Próza

január 30th, 2023 |

0

Zana Zoltán: A szemét fia (3/4. rész)

Na, igen; persze; persze. De a fiatalabbat, őt nem mentesíti, elítéli a bíróság! Arra a magánzárkára. S van még hátra huszonéve. Ezzel hogy állunk?

Mármint az ő Nagy Reménykedésével hogy?

Kissé forgatja, de legyen úgy. Reális Reménykedésével! Apósuram kinn fickándozik, nem tudja; azt nem is érdekli – mi az, hogy szabad; büntetéstől szabadult. S fickándozni: tudhat ettől még. S talán éppen hogy ez, ez az ő szuverenitásának, szabadságának tartalma. (Ám a szabadság macera-illékony  dolog; először is: hogy… –  mondjuk: netán választhatsz. Efféle életek elég korlátosak; s kevésbé szaladó-érzékenyek, s visszahatón: meg kissé tompán  lennének épp – érzéketlenek, s  adekvátin.  S tesznek erre-arra viszonyost. S ezt-azt… És ezért se annyira választ(hat)ón-szabadon mennének dolgaid…) És él még tíz évet, húsz vagy harminc évet. Vagy hatvanat. Jól mondom? Magán a sor!

Értem én, de mondanék valamit előbb, ne vegye sértésnek, amolyan kitérés nem-kitérésnek tekintse. Vagy tekintse annak, aminek akarja. Némely filmkészítők azt vélhetik, hogy ha színészüket futkároztatják lovas-vágtáztatva azt: oda-vissza, na még egy párszor pusztában, le-fel, sztyeppén-prérin: akkor én szabad vagyok!?, azt képzelhetem, belekóstolhatok. És tudom, hogy az pénzt kap ezért, s játszik nézői kontóra. Bérelhetek lovat, amiért fizetek, de legalább  szórakozom. S még valamit tennék ide. Ha kilép valaki színpadfüggöny mögül, ott áll, feltételezem, látom, hogy miként került elém, hogy került oda s hogy tényleg ki lehetne az?, ezt sejthetem; de egyáltalán nem tudok felőle. S akkor most arra, hogy én következem! Nem beszélek egyikük nevében se – mondta elítélt, aki már ugyancsak szeretett volna dolgok végére jutni.

Természetesen – fogadta egyetértőleg e kijelentést a látogató.

Nem vagyok helyükben, nem kértek véleményt se tőlem. Én már elítélt lennék. S helyzetem is csupán érintő-hasonlatos. De! ha nincs halálos ítélet s kivégzés sincs, s igazíthatatlan justizmord nem fordul elő: már igazíthatatlan, ez a remény-körülményeskedéssel fecselocsigó ígérgető: mégis; hogy a búbánatban állapítja meg, miből tudhatná, honnan veszi: hogy ez, vagy amaz: a vádlott, hogy az mennyit bír? Hogy a kínált törvényi vesztegetéshez mennyi évet passzítson a tanácsvezető  bíró. Ugyanezt variálhatnák – törvényben, nemde – családi állapotra, elkapart halottak vagy abortumok számára, csillagjelnek napfény-takarására s fogak állására. Hogy nádi szürinkszen játszik-e jobban, vagy fenségi auloszon!, avagy mindegy annak; s különben megy neki mint Aténé-asszonynak vagy a magahangszeres veretlen aranylantú Apollónnak! Arra variálva, hogy a vádlott milyen sampont használt azelőtt, vagy arra, hogy most milyen márkát használ. Miként boldogul aranyerével, s lábának gombatenyészete hogy virul. Tehát aszerint hozhatnak majd ítéletet, hogy a vádlottat reménykedése felől faggatják?! S minél szebbek s nagyobbak azok a remények, annál ígérőbbek is, és annál szebb is ettől a bíróság: az oxigén-hiány beteg-rozsdaszín törvényke!, az állam? Mely annál tetsző-szexibb mályvaszín. Mivel az udvaroltató maga a társadalom? Erre születik ítélet? Több s újabb embermajmi-betanult hazugságokra?! És még mire ítélkeznek majd? Ilyen-amolyan jártasságokra, képességekre? De hát végül is a bíróságra, vagy a  vádlotti remény bírósági viszony-ítélésére kíváncsi-e ez az elfogulatlan engedékenység: a kínált remény vádlotti értékelésére kíváncsi az; annak értékelésére, akitől-amitől a törvény gyakorlójától, a kínálás indul? Avagy célzott pszichológiai alkalmasságvizsgát s   képességvizsgálatot tartanak? Bemutatót! Megint csak: nyugodtan ki lehetne jelenteni, hogy a bíróság ítéletéhez nincs rendelve  kriminalisztikai vizsgálat, jogi-szociológiai elemzés, társadalmi mozgás. És rábizatik a dolog – ezen az alapon – vétő s károsult, sértett vagy utána maradott kiegyező találkozására. Vagyis? – valahára – születnék is az, amit előzőleg igazságosságnak kiáltottak ki, mindenben dúló kiváltságok ellenén, és mire. Ennek az egész engedékenységnek ellentmondása leginkább az, hogy nem elkövetésre-körülményekre, hanem pl. doktori-kórbonci fenyegetőzésre: haláli flepnire vagy reménykedésre s egyébre: társadalmilag igencsak kétséges dologra utalja magát. S ugyan mi kezdhető azzal, aki nem tud és/vagy – ha egyáltalán helyénvaló ez – mi kezdhető azzal: aki nem akar reménykedni. – S hevült beszédébe bele is fáradt elítélt.

Hogyne. – Mondta a látogató és fájó lába cipője sarkát támbotra helyezte. – Sejtem, mire gondol. Kitaláltam? Azt mondaná, és most egyet is értenék: hogy az ilyet mégis ki kéne végezni.

Vagy ez már nem fér bele ebbe a nagy irgalmasságba? – folytatta elítélt. – Persze, ez sokkal messzebbre vezetne! És ez kellemetlen lehet. Mert ezen az alapon bárkit ki kéne végezni!, bárkit, aki kinyilvánítja-megerősíti – tudatja társadalommal: hogy nem kíván élni abbéli lehetőségével-jogával, hogy élhet. Hiszen az illető – lemondva életéről – tagadja kötelességeit, hogy örömmel, boldogan, vagyis kórságokat legyűrve még s ha nem is kerülve becstelent: nem vállalja  többivel az élet hegyvonulatát. Aminek alája került születésével. Márpedig kötelességeket tagadni, ez nem kevesebb annak  kinyilvánításánál-nyilatkozásánál, hogy nem kívánunk együttmaradást-együttműködést. Hogy áthárítunk MINDEN FELELŐSSÉGET!, hiába sejtjük-érezzük a levegő réteges nehezülését; végtére is alatta láttunk világosságot. És olykor a lélegzés súlya is lehet nehezebb hegyláncok súlyánál?, tömegénél. És persze mindez a Siralmas Átfordulás keserves hullámai alatt…

Maga aztán tényleg egy csudabogár! – mondta a látogató. – Hát arra még, arra az eredetire, potomságra, amit életnek nevezünk: arra, hogy magát – ha már halálra nem is, de másodfokon, s nem kizárt: tízenévre ítélhetik. Arra mit mond? A testet ölte meg?, azét, aki, mondjuk kijelentette, mondta, hogy már nem akar közreműködni?, s szerencsével, életben is maradhatott volna – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már túl vagyunk rajta. – Mondta elítélt. – Hegedűs-barátomat: általam csak a kegyelem döfése érte. Mindegy, igaz? Úgy kérte, hogy ne nagyon fájjon, ne sokat szenvedjen; és menthetetlen legyen.

Kicsit arra emlékeztet engem, ami egy nagy regényben olvasható a rosszról, hogy nem tudhatjuk, hogy a másiknak mi a rossz – mondta a látogató.

És mindjárt levehetjük róla  kezünket. Igen; s ezzel aztán  mindent el is intéztünk. Úgy járunk el megint, mint amikor kocsit fogunk ló elé.

De hát a fájdalom, az fájdalom.

Nem egészen. (Lokáli vagy  totáli? Vannak nekünk képzeletlen  érzékesek. Nem érdekes.) Úgy értem, hogy megint az embert sajnáljuk. Pedig láthatja, hogy itt az ember másodlagos. Itt is az a fontos, hogy mit tudunk rosszról, és akkor talán – másodsorban – jöhet az ember. A személyes érzékenység, stb. Az ész kilakoltatása a légüresbe? Mindenhatóság és ROSSZ. Ki kérte ezt? Ebből az országból a Rossz – csapból folyik: zuhog is ránk elszabadult rózsáiból, hogy fuldoklunk ezalatt. ELFOGADHATATLAN! Ugyanis  ha a Pusztaságvilágon Uralkodóban  él az ún. Világ, amit épp a kiszemelt  Gonosz ural, s akkor pedig meg pláne, ha a világ MINDEN, akkor a Gonosz holléte-mibenléte nem kétséges. (Fénye-Lucici is csak holmi tünd-valami: mégha buktattan is az.) De hát tényleg ez más téma. Igy lehet. Formaváltozatok ránk találó világa? Égre nyíló pokol. Tenyerén tart a Mindenség, de  érdeklődnije felőlünk – nincs módja.  Annyira nagy, annyira  beláthatatlan ez a világ. Hajlok  arra, hogy higgyek, hajlok. De  olyanra semmiképp se, olyanban, amit semmiképp se hinnék. Születésünk előtti születésnek világa?, s csaló érzékelés, de mennyi! mely mind csalásaival leselkedik a „tiszta értelmére”. Egypár lépés, és már itt is kell lennie az összekapaszkodott  jó-szépnek, maga-kelőnek, amit mégis csak érzékelhetünk: külön-külön is; vágyakkal, az igaz szeretetével egybekombinálva. Szabad sírni és szabad röhögni. Nem lehetünk különbek. Vagyunk olyanok, amilyenek lehettünk; amilyenné gyúrattunk, és kitartunk,  végsőkig (hogy mi lenne  az?, én ezt nem tudom) – kitartunk  öröklött gonoszságokban; nem  tudunk – nem vagyunk képesek… – tehát  fölmentés jár. Magunknak, másoknak. Magunktól, másoktól. Kölcsönösen… magunknak, másoknak. Nem lehet maguknak-magunkban: szabadulni (sajátokban  sem):  következetlenségféleképpen inkább felmentjük magunkat meg a többit is. Tapintható,  megfogható, átültethető: arébb  vihető növény, mely égi rügyekre  fakaszt. De hiszen ez csak mindegyrei mata-mitologizálás!  Úgy, igen – – – – – – – mintha lennének is többé-kevésbé alátámasztott bizonyított dolgok ebben; de itt lent semmi, s OTT? -. dettó. S  másképp? De MIK! Az áldás ajtaján is nagy a kulcslyuk.  Azt látni ugyanaz, amitől  megvakul vagy megőrül az ember. Mint hinduknál tartják bujkáló  változataikról. Olyasként mint a három meg egy. Csakhogy amit kapunk, az  együttes elnevezése az, hogy négy. Mintha  kettőhöz még adunk kettőt? Ugyanaz. És ha ugyanaz?, abban MINDEN is lehet.  Kell itt lennie valamilyen ellentmondásnak! De  hol van az? Miben lenne az?  Mifélén! S mint… Azt mondom erre, hogy százezer emberre jutna egy rendkívül nagy hatalmú gazdag  ipse. S e százezreknek ebben: összes cókmókja meg se érinti –  együttesét se ennek!: annak a kb. 5  százaléki együttesnek; halmozatain.  (Töredékileg se nagyon érintve…)  És hogy hát nem mindegy az, hogy ki irányít?! Na hogy!? (A falánki  begolyósít.) S nem lehet kilépni – Jártányból! A Mindenlátó Mester bármit csinálhat és csináltathat: a Nagy Nuku. Minden bűn rajtunk. Nincs lelkiismerete. És az már nem akármi. Emberré lehetne lennie? Aztán. Jellemünk érzékenysége nem engedi, hogy összebotlasszuk vállalásaink koreográfiáját! Ne tukmáljunk-kínáljunk rosszat, még akkor se, ha az ember nem tudja, hogy mi jó s mi az, ami nem jár annak még közelében se. De ettől még ez is jóra törekszik, jót szeretne, még abban is, ami úgymond rossz neki, kívánatlan, amiért lépést se tenne. De hagyjuk a bölcselkedést másra! Mert könnyen A semmi rövid története c. avatatlan traktátusnál köthetünk ki, annál, hogy a relatív milyen relatív!

Ez hát az önzés… – szólt közbe a látogató. – Amit valaki el is nevezett  szépítőleg teljes őszinteségnek, aminek meg is felelt részben, az őszintének; nem a teljesnek… és mire is voksolnál? Az önzésre, ugye, mely legtöbbször egyenes, vagy a sunyibbra, arra az ő-szinténre!

De az önzés e formáját meg lehetne engedni az életnek – mondta elítélt. – Igen, igaz, nem  vagyunk  beoltva olyanok fertőzései ellen,  melyek bűzlenek az őszinteségtől. Az, hogy mit tudunk róla, hogy mi passzol hozzá ilyen vagy olyan rosszból, s az hogyan illeszthető akarathoz, lusta észnek erejéhez, a teljes egészhez, egyébhez. Akkor nyilatkozhatunk arról is, hogy mi a rossz neki!, mivel-hogyan terhelhető.

Hiszen ez olyan mint az óvoda.

Eltalálta. De látott-e már kisgyereket, amelyik sok dologgal, apróságokkal foglalatoskodik. És valamelyik felnőtt játékból elcsen ezekből egyet; hogy a hirtelen reakció milyen, attól a kisgyerektől,   aki mindent együtt lát, egyszerre tud.

Tudomány? Hisztérium, misztérium? Mit tud? Okkult micsodák…

Meg se hallottam.

MIT TUD!?

Azt, amit a világból már kezd is felejteni, gyorsan. A kinti nagy tudásból, melyre minden falat csak arra jó, hogy megundorodj a tudástól. És sokan közülük képesek is különbséget tenni jó és rossz között, rossz és rossz között… sőt, még ennél is fontosabb, hogy látják  a különbséget jó és jó között. És sokszor tévedhetetlenül  reagálnak, bár felnőtt világban  legfeljebb vállat rándítanak  ilyesmikre; és majdnem mindig pontos is  reakciójuk: legrosszabb  rosszban, ami jó és jó közt van; s szinte  hogy felnőtteknek legrosszabban: ami jó  és jó közt nekik összetéveszthetetlen. Ugyanis? Őket… pl. Ezeket nem könnyű megtéveszteni-megvesztegetni olyan felnőtti  macskabunda-szavakkal mint  amilyen a szeretet. Persze,  többségükre jön majd a felnőtti-idő,  mely bekebelez. Idő, idő… mindennel. Amit puskapor-gyömöckölő  vasdörökővel feszítenek torkodra! Nézzen egy ilyen gyerekbe! De hát, mit tudunk mi életről. Itteniről is mit tudunk? Be lettünk csukva mindahányan egy ilyen dobozba. Pontosan ilyenbe, s nem  másmilyenbe.  Nem rombikusba, nem kockásba. Csak ebben működhetünk, és csak így működve. Ugyanez vonatkozik mindenre. A zűrzavar és a csoda – a főgondnoki Könyvtárnak végtelen felé szökkent szuterénje! Kiváltság, mint mondják. Hallottad? És kell ennél szövevényesebb járat?!  Amivel úgy jár az ember, mint a bocharai járt; akinek abban lett vége. S akkor?, hogy mi az én gyilkosságom – – – de gondoljuk csak el a kvantum  fogalmi részeit; valahogy. Minden felfoghatatlan-parány. És nem látható számunkra, ha fel is fogható: mondjuk sose és senkinek se lesz látható. Egyes elméletek szerint tele a világ pici univerzumokkal, legfeljebb jönnek a számokkal történő illesztgetések, hogy a dolgok „stimmeljenek” gyakorlattal, kapott adatokkal – melyek útjáról-érkeztéről ugyancsak nem tudunk. Érzékelésünkről s eszközeinkről, s ami köztük folyik: nem is beszélve; tele e Világmindenség  csillag-százmilliós galaxisokkal (ezt ugyan én nem tudom értelmezni nagyon, pedig nem tartom magamat a feltételezett általános relativitáselméleti Semmiből-lett-Minden elmélete  kétkedőjének se. Hát még azok hogy lennének, akik határtalan téridőbe nyíló végtelen időhajlat alatt tevékenykednek: 15 milliárd év történetében!). S aztán még ez is, hogy: „gondoljuk csak el!” Legtöbbünknek már az átmenet – nem az, hogy átmegyünk egyik utcaoldalról másik utcaoldalra: az átmenés negyedik dimenziója is keserves-megoldatlan gondokat tartogathat. Főleg a három téri dimenziót vesszük észre; és valahogy az időit, jobbára azt, amiben a téridő inkább sík. Ha nem is egészen az. (Hát, bizony, ahogy vergődünk  előre-előbbre végünk fele: mind  öregedve: bizony hogy az idő  síkjából mind érezni a buckákat-huplikat, bukkanókat.)

Én is benne lennék? – kérdezte akkor a látogató.

Nem értem – nézett elítélt, meglepetten.

A módszerről. És örülnék, ha mondana mégis valamit; mondana nekem valamit,  ismeretségünkre, készülő regényéről.

Ennek most épp apropója is lett; köze ahhoz, amiről beszélgettünk. És  firkásztanilag; stb. Talán ezekre a papírokra-dossziékra még valami efféle is születhet. Vegye csak úgy, hogy magamnak irogatok, némerre még a mondatokat is furcsán végzem, direkt hanyagul vagy mégse hanyagul; s csak afféle fogás az, ha olvasót említünk, az csupán kitalált személy, akihez semmi közöm. Szerkezet; modellezés, modellezés… s hosszan kell hallgani előtte. Csendben modellezni avval, amiről maga se tud, tudva, hogy lesz. De  én meg nem tudok semmit se. Gondoljon csak ezekre a fizikai szerkezetekre! Én képtelen lennék magamat regényesnek képzelni, és lehet, hogy még sajnálom is kicsit:  e szót kimondani. Egyik főbb  kérdésem, hogy amit intuícióként egy valóságtengerből, azzal épp  kimerítünk hálónkkal: “valóban”:  az, abból a nyelvből került valami:  az ugyan milyen valóságban jelenti  azt, amire mi használnánk. Kérdés, hogy miben és mennyire használható így, ha más nyelvből került elénk; mert hiszen másik  valóság valóságába, valóságrészébe került. És miként kapcslódik ebbe egy másik nyelv olyan operáló szava mint amilyen a nem művész-alkotó “magyarázat”. Szemben a leírással,  ábrázolással, etc. Végülis  egyik is, másik is: egy és más. Ez is, meg amaz is. Pl. az ábrázolás is  valamiféle – magyarázat. De már egy másik nyelven az.). Legyen, ha már van: mint valami. De hagyjuk békén definiálatlan-magában… Most teremtem ezzel újjá életemet. S egyben lemondok róla; felszámolok.

Hogy érti ezt? – mozdult erre a látogató.

Nem gondolnám – itt elgondolkodott P. Majd így folytatta: – Nem gondolom, hogy sokaknak okozna fejfájást az én neveletlenségem. Neveltek? Aligha. Itt vagyok, olyanon, amilyenné tettem magamat, úgy, itt, amivé lettem… teremtek és lemondok. Szóval, már majdnem a kvantummechanika iskolái közelébe jutottunk. Amikben részecske helye és sebessége kombinált kvantumállapota számít – a határozatlansági elv kiszélesítésében. És mi van azokkal, melyeknek  nincs tömegük? Valamijük csak van!, igaz? E hátrányukban; például  van sebességük, sajáterejük. Ha elég nagy a sebesség, a tömeg nem érdekes, na jó, a „súly”… kicsi, szinte eltörpül. Azon  gondolkodom, hogy miképpen lehetne egy mozgó részecskén valamiféle időmérést megvalósítani.  És szó szerint értve! (Noha az elektomosan töltött  részecskék sebességének mérése már ötven-hatvan éve kidolgozott, különféle eljárásokra.) S egyben képzelje el a téridőt, határtalanságában (?)! Katedrálisi mikroszövedék, melyben e részecske röpdös. De ezt barátom jobban tudja (Herbert!) egy komoly sejtésben, mert átlátva  tények ködén; az igazságra összpontosítva érzéseivel mint nem analitikus, de szintetizáló régi gondolkodás, kikopott megismerő-kíváncsi gondolkodás, nem ez a tudományos analitikus-sürgős és persze eredményes, sikeres. Bár a múvészet, tudomány egyetemes léptékeit az ókor adta, és lekeveredtünk az útról; alapok nélkül-alakulás után megyünk, megyünk. Más alapú alapozással.  Újabb öntetszelgések nyomában? De  szellemi adománynak nevezve-kezelve mind. Egy freskót, verset; tudományos meglátást.

Egyáltalán – nem a pogányságban lenne a megoldás? Közelítésre. A hit?

A hitet én úgy fogom fel mint küzdelmet, de elsősorban mint mesét… amire szükség lehet a  folytonos súlyos  egyensúlytalansághoz. A csodatévő  alakok tündéri rugása kevésbé érdekel, mely maradandóan ugyan itt is maradhatott volna, csontokban;  de amely „leletet” eddig legalábbis még nem prezentálta senki. Eddig legalábbis nem.

Csak nem az irati  archeológia modern számonkéretére gondol?

Semmmi kétszínű politika! Hagyjuk ezt. Maradjon ez csak amolyan dünnyögésnek. Ó, ó, ó! Ember, mű és világ “barbár  értelmezése”? Legalább a gyakorlati élet kezdetei szerint? Talán bizony inkább a civilizálatlan pompás aztékokra gondolt? Az is mindössze kialakult kultúrának része, részi-részecskéje,  persze; kifundáltani. És hajlali!: a  kultúra felel – bizonyos mértékben –  felel az: emennek manifesztjeiért. Szóval?… Nem majákra, nem inkákra…

Azokra. Vadakra, és bátrakra. Nem ijedeztek saját árnyékuktól. Olyannyira bártak voltak, hogy túlterjeszkedtek saját magukon. Egyesek szerint megint a vallás maga szabott határt, vagy az a rengeteg vér… s hogy abban jelen kellett lenni, a legendába pólyált bénulás.

Igen, felhajtani elfogott  harcosokat a piramid-kilátóra, aztán a szívetépetteket a vérlucskos papok lelökik onnan, le a somfordáló történelembe. Hogy közéjük érkezett napgyerek s holdgyerek egymásnak esett, öcsike ledobta vérevett nővérét a Koatep mélyébe, a hegynek mélyére, aminek aztán éltető harcihullákkal bókoltak-hódolgattak.

Ezek a kieszeltek pedig – hasonlóan hozzájuk – szültek, guggolva, s natáli vaginavért ittak, újszölöttjükből falatoztak…

Minden agyrisza, öntetszelgés…

Amire magának semmi szüksége! Igaz? Mit kezdene vele?

Jól mondja. Engem már hova lehetne ebből  emelni. Megvagyok itt  és így, ahol és ahogyan vagyok. Számat se koptatom ilyesmiért. Nevetséges ilyesmivel.

A történelmet nem lehet megállítani. Nem kér semmilyen hozzájárulást; se  géniusztól, se tömegembertől. Sőt.

Többnyire ez legfeljebb tapogatózás. Megszimatolni a színre  szín tárulás igazságát? A személyes  és kívüli világ vonatkoztatott igazságát?

Hiszen az áldozathozati vallásosság is perverzzé tette a szépművészetet, hullagyalázat, hullaszex, és amiktől már az alkotó is kifelé tekint, perverziója emberutálat, aztán persze mindenki jól jár. Csupa csupasz tündérkert. Mert ártatlan, és felment.

Mert ez a kettő csak vergődik? Ebben is, de kibírjuk. Amíg nem adjuk fel; kibírjuk. Pedig hát könnyebb  beágyazni adottakat, mint nyűglődni azzal, hogy helyet találjunk.

Persze hogy az emberi értelemadás részeként.

Amiben mégis van a dolgoknak értelme! És hol téblábkodunk már? Ebből nem lehet kijutni. Minél messzebb kerülsz fogalmaddal, annál kevésbé látod igazát. Ugyan milyen világban élne s hogy élne ez a szinte megmilliószorozott öt-hétezer fekete-keleti népség, melynek még időszámolása is zavart, széttartó; hogyan lennénk?, ha ennek a civilizációnak erőszakos – pl. kriticizmusokkal,  aszocizmusokkal, mechanizmusokkal – mondhatni: mint tudatosféle követésekkel – terhelt anyagisága nem ilyen, amiben a félelem gyökerezett, gyökerezik. Vajon mint lennénk? Sarkok. A Kieszelt Kóválygó – halott?! Sose volt ennyire haldokló. De az más. Azért mondom halottnak, mert a haldoklásnak nem szokása, hogy évtizedeken át tartson: akár  pincehelyi, akár padlásbérlő az:  borkészítő…, avagy éppen hogy selyemhernyót hízlaló.  Márpedig ez a haldolás beindult.  Hogy milyen lassú?!, milyen lassan megy az idő? És ezek még maradtak, s itt is lesznek? Ebben az induló zavarban: érettszínes  kajszibarack-mellényesektől egészen a citromszíne-sárgáknak sátráig. És közben még tisztálgatni  is olyasmik-olyanok emlékén,  melyek szégyenei a  konzervativizmusnak: amiként épp  az államporlasztó radikalizmus is az, bentiszégyen. Nevek, nevek. Száz és ezerévek állnak fed(d)ésben az idővel: történelmi egyezések;  másfelől: különbözésekre – mennyi   hepehupa, esetiség,  kifürkészhetetlen! S talán épp azért, mert csak közelszázadok-évtizedek választanak el. Melyek még ragasztanak; amikhez még odaragadunk. Félelem?, és az, hogy igyekszel magad elfojtani. De ugyan mitől  szereztél ekkora erőt ehhez a  serénységhez? A gyávaságtól?,  amit utálsz? Aztán már NEM  kéred! Utálod? Nem is: gyűlölöd. De vajon az emberben meddig tart  ki ez? Miben?, mikor ér véget ez a határozottság!? Egyikre  kitaláltunk néhányat (az  emberekből), másikra mint segítséget: ki kellett találni a Láthatatlan Segítőt. Ami egyszer elkopik vagy nem kopik el. Nem  bírtunk ezekkel a veszettekkel. Minden csőcseléki itt bolyong, kóványog, ténfereg; már megadták nekünk azt, ami talán nem is jár nekünk. És szükség se szorít. Alánk  tolták a lukakat helyettesítő  porcelánt, széles spektrumú gyógyszerek húznak ki nemünk maradt bajaiból, az undokabbakból,  banálisakból. Testünk már majdnem helyére rakva, de a fej… Mindenütt  az ámítódás és mindenben a dolusz (becsapás); hogy eleget tegyünk hozott erényeinknek: gőgnek, irígységnek, kapzsiságnak, s hogy szolgáljuk  rokonainkat. Ugyan talán még ezeknél is többet hozott ránk – akár a vallásnál; a kereskedelem. (Nemde, némelyeknél, a papuska nélküli kereskedés…) Mindegy, hogy babiloniai, föníciai a pénzes mérték, már úgy értve, hogy ez további helyrehozó alap csupán, ez a cserélés alapértelme, itt keverednek össze a dolgok, mikor a vevő egyben eladó is lehet, és fordítva. A “kereskedelem”, mely ugyan  csillapította a népcsoporti élelemreménylő- és  vízkereső-termőföldfoglalói mehetnéket. S felcsatolta-kötötte a harácsolhatás  rongyi bocskorát; s felmálházta  próba-szerencse málhaszamarait, a  folytonlenge vitorlákat; hogy csak már verdesnének: hullámok-tajtékok felett, s hajtva előre,  előre!   Ez “indításra” jön majd valami dok-szelíd változat, amire szaporacélos,  kihelyezett rablópandúrhely is adódik…, hagyottikra  nyomott:  kupecraktárkodás, árukezelés. S óvó  part-társulás; amiből kilökve: helylakók. (Halmozó  telep-építésfaluk: ácsolat-olcsó rönkik, deszkák ( – – – – – – ) – aztán  meg?. Hogy: “hoppá!” – hiszen ha  minden part-portákból kivesszük ezeket s miként ugyan!: rab-elszállítottakra – kipusztul a vidék, a munkakéz! S mivel  dolgoznak majd nekünk! Értünk. Ki marad bors-arany-elefántcsonti kikötőknek! Vagy közelibben: ki güriz majd  nekünk-értünk! S  bizony, az eszméletes-érdekes  koloniáli neki is lódult erre. Az, amiben igazán voltak is britinek; s   kezdeményezőn. (Mivel kissé-nagyon elmaradtak piréniktől –  melyek pápa-papui áldás-békességre: szinte majdhogy le nem  fuldokolták szétmarcangolta: a térképezett világ-kor javát. Csak a nyelvek közti különbségtétel képessége hiányzik még, ugye? Ó, ajándékos korintik! A hang, az…!  Jé!, mily nagyvonalúak vagytok! Mint zsoltárirodalmárok. Milyen kár! És mit is tudtak volna tenni fejekkel-hangokkal, akkor: mai dilidokik. Persze ugyan hogy mint “felfedezők”.) Mindenre rácsapva. Mindenre elő-hátra ráborulva: legyen bár az épp holt-élő. Bármi. Giccs-titani britanin. Minden jöhet! Folyvást lehet még igazítani. A háttérben ott-lehetnek egipsi debenek, fönici csajkák, babilik… nem érdekes; mérhetnek épp rezet, ezüstöt, aranyat. Mára pedig már a nyelveket is megtámadták, pl.  az eltérő őrült és különféle  szocializmusokba tartó hajszák… de a  kapitalizmus rideg világa úgyszintén aláásta a szemantikai referenciákat, melyek révén még ésszerűen lehetne beszélni ilyesmikről; a gazdaság egyes vonatkozásainál maradva: a tébolyult gyűjtésről és az erők  pazarlásáról…   (Lásd az arab szadakát és zsadó zedakát merkantil és egyéni haszonleséssel szembeni igazságosabb gazdálkodást várón:  az adomány-adást és haszonviszontvárást tekintve, amire  az egyszerű, mondjuk népi szem: jól  lát, szemben hivatásosak  gyengénlátásával.) Egyetlen kapzsiság se örvend, ha  helyben forog pl. termelés, pénz, kölcsönösség.

De mégis! mi lenne az a könyv; regény, tényleg? Vagy életrajz?, emlékirat?

Jól mondja; az más, az életrajz. Szerelmes önbeszéd. Megvetendő. De az? Nekilátva; ha már belefogtunk. Valóra válva és megsemmisülve. Hallani, hogy kevés is  megvetendőbb?, mint lenne annál az, aki önmagára aláz: gyávaságra,  etc., hiúságra… s mégis kedveskedne, tetszelegne akárkik  előtt. (S a hűs komora – alighanem ilyenekkel teli!) Minek pironganál EZEKNÉL!?: te is közevalósi vagy…! De nem is ér ez ennyit se. S e robbanás be is világítja a settegő éjszakát) ( – – – – – – – ) – Úgy gondolom, hogy könyv lenne; talán regény?, vagy mégse az.

Egy regény? Nos… Az is mint… az élet. Rettenetes tévelygés mindannyiunknak. Ha nem akarunk  ennyire drasztikusak lenni, akkor  legyen lődörgés, ténfergés, kóválygás, tántorgás. Négylábú vagy szárnyas antik-griff vagy népmesei magyar madár – – – Élet; s már elején kezdik idomításunkat: merthogy hinni kell  neki-benne: áldozatot hozni érte saját magunkért, merni, kockáztatni, stb. – odadobva valónk egy részét,  eleségül, és akkor eljutunk: innen, amoda…

És az álom? Jól mondja. Ahogy említettem: mintha babonás lennnék mostanában; s ha bár álmot mondani…

Csak bátran, bátran. Én nem félek mások álmaitól. Néha még saját  álmaimtól se félek. Talán maga hisz ilyesmikben?

Volt nemrég egy ikerálmom, annak  nevezném helytelenül, persze: hiszen köztük egypár hét eltelt,  mégis így mondanám. Oly furcsa állapotba kerültem – talán gyerekkortól gyötrő hőemelkedések  és lázak miatt, olyan állapotba kerültem, s még néhány hétig hatása alatt voltam annak a hallucinatorikus világnak. Azt lehetne gondolni, hogy ezen kívül milyen  körülmények, helyzetek játszhattak közre még, kintiek; mert ezeből nem sokat láttam akkor. Ugyanis – nem is láthattam, ugye?  Előbb egy óceáni ezeréves  fán találtam magamat, éktelen magasan a sivár földtől, még kis rágcsálókat, hangyákat se láttam odalenn, most pedig egy oduból  aranyszínű karvastag másfélméteres  vagy inkább nagyobb kígyó tekeredett felém, hosszú tori lárvalábakkal fenyegetve. De nem félek,  elkapom, fejét a fatörzshöz ütögetem, mire  elernyed. Kiejtem kezekből, s idővel később hallom nekivetkezett, szinte meztelen  embrek lenti kiáltását, hogy „megdöglött!!” Valamiért sajnáltam… de ha megdöglött, megdöglött – – – ennek  ikerpárja vílamivel későbbi, de ugyanazt olvastam ki belőle. Krátermélyen vagyok…, a halott tűzhányóból még az ég se létszik onnan, sötétség fedi  csipkés falait. És – nem is jól mondom, mert  mintha pokolban lennék, s egy templom emelkedne:  lassan emelkedik, noha süllyed; s  közben mégis tolakszik fölfele, ahol kitör a világosság. Kétely, Reménytelenség, Idegenség. – – – ezeket kapcsolgathatom egy  kígyófarokkal, amit ráncigálok, miközben semmit se érzékelek jól a káprázatban. Mint egy használaton  kívüli templomhajó részén. És én a színes ólomablakba kapszkodom, hogy le ne zuhanjak. Ám egyszer csak úgy döntök, hogy mindegy, elég volt. Elengedem a szürke párkányt, és lezuhanok. De nem úgy mint én, hanem úgy mint annak a tizennyolckarátos halott aranykígyónak mása: s koppnva  érkezem, ami már nem is én vagyok; de akkorán  mint egy üveg házilegyecske. Ilyen volt az az  ikerkígyó. Feldobott lábai  ugyanolyanok mint a ragadozóé  voltak, de  mozdulatlan meredeztek – – – – – – – alig hagyhatta el a tojóanya tojását; áttetsző volt, látszottak mint ázaléklénynek belső részei: csakhogy emberanatómiát  utánoztak azok. Talán labirintust készítek. Ami ugyanaz. Rámutatások és elhallgatások ellenére. Kaotikus elágazásokkal,  ösvényfélékkel, s idői támaszokkal  – rámutatva és elhallgatva. Gondolj csak halandó Pó-bácsinak  akármijére; s a zanfi-szobára. Ne  háborítsd, haboztasd: a  semmi-se-titok titkosságot! Vagy itt lenne az akár-Világminden: melyre – Juzabu szerint: mind az egyenes: végenincs  körív. Ami annyira kiterjedt-téri,  hogy (Bolyai Jancsi? Primusz, Primusz, te ugró rokkant  szekér!, mi lesz veled ha kibuksz?  Mert kezek alól kicsúszik néha egy-egy hülyeség, nem bántólag, de előfordul csak úgy, mit tudod te azt! És ez a másik engem nem szerete, és lenne még egy harmadik: „semmi zene – fogd meg jól”!: egy lovag; aki közelítette a Géniuszt, és én töviről se értem a jurájehípeket se,  persze ezek a gyerekek se háztetői  kandúrkodó macslajcsikák! De nem ám!  – … talan!) – – – – – – – Nos. Jóember!, folyton tarts balra meg, balra csak! És pont sötéten. Ugyan semerre neked a minden. Neked. S nem csoda, hogy a seholmerrei kétes főportás  fogát fájlalná éppen. Ami fájdalom, n’est-ce pas?, az ő mérhetetlen tulajdona! De már most sejtem, hogy a szerkesztőnek sok baja lesz velünk, pedig hát csak meg kéne feszítenie a  lelket, hogy aztán győzelemre vihető legyen a szellem; mely a dolgokat magához veszi. Amire majdnem mindenki is képes, no, ha azért nem is mindenki. Szinte biztos, hogy gyors  “magyarázkodással” kezd:  hogy mossa kezeit: olvasó és kivált szakma előtt (elvégre utóbbi-annak nagy műveltségére csak csodálattal szabad nézni és dehogy kétségeskedő gúnnyal). Valami homályossággal bocsátja ki az ilyen vagy amolyan szinti-fokozati kéziratot?, mely hetedik-fokozati ötletességre már talán műhelydarabként: publikálható. S teszi ezt ahelyett, hogy inkább elmondaná pl. hogy olykor nem is szerző beszél – nem is épp magáról hallgatva: hanem a  kézirati stílus lapátoz-tempóz, paródiáig-iróniáig víve részeiként a lelki szférát: játékostól egyáltalán  nem riadozó tréfabeszédet, s a látszatszabatosság ficamjaival bele is biceg-billen  öniróniába. Harag viszont nem  kelhet; mert oly kevés olyan művel talákozhatunk, amely művek legalább részekben figyelemreméltók. De olykor nem is az anyag feldolgozásában van ez a rejtés (méghogy szőszálhasogatás!?), hanem egy kis szolid-szelíd  trükkben: amit a költő visz elénk.

S látogató meg erre már?: – Ó, a  hánytorgó-szigeti kontinenti ó-hattyú! És a tizennégyes szám. (Bein esga?) – ember is bálbadás. Csákányokkal kivájt lépcsők, lefelé  tartó mocsár-mocsiba tartók; tartva le: Nagy Műhelybe. Ez tetszik.

Nem tartom magamat művésznek, olyannak, aki képes primer művet alkotni.

Na jó, jó! Elég lesz mára már a durva szerénységből!

Mást  nem érdemes. Kiderül, ha kiderülhet. Noha azt se érdemes,… másnak sincs értelme, de legalább célirányba forgathatja az embert. (Mint az áldott munka lenne… aminek értelmezéséből kilopták a miértet. Külső munka, belső munka…)

Micsoda?

Ez mozgat mindent. Úgy mint dédapáinknak-nagyapáinknak lokomotívjait mozgatták erdők, millióéves széntelepek erői, a fűtő másféle ereje, igyekezete, izommunkája; azzal a jelentős különbséggel, hogy a szakadásig dolgozó életek egy darabig még azután is képesek küszködni, minek előtte elfogyott üzemanyaguk, és már éheznek, szomjaznak, míg ezek az öreg fűtetlen műremekek – halott vasdarabok, világhoz egyenesedett hideg tonnaszerkezetek. Az is úgy van viszont, hogy – ellentétben életekkel, minek előtte ezek ”kiegyenesedtek” s újra föl nem fűthetők, munkára nem foghatók, a kiegyedesedett mozdonyokat újra lehet fűteni, munkára kehet bírni.  Munka? Sokféle forrásból kanyarog, csörgedez felénk, kerülget bennünket, hogy az élet értelme a munka lenne.

Ha ez így van, akkor nagyon sok ember és egyéb élőlémy él értelmetlenül, olyanként, mely pocsékul él abban. Mért? És olyanból, aki pompásan él. Miért? Mért? De egyszer ez is, az is kiegyenesedik…

Jól mondja, bíró úr. Mint gyerekeknél. Mért? Az évszázadokon-ezredeken át hajszolt világmegváltó mogorvaságban… elhagytak-szétszórattak ezek a félelmes ”miért?”-ek. Úgyhogy amikor azt mondanánk, hogy az élet értelme ez, meg az, pl., hogy épp a munka lenne az: akkor midjárt kérdezni lehetne, hogy ugyan miért is az, hogyan is, miben lenne az? És választ nem kapunk, ugye? Mert végsősoron nincs indoka az életnek. Hogy lenne indoka bárminek!, hiszen az élet egyes részei, vonzatai, kérdései is – egészében felfoghatatlanok.) Főleg olyan, amelyiknek világa sokszor nem tekint tovább saját világának magasainál, mélyeinél. Az élet, a haldoklásban: olyasféle, mint iránytűnek a mágneses tér – az idő haladására helyezi az életet. Én, magamra, semmi valószínűt se mernék mondani; ami tartani fog az 1-hez, merthogy könyv; ugye?!

Na és mit üzenne ezeknek a potenseknek. Gondolom, hogy semmit se üzenne.

Üzenni, igen. Üzengetni, vagy inkább mégse? De kajánkodó irodalmi hangon… azoknak: akik majd – netán? Évtizesekre. Már név, de emlék se nem számít – melyen majd engemet olvasnak. (Az „emlékező” kihalt, nincs tovább. Nem is.) Azok, akik könyvem súlyos bajai ellenén, annak belefognának volna. Hát még azoknak, amik szenvedtetnék könyvemet. Azok, akik – s nekik részvényem ehhez!, majdnem legkevesebben: mert elhatározták mégis  koszlár-maguk: e türelmi elfogadást tételező vállalatra. S nem is ajánlásul vetném közbe, csak segítőn mondanám, hiszen  beszélgetünk… hogy ez olyan – hangsúlyoznám én  – olyan mint ahogy néhány ember jón is tehet, márminthogy félőn lehetve-téve azt. Merthogy ez kezdett is olvasásba; hogy e könyv került elébe. Mely kiemel s választón magához vehető is. S amit magára-magába vehet?:  mindig-a-minden szokásul – – – és sokszor e pótolatlan  irodalmi gyerekek „igyekezetén”? Inkább: na. Legyen ez: hogy  gyerekin…  azon felnőttekre vonatkozhatva, melyek „kilógnak” – izzasztó vallást egyáltalán nem erősítő-pórlón, hiszen úgy mibe mehetve? Kilógnak szűkebb környezetükből: pucci (szimpla szikra ebben), és dehogyis puncsos puccos kutyasétáltató, aki hozzád gőgösen leereszkedik, hogy felsőrendűségével kérkedjen – mondhatni:  házaló hablatyin. De közben lehet az anyag átütő. Bár erre nincs semmi számítás. S azt nem is nagyon szégyeníti az, hogy ama „anyagról” már éppen lemondott. És bárha nem is övén: „mindenben” lemondva. Bizony, ez elég fárasztó így, ugye? S ugyan maga-részeiben  olvasóhoz is került AZ;  benne van az. Hasonló haszontalanul ahogy irodalmin. Hogy vallás? Mindaz, amit a vallálásos élet feltételez. És az azon felüli is. Elfogultság kérdése? Saját-erő, mely visszafogná, talán… talán… setét-katáng, vereskatán; ha találna valamit saját  magán, amit maga fölé emelhetne. Hogy délceg szabad szellem keljen ki alóla… de erre az irodalom se képes. És a zene? „A zene alapelemeit – tulajdonképpen az egylényegű valóságét is: nem érdemes túlbecsülni. Többet nem vagyunk képesek összetenni belőle, mint a világ. Jóllehet, hogy az alapelemek azonosak.” S ezt épp a filozófusnál mondta Arnold; hogy zeneútjáról hazajött, s miután sikerült kimozdítanunk szótlanságából. „És ez azért van, mert ennek az Alapnak részeit nem tudjuk, se egyikben, se másikban.” (Amit Sován T.  székfoglaló értekezése kifejtett régebben, s fenofilozófin. Amiben fölvetett egy problémát; ilyen  címen: Körüljárati próba a Semmi  eszméjére (ötletcímin: A Semmi  eszméje mint filozófiai célpont). Akit érdekel ez, a dokumentációhoz majd  mint „tömeghez” hozzáférhet, gondolom. És ha tudja, ki is használhatja ama előnyét, hogy nem határozható-mérhető meg olyan könnyen, nem mutatható meg „helyzete” mint amennyire egy elítéltnek helyzete ( – – – ) mint egy halálraítéltnél. Kérdés. És hát „kvantumállapotának” komponensei jobban kifigyelhetők. Akár hányan veszik ( – – – – – – – ) és ha a körülmények eléggé közeliek, akkor  kiderülhet, hogy milyen lesz „az eredmény”. De ez nem az az eredmény. Mert EZ: a véletlen elkerülhetetlenséget egyáltalán nem óhajtja (el)kerülni! Minden tagokat  egybeszorzunk, s egy bizonyos állandóhoz jutunk. Aminek neve: KÖNYV. Bárha nem örökkévaló, de könyv. Az örökkévaló mint halál? Mint büntetés? Semmi mással se kell szorozgatni, mert önmaga már. Nem kollektív szellem-alkotás, inkább csak egyszemélyes, maga-(hang)nemű. Nem tökéletes; olyan, amilyen lehet. Egy tudós azt mondta, hogy teremteni – az nem kockajáték. De azért miért ne lehetne az! Végül is minden azon múlik, még a véletlen is rajta. És nem az a kérdés azzal a Sziklával se, hogy képes-e fölemelni. Hanem inkább az a kérdés (hiszen képes rá!), az a kérdés, hogy lenne-e bátorsága annak-olyannak létrehozásához! Merne-e olyat, ami csak olyan, amilyen lehet. Végül is mindegy, hogy milyen. De hát az igazi rejtély 0 és 1 között van, nem pedig 1 és 2 stb. között – a véges végtelen utáni köztiben. Ami még nincs, holott már van. Holott már volt.

Nem beszéltek már tovább – látogató s elítélt: késedezett is; nyolc utánra járt, kilencközel?-tízközel.

A látogatónak kisebb gondja is nagyobb lehetett maradásnál! Bólintva köszönt, mint korább-volt őrizetesi szobákban. Kiemelkedett elítélt ágy-helyéről. Kapta a magáét; sietett haza, társaságba?, valahova. Saját magához? –

„Nem tartozik rád”, gondolta elítélt. „Az is lehet, hogy jó modora is tiltja: hogy egy ilyen semmilyen-halálraítéltnél hosszabban ne időzzön; halálraítéltnél, aki ráadásul  még életben marad.”

„Rohadna?”, gondolta jegyzetei felett elítélt. Megint élénkülve valamit.

Vasak csapódása-csörgése,… ( – – – – – – – – – – – – – ) távol?, kinn?, az épület falaiban?  Pattanó vesszők.

Órákkal ezelőtt lekapcsolták Ég-i idebenn is a villanyokat. „Ugyan még hány helyen élveznek kiváltságos fényeket!” A pusztulást választotta – anélkül, hogy tudott volna róla valamit (hacsak nem szakmain, amit néha gyűlölt  valamiért). . Megint egy ellentmondás?, ő is így csinálja; más a mérleg, ha róla van szó?, máshogy – s mással mér: ha mást mér?

„No még egy kis leltár! Annyira felspanolt, hogy ennyire leütötten se tudnék most már aludni.”

Egészen összezavarta ez az állapot. Itt vannak e mikrovilági életek, és  feltétlenül respektálandón.

Hideg éppen nem rázza most. Órákkal ezelőtt rosszabb állapotban volt. (Talán a látogatónak ki se derült ez.) Lélegzése nem szaporább szokottnál, száján nincs herpesz-kiütés. Pulzusa némileg megszaladt.

A vírusok „természetét” – habitusát? – nem óhajtja, még akkor se, ha bevégeznék rajta. Nem kívántak azok; s csak azért harcolna velük, hogy legyőzze csáklyás-horgos hordáikat – (további tucati életformák-fajták harmonizálásában, amit mint összedolgozást, neveznek is: részint – immunitásnak).

„Holnap, majd holnap. Mára?, már hagyni lehetne az egészet. Ledőlni? Székről. Eldőlni?, nem  kopácsolni-firkálni! Hát, ez az! Mire is jó az igazságtalanság!” Ellökni ezt a kegyelem-pilácsot.

Feje se hasogat; s nem is próbálja hányinger. Viszont – a lopakvó láz! Elég gyengének érzi magát.

Sajgó kezek, lábak?, érzékeny szívtájék. Szégyen-gyalázat! Hogy ennyire érzékeny. Nem különben a feldolgozás. Néha még kozmoszi hangokat is hallani vél; részecskék hullámai  (ugyan ez csak külsőség: s nem érinti se még: azt se, ami elebbén  hazudott „szépigaz”? Mint   gyámolatlan-állati hazugság. Bűz-hős Semmi!) –

A baktériumok!: azok mások; különbek. Nyilván, valamilyen primer formát lehetne elkülöníteni; árnyékok mondhatnának valamit.

Amilyen gyenge volt gyerekként – id.  P. elmondása szerint: annyira szívós lett fiatal férfiként, már nagykamaszon. S ez – lényegében – mára se változott, hacsak a sokak által irigyelt ruganyosság nem.

Csak nehogy elájuljon!, s nehogy még deril-duhajkodjon is.

Nagyjából tucati tipikus bakteriális forma; atípusos primerekből – megannyi vírusosra – ennél is több. A szervezet gyerekkori duhajai, próbálói-keserítői, regulációs körökre hajszolt versenyagarak; melyek nyereségükért loholnak, kinyúlásukig-múlásukig futnak.

Kóroki differóba nem bonyolódik. Elítélt lenne…

Allergikus kórokú is lehet. Az eltelt idő nem elég ahhoz, hogy lefolyására következtethetne. Ami ráadásul – lehet: elkülöníthetetlen. „Még kőporosat is köphetek – hamarosan…”, gondolta.

Egyike érdemes arra, hogy küzdjék vele, akkor is, ha legyőzetik. Másik kiütéssel se nyúlkáljon felé, nemhogy kegyességgel.

Tud nyitott hasakról, mellkasokról, asztalra, műtőszobai lámpacsokor alá szíjazott üvöltőkről. Kibírta megannyi. „Lehet, hogy az, amit fájdalomnak mondunk: akként élünk – csupán szocializációs hiba rajtunk, amolyan civili.”

Éjjel? – – – – – – – vajon mennyire az?   Elegendő volt ritkázni-kihagyni? – erre a pár napra: kondicionáló tornagyakorlatokat. S ez a feltáró-irgalmatlan impromptu pötyögés is! Az írógép-zsolnaság. S máris inog a szervezet véd-egysége –

Hajnalra átgondolni majd, hogy mik jöhetnek számításba differenciál-diagnosztikailag. Akár egy semmi-kis janko-nómeni appendicitis.

Láza emelkedik, ettől szenved. S ez az undok izzadás!

Honnan ez a tömérdek rajongás; csak nem onnan-abban, amit gén-nek mondunk?! Nem mintha ezzel már valami összefüggésre is jutnánk, de felvetődött mostanában, hogy lehetne élethosszért felelő gén. S annak vége, korhaladtán: mind rövidülne.

Mi itt a gond?

Igaz, nincs túl meleg itt, s nedvesek a falak; akadna segítség? Traumaként pedig számolhatna tárgyalásnapi délelőttökkel, délutánokkal.

Azt még azért megvárná, hogy passzív szemlélődésben: ismétlődnék!

Hogy mindez húzódjék, s nyakán maradva: fibrin-alvadék – granulációs szövet, limfo- és hisztociták, fibroblasztok, plazmasejtek, selejtek; s kész lehetne valamilyen krónikusságra.

S társulhatnának: következményes vagy részes nyavalyák. Amikre árnyítható némileg ez az etiológia.

  ( – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – )

Végülis hajnalodik.

Valamikor, valakitől (neve most nem fontos): ír; olvasta; annak egy  verssorán lenne ez. Akkor se tetszett neki.

Várok magamra.

De ettől még így lehet. Hajnal-lik.

Első fejezet

Mint Vereska cukrászatának csengettyűcskéi, de üreskésen, mélyen, tompán. „Háromnegyed  valamennyi… lenne”, gondolta most P. „Vajon ily későn (korán?) az öreg Sesztár András dolgozik-e ott?  Vagy ezeken az ütéseken valami mechanikusságnak szabályai? Akár ahogy: jönnek-mennek, nyitnak-csuknak V.-asszony kuncsaftjai. És milyen kitartóak azok. De ezért ilyenek? Persze hogy nem is miért, de MENNYIÉRT!…

Na de hát te is mért vagy itt?  Konokság. Ugye? Hát, igen; az se hátrány. Sok-sok  konokság. Hogy vissza-visszatérjen hozzád az, ami ugyanaz. A gondolat. Mely föléd terjeszti könnyű (!)  vigyázó  szárnyait. Hogy le ne ess.

Hé, öregfiú! Hogy tetszik az álomtalan gondolat? –

KicsÜKI etüdIn

( – – – – – – – ) „Egész éjszaka,  egyhuzamban köhögött az elítélt!”, ezzel a túlzással fogadta az ügyeletes foglár a reggeli fogházdoktort.

Az orvos: „Üdvözlöm, kolléga úr”-ral köszönt; megjegyezte, hogy remélné:  hogy a meccs ezzel még nincs lefújva. Vagyis P. elsőfokú elítéltségére utalt. – A diák feladta…  – mondta ezután, kesernyésen. –  Most  már majd nem kell látogatnia őt özvegyen maradt apjának…  Sajnálom a fiút. Jó gyerek volt. Persze hát, az anyagyilkolás…  akármilyenin. – A doktőz  elgondolkodott. – Talán ő se bírt  megbírkózni lelkiismeretével.  Bűntudatával: egyetlen-maradt pihe-súlya súlytalan embermenedékkel. De mind fel is adja…

Szerintem… maga bár nem kérdezett engem: de akárhogy volt –  szólt erre elítélt: – szerintem ezért nem kellett volna másodfokra várakoznia. S hamarább is abbahagyhatta volna szenvedéseit…  Nincs ilyen összefüggés.

Kis szünet. Aztán már a látogató változtatott.

Csörömpölik az intézeti  verebek – folytatta a látogató. S mintha mindjárt rá is talált volna arra, amit keresett? – Csörömpölik, hogy maga már tegnap este magas látogatót kapott.

Vizsgálóbíróra gondol? – kérdezte P. És észrevette, hogy a doktor már szedegeti is a friss elítélt padlói  papírszemeteléseit: – Köszönöm, de ne fáradjon azokkal. Különben se vagyok a rend elkötelezettje. Engem ritkán zavar ez; minek annyit forgolódni! Rend? működő „rendtelen’”, avagy éppen hogy rendetlen. Ekkora mindeni téridőben, melyet felfogni se lehet, ugyan melyik mit jelent? Nyilvánvaló, hogy nem jelenti azt, amit lehatárolt-kis terünkben jelentene ez vagy amaz: pl. szobánk; melyet bebútorozunk, s annak helyeire fogjuk, hogy ez itt, az meg amott lenne oda-valósi, és ha valaha-valamit úgy „igazítunk” benne, akkor csak e szoba-rendre lenne szoba az a szoba, melyben nap mint nap élünk: haldoklunk, aztán meg is halunk. Menjünk „a térbe?!”, spricceljük be annak lehető zugait  „mi időnk“-kel?! (Az időt is darabok teszik ki, mint ahogy az események is darabokból állnak.) Ha minden egyszerre történne, akkor nem lenne idő. Mert hogy van? Az elképzelhetetlenül nagy térben, elképzelhetetlen Anyagban! Mégis. De itt nézzen körül az ember! A kis tér, itt… lehetséges, Mester:  lehet, hogy koncentrál szellemet. De  a végtelen?-határtalan?, ha olyan, az… nos, bajosan tudom elgondolni ezt a tömörülést; és talán egyáltalán  semmi ilyenen se nem koncentrál az. Az ilyen roppant kiterjedés könnyen bebeszélheti nekünk az  örököt, az esetiséget. És lehet, hogy ennek is így kell  lennie. Ugyanis mit koncentrálna azon, ami nincs is…? Itt mennyi dolog történik, köznapin értem… milyen mérésnek adottak itt körülményei? Az időnek nincs  értelme. S nincs is egységesség az eseti-eltévedt-kósza történésekben.  Öszevissza tartoznak időhöz. Azért  lehet idő, mert minden esemény  térdaraboltan történik. Ezt mondjuk…

Csak nem megint az egész „sunyi  majomkolónia” lenne terítéken? – foglalta el ágy-helyét a látogató.

Miért épp az? – kérdezett vissza P. – Hiszen mind ezt és így csinálják a Természet férgei! Különben meg csökevény ösztönfélékről, ha egyáltalán nem kéne inkább újragondolni azokat, családot és egyebet, komplexekkel bezárólag.

Teszem azt, mindjárt életösztönnel az elején?

Vannak vagy nincsenek – mondta P. –  Fajfenntartás ösztöne. Maga szerint?

Fogas kérdés. Miért az egész faj? Nem sok ez kicsit? – kérdezett vissza most a börtönorvos.

Én is ezt kérdezem. Elég lennék én, de még családom se: talán utódom. Mit gondol?, mi lenne, ha egyik napról a másikra betiltanák az ember szaporodását!

Nem nagy dolog. Ilyen kombinációra gondol mint a faj akarata a szerelemben? Az akaraté mint legbelsőbb lényegé? Az értelem lealacsinyítása az akarat szolgálatában – s már pislog is az ellenérdekelt világra az érkezés nyomora? Az értelem és az akarat különféle felületeken találkozhatnak. Ahol elég nagy a „tudás, vélt-tudás”, ott akadályos az akarat, s inkább  el is porladhat; s neve inkább várakozás. Olykor vágyakozás. A szorgalom elfogad, az értelem pedig nem nagyon szorgoskodik ezellen. Bár  ezek nagyon is egybetartozók; hogy még bonyolultabb legyen. No de minek bonyolódni épp19. századi  érzékelés-filozófiával,  fenoélettannal! Az értelem fölveszi a szorgalmat, és kásás lesz a művelés: ilyen tudásban járkál az ember. Hójárósan vagy rongyokkal  támogatva lépteit. Helyettesítve  cipőt, gumitalpú bakancsot, csizmát.

Gondolja, hogy van mit lealacsnyítani akár ebben az  összefüggésben? Ennél a fajnál?!

Ami igaz, igaz.

Hisz pont  ebben működik annyira!

Aminek hamisoltárán a feltüzelt szaporodók feláldozzák utódaikat? (Méghogy fő-bűnök: mint bálványozás,  házasságtörés, (ember)gyilkolás…! Mitől oly szapora az  emberkelletkedő mutogatósdi?, mért törnek szét házasságok, sokszorta akár!, és minek üttetnek ki áldott háborúk!?)

Igaza lehet; az élet, az élés ugyanúgy lehet szenvedély mint a napozás, a pénzgyűjtés, a locsogás.

Azért egy kisebb népességben már minden mérték máshogy érint.

Na de úgy, hogy egy születettet halálra is ítéltek nemzői, és ezért kijár nekik a halálos ítélet…

Ez már keményebb dió. Viszont ettől még lehet szolidaritás legalább az entrópia emelése előtt; ha nem is politikain. Együttérzés. Igaz?

Lehet, lehet. Ha nem is mély az, ha nem is eltéphetetlen az, úgymond; ha nem is halálig tartó az – azon túl is tartón.

De alighanem ez csak ütemben hatna. Pénzgyűjtés és napozás…

Gondolhatnánk az ókeresztény irodalmi intelemre, amit mindenféle régi és új firkászok átvettek-terjesztenek, de hiába, az élet előtti világra vonatkozó intelmek; pl. vénkorokra életek sínpárjaira zökkenve ezek, közben pedig mégse voltak elzárva előlük mérgek, tigrisbajusz, marék aranylemezkék, kötelek, nemde? Vegyük példának  az orosz gróf szerepi „önmagát”, mondjuk a levinit – s hogy hányszor próbálkozott volna. Ha nem is a vér, de a szív. Talán ősszel. Igen, ősz lehetett… nagyobbféle kamasz voltam; tíz-tizenegy éves. Apai  nagynéném  férjével, Nops-bácsival: sokat babrált dongómotorján –  kihajtottunk a Fahídhoz horgászni.  Bumfordi-vastag  szívárvány-damilos botunkat  beküldtük a kanálismeder közepére. Ő fenekezett… türelmesen. Esőre állt. Kisbottal én fogtam néhány keszeget, kárászt,…compót, márnát  is (kövihalat): azokat –  kopoltyújukon keresztül – felfűztem  egy vékonyabb madzagra, s azon a  zsákmányt belógattam: másik végét  pedig parton rögzítettem. Eleredt az esó, aztán elállt. Ekkortájt fogott a bácsi egy kisebb csukát; nem nagyon lehetett kilós. Azt külön tettük egy szákfélébe. Megint  eleredt… én meg kiemeltem apróbb  halainkat, és… azok bepottyantak a vízbe. Nem volt ebből nagy baj. De ügyetlenségem nagyon bántott. (Betegségem okán gyakran  „követtem el” ügyetlenségeket.)  Aztán? Egyszerre: s percen is belül Nops-bácsinak mintha kapása lett  volna: a rettenetes, nehéz damil  megemelkedett a víztükörben,  emelkedett, úszott, emelkedett, és a  bácsi kifogta… a szökevényeket!,   melyek kétfelől próbálhattak érvényt szerezni szabadulásuknak:  aláúszva zabla-zsinegükkel a fenéken várakozó horognak. Amin aztán fennakadtak. Akkoriban Bartókról már hallottam, abból a  hármasból, de csak pár évvel később tudtam meg, hogy azokból a zsidónemzetiséhű fiú-testvérekből egyiknek felesége Kaffka. Akit spanyolnátha vett el a fiatal orvostól. Akkor még nem vettem meg Tokin könyvét, s tudományosféle gondolatom pláne hogy nem volt az élet biofizikai  elméletféléjéről. Otthon mégis morfondírozgattam – nem hagyott  nyugton ez az eset! – gondoltam  azokkal a szabad és nemszabad  halakkal. Hogy jobb lehet-e így nekik: hogy pucoltan-kibelezetten, paprikás lisztbe mártottan, majd forró zsírban végezték. S persze bennünk…, aztán a kintiben.  Sivatagban. Pusztában. Cirkosban-kukoricásban,… napraforgósban, latrinában. Bokorban… Magának meséltem? Hogy kamaszon eltaláltam egy  villanykarói gerlét, pont csőretövén;  légpuskával. Aztán tanyaház alatt  tutujgattam-itatgattam rossz  lelkiismeretben. És hogy tenyeremből el is repült az.  Magának említettem volna? Á, nem, dehogy. Nem. De evvel gondoltam imént. (Ereszkedő dó-ti-lá… – de aztán másodpercin: szünet – – – – – – – ) (Emlék, emlékeni krúzke-oggu, szárnyasi stb… vagy efféle. Egyszerű trioli. S lehet  illesztgetni tubi-ütemekre. Amikkel csak hozzávetőn említünk, s velök  számolva itt, most…)   Levegő? És víz? És halakra kivált.  Igen, halakra. Földműveledtlen  halász, vadász-pocokos, madarász; és pl. kopoltyús és vicsorgó  talani-villanó úszkálókra. S nem annyira „ártón”?!, mikor képes ölni az ember (ó, a vadgalamb, balkáni!): ha de, de…  „muszáj”. Aztán ezek a madarak is kibeszélik magukat, üzennek, vitatkoznak,  közbevágnak, tolonganak-tolakodnak, olyanok mint a többi. Úgy mondják, hogy szelídek, pedig néha vadak, erőszakosak,  olyannyira, hogy egyes egyedek  pusztulásig, vagy nagyon komoly  sérülésig viszik. Néha nálunknál is beszédesebben néznek vissza, egymásra, megértéssel: hogy ennek így kell lennie – minden erre lett kitalálva. Hogy nincs összetartozás! Van olyan galamb is, olyan, amelyik pirkadattájt – hortyog. Már  azt mondhatnád, hogy helyettünk  hörög. Aztán elkezdi… ez a legdalosabb: a szolmizálás is becsődül, ne is erőlködj, s három-négy naponta bővíti nekünk tán szűkös „repetoárját”. Nyilván csak  finoman, néhány ütemhanggal. Míg a legtöbbb csupán pl. kvo-gú chü…-zik. De egyet hallhattál volna, te, halott-élő; és  kézállásban se járó: csak hallottad volna ezt a különcöt! Ez is kvo-gú chült, vagy ti-tá tilt; de hirtelen egy fél vagy  negyeddel zökkent egyet-kettőt, s  tizenhatoddal a  ritmusban-hanghosszban, és egyhangon. Képzeld el: kvo-gú chül, ti-tá du,… majd negyedikre-hatodikra, monotonra: hogy nyolcadütésű pontoshangú pity! S picit följebb!… S hogy  képesek lehettek volna béklyózottak: úszni-mozogni; de enni már aligha ettek volna, s növekedni se nagyon növekedhettek  volna. Szaporodásukról nem is  beszélve… akár az „élő Nap”! S úgy láttam, hogy szegény szabadultaknak jobb, hogy újra kifogtuk őket. Én szívesen engedtem volna zsákmányunkat a jobbágyok adta Tót-kanálba, de a bácsika hajthatatlan volt; amellett, hogy  hármójuk küzül anyjuk őt adta ki egy jólelkű suszterhez ugyan, aki örökbe fogadta volna,… de sose  bocsátotta meg gyengeségét, árvaságát: nem tudta megbocsájtani élete fogságát, magát a körülményt, magát az Érkezés Ígérvényét:  a mégse szabad szabadot. A kapott fogságot. – Hinnye-binnye! – hajtogatta. Fejét csóválta a-konómi szentimenti-gyáva ötletemre. – Fiatalember, fiatalember!, mi leszel így!?, mi lehetsz, ha nagy leszel. Mi! Talán épp ember?! – De ennek a keserűségnek egyéb oka is volt.  Komoly oka. Amit csak felnőtten ért már embernek fia… Ez a helyzet  számos esetben későbbi életemben is felmerült. Gyerekszoba. Dióhéj-vitorlás. Saját-vér. Alma bukdácsol e habokon,… dehogy. Billeg az, bukkan-merül, játszik horizonttal. Ez a szegény Sasa is mennyit tipródott tudománya körül! Ötven év kellett bátorságának ahhoz, hogy  eldöntse: ennek itt semmi értelme. És  ugyan nem egészen úgy, ahogy gondolta-magyarázta: de máshogy: mégis végre utánament félig asszony félig állat szirénjének,  tengermélyre, öregen. Hogy fele-fele állati s emberi s emberfeletti  síkjain – erkölcs s  egyebek skrupuljai nélkül: szerethessenek. Hogy ez nála egy. Rengeteg hiba, hiba, hiba… ebben a hiábaságban. A Végtelen legparányibb részében  is  Végtelen. Némelykor az életben is:  a Szeretet minden részében Szeretet. De van-e tárgytalan  Szeretet? Nem fából vaskarika ez?! Ahogy a jónál közeli a nemi találás, az aktus; s a bálványi-imádott hasi  sültcsirke (a’ porhanyósság; s  persze nemde annaki gyilkolása:  azén, mely gyötör, gyötör!): a, a, a… – olyan, mint a Végtelen, mely mégis csak véges?! Nem számít. A  Szeretet lehet minden  részében Szeretet! Ez még hollandi szokásom; néha, éjszaka, sérült égi kagylón keresztül mindenfélét küldögetek e bolygó kiszakadt kíséretének túlsó oldalára. Oda, arra, amiről nem  sokat beszélnek. Hegyeket, erdőket, mezőket küldök,  folyókat; virágokat,  bogarakat, mindenfélékét… csak  embert nem küldtem még. Lett egy vissza-visszatérő álmom, olyasféle mint egy világos röntgenkép; azon sok-sok-sok magányosságfa: melyek áthatolhatatlan rengeteg részei.  Olyan közeliek a fák egymáshoz… mintha inkább vastag, álló liánok lennének; mind mint egy dzsungellakó. (Hé, erektikus  majmok! Éljen a  magános éjszakaerdő!) De van ennek értelme? És minek van értelme, ha ennek nincs? Szíriuszi holdból – mokkáskanálnyi. Minden mocskot beleszuszakoltak; egy gombostűfejnyi, egy elefántnyi. Beletettek, menekülni képtelenség? Többé nem lelni helyet. Rólad makogok! Szemétdombot telepítettek veled-rád, s üres-már-BENNE. Belehelyeztek e járvánnyal. Te nem félsz, a pusztulás neveit sorolod. De máris későn…  mint ahogy terjedt a „több dolgok vannak égen…” és egyéb okosság veszkődnék, ugye? Vették-vitték, veszik-viszik: papok, költők, laikusok, politikusok; minden-nemek kínálgatják tenyerükből üres kincseik. De azért kiegészítést is kapunk:  ha már így lett, akkor élj így meg úgy, boldogulj!

Nem is beszélve sok és sokféle összefüggésről, elöl a házasság intézményével, s azzal a kívül születővel, vagy hogy akár beavatkozva így, vagy úgy; satöbbi. Nyilván felment attól, hogy én most itt részletekbe bocsátkozzam.

Mondja csak nyugodtan, hogy gyilkosságot generálva; megrendelésre csábítva-csábulva egy kis változatosságért, aztán a következményekkel majd számolnak másutt. És ebben nem egyszerűen hajtóvadászat folyna azért, hogy ki az apa. Mintha csupán egy nem lenne. Mindkét nem felelőssége, a hűség-fogadalom és egyéb eskü-kolonc esne mérlegre mint mészárszéki húsdarab, hasonlatosan. Bár nem ott a baj, hogy azt megszegik, hanem az magában a  fogadalomban. És ki érinti a vízzel kitoccsanó-boccsanó újszülött érzékeit; és először. Kiféle? Így van kitalálva; hogy fajbéliek próbázzák-avassák, de idegenek lógassák-lóbálják, pofozzák; hogy megtalálja helyét testvérei, ős-ős ősapái-anyái közt, rokonai között; lobogtatva majd netán valami kései papirost: aminek kétességét bíróságon se könnyű hitelessé verekedni. Ez vagy és az vagy!, innen jöttél: slussz-passz! Ha egyáltalán sort kerít erre…  (Ismeri, ugye?: Gyerekem született… – mondta a halál.) Mindegy, hogy mire tüsténedsz. Te, elme-almahéj! Boglyas  vereshagyma, te! Varjak étke leszel. Te is: szentimetri pöcs. Meg te is oda térülsz, te vércse; te kapu előtt imbolygó bőgő tehén! Mindegy, hogy hová sóhajtoznál, mit  káromolnál. Hiába vonaglasz előtte,  itt!; te, aki  a hálót  összecseréled mindenéletek–apukája Orkusz ügyeskedéseinek szövevényével! Te, vakondtúrás! Mint akit felhúznak: térül-fordul meg nem áll. Fajbélik közé bukkant, máris idegen; mint akit születése pillanata kárhoztat el…

Ez is bizony messzire vinne.

Egész kereső-feltáró iparág alakulhatna erre; s nem is sejtjük, hogy mennyi minden-semmi érintett lenne még. Fütyizlet a házgondi  megjegyzésre, bárminte is ködön az  át; asszonyság! Hiszen hogy erre tartana: az, hogy ki a béna kölyök atyja… Filozófián át egészen a legegyszerűbb fizikai folyamatokon keresztül a mítoszok nagy átkaroló igazáig. Nem pusztán arra gondolok, hogy csalás, hogy méltóságon ütöttek s nem is feltétlenül a tartásdíj. Jöhetnek idők, melyekben  adatlemezeket ültetnek már  csecsemőkbe, azokat az áramköröket meg lehet csapolni – már a nagyszülók örökanyagai se érdekesek – s akár speciális okokból: minden  tudható: hol jártál, mit gondoltál,  mire vágytál, hogy éreztél, mit csináltál. És az egészet törvényekkel szabályozzák majd. E csapolásokat… de még az is megeshet, hogy – ugyancsak bizonyos előírásokkal támogatva – minden újszülöttnek jut egy  elektrokulcsos kis ajándékpisztoly;  ahogy ikreknek adnak vagy újévi-szilveszteri születőknek érkeztére: adnak szerény de kamatozó bankbetétkét. Megoldódik az élet egyik nagy hibája-baja: hogy nem önszántadból találkozhatsz saját magaddal: Kíséreteddel – útad végén… ha már kínjaidban nem altathatod el magad.

Miket nem mond…? És ne felejtsük, hogy ígéretes tudományos pepecselések is folynak.

Bizony, nem lehet olyan könnyű azért mégse bujkálnia annak, aki erre a pályára lép.

De mért ne használnánk többes számot?

( – – – – – – – )

Én is így gondolom. És ebben rokonság lenne azzal, amit életösztönnek mondunk, mert hiszen hallottunk már olyat, hogy valaki nem csak háborúzó hazájáért áldozná életét, hanem cserélne is valakivel.

Komoly kérdések – mondta a fegyházdoktor. – És jutott valamire? Mert akkor nagyon sok dolgot át kéne vizsgálni, némely tudományoknak feje búbjától egészen körme hegyéig.

Semmire. Szinte semmire – mondta P.  – Egyelőre. Nagyon elég.  Hegyek, tűhegyek, végtelennek tartó s felfordított pillérek  terpeszlábai, erőszakot várva.

Gondolná? Hogy így is lenne? S igazából?

Efféléken már éppséghogy-éjekin is sejtegettem. (Ide-vevő, oda-vevő: álmomban se jöjjön elő.)

Hú-huhú!  Ez a két süllyesztő pilon…!  Kissé aggasztó nálam.

Amiről nem tudom, hogy mint lődörögne határtalanin. Erről most épp még nem nagyon tudunk. Legfeljebb képzeletin sejtőn:  valmiben… nem rottyantak felénk  erre – ebből – nyúlós szárnyi adatok. Gyávaság. Szabadság? (Ez még kell valakinek?) És felettűk –  egyensúlyrúddal – a Tartás. S ezek már el is sírták nekünk az Utolsó  Érzést, és hallatták velünk az Utolsó Regét. Elég az élet képtelenségére gondolni, és tudni ezt az abszurdot, no de ki az, aki nem áll le, merthogy hétköznapok egyik-másikán rettenetesen reménykedik!

Az ösztönös lázadás?

Semmi az is… ugyan, kérem! Ha csak nem a kemény-kényelmes konformizmusban nem az; amiben a lázadás alacsony de igen termékeny formája munkál. Ha a lelkiműködés, az életnek e működése különnemű-idejű, ahogy ezt századelei esszézők, filozófusok mondogatták, némely irodalmi-gondolkodók, akkor, mármint erre, ha ez így lenne?…. be lehetne zárni egypárezer kezelő-butikokat, mert ugyan lehetne mit kezelni, azonban  kuszaságra állnának szakmai besorolások, ugyanis már betegek  szakmai elkülönítése mint egyedek össszefogása, besorolása: milliókra,  milliókra menne. De hogy annyiféle  fajtája lenne bajoknak, ahány egyes hozzájuk fordul – állítások némelye szerint a fizikaitól elütő időtől e  minőségi-különbözőre. Ami nyilván ezek szerint csak mennyiségi.

Az  energiaigény csökkent, annak napi  pótlása könnyebb lett;  elszemtelenkedett, elbízakodott felette az agy, s mind kevésbé tud mit kezdeni tudományával, ami már anyagisága fölé terjeszkedett mint melléktermék. Érdekes… Maga is tanulhatott  annak idején, olvasott efféléket… és jól sejti, tudja, hogy volt ilyen keletkezési-bilógiai irányzat, mely megkente-fente az ágaskodó tudorok eszét: ráadásként két századdal előbbi  gépesreménykedések  kiábrándulására.

Úgy gondolom, hogy minden ösztönök-komplexek forrása egy vesztesége az embernek; az ún. kapaszkodás ösztöne … ha-ha-ha.  A visszahívó kapaszkodás elvesztése,  haszontalanítása.  Vagy ellenkezőleg?: pihenj és közben  maradj éber.

Nemde a hormonok! Nemde az francevolüszi-fölsercent MICSODA!? Pihenni – illózió; és ébernek lenni.  Ezt javallaná az élet.

Ha lenne ILY TALÁLAT. A többi  butaság-sutaság. Hiába kiáltod a  kocsis felé, hogy „Sekély a hó!,…”  Rikkantanád  ha. Ha hóviharból keverülnénk elő. S hogy „itt az út!” Csakhogy semmi hóvihar, se hó, se út, s kikeverülésről sincs szó: ellenben van – e forrásoknak veszteségeinek, forrásainak folyamatos széttartása s újabb formájú-tartalmú felbukkanása, kiterjedése. Könnyebben, mint gondolnánk. Könnyekje-heves akár – – – de teremtőidő?  Ez miként lenne? Nem tudok választ… És minden „életekre”? vonatkozva. De  honnan vesszük azt!, honnan jutott  maganeve s mindre-szórásembernek  észére: az, hogy mi lenne „valami tartami” (hát, mint élettartam?! Nos.): MI!, merthogy a másoldali: az, puszta mennyiségi lenne csak. S nem  smafu…! (Másban volna tere!) Ó! Orrszarvaknál, éppenhogy egy „rádiumkék-szirma  halovány  búzavirágnál. Felhőkisértes  vöresfenyőnél.” (!) Hősi…, ha nem is mártíri. Vagy épp egy cincérnél! Ugye? Netaláni házállat-kánkántáli  libuskánknál: akink hatvanason is  élhet mellettünk, évektizesin akár: velünk. És  volnának, s milyenik-s milyenin!: s mindekin lennének azoknak képzetei?, gondolatai náluk – – – felőlünk-faj! S hogy menne főleggen – mondjuk: velök faji-besorozottan, s nem nagyon  lehetünk bizonyok ezekre. Habár  hiszen a „teremtőlét” ideje…, ugye?! Ami nem heteroidős; de  ennyi elég. Talán túlságosan is elég… Na, de hogy mennyiség? Minőségi?  Hogy az egész világ ezek közt  bolyongna? De mit jelent ez!

Maga nagyon-nagyon fáradt; sőt… mindjárt hallottam is  hangján. S bár nagyon érdekel – elhalasztjuk, jó? – érdekelne engem az, amiket korábban fejtegetett: tudja: lokáli s nemhelyi fájdalom: vagyis más – fájdalom; vagy:  emlékezés… és szabadság. Ne haragudjon!… S a „homolódó” fizikai térszabad-terjedés: anyag-homogenizáció: mely valami minőséget képezhet… Képez. És hát itt egyszer aztán megint lenne is nekünk miről csevegni;  szakmakívüliknek… Nagyívesen.  Percepisen. S minden itti-Égiknek szabadságára tartva… sokféle  bonyodalmin. Mely visszahat(hat) nem is rezegtető való-dolgosan. S akár külön-percipitlen. Akár. Merthogy fenyeget valami (veszély). Mondja maga… Hiszen hogy mehetnének elébe reakciók  pl. szervi ingerületek majdnem futásikon! Mer az érzékelés-világ (ó, az OBJEKTI!) – ha tört-máspercin-ha tarthat is! De tart? Tart. S ebben miként lehetne hasznosan reagálni!? (A definíciókkal nem  bajlódunk.  Az  nemde!: tart „valóságnak” elébe siet. Abban a „valónak elére”… melyről nem épp-nagyon tud:  tudogat(hat) ugyan. De e „fölérzet”  ebben. mitől lenne!?… Ilyes kérdésekre mint érzékelés, stb. S ez passzolhat terjedő anyaggal; mely –  ugye? –  matematizált. S nem is minőség. Vagy más minőség. Holott itt a zöm: metafizisi; s hogy nem is életes? – s amiben az Idő: tán inkább különféle, hozzáférhetetlen-szinte. Vagy minden élőnek kínált?!  Zavaros kínálattal kínáltan… De ha mégis volna kedve… *

Jó, jó, jó… jól van. De ha épp eszébe jutna az a szó: ne mondja ki azt. Azt a szót ki ne mondja!

Az orvos – ellentétben a fogda vezetőjével – nem él házasságban, gyereke nincs. Egypár évvel idősebb P.-nél. Sok éve egybekelt egy nagyratartó lánnyal (a lány anyjának gyengéi voltak az orvosok). „Be akartam bizonyítani, meg akartam cáfolni a szólást, én, ütődött, miszerint az ember nem élhet a kígyóval egykosárban. Kígyó, aminek farka pusztul utoljára…”. Mesélte P.-nek akkoriban, amikor P.-t áthozták az Égbe. „Elbuktam, tévedtem, nem sikerült. Netán mégis…? Quo non ascendam? No, igen, éjjel, álmodban talán?, öklöddel-hüvelykujjaddal megbökhetted  járomcsontodat, de eltalálhattad volna szemed is. De mily alantas gondolat! Kinek kell a szem? Az érzékelés. Kinek szükséges az? No de azok a latinok talán nem egészen ilyesmire gondoltak; hanem sokkal fontosabb-emelkedettebb dolgokra gondoltak. Hát, igen, tagadhatatlan,  hogy lehetett közöttük olyan, aki arra gondolt, hogy bizony… na-na-na!, méghogy csillagokra! Hova  gondolsz!, hanem csak hogy elérni azt a szakadékot, ahová  bespriccelnek, majd onnan kilöknek erre a szakadékra, hogy  aztán ebben tántorogjunk az utolsó szakadék felé. No és hát a lukak, ugye? Ott lenn; hogy azokhoz, mihez másokhoz érni még. Azokat érni el! Az már döfi. Az első luk betömésére: oda jutni sikeresen, elérni azokat a lukakat – ez már döfi! De hála a csillagporban bóklászónak, nem lett gyerekünk.”

( – – – – – – – )

( – – – – – – ) Mert akkorát képzelt saját magáról! Mert akkorát képzeltek felőle! – szólt elítélt ellenvetése. És hangjával is próbálta leplezni terjedő gyengeségét; s visszafogott tempójából is, mert észrevette, hogy hadar. Különösen vigyázott arra még, nehogy szédülés fogja el, nehogy kibillenjen székéből. Szemernyit se aludt, le se feküdt. – Firdauszi elteltsége és bátorsága? Hogy te látod felmagaslani az átkozott hal tengeri pipázását?!, te, elsőként! Az aranyért!, melyet árbocra szegezett a parancsló: fel, fel!, azért az unciásért. S ami elárul és bakói  kosárnak kínálja fejedet. Vagy minden kudarc: rejtelmes  győzelem egyben; ahogy minden figyelmetlenség meg életünkből következik – események szabadrepülése szerint. A régebbit hinni –  ki tudja? Nincs semmi Új Rend. Leginkább csak hivatkozások vannak, afféle tanonci  ujjrendek: hogy könnyebben tudd végigklimpírolni ezt a kínos-kínzó leckét. Én csak olyasmire gondoltam, csekélységre – folytatta – mint azok a múlt századi nemzetközi szabványosok gondoltak. Bárkinél elérhető, mert általános-egyedi mértékre járna; s kívánságom annyi, hogy helyettem ne beszéljen egyik se. Ne mondjon helyettem nemet, ne mondjon helyettem igent se. Olyan legyen, amit nem tesznek pincébe, nem hűtenek, nem tartanak üvegbúra alatt, nem kinevezett-őriztetnek, s nincsenek taláros-cilinderes-szakállas figurák rendelve ehhez; s kulcsokhoz.

Olyan egyszerű legyen? – ráncolta homlokát az orvos. – Amilyen jár platina-iridium alig 16 köbcentiméteres kis kockácska-hengerkének? De hiszen az egyszerű se annyira egyszerű!

Mit akar ezzel mondani?

Arra gondolok, amit mondtam; hogy az egyszerű se annyira egyszerű! Mert már az ég is unja a lenti egyszerűt; unja az illatos virágos körjátást, a lomposan  hivogató friss legelők tompahangú  kolompjait. Hogy keleti-szanszári  elfogultságra: kérkedő öntudatlanin: amihez nem jut már LEVEGŐ…) Kivált nem azoktól, melyek valamicskén tanultak, s el-elkaptak is valamit a gondolkodástudásból és lényegtudásból; holott az is szereti az egyszerűt, és nem is szakasztja  ránk mégse: folyvást telő, folyton  szomjas-ürülő dézsáit, s nem lobbantja fel a vidéket annak hevével, amiben fölfele tekint, szinte kedvtelésből, szórakozottan… Az is, meg nem is az; olyasmi mint a relativitáselméletek. Alighanem hallotta már. Addig-addig nézek voltaképpen csak magam elé nézve, csak nézek-nézek előre, addig, mígnem egyszer-végre meglátom saját hátamat!

Igen, hallottam ezt az általános részre utaló tréfás kimagyarázkodást – mondta elítélt. – Millió millió évek, nemde?, és kifogástalan látás. Bárki hozzáférhet, mégse férhet hozzá. Ezért is találták fel olyan nehezen. Erre mondja?

Tehát helyben lennénk – mondta látogató. De közben P.-t is egyre inkább figyelte, hogy milyen elesett az azon a széken. Néha kissé le is csúszott arra. Erőteljes ember volt az orvos, akárcsak P. De elítéltnek bozontos szakálla volt, körszakáll, míg a börtöndoktor  kosútszakállas volt, sörteszerűen nyírt, s jól látszott a látogató széles vastag  szája. Orra széles volt; izmos nyaka, mint amilyen az egész doktor. Szelíden nézett barna szeme, és a hang is szelíd és mély. – De ez még ennél  rosszabb lehet – folytatta az orvos. És valamilyen szürkés-zöldes árnyalat vegyült szeme barna színével, mely még ehhez ki is világosodott. – Annyira egyszerű ugyan mint a relativitáselméletek – ismételte a fegyházdoktor. – És  elgondolkodtató lehetne; az, hogy a minőséget szorongatja mennyiség.

Merthogy „a mérték” – halott. Ez is fölvetődött köztünk: Palcev-doktor közt s köztem; noha nem konkréten ebben a dologban, de  hogy a büntetés mértékét – általában, s ha nem lenne haldokló az, halott: lelkiismeretesebben kéne venni, mégpedig úgy, hogy az a törvény elé kerülhessen, előtte járjon, különben inkább kárt okoz. Amolyan mennyiségi minőség?, aminek neve –

Netán arra gondolna, hogy miféle  minőség – milyen minőség!? – AZ. Aminek csak iránya lenne. Óramutató; aminek alig-köze számokhoz. A kristályok is, pl. jelzik, hogy nincs sok közük számokhoz. Mert mi ezt és így akarjuk. Hogy ne legyen közük… nem mondanám: hogy „mondjuk”  az idő is pusztán rése-része  „a minőségnek”. S még köznaposan ha csak irányrészint: hiszen – nos – mert odarakták teljesítményhez. S a mukához csatolva épp… Ó!, volt is ilyen; amiben tegnap szerencséltettünk. Semmi közük a számokhoz. A számok – nem is léteznek azoknak. Merthogy  olyasfélék mint az idő. Szinte  bármihez ütközől, ám nem tartozón: s nem igazgathatón. Saját herakli-„dallam”?, de hisz saját skálát  gyakorlatoz. Szinte bármely  koordináta-szisztémán: csak a nullára stabil ő. Aminek nem is volt, s nincs is kitüntetettsége. Mert ugye?, a mozgás direktim nincs azon – hogy lenne oszthatatlan  lendüléseknek (?) ponthogy –  összessége. Minőség. S mennyiséggel neki. Csináltak egy anima?-rajzos filmet – gondolati-csavarót (ha nem is volt vele sejtelmük): s ki hogy s mint?; s  ugye! Téridőre látva… az objekti?  téridő pusztán ha mennyiségin változna. Mint változik is? – – – (  pályapontok mint mozgás-módosulatok) – – – Az értelem sok-sok-sok számú ntifis pontot akar, ha épp nem végtelenin – – – – – – –  semmi abszurdira, anuin végződve bár ezután…

Úgy érti, hogy élünk. És hogyan! Ahogy lehet. Így van jól. No igen. Hogy szeretni hosszan és jól?; vagy inkább sokszínekben, sokalakban-félén, halmozva élményeket, ahogy öregek tanítják, de közben mégse engedve remény szélhámosságainak, úgyis beugrunk, és szabadságunkból is csak annyit engedve, amennyit muszáj. Mert amúgy nem az, és tudva, hogy ez itt mind olyan, amilyen nyomorúságos, siralmas, semmit se ér…

( – – – – – – – )

( – – – – – – – )

Azt állítja, hogy a kor nem kedvez? – kérdezte a látogató.

Kit érdekel a bárgyú kor!? – Vetette közbe hirtelen P.-elítélt.

Kétségtelen, hogy nagy kedv támadt üzengetni-beszélni – folyatta L.-doktot. – Akkor is, ha sehová se jutunk evvel. Persze nagyon is szükség lenne valamilyen egyszerűségre. Szinte akárkinek kedve támad közölni valami olcsót, ostobaságot magáról, kinyilatkozna. S e színvonal – e gépiségben – lassan felül is múlja rokonok előtti ős-ősök képességeit.

Mégis azt mondom – ellenkezett elítélt – hogy egyszer még az is megtörténhet, hogy egyetemeket, tanszékeket, kutatásokat indítanak mindenféle feltevések-elméletek jövőbeni fürkészetére: elébe vágva eléggé lehetséges következményeknek. S javítólag mennek elméleti megállapítások lehetséges hétközi-gyakorlati részeinek.

Gondolom, maga azért mégis  máshogy van ebben.

Optimizmusban se ártalmas szemernyi kétely. Ha bizonytalan is. – Mondta elítélt, s érezte, hogy fejébe forróság szökött. El is pirult. „Ha egyáltalán lenne még  hová pirulnom! Még hogy bizonytalan!”, gondolta, s az orvost méregette: hogy vajon az mit sejthet, mit tud. És P. akkor hóna alá is kapta székének kopott, de masszív hátívét, hogy  legalább körülményes támaszt leljen valahogy.

Mindketten hallgattak darabig.

  ( – – – – – – – )

Ma már inkább nevetnek azon, ha valaki kiejti száján e szót, hogy: erkölcs. – Törte fel a csendet kiindulási témájukra váltva a börtönorvos. – Más időket élünk… Ma inkább valamiféle gúnytémába menne? Holott valaha még e szónak volt is valami köze igazsághoz, igazságossághoz…

Aminek én egyáltalán nem akarnék patrónusa lenni! – fejezte ki türelmetlen kétkedését elítélt. –  Nem, nem. Habár én is egy szegény kis ország szegény kis nagymakasza vagyok…, voltam: valaha. És mint  tudott: azokban a szegényekben teremnek-tenyésznek amannak  kishercegei, lovagjai, harcosai… Motoros és szenzoros ataxia?  Akadhat olyan, aki e kettő közti szakadást, törést-rést morálnak nevezi; nevelésül, viselkedésként-magatartásként kapcsolja össze. Billegés-súlyolás, dinamikahangolás, a kivitel elfogadható kontrol(l)ja; csapok-gőzöki felettiség; a  pufferköz eresztve-működtetése, nem százas  de mégse hars kifuttatás. És ezeknek következményei. Mindegyik nevezze ezt annak, amiként az tetszik neki! A közbenső zavar, hiány: igazítható-pótolható?, s a személynél ki is alakulhat magaképesség; de ahogy fölvesz, gondol, beszél, tesz; hagyjuk! s közvetettség lesz, nem lendület, nem harag pufferez szélek között. Sehová se vezet. Igazságosság? Mindennek maga szerint jó működni. Jövő és Hazugság  felfedhetetlenjeinek szellemjátéka-szellemjárása – van terük jócskán erre az értelmezhetetlenre. Mozgások a nyelvben, kultúrában, művészetfélékben, minden rekonstruktívbani együttjáték, kitalációk, melyek a legfontosabbak e magaszerintiségben. A jó állam is magaszerinti. Annyiban  „magaszerinti”, hogy legitime  elvárja nemzetnépei részéről a társadalmító legmagasabb szabad kreativitást. Hasznosság, beleegyezés.  Egyetértés. Nagyobb sötét cirkuszok elében. A lágyabb  akaratosak, a – – – – – – – Volt egyszer egy penszilváni betegem, Rotelda  közelén valami út-baleset érte: kamionnal koppant volna; hozzám került, darabjaiban… Tőle hallottam: egyedi definícióját adta ő – a demokrata embernek. Hiszen tudja: arra a vidékre csak két párt jellemző; lennének azokhoz demokratik és lennének republicsik. Demokrata? – eszerint az, aki maga akar gazdagodni (de anélkül, hogy adófizetői pénzekre a szegény  rákönyökölne, s gyarapodna) – – –

Hát, ez nem épp makjávéli szemlélet. De nálunk is pont ez megy, ijedelmi-nagyban. Nemde népidemokratikus ország volna-voltin ez az ország. Mely most éppen erre megy. Puff bele! Napi népin!

Igen,  de itt a  „törekvés“ fontosabb!  Csatangos évezredeki  kitanultság. És hát a szegény meg csak gyarapodjon, de ne rovásomra! Nála… S akkor rendben. Nem  zavar. ( – – – – – – -) csakhogy ehhez közbejönnének még ojvéki gyúvalami-lázak. Mire én: – Ezt mint kettős-hármasidentitás mondom magának. Jó maguknak is. Mondom jancsi-országbélinek: mondom neki, hogy a mi sztétjeink azt példázzák – így, én, a magyar bokorugró, disszidens: hogy talán a rossz élő kapitalizmus eredményesebb még a jó-építő szocializmusnál is; feltéve, hogy az átvesz némely részeket utóbbitól.  Gondolom.

Nem értek egyet…

Mint az igazságosság – lehetne? De talán mégse lehet.  Hiába próbálkozik erkölcsi érveléssel – feltéve, hogy ismeri saját magát és azt, akihez erkölcsileg fordulna – tudva a reakciókat; hiába, ha nem őszinte, ha jól tudja, amikor alappal sejti, hogy a másik válasza az, hogy golyót repít magába. Legdurvább gyanúba-keverésbe menne az. Hiszen valamilyen tekintetben én is kiváltságos vagyok. Persze hogy a nagy kiváltságok mások.

A látogató erre elmosolyodott. – Maga? – kérdezte. (Az összeszedett lapokat csak most nyújtotta elítéltnek.)

Egész mostanáig világosságban lehettem. Bárha mennyivel jobb lenne a Nap világosságára ébredni, kelni és hanyatlásával nyugodni! (A Nap egyedüli-jogossága itt és gyerekei: mint kikupált halálügynökök, a szerelem ellátatlan leprásai.) Ha lenne még tartalmilag, ha lehetne ebben az életben –

Hmmm. Mármint, hogy az emberek egy része valamilyen kiváltságokat élvez, és másokkal szemben igazságtalanság ez?

Effélét is érintettünk, este – mondta  P. – De maga most szándékosan inkább kitér, el akarja hessegetni felhőimet, melyek annyira ragaszkodnak…

Mondjuk, lenne valami – mondta a látogató. – De nem is  ezt akarom mondani. Maga mit csinálna?, hogy csinálná azt a valamit: ha történetesen nem lenne idebenn?

És mi lenne az? – kérdezte elítélt.

Találni valamilyen társadalmat… – mondta a börtönorvos.

Valószínűleg sehogy se csinálnám. Én a csinálásban nem számítok. Száz éve is folyik már szemik világmajmolása. Száz évnél is több ideje. Merre keresgéljek? Majdnem mindahány náció rájuk akaszkodna, korlátlan lehetőségek szabad gyerekeit utánozná, és nem látja emez-fél, hogy mire juthat ebben a kajtatásban-kaptatásban. Miközben meg az mindent lenyel a világ összes részéből-trükkjéből. Beleértve saját – visszaforduló – s számos egyebekkel elegyedő opportunizmusát. S mivelhogy ez nem is N. O. és nem is:  velágmetroni N. Y. S kétes  gondolatszer, hogy  kinyúlni is érdemes lehetne itt. Brrr! Sose jutnál erre – – – DE. DE. Ó, ez a  hervasztó: Luzita-néptelen nedves vidéke…! (Amint csokoládés-feketék meg, vagy fehéresek…) Amitől már se nem hány, de nincs is rosszul, nem is érzi magát még csak kellemetlenül se. Azt már nem!

Tehát ezen is gondolkodott. Hát akkor? – nézett elítéltre várakozón a látogató.

Előbb kéne, valamerről, egy tisztesféle modell, modell-társadalom. Modellt lehetne keresni?: egy össztársadalmi-féle társadalmi pillanatot: pongyola régészeknek, antropotudóknak, finomító történészeknek, gazdaságkutatóknak; stb.-knek, összefogásával. És éppen apropója lenne?; hogy elmélet és gyakorlat? Egykét tudományos szélhámos és különösen sok unatkozó agyas laikus – közéjük. A ház igazgatójával minapán – bizonyos hullásokkal összefüggően – szóba is kerítettük ezt, nem volt  meglepett, csak rosszulesett neki;   illetve nem  ezt, hanem a politika (a hatalom, akár az egyszemélyi hatalom), és a köznapi szükséges megosztás gyakorlatait összehozva. Tudni; de mégis  lebegtetni a jöhető bajt. Egy  társadalomban: melyben – annak  növekedéséhez: össze kell dolgozni! Alul és felül. Hatalomin és köznépin. Voltak emelő jótéti  pillanatok nemzetállamokban is, de mégis olyan társadalom kialakításától-alakulásától óvakodni ajánlatos, mely társadalom egyetlen ember oltalma alá rendezné magát, akár egy forradalom elkerülésével operálva, áldozva, feltéve, hogy a politikai ostobaság már felismerhető lett számára és tisztába jött társadalmának addig is terpeszkedő-működő személyt romboló  intézményességével. Nincs alternatíva. Nem is kérdés, hogy „melankólia” vagy dühödt nekilódulás a lihegő többivel.

Ott nincsen  józan ész, lélek-közöny, öntudat. És ha mágis akad, nem sokáig bírja. Más kérdés, hogy ez erős hiteknek, filozófusoknak dolga.

Hát, igen. Nem zavarja őket, hogy nem maguként csinálják. Másoktól, másokért, másoknak. A világ nem arra tart, hogy pl. Amerikának a gondolat municiótlan civili tanuságaival – nem arra tart, hogy segítse, összeterelje jóbbléti tömegvilágba a társadalmakat, melyek többé-kevésbé saját gondolataik által, előgondolkodásuk erejéből lehetnek azokká, amikké (akár lázadnak, akár kitérnek),  lehetnének valamilyenné, s eközben mind kevesebb lesz a  szolidaritás, patronált marad a személytelen, egyre többen lesznek olyan elemek, amik működése-forszírozásában majdnem akadálytalan-kínálkozó visszahullatnak csappanó égi vagy  dagály-elváró, sürgető földi emésztő  kétségeket.

Persze hogy nem holmi troglodita-modellre gondolunk, igaz? – vetette közbe a látogató. – Akik egyesek  szerint még kígyókat ettek épp. S  homoki árnyszavúk voltak…   (Tryglodik? De nem lettünk  lemaradtak. Plíniuszra; de Szolinosz  s Elián is említ ilyesfélét. De maifél-példát: máltaikra; utóidőn: leírván, hogy füstölne felettek földek-alóli s szálló házfüst. Amikre földbe lenne is járás.) Mely kis népességre esett együttgonoszkodó viszontagságaikra, különb-élő maradt-kevesekre. Amire csak látszati-alkalmi lehet az életben maradás; és szinte megjósolható, hogy mikorra várható pusztulásuk… Csílepartok atlanti délimentén szaporaszámba mentek települések, s olyan vállalkozásokra, mint amilyen egy felhangolt hispán vállalkozása volt. De  nem is földutas-Hold vagy piriporos Mars volt felfedezői terítéken, főterepileg. Nos, nos; nosza! A föld-Hold  eléggen is vérveres. Nappalt? Ki tudná azt, hogy mi is lenne ebben az  átlépés-zónában!? Vagy: éjidőtt! S olyaston. Úgy… úgy. S egyenist mennének erre, mint – pokelik. Ellenben kacatjain egyben: rá; erre-mind; s ehhez még girlandok,  krepp-papírpalmik (amikben nem kendődnek ívertin valamik…).

Ilyen “kihalás”, ritkítás is volt. Elgondolkodtató, hogy ezekből  választanak. (Bárha errefele – ötven évvel előbb: épp araukák adták be derekukat:  lipiéknek…) De talán az utolsó haldoklóról is akad valami.

Mintegy zárójelesen mondva: akkoriban már várakozott a világ, nem autodaféztak annyira bőszen: papír, vászon, csecsebecs, hús… húsz év hiányzott még ezerhatszázig.

Hozzávetőleg,… háromszázkilencven évvel ezelőtt  volt. És ránksóztak egy Anzsút; ne felejtsük!

Igen, igen, értem. Meg azon felül is… nápolyiak. Csizmakandúr-Medicsik fiókái-lányai mérgekkel házaltak  Európaszerte… Nos. Négyszáz szerencsétlennel hajózott Délsarok felé ez az épp-koros pacsmagi  kövér,  simajárású  ürgepásztor, egyszeri anyagi és eszközfelszereltséggel, élelmiszerkészlettel és ruházattal. Hiszen tudja, hogy Germánföld keleti felén csizma-befolyás, Anzsu, habsburgi befolyás Spanyolországban, közte meg az összeálló Frankföld, mely inkább  délre húzott, aranyszállító hegyi karavánok zsákjai fele, no és nyugatabbra, csatornatúli Erzsikéhez, s folyt a gyűjtögetés, pártos vesztegetés, azok közt, mely országok nem kaptak semmit vagy nem kaptak eleget a „fölfedezett világ’ szigeteiből, erdeiből-folyóiból, madaraiból-népeiből, fűszereiből.  Aranyából. Királyságok fogtak össze – birodalmi álmokban ringatózva: ígéretekre, felemásul, udvari érdekektől, belső bajoktól is érintetten. Lemaradva; míg a pápa kegyesen bólogatott-osztogatott: világfeltáró híveinél, beszipkázta volna Henriket, mely  átsurrant volna – formálisan vagy sem? – nevezett hitetlenektől. Sokféle bonyodalom, s köztük ez a ládinó-valami. Ha jól csalódnék.

Ennek nevét egy háromezres kődarab viseli arrafele, ugye? – Vette vissza helyeslőleg a szót elítélt. – Mind egy szálig odavesztek; ahogy  Királyfalujuk is: naná!, a “Szent…”.  És  sorra múltak még ki ezekből… Tegnap kilenc-tízig?, este, vele is modelleztünk.

És miben modelleztek?

A véges-halandó magabiztos ítélkezés finomíthatásban. Erről a lázról már mi is beszélgettünk… a “bővebb”  magabízásról. Ami nem nagyon jöhet el. Igazándin. A bíróság érinthető összefüggéseiben; s a  szociáli s személyes valamilyen társadalmi egyessége-szövetségében? Mint saterhandi-vinetui vértestvérség. Szövetség. Ha elfogadja…

No  és mily főelvet beszéltetve ehhez!?

A  reményét hát…

Elég elnagyolt ez… gyámoltalan. És szánalmatos! Mégis érdekel engem. Egyszer majd beszélgethetnénk erről, kolléga.

Örömmel, doktor úr…! Persze hogy voltak és vannak is más  elméletek, hogy a nembéli lehető haladás nagyobb fő horizontokban találkozna mint lezártakban; és azok  elérhető mozgásait kell puhatolni; addig, amíg itt vagyunk, de ez már  az idealitáson eléggé túl van. Helyesebben csak princeltetett engemet dr. Palcev mint egy macskát. Egyik se alábbvaló, mint más népségek, még a legkisebbeknél se különbek, melyek már kihalásszélre sodrattak. Erre is jártak idegenek, arra is tapostak benti lábak, az egyik nagyratartó, mert eredetében egy nagyobb országból való, de itt került lába alá föld, került fölébe hajlék, másik lelke mint a fekete harmat, nyomorúságára szinte vigyáz, annyira büszke, hogy arról  nem is tudni, sokan vannak, évszázadok óta keverednek, és végül olyan hazára lelnek, mely nem ad otthont. Se ahhoz nincs idő, amit idegenek szakítottak rájuk, se ahhoz, amit az itteni békétlenkedés jussolt nekik. Ahhoz idő kéne. Aztán ez is meg amaz is összeszikráztatja ezeket, hogy végigfusson az idegeken az, amit használni tudnak belőlük. De idő az csak éppen van. Másokat is próbáltak idegenek, benti erők estek egymásnak, de ez mintha  nemzetközi gyászpompára tartana jogot, nyújtana be igényt; hogy egy vézna sor-menet vagy lábjegy lehessen a történelem véges  könyvében. Lábhegy? Adjusztálják neki mégis a közeli évezert, de semmi értelme. De ugyan kit kell félteni? Azok, akik nemrég fiatalok voltak, ugyan kicsit öregecskén: azok is hamar belecsusszannak, belecsontosodtak abba az életbe, amit mindannyian élünk; bárhogy állunk már egyik vagy másik lábunkkal s álltunk korábbiakban. Vagy hamvadó jelenközelben. Marad  a komor elbízottság, a langyos álom, és az itt lebzselő ilyen-olyanhuzatos várakozás. E hibátlanságban. Amit el se akarunk érni – várakozás a semmire. És erre még gőgösek is vagyunk. S pusztán ebből eredően – akármely félnek, akármelyik lába, és akár magán vagy rajtunk taposón: meg se hördülünk. Csak ha már nagyon fáj; és akkor is csak annyiban, hogy dühösködésünk fegyvereit újra összekapdossuk, hogy mutassunk valamit; haragoskodunk kicsit, és aztán lábunkat-magunkat valamivel odább hurcoljuk. Persze, természetesen nem vinném odáig, hogy OTT – az igazság súlyát-tartalmát, mondjuk, felváltja más valami, vagy hogy ez meg az, jelentését-jelentőségét veszti; mondjuk. Ha tudná, milyen kutyául éreztem magam! Hogy klasszikusan fejezzem ki magamat (hogy “klasszikai elven”? – blablabla  blabla. S nem csak ez; de az, hogy más is úgy élhet, amint élne: AHOGY. De nem csak lángelmén, de bárkin az: magát akármint élné, s  klasszika: ide-amoda. Az idő túllép a zsenialitáson  is mint a SICC. Minden elébe kerültnek: nincs tekintettel se erre, se arra, se kicsire, se nagyra.) De hát ez nem is lenne olyasmi, mint amilyen a piros pacsi, az amőbázás, meg a szabványos csoportos kötélhúzás. Betegházi köhécselés!, bár az ember bízvást kiköpheti összes tüdejét.

(folyt. köv.)

Előző rész⇒http://www.naputonline.hu/2023/01/24/zana-zoltan-a-szemet-fia-24-resz/

Illusztráció: Zana Zoltán festménye

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Fodor Miklós: Képes vagy! →

Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →

Virginia Sol: Lélekkapcsok →

Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →