajukra masírolnak, s nem is javíthatón. Vállald magadat, s ne mutogass…! Próbáld ki a másikat; hogy igazon hallgatsz – leginkább. Rájössz, hogy vissza fogsz térni a hazugságokhoz. Minden te vagy. Hallod?! És már születésedtől AZ. S ez már szinte kívánt is lehet némely halálraítélteknél, mert ebben az eljárásban mintegy tettüket igazoltatnák.
( – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – )
Nem is bánod, hogy mínuszos hír se lesz belőled; s még gyorsfotó se merevíti ki azt, ahogy ott lógsz-himbálózol?
De még azelőtt, hogy a kirendelt halottkém is látna; városi főtéren. Vagy kültelken? Nyilvánosan. Nálunk is voltak… derekak. Mágorin… – és sok-sok államkivégzettekre gondolva! De már ez is oly lagymás. De jaj, most!, a mókás cirkusz: valami kárhozati inszánia? (magyarán: eszelség… Kilépni felségsértetten valami gondolkodásra, s noha nem gonoszra; feltétlen. Kampec. Gombostű – hiszende tudhatnánk; annak feje!, s NEM szögnek feje!, amin rátalálni ütéssel: arra, hogy igazság. De kalapács-leütve; s ÁRVERÉSI ÁTVERÉSIKÉNT. De csokoládé-mártogatás? (rozsdatintán?): hogy csak “írjál, csak írjál!…” Mely nevettető? Afrodi; na és persze. Miféle bombai fénybutik! És amihez két nyelv s szív adott: s nem is egyenest: a szív igazgat abban s a nyelv meg izgat közte. Talán nem vagy se zsidó: se cigány; s egy se bízvást? lennél. Talán. S nem vagy államelnök!; így-amúgy járt főbb felsőbbiskolási. S nincs harapó-lázigéret külföldi éldekeltséged, céged se. Ó! “A gyanús ember…” Mint mi? Mint kiféle? Biróság. S államszobán, – udvarságon állított vészhely. Itt már nincs ilyen; csak langyos, durva. Avagy inkább: intimszoba-széki?, melybe ültetnek: acélhoz élének. (S öreg hóhérnak vállalta kötelességére; s az a kötött elítálti arc: a segédkező hóhér. S hogy talán-jöhet… grácia. (Bár magaszerintin valami más.) Dús Semmi. Amin iszonyú baj rikat kegyelmit – ami torkon akad. – – – – – vívó tömegül. (?). De hiszen évtizedekkel ezelőttől (évszázada?), szünetel már e nyilvános edukáció.
Errefele is ez járja most, majd; hogy mindebből: TILTVA! Amint itt-amarról rebesgetik…? –
Ekkora böjti-diétai vehemenciával, lehetne tiltatni akár légvételt is. Netán, s alább adva: tiltható lehetne táncmulatság, tánctermi-éttermi érintkezés-étkezés; meg ivászat; orvosi rendelőben véghezvitt avagy utcára vehemens-öltözött annak-vetkezés (negyveneseknek tiltva már?), s nyílt fürdőzést is lehetne tiltani – – – – – – – véges végesen – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – -)
Hogy valaki hátrafele menjen; kézállva járjon; minden nyerész-dolgot tiltva. De még a kopaszodást is (!) tiltva. Hazudást; bármint is neveznék, tartalmítanák éppen. Fogmosást (amit valaki-világutazó valaha meleg-homokos dolognak mondott); tiltani protézisgyártást, egyáltalán: kupeckedést és bukfencet. Hózentrágert, utazást-kirándulást, elektromosságot ( – – – – – – – – – – – ) – zenevállalatot, filmipart: butaságot (büszkeség, lustaság, tudatlanság kozmo-átfogó? ízetlen gyümölcsei); vitát, veszekedést (ami csak kerülget; másról hallgat!): hóemberkészítést (víz alattit), sárkányeregetést (víz alattit!). Csuklást, várakozást (arra, hogy majd piros hó hull!, volt már ilyen!), tiltva: szürcsölést-csámcsogást-böfögést, nevetést; magunkbani beszédet. Befőzést-főzést, s lekvárfőzést is – – – – – – – sminket. Napernyőt; esőben-sárban, kalucsnit – – – – – – – könnyezést. Borotválni… halat.
Tiltani: szagosító permeteket; amiktől az emberek elviselhetők lehetnek – büdös-másoknak (bírja csak ki, egyike: másiknak kérész-szagát!: vigye azt tovább tulajdon-maga sajátos szagában!). Ismert a szólás: gyesznóról és keveredő korpákról, az, hogy szagot fog az, aki cserzőműhelybe megy –
Élet?!, ítélet. Élet? Legkülönfélébb bánatok seregletei. Kicsi eltérésekre, dolgokra; csillagporokra. Álom.
Valóban?: ez a fajta élet – mely nem szűk: de tágas fogda. Amire még kaput se szerelnek. Óperzsa darjal. Kapu?, volt ugyan; de már nincs az a kapu.
Egy másik kapu azért tárva-nyitva –
Ugyan ki menekülne ebből a lakályos feszengésből! Nemigen kell tartani ettől; legalábbis nem nagyon akadhat gond effélékkel. Árokparton, folyóvizekben; hűlő ágyukban-kádjukban, foszladozóban – feltalálhatók. De ha még sincs jobb dolguk: jöjjenek többi lelkesek közé! Élet? – Leviatán. Mondabéli. Aminek dögségére gyorsan előgyülekezne győzedelmes nemünk: mégpedig jó nagy közös zabáláshoz készülődve. Aminél már csak a magányos ürítkezés szükségszerűbb. Nem esünk kétségbe azon, hogy ezt az acsargó-sajgó micsodát inkább magyarázza a biológiai, mintsem hogy a hatáskvantumot magyarázná – a mechanikus fizika! S hogy a Mindenséget miféle elméletek magyaráznák! Avagy éppen: az életen túlit!; milyenek. Hogy azok meg milyeneket, s hogy azok milyenek?
Lehet, hogy az élet nyitja: az ürességben rejlik. (Alighanem az abbani kvantikus sorrendiség s kombináció jellemzik azt: miként – máshogy – az atomit-elemit s az azokon is túlit s ellenit jellemezheti?: sorrend, kombináció. Leteszem a véges végtelen kilométerkövére és ugyanaz marad…) Ajándék?
A fogat húzzák.
Talán a gravitáción, a téri (hullámi?) kölcsönhatásokon túl: a mozgásokat szabályozó sötét-fekete törvényeken – tudatlanságok fogalmain?; s feltett fizikai állandókon felül: sejtett, modell-kezdeti feltételek és még túlabban sem sejtettek.
Csillagnemzetekbe elevenült anyag; épp földből, vízből előbújt – téridőtartományok.
De legyen – „szikra”. Hú-u!, egy-e polis-szikra! S mi felszikráz. Hogy azután „öröksemmin-enyésszen.”
Kinyúlnak egész nemzedékek,
Mint szélütte hullámik sora,
S emlékezetüknek nincs tora,
És az emlékezés se éget.
Szikra? (szikra-könnyítő ibolyántúli fény) –
Élet? – haláli gyalázat…
Kémia. Összevegyült tűzszerű rész meg páraegész…
Tipológia, história, dráma. Keresztrejtvény, tévedés; átverés. Az, amibe minden belehal. Vagy ami még ennél is jobb: fölébred; s valóban-valóra ébredve: kicsit még vonaglik. Azután? Verejték, szappan; izzadás. Száj s állkapocs mozdul-rándul, arc torzul; rekedt sóhajtás, belülről fölfénylő szemfehér, szemibolyaság. S ahogy hirtelen-színét veszti: s fennakad; aztán még nekifeszül. Annak, amit úgyis felad. Vagy? Ó, hát a végtelen véges – az uzsorakamat. Ha pulszuszi f.-in téve távolin – ittenin épp nem: mutató-közép-gyűrüsujjat: s remegő cérnaszál vér-áramocska-áramféle… ((de Sötét Lélek is párosulhat (párosodhat):ilyesmikkel…)) S a véges PLACCS. Vége, vége e végtelennek. S a szemet nem is láttad. Mégse. S minek látni azt? Minek abba látni? – – –
S te is úgy nézhetnél ki, úgy festenél… arcod félszáz izmának utolsó – már nem is mimikus – villanásától már távol; ez, aki packáztál vélt vagy valós-élt értékekkel, s szeretted a büszke-csendeseket; az egyszerű elzárkózást – mindenféle bárgyú ellen-szólamok dacára, ellenében.
Orrlukakban esőerdő burjánoz. Aratóbálra készülődnek – benne…
( – – – – – – – )
Bársony, drapéria. Esőfedél, lángok,…
Sík. Amiben már nincs annyi bonyodalom. Mennyi?
Akad aztán, aki el-elrugaszkodik mégis. Bizonyos egyedi zérusponttól, és – maga pályáját zúzva-túrva: visszatér kezdetekbe. De nem nagyon.
Sikeres rugaszkodásra – sikerült visszatérés? Árvagyerek, kicserélt gyerek, kitett gyerek, eltérített gyerek, túszul ejtett gyerek, visszatér anyjához, nevét se tudja, hogy ellássa annak baját. De valószínű, hogy a visszatérés: nem igazi visszatérés, s noha a „visszatérést” új s újabb paraméterek várják, új s újabb indulás lehet csak a következmény.
Igen, igen; a nukleonok zérusponti energiára tesznek szert, bajok forrása pedig?, nem; nem az, mint csillagokéé: hogy éppen nem robbannak.
Nem ebédelsz. Csoda? Hó! Nem csoda? A szakácsok hiába ostorozzák a konyhaművészet akadémiai csúcsait; s nap mint nap ostromolva e „csúcsosok”. Paradicsomleves, grenadírmars, vagy krumplileves káposztás cvekedli. Alpinik, s alpinik. S oda, vissza; némi variációk. Paradicsom…
Mihamarin is egybe kéne tenne-kaparnod magad!; össze kéne állni.
Mint kiváltságost ugyan már, el is láttak, aniskain. És akkor? W.-ügyvéd – akár szembeszegülve: huszonnégy vagy kilencvenhat óra. De mi változna ezzel: benn – e nyereményes-kinti évtized-haladékok alatt? Ígéret. Még az, hogy reménnyel…
De Wolf ettől még benyújthat fellebbezést.
Megint ide kerülni?, mihelyt szabadultál?; ide?, tizen-huszonév múlva? És hetvennek lódulva-lendülve?! Vagy azután?: nyolcvan felé tartva? Akkor már inkább hatvan másodpercen belül!
Hogy előbb, mint tíz év, húsz vagy harminc év? Élet?, élet… kínszenvedély. Mindegy-is: akár előbb, akár később. Kicsit zavar netán?!, ez, hogy képtelen vagy elképzelni: mi vész nálad azzal a tízzel vagy harminccal?! S az. Veled. Miként. Merthogy miből maradsz ki!, merthogy kimaradsz azért. Ötvenvalahány lehetsz; semmire se használható, a világ egyik részén se; s hogy: máris – a lángok?! Micsoda apotegma moriensz! jobb mint a több világot, meg a… le a függönnyel? Még kezed is halott lesz. Igaza volt a jog manája-bakójának. Legnagyobb erény – a halál. Csak egyszer lehet megcselekedni…
( – – – – – – – )
Kézjáráshoz
Várok magamra.
Néha tán kérdezünk is.
(Kijövök velem)
Alkonyattájt, amikor börtönépületi fennsík alatt, mélyen, lent, már főleg sárgállott a vidék: betoppant (félig átsült friss elítélthez, vagyis P.-hez): W.-doktor. Magával hozta a Krónika fotósát.
WOLFI ÜGYVÉDELEM Elnézést, de váratlan vendéget hozok.
ELÍTÉLT Kihez képest mondja annak?
WOLFI ÜGYVÉDELEM (magyarázkodva) Magamhoz képest… összetalálkoztunk.
ELÍTÉLT (szándékosan kissé színpadiasan) Tudja, hogy efféle dolgokat nem kedvelek nagyon. (Másikhoz) De azért érezze magát kényelmesen.
WOLFI ÜGYVÉDELEM Engedje meg… Vizy-kisasszony kollégája.
ELÍTÉLT Tudom; volt szerencsénk.
VÁRATLAN VENDÉG (gépiesen szabadkozva) Köszönöm, hogy fogad, és nagyon sajnálom, hogy… De hiszen tudja (és további üresjárás tőle) A rádiónak készítek összeállítást. Jöttem hát magához is; ha nem bánja.
ELÍTÉLT Egyetlenegy felvétel! (Csak figyelmeztette a gyereket, nehogy ábrándokban lubickoltassa ígéretes szabadalmát) A mikrofont pedig hagyja békén!, nem lesz szüksége rá. Tudomásul kell vennie, hogy én már nem tudok magamról beszélni. Egy másik idegenről gondolkodom egy ideje.
Ahogy ELÍTÉLT látta most vendégét, annak napokkal ezelőtti haja vagy parókája?: ki lett cserélve?, nekitámadt valami borbélynak ez a fotós fiú?: feje összekülönbözött valami ollóval-géppel, egészen tüske lett ettől.
A fénymasiniszta újságíró-riporter a vakut forgatta-élesítgette, alkalmi alkalomra várakozott.
De a védelem se lustálkodott: – Beszélgettünk a testületben, hiszen tudja, ha érti mire gondolok. Aztán még maga az ügyész úr is azt mondta, hogy érdemes, helyes. Tehát, megírtam a fellebbezést. – Ágyra ült, táskát nyitott Wolf, néhány iratcsomót tett P. elé: – Hajnalig dolgoztam rajta, de megérte; nézze csak! – mondta büszkén. Ágy szélére csusszant, s nyújtotta egyik szüleményét (P. épp állt még darabig, később hol állt, hol ült): – Szeretném, ha átfutná; hogy megnézné, aztán majd beszélgetünk.
P. nem nyúlt papírlapok után. Mondta, hogy nélküle minek fogott bele!, s közölte dr. W.-vel, hogy nem fellebbez.
Úgy látom, maga még nem fogta fel; azt, hogy ez mit jelent – okvetetlenkedett az ügyvéd.
Mégis mit jelent! – mondta P. erre; de lehet, hogy csak azért mondta, hogy bosszantsa Wolfot: – Nem mondaná meg nekem, hogy az mit jelent? – ugratta P. tovább a védőt.
Hát, magát halálra ítélte egy bíróság – folytatta komolyan a zaklatást W. – S ez az ítélet, ha nem is jogerős, de érvényes.
Volt időm gondolkodni ezen; annyira, amennyire ez érdekel.
Erre Wolf-doktor: tenyerébe helyezte arcát; úgy maradt.
Gondolta P., hogy éjszaka begyűjtött fáradsága miatt bóbiskol a doktor; de akkor, egyszerre az fölemelte fejét. – De hát, miért? – kérdezte, elég szemrehányón: – Miért ez a nyakasság, amit én valahogy nem értek. Semmi logika benne.
P. látta, hogy tényleg nem érti, nem érti azt, hogy miért nem.
Akkor W. felkelt, előbb kerülgette a fényképészt; majd lendkerekes-lendületes szobacellai ingázásba fogott. Egyszer falnak tartott Wolf, másszor meg saroknak. S újabb viceverzákat csinált, valami ciklusba foglalva azokat a „le-fel”-féléket.
P. pedig belefáradt már: – Hagyja abban! – szólt egyszer: – Minek magának annyit futkosni? Maga nem attól esik kétségbe, s marcangoltatja magát különböző vádakkal, nem azért teszi mindezt, amit csinál, mert úgymond, maga nem ért engem. Hogy én nem az „életet” választottam-választom. Én úgyse választhatok. Engem egyáltalán nem érdekel az, hogy maga ért-e valamit vagy nem ért valamit. Felindult pedig mindössze azért, mert nem kérek se magából, se a maga fellebbezéséből. Amiért virrasztania kellett. Noha nem kértem erre. Amiről már puhatolózó tárgyalásokba is fogott volna. Magának aztán mindegy, s akár az ügyésznek is: közömbös lehet az, hogy kivégeznek-e, vagy mégse végeznek ki. Hogy mégse végeznek ki; nagyon is jól tudja! De piszkálja csőrét; az, hogy hányadik ilyen paragrafikus vonaglásba menne ez. Mert a fellebbezésben fontosnak láthatja magát. – S ennél rövid szünetet tartott P. Levegője-oxigénje fogyatkozott: – A maga életének „értelme”: a fellebbezés. Ahogy az ügyészének, az ő életének „értelme”: a vádiratkészítés: különben még arra kényszerülnének, mindketten; arra fanyalodnának: nem; belátnák, hogy életük siralmasabb a vádlottakéénál, ügyfeleik életénél siralmasabb az az élet. Vádoltak-védettek életénél siralmasabb: halálra ítéltekénél; még azok életénél is, azokénál, akik kéretlen kegyelemből tovább élnek. Nincs szükségem magára. Hallja? Fogja ezt fel!
Ha nem tudná – „reagált” Wolf-doktor disztingváltan, s abba is hagyta a mászkálást. Gyorsan P.-re nézett; s valami vartyogásféle indult hegyes hasa felől: gyomrából?, állati nyugtalanságban tört fel valami hang: mintha egy vízöblítésest húznának le, zavarosan, hosszan. (Hogy az ember szívesen felvihogna, ha nem lenne ilyen gyalázatos állapotban.) – Ha nem tudná, én éppenséggel maga miatt vagyok itt! – nyögte, mintha fájlalná valamijét, nyöszörögte.
Magát össze lehetne kötözni az ügyésszel! – mondta P. hitetlenkedve, s föl is nevetett; talán: – Össze!, meg a többivel. Maguk reménynek zsoldosai. Álmok ámok-lovagjai: fejükön pléhkanna, bádogvödör; igen, amolyan harcművészeti horganydarab; amivel ütéseket-szúrásokat, vágásokat lehet hárítani: igazi önjelentkező mártírok bajvívó tornája!, majdnem politikusoké, önkénteseké. Valóságos hős mindegyik. Amilyenekből nem lehet elég. Mert nélkülük az emberek saját magukon, saját magukon se tudnának nevetni; úgy épp csak, hogy a nevetés – sírásnak ne tessék.
Magát mindenki el fogja felejteni! – vetette közbe a védő; s helyét kereste e szűk helyen. Aztán a rácsos ablakhoz kirándult.
A hulla kötelessége, hogy érdektelen legyen! – adta P. már az edukációt, s úgy látta, mintha Wolf csalódott lett volna. – Ettől a nemes gesztustól mehetne is könnyebben minden élőknek élete – fűzte még ehhez P. És W.-nek ügyvédelmi ábrázata még leesettebb lett: majdhogynem kesernyés; elvégre is ő P.-nek imént azt „jelentette”, hogy hai – hogy: elkaptalak, talált; pengém hegyére tűztelek! P. meg többiről szaval neki. De nem tudta kizökkenteni az elítéltet, s szájba rágósan szavalta az: – Hogy érdektelen legyen! Nem gondolná?! Beleértve e „feladatba”: hullai emlékét is. Az élőhulla emlékéről nem is szólva! Én se lehetek kivétel. És én is feledek – lassacskán – mindenkit, mindent. Magam úgyszintén feledem. Elég biztos úton vagyok errefele. Ki hitte volna, hogy ez ennyire egyszerű! Kipróbálhatná.
Magának elment az esze. Kiborultak a tablettái! Magának ennyire mindegy, hogy élhet, vagy nem élhet? – dr. W. valamilyen érzelmes hangon srófolgatta tovább mondókáját: – Nincs a világon semmi, amiért eldobnám, odaadnám életemet!
S bár kicsit már ebbe lendült P., erre mégis, gondolt egyet: hogy most aztán itt is lenne közelideje-alkalma: annak, hogy pöffeszkedő öntelt előzetes-fogdai instruálására, W. most megkapja!, mert visszavág neki. De lemondott P. erről a virtuóz-nemiskései „visszá”-ról, hiszen ő, W. mégis csak életéért beszélt, remegett azért. S talán el is feledte már hónapokkal ezelőtti saját magát.
Netán bánnom kéne a börtönudvar napi szellőztető-köreit?! – P. ezt mondta inkább, ekkor, s ugyan nem nagyon stílusosan: mintegy piszkavasat rántva azért! Fogpiszkálót rántva!: – Ha tévesen értem ügyvéd-urat. Rajta!, mutasson egyetlenegy érdemes: áldozatos, hasznos életet; s fellebbezhet. Le se tud beszélni fellebbezésről. – S gondolta P., hogy most akkor erre már el is kanyarodik majd, s bokrosan: – Mondja csak, ügyvéd úr…
Most meg már megint mit talált ki! – váltott ijedt-monoton hangra Wolf, szinte csüggedten szólt az a „most meg már”, vesszősen, szabdalva?, s nem tudta, maradjon még állva, netán ágyszélre üljön.
Maga gondolkodott már ezen a szósori tótágason? – folytatta kitérőjét P. – Mármint hogy ezen; tudniillik hogy: „majd beszélek a fejével…!” – s elhallgatott. Várt. De nem; semmi. Aztán legyintett, „s visszatérve élők közé”, ezt mondta: – Beláthatná már, hogy nincs nagy hozam-ígérete annak, hogy mi, itt, ketten, fellebbezésről beszélgessünk! De ha szórakozni támadt kedve, mindjárt-is-későre küldhetek az udvar szórakoztató bolondjaiért.
Hirtelen vakító fény ömlött el a cellán. S hallatszott is egy békés berrenés. (Újságíró-arcon beváltott mosoly.)
Ha itt, valaki szórakozik, akkor az maga! Maga az, éppenséggel maga az, aki szórakozik. – S ezután neki is élénkült-lendült a védelemnek, mintha az fénytől kapott volna erőre: – És mért szórakozik maga?! – játszott tovább, s mindjárt-készen is arra, hogy saját magának válaszoljon: – Azért szórakozik maga, hogy könnyebb legyen!
És magának ugyan – ugrott P. mindjárt e kapóra jött kínálatra: – Magának meg ugyan mitől annyira nehéz!, elfogadni; ha vége! Én csinálhattam volna mást s máshogy csinálva, talán ugyanezt. De én ezt csináltam s így csináltam. Nekem aztán nincs szükségem arra, hogy eszem épségéért aggódjanak tolakvó kufárok. Senki ne aggódjon értem! Így is, úgy is: csalatkozó apák s anyák alkalmiságai s kerülhetetlen csalatkozásai vagyunk; többnyire még azok se annyira; inkább tévedéseik vagyunk. Vagy?: olyasmit is hallani, hogy néha eszméktől születünk – s akadnak olyanok, akik meg már többször-csalatkozott saját szüleik tévedései. Tizen-huszonezer nemzedékeknek (modern?) felpatkolt mai-emberi tévedésében.
Dr. W. ekkor P. ágyához lépett, leült.
P. meg inkább felállt; annak ellenére, hogy kicsit szédült, nem érezte túl jól magát.
P. fogadni mert volna, hogy ennek az ügyvédi életigenlésnek, de különben általános fellebbezhetetlen életvágyásnak: nála köze lehet, maszatos köze: valami készülődő-lebegtetett-szellőztetett választási kampányokhoz. Önjelentkezett politikusi illegés-billegéshez, beteges köze – de éppen ezért: egészséges (krónikus) köze: világhódolathoz.
Nem is kímélte hát; belekerült bokrosba-virágosba, rátette magát elevátori szíjra-járatra, jegyet váltott P. e hengerelt vasas nyikorgásra-csikorgásra, ha nem is érezte még majdnem egyáltalán se jól magát.
S ahelyett, hogy hosszabban is hallgatott volna: W. se fért bőrébe. Miként P. se fért magáéba! És képébe is vágta ügyvédelem-Wolf: – Miről beszél! Mellesleg mondva, beszélik, hogy ebben a nagy mulatságban: maga tüdőgyulladást kapott.
És ahogy ezt mondta, heves köhögés-roham tört P.-re, közelebb lépett a doktorhoz, meg is szédült e gyors lépéstől, kis híja volt annak, hogy el nem vágódott; s kifakadt: – Mit érthet maga ebből! – P. fuldokolt, s köpködött: – Én már akkor elítélt voltam, s nem holmi bírósági szarosok ítéltek el, azelőtt-akkor; amikor még nem is születtem! Még hogy hallgassak!, ha erről-arról kérdeznének engemet bírók: hogy előtte. Elég volt ebből! Maga tudhatja, hogy igazam van! – pattogott P. rendületlenül; köhögés tépte-rázta: – Én kettővel fizetek, de mindkettőnek csak egyetlen oldala… kés, aminek nincs… foka; csak éle készült!
„Hogyhogy nem bírok szabadulni ettől!”, gondolta P. „Igaz, hogy futamomnak se volt sok értelme, de Wolf látogatásának sincs több értelme! Annak meg semmi értelme sincs, hogy még maradjon. Nem akarok fellebbezni! Ez kiderült.” S P. tűnődésre fogta: „No de hát mit számítanak itt: ok és okozat? Mit számítanak összefüggések! Ezt kaphatnánk. A tárgyisághoz, a halálhoz mások tartoznak. És hányformán és annak mi a neve? Alkalmiság; mely végül is megrázhat! De nem!; ugyan rángat, ráz. Mintha ez lenne cél: ok és okozat mint kisülés; aminek-célnak felé tartva a fegyverzet-elemek összeműködnek?; esetünkben: kettő pedig – azért az egyért…”
És e rövid szünetre, hogy P. feje már annyira nem zengett, így szapulta tovább az ügyvédet: – Feltételezem, hogy hallott ilyen szavakat, hogy akkumulál, kondenzál!; s netán magába is csapott egyszer-valamikor: rakoncátlan felöltő! Amikor vonaton utazott, vagy trolibuszon, buszon utazott. Na és felmentették azt a rakoncátlant?! Wolf-doktor! Vagy nem maga volt védője, avagy éppenséggel a szemrehányó oldalt képviselte? És mit szólt a vádlott? Mi lett az ítélet? És ahhoz mit szólt védence! És mi lett annak sorsa? Avagy a kabátok sorsa már nem is érdekli-izgatja ügyvéd urat? De minek is bánkódna ügyvéd úr, holmi kabátok sorsa miatt! Jé! – s P. felkapta fejét, visszahőkölt (színlelten, mint hatás-kapkodó limonádéhős): – Jojj! Mekkora nagy szamárságot mondtam!, hiszen maga autóval jár még sétálni is. Mindenfele; s az a felöltő akkor, ebben az esetben: csak nem rázhatta meg!
W. fölkelt, gondolta P., hogy megint messzibb útra indulna az. De aztán visszaült: valamicskét az ágy vége felé húzódott, pedig már elférhetett; pattant is egyet-kettőt, fordult mint délibáb (Fata morgána, Agyszületés; rózsás ügyvédelem, ami fonnyadtjai által ugyan látna hiányainkat, de más nyomorán nem lát…): ami csak egy kis fizika, meg kevéske tragli idegtan és egyéb semmiség. P. eljátszott az ötlettel, hogy milyen üdvös is lenne, ha netalántán a védelem is egyenesbe kerülne erre a kis csalafintaságra!
Ahogy az emberi faj sok-sok-sok egyede is kézállásba fordulhatna!, úgy járhatna s abban a járásban, s esetleg akkor-úgy mindent jobban is látna: s ugyan hozzászokna a világhoz, de „járása” okán – esetleg? – másként viszonyítana-viszonyulna. Kész haszon!
Míg P. ilyeneken tűnődött, W. mintha álomból ébresztették volna, ezt mondta (lehet, hogy nem is akart lemaradni elítélttől?): – De hiszen még csak harmincéves múlt!
Úgy van! – s erre is ráakaszkodott P. Ha már allegória-valamijére nem volt vevő az ügyvéd ((Ó-hó-jaj! S ”önálló szubjekt?” – mint nép. E Herde-mandró mégis kedvelt nálam. (Érdekem ugyan alig erre.) S a „metafori center?“ – úgymond: Ünnepig – nemcsak „keret“ (haj-haj!: közép és keret?!): de hát rendszerhez tartozó lenne e maga-enciklopédimód. Másutt. (Valamikor majd mások tölthetnének ki tartalmi ezt-amint: hiszen ez már mindegyüttesnek hordozója…))
: Na de mennyivel? doktor-úr! – kérdezte P. W. tudhatta volna. De hogy ekkorát tévedett?! És P. már W. öltözékére, lábaihoz köpte tajtékát, s nyomorult-görnyedten: – Maga úgy beszél, mintha nekem jövőm lenne; mintha számomra lehetne is valami… drága olcsóság!, pusztulás; az már igazi kínálat is! Melynek törvényei mindenkire-mindenre érvényesek. Csak jelene: bárkinek is!, de még ezt is elvennék. Olyanok, akik azt képzelik, hogy átverhetik azt. Rendben! – s folytatta is volna még (s bár kapkodva, kevéske levegőért legalább, s hogy kitartva e modornál. Mivelhogy valamiért így maradt ebben az elszántságban, amire kizökkent nyavalyás produkciójával). De erre, akkor meg W. már nagyon nekilátott: valami előérzetre?, egyszerre nekilendült pakolászásnak: s P.-nek örülni lehetett volna s örült is!, hogy valahára készülődnék a védelem. És elhagyja ezt a szűk és büdös szobakonyhát, amire legfeljebb a totális odakozmálódottság összkomfortja lehet jellemző. S elakadt ettől mégis. És P. így fordult felé, álltában-vártában (merthogy már nagyon is forrón ügyködött P. kincstári lótakaróján: s papírjaival, táskájával bíbelt W.): – Csak még egy röpke időre, doktor-úr!, hogy ez a beszélgetésféle… kerekebb lehessen! – nyögte P., talán nyöszörögte?; de aztán valami kinyílt benne: – Hisz maga időutazásban? Időutazás!, amihez hatalmas-hatalmas sebesség kell; és millió millió millió-óriás Nap-tömeg kell még. Mit szólna ahhoz, ha sikerülne valamilyen közvetítő hálózatot építeni!, amolyan rádióhullámos szatelit-kapcsolatút. S azon földi futballmeccs-közvetítést lőnének továbbra, fel, ki, szét. Vajon mi lenne az idő múlásával? Harminc – magának; negyven – nekem. Az időutas a meccset nézné – földi időben haladó meccset nézne az: és ő azt tapasztalná – saját óra szerint – hogy keringése csak fele ideje a mért földinek. Lát itt valami ellentmondást?!
W. akkor elébe vágott P.-nek, azzal az ő nyerő sejtelmével?, csak úgy, semmiből: – Kötelességem figyelmeztetni – sipított határozottan. – Hogy ez már csak pro forma érdeklődés. De meg kell kérdeznem. Tehát?, akkor nem?!
Mást mondtam volna?! – kérdezett P. vissza.
Akkor majd máshogy mennek a dolgok – kontrázott ő. – Érti? De tovább mennek; kéretlenül… az állam kezébe kerül. Ebben intézkedem is még.
De P. mégse engedte: – Nos?! Mit szól az időutazásra! – forszírozta P. a védelmi választ mégis, W. kitérőjére.
Nem értem – vállat rándított amaz; föl se nézett: – Maga őrült – mondta, csak úgy, s fel is cihelődött ágyszélről. S úgy szólt, mintha azt mondta volna, hogy ezen a piacon ez vagy az a valami: ennyit kóstál, vagy amannyit. Mintha még most se vette volna fel P. kérdését, mely legfeljebb csak amolyan értelmetlenség: – Most már megmondom: semmi kétségem afelől, hogy maga őrült – ismételte. – Maga teljesen őrült, őrült! – s hajtogatta: – Őrült, őrült, őrült! Tudja meg, hogy igenis figyelmeztettek magára. Nem lehet komolyan venni! Képtelenség. Ki kell bírni! Miféle filozófia ez! Felvilágosítana? És elárulná, hogy kerül – de ennél már elakadt. (Kifújt annak az iméntin-föltett előérzetnek? És sápadozott is; és ezt P. jól látta a gyenge homályban, és P. másik látogatója is láthatta): – Hogy kerül a csizma…
Hogy kerül a, hogy kerül a! – utánozta-túlozta P. a védelmi beszédet-hangot: – Hogy kerül a csizma, ugyebár?, asztalra. Még hogy asztal meg; tychű-ű! Hogy az hogy kerül, ide. Eléggé lehangoló, ugye?!, ügyvéd-úr. Majdnem hangnemtelen – – –
Az ajtóküszöbnél egy fénycsík jelezte, hogy náluk, udvari falak között, a fennsíki Ég épületének zárt, benti ház-udvarában: villanyt gyújtottak. És benn is lassan sötétedik majd, aztán egy óra, másfél és beáll: az, ami itt, ma már majd nem is sötétedik tovább.
Világítás P.-nek még nem hiányzik, s W. meg a fotós is minek kérne lámpát: – Hisz maga olyasmiben, hogy időutazás? – faggatta volna W.-t P. S ágyától szobafülkéjének távolabbi sarkába sétált P. És a védelem eléggé hallgatott, viszont P. meg folytatta: – Amit én is el tudok képzelni, azonban kételkedem!, bizonyosakban. A Föld sok szempontból védettebb mint a világűr. Milyen megható. Nemde bár? A valóról beszélek. Arról, amiről fogalmam sincs. Hogy az agy miként kezel kintire épített-épült bentit, amit saját maga számára készít. Saját valóság?, szekunderi ugyan, s amit megtagadhat; utál párhuzamokat, szédül azoktól, mint maga; lankad-fárad-merül, vagyis nem arról beszélünk, hogy a húszból hogy lett tíz! ( – – – – – – – ) Áá!, vagy maga mégis csak hisz időutazásban? Ahogy anoním Liza-köldöki leonardo-szépségben hisz?! Utóvégre is annyian dicsérik!, annyira nyomják. Nem tagadja.
És épp ekkorra: a tüskés vendégnek már elege lett jóból, P.-ből. És főképpen P. kisöccséből lehetett elege; motyogva-makogva keleti-hajlongva hátrált cellából, ajtót is nyitva hagyott. De másik látogató is útra készen állt.
A fényképész legalább szerzett valamit abból, amiért jött. W.-nek meg? kapóra jöhetett ez a rés: ajtó-ajtófa közti rés; amit menekülésül hagytak neki?
Ki is surrant azon; se bű, se bá: felkapdosta cuccait, s nyomás!, hozott nemvendég-vendég riporter után.
Beömlött a folyosói világ.
A folyosóról bezuhanó fény után mintegy sötét lett. P. föleszmélt; arra, hogy egyedül maradt. Hallotta még ahogy a távozók szaporán kapkodják lábaikat; amint kopogva keverednek a léptek.
Magam maradtam…, mondta. Nem örült, de semmi számonkéret. (Mintha tág-terjedő sötétből nézne vissza: egy világító világra nyíló ajtón…)
Szeme száraz volt, cserepes – mintegy kis ügyeskedők masíroztak volna hónapok óta e párnak szaruhártyáján, ragasztót komponált velük két trükkös szemgolyó… és azok a fekete kis felhőbodorlatok, ahogy úsznak domború kornea s vizes nagy belső homorú palomárlencsék között-előtt, és a homlok előtt, odakinn… széledő füstgomolyok, fekete pamatok… s szilánkos-szúró volt. Mintha üvegcserepek –
És?
Akkor?
Jó.
Előző rész⇒http://www.naputonline.hu/2023/01/30/zana-zoltan-a-szemet-fia-34-resz/
Illusztráció: Zana Zoltán festménye
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
