Rashwan Mohamed: A kukázó báró
∗
Tudja, uram, vagy nem tudja, életem azóta, amióta betettem a lábam a szép hazátokba, teljesen megváltozott. Olyan változás ez, ami engem is meglep, amikor leülök, és gondolkozom, mi történt velem az elmúlt húsz évben. Nem az a baj, hogy elszegényedtem, vagy elfelejtettem a származásomat, illetve méltóságomat, hanem az igazi baj, hogy már nem érdekel. Hadd meséljem el önnek, mi történt velem a múlt héten. Annyit kérek magától, hogy türelemmel hallgasson, hogy tudja a bánatom és végtelen szomorúságom okait.
Csavargok az utcákon az egyik hideg decemberi éjszakán. Majdnem megfagyok, annak ellenére, hogy minden testrészem nagyon be van bugyolálva. Kezemen kötött kesztyű, fejemen fülig lehúzott gyapjú sapka, rajtam bélelt ballonkabát, alatta farmernadrág, és ez alatt macskanadrág is. A kabát és a pulóver között vastag sál kukucskál. Mindezek ellenére majdnem megfagyok a hidegtől. A hőmérséklet mínusz tíz alatti. És ez nem tekinthető nagy hidegnek ahhoz képest, mi volt tavaly télen. Igyekszem gyorsítani a lépteimet, hátha ez kicsit megmelegít. De hova gyorsítsam? Nem tudom. Mindig egy nagyon szűk és meghatározott területen járkálok. Nem akarok elmenni a belvárosba, ezért körbe-körbe rovom a közeli utcákat.
Gondolatok tucatjai lepik el a fejem, kontroll és összefüggés nélkül. A leggyakoribb, hogy sarokba szorítanak, és nem tudok menekülni. Keresek egy padot, hogy kicsit leüljek. Nem tudok. Rájuk fagyott a tegnapi hó. Az utcák teljesen üresek. Balra-jobbra fordítom a fejem, nem találok rajtam kívül senkit, aki összevissza bolyongana az utcán. Újra elkezdett esni a hó. Ördög és pokol! Leveszem a sapkámat, amelyen gyülekeznek a pelyhek. Tisztítom, és közben olvasom a ráírt márkanevet – Nike. Drága cucc. Nem vásároltam, hanem egy ruhás szatyorból vettem ki, amely egy kuka mellé volt téve. Eszembe ötlik hirtelen az a megdöbbentő tény, hogy a rajtam lévő összes ruhát a kuka mellől gyűjtöttem. Az ing, a nadrág, a lábamon lévő cipő, a pulóver, a kabát, a zokni és a macskanadrág is, minden, minden, tetőtől talpig a kuka mellől származik. Nincs pénzem, hogy ennivalót vásároljak, nem hogy ruhát. Járkálok az utcákon, és amikor kukát találok, közeledem felé, megvizsgálom azt a lehetőséget, hogy van-e mellette szatyor vagy bármi, ami használható. S amikor találok valamit, akkor közönyösen közeledem hozzá, előtte jobbra-balra kukucskálok, hogy nehogy meglásson egyik ismerősöm. Felkapom, és gyorsítom a lépteimet. Mindig félek, hogy meglát az egyik szomszéd, és elterjeszti a világban, hogy a báró úr kukázik.
A fő különbség eddig közöttem és az igazi kukázók között, hogy ők ezt anélkül csinálják, hogy érdekelné őket, látja-e valaki vagy sem. Egyenesen a kukára vetik magukat, megnyitják, kirántják a beleit, fittyet hányva az eszméletlenül büdös szagra, amelyet valóban nem lehet bírni. Ők már elvesztették emberi mivoltukat, sem a büdös szag, sem a kosz, a saját vizeletük sem zavarja őket, amikor bepisilnek. Nekik már minden mindegy. Nem emberek többé. Átlépték az ember és állat közötti vonalat. Kirántanak mindent, ami a kukában van, a földre, és szépen, komótosan keresgélnek. Nem érdekli őket, hogy fertőzést kapnak-e vagy sem. Gyakran a kuka kapja meg tőlük a fertőzést.
Sokszor látom, hogy az egyik kukázó megnyitja a kukát, talál valamilyen maradék ennivalót, és azonnal elfogyasztja. A feje a kukában van, és közben eszik. Én még mindig kiscserkész vagyok ezen a téren. Még mindig nem süllyedtem ennyire. De előbb vagy utóbb oda fogok jutni. Amikor felveszek valamit a kuka mellől, bevált és konkrét taktikát használok. Közeledem hozzá, jól körülnézek, és amikor látom, hogy tiszta a levegő, akkor rábámulok a szatyorra vagy zacskóra, és hangosan beszélek széttárva a kezemet a csodálkozás jeléül azok miatt a szemét emberek miatt, akik ilyen dolgokat a kuka mellé tesznek. És tiltakozásul felveszem a szatyrot, és gyorsan távozom. Egész út alatt uralkodik rajtam az az érzés, hogy találkozom avval az emberrel, aki a kuka mellé tette a szatyrot, és megtudja, hogy kukázom.
Felnézek a körülöttem lévő ablakokra, hátha valaki látott engem, miközben kinéz. Felmegyek az odúmba, kipakolom a szatyrot kíváncsian, mi van benne. Eddig nem műveltem rendszeresen a kukázást. Néha látok a kuka mellett valami hasznosat, széket, asztali lámpát, búrát, és elhatározom, hazafelé menet elviszem, hiszen most nem érek rá, és sok ember járkál az utcán. De amikor visszajövök, nem szoktam megtalálni ezeket a dolgokat. Biztos olyan kukázóra akadt, aki kevésbé szégyellős, mint én. Bánom, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Fel kellett volna venni ezt a dolgot, és mindenki menjen a pokolba. Vajon ad nekem valaki valamit? És ha majd arra kényszerítenek a körülmények, hogy hivatásos kukázó leszek, jobb, ha ezt a lakásomtól messze csinálom. Ahol nem ismer senki, és nem érdekes, ki látja, ki nem. Ott nincs helye a szégyennek. Azt hiszem, nagyon hamarosan erre a sorsra fogok jutni.
Magában csoda, hogy még mindig életben vagyok huszonkét év után ebben a mocskos országban. Munka nélkül, és semmiféle jövedelem nélkül. Elvesztettem kétszázmillió forintot, a maradék vagyonomat. És most nincs tízezer forintom, hogy kifizessem a gázszámlát. A megmaradt ingatlanokat nem tudom sem eladni, sem fenntartani. Ebben az országban ingatlant venni pofonegyszerű, de eladni nagy procedúra. Ezért nincs készpénzem.
Egyszer, amikor szidtam ezt az országot, ami gyakran megtörténik, egy fiatal nő agresszíven tiltakozott: Ha nem tetszik magának az országunk, miért nem megy el innen? Nem válaszoltam neki. Látszólag igaza van, de honnan tudja a buta liba, hogy ha hazamegyek, halál vár rám, hiszen első számú ellensége vagyok az iszlámnak, ami ott főbenjáró bűn. Harmadik országba menni, és új életet kezdeni, már késő, túl késő. Beteg vagyok és öreg, és nem marad sok hátra. A kukázás vagy a lopás az egyetlen megoldás, hogy életben maradjak. Azt akarják, hogy éhen haljak, vagy belepusztuljak a bánatba, én viszont élni akarok, és muszáj, hogy minden eszközt felhasználjak, hogy meghiúsítsam a céljukat. A fontos, hogy ne kerüljek a börtönbe. Ez a végemet jelentené. Nem tudom elképzelni magam olyan helyen, ahol cigányok vannak és bűnözők a társadalom aljából. Mégis, a tudatom mélyén, halványan rémlik a származásom.
Utálok cél nélkül összevissza járkálni. Ez az üres emberek hobbija. Cél nélküli járkálás az utcákon. A világ számomra most nem több, mint Uránváros területe. Nem ismerek ebből az országból, amelyben eddig majdnem fél életemet éltem, kivéve néhány utcát Pécsen és Budapesten. Nem vagyok kíváncsi megismerni ezt az országot, vagy azonosulni vele. Arra a fájdalmas tényre, hogy itt élek, de nem velük, régóta rájöttem. És ez meghatározza az érzelmet ez iránt a mocskos ország iránt. Ha kimegyek ebből az országból, soha többé nem jövök vissza. Azonnal ki fogom törölni ezeket a hosszú éveket, amelyeket ebben a pocsolyában töltöttem. Sem otthonom, sem családom, sem munkám, sem emberi méltóságom. Akkor mire emlékeznék, amikor elhagyom ezt a földet? Semmire. És így van rendjén.
Járkálok a ház körül. Nincsenek barátok. Nincs egyetlen egy barát sem, akihez mehetnék. A beteg lábam fájni kezd. Le akarok ülni valahova, de nincs hova. Igyekszem a lakás felé. Közeledem a szemközti utcából. Látom, hogy egy férfi kilóg az egyik földszinti lakás ablakából. Rám néz, és mosolyog. Ironikus, kéjes és alantas mosoly. A múltkor, amikor elmentem ez előtt a ház előtt, találkoztam evvel a férfival. Kiment a házból, és nézett rám, és ugyanevvel az alantas, szarkasztikus kéjmosollyal mosolygott. Hatvan év körüli alak. Mozgásából és vonásai alapján sejtem, hogy munkás vagy iparos. De miért mosolyog mindig ez az állat, amikor lát engem? És miért olyan kéjesen, alantasan? Vajon megpillantott, amikor kukáztam? Vagy tud rólam valamit, ami gúnyolódásra és mosolygásra kényszeríti? Vagy egyszerűen látja a szomorú, szánalomra méltó vonásaimat? Vagy a régi ruháim a szemében nevetésre méltóak? Miért mosolyog ez az alak mindig, amikor lát engem, és ilyen ferdén? Emlékezetem szerint nem ismerem. Nem láttam máshol, kivéve, hogy kilóg az ablakból, vagy kimegy a házából. A szemtelen mosolygása mögött, amelyet mindig a képembe vág, az az alantas szándék rejtőzik, hogy mindig lássam. Ez hergel és megőrjít. Nem tudom, mit csináljak. Megálljak, és megkérdezzem, miért mosolyog így a képembe? Vagy egyszerűen odamenjek, és ököllel a képébe vágjak, hogy ráfagyjon ez a mosoly az öreg pofájára?
Annak ellenére, hogy ez a jelenet ismétlődik, elmegyek a ház mellett, és ez az alak mosolyog, de nem merek csinálni semmit. Pedig muszáj valamit csinálni, vagy meghalok bánatomban. Ma elhatároztam, hogy beszélek vele. Megkérdezem. És ha szemtelenül válaszol, akkor a képébe vágok egyet vagy kettőt. Visszafordulok, és ugyanazon az úton megyek. A férfi még mindig kilóg az ablakból, bámul maga elé a nagy semmibe. De mihelyt közeledni lát, megváltoznak a fagyott vonásai, és újrarajzolódik az arcára ez a szemtelen, szarkasztikus, alantas mosoly. Hozzámegyek, és megállok az alacsony ablakkal szemben. Meglepi, hogy odamentem. Az alantas mosoly megfagy az arcán, s helyette valami rejtett rettegés rajzolódik ki. A magyarok félnek az araboktól. Tudják róluk a hülye médiából, hogy nem félnek semmitől. Robbantanak, ölnek, lövöldöznek. Öreg arcára visszaállnak azok a bűnbánatos vonások, amelyek nem árulkodnak szarkazmusról vagy gonoszságról.
– Miért mosolyog, amikor lát engem? Valami nevetséges van az arcomon? Talán három fülem van, vagy mi? – kérdezem fenyegető hangon. Olyan hangon, ami azt jósolja, hogy ha nem válaszol egyenesen, akkor második orrot csinálok a pofáján. Meglepett a férfi hangja. Szelíd, halk, homlokegyenesen ellenkezik avval a kéjes mosolygással. Talán félelme teremtette ezt az ellentétet?
– Ne haragudjon – mondja – mosolygok, amikor akarok. Semmi köze hozzá. De egyébként nem magán nevetek, hanem amikor látom, hogy a kabátomat, amelyet a feleségem eldobott, valaki más hordja, nem tudom megállítani magam, hogy ne mosolyogjak. Ez a hülye kidobott egy ilyen remek kabátot. Ráadásul a cipőmet is, amely, ahogy látom, jó a lábára. Ezért mosolygok, amikor látom, ahelyett, hogy bosszantanám magamat. Remélem, hogy megfelel a válasz.
Beszéde közben látom, hogy a férfi önbizalma lassan-lassan visszatér. És a hangja visszakapja gonosz, szarkasztikus tónusát, ugyanazt, mint amilyen a mosolya. Nem felelek egy szóval sem. Mereven állok, meglepve a férfi alantasságától, és attól a képességétől, hogy ennyire megalázzon. Ugyanakkor nincs semmi, ami igazolná, hogy tiltakozzam, vagy arcába vágnék, hogy elnémuljon. Végtében minden, amit mondott, igaz. A kabátot és a rajtam lévő cipőt a házával szemben lévő kuka mellől vettem fel. És valószínűleg ő vagy az egyik lakó tette oda ezeket. Némán megfordulok, és lassan vonszolom a lábam a lakás felé. Mielőtt odaérnék a kapuhoz, jön velem szembe az első emeleti lakószomszéd. Megemeli a kalapját őszinte tisztelettel: jó napot, báró úr, hogy van? Mormolok néhány szót a jó egészségről, és bemegyek a házba.
Illusztráció: Kopek Rita: Fedél nélkül 1.
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
