Petrozsényi Nagy Pál: Pillanatképek
♦
Barabás mindene volt a gépkocsi. Évek óta spórolt rá, s amikor megvette, a hetedik mennyországban érezte magát. Két hétig, ugyanis két hét múlva ellopták. Ezt traumaként fogta fel, s miután amúgy sem volt valami báránytermészet, pillanatig sem rejtette véka alá a haragját.
– Átkozott migránsok, kerüljenek csak egyszer a kezembe! – fenyegetődzött úton-útfélen.
– Nyugodj már bele, nem te vagy az első és utolsó, akinek megfújták a kocsiját – unta el Barabás hőzöngését egy idő után a felesége. – Inkább azért imádkozz, hogy a rendőrség rábukkanjon a tolvajra.
– Egy francot bukkan rá. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy ilyen piti ügyekkel zavartassák magukat. De ha ők nem teszik meg, megteszem én, és vagy visszaszerzem a Skodámat, vagy agyonverek egy muszlimot.
– Nanana, még a végén elhiszem. Mégis miből gondolod, hogy muszlimok a tettesek?
– Hát nem láttad, milyen szemeket meresztettek a Skodámra, ahogy jönnek-mennek az utcákon folyton azt lesve, hol, kit lehetne megerőszakolni, meglopni?
– Sajnos. Mióta nálunk is befogadó központ létesült, már ki sem merünk menni az utcára.
– Te lehet, azért én még nem tartok itt – bokszolt a levegőbe a jókötésű Barabás. – A mi polgármesterünknek is csak a szája jár. Folyton arról papol, hogy lezáratja a központot, és azonnal kitoloncoltat mindenkit, aki nem tartja tiszteletben Magyarország törvényeit, normáit. Egy fenéket toloncoltat, és a táborból is úgy sétálnak ki meg be a migránsok, mint a hasmarsosok a vécére. Így van, vagy nem így van?
– Így, de hát mit tehetünk mi ez ellen? – sóhajtott fel az asszony komoran. – Legyünk realisták: ez van, le kell nyelnünk a békát, mint ahogy az önkormányzat is lenyeli, ha leszólnak neki felülről. De majd csak ennek is vége szakad egy szép napon.
– Hogyne, csak az nem mindegy, hány év múlva, és a java még hátra van. Akkor lesz itt igazi haddelhadd, amikor a niggerek árasztják el az Európai Uniót, mert azokból aztán annyi van, mint csillag az égen, fene az anyjukba. A kormány pedig csak beszél, beszél, és legjobb esetben építgeti a vasfüggönyt.
– Ez is több a semminél, főleg, hogy mások még ezt is kihagyják. Vagy te tudsz ennél jobbat, apuci?
– Tudok – fogta halkabbra a hangját Barabás, mintha attól félne, hogy a falnak is füle van.
– Ne te ne! – kacsintott a jó asszony. – Nekem is elmondod, vagy hétpecsétes titok… egyelőre?
– Látom, nem veszel komolyan. Elismerem, hogy szoktam néha nagyokat mondani, és viccelek is időnként. Kivéve most, mert most nem mókázom.
– Pedig jobb lenne, ha elfelejtenéd az egészet. Halljuk hát, mit sütöttél ki újabban? Remélem, nem akarsz belépni valamilyen antiterrorista osztagba.
– Nem, vagyis… Majd elválik, mit, hogyan csinálok. Nem is nyugszom meg addig, míg…
– Vissza nem szerzed a Skodádat.
– Például, a többit meg nem kötöm az orrodra. Ez férfi dolog, anyuci.
Joó Jancsi álmatlanul forgolódott az ágyában. A szobában még most éjjel, nyitott ablak mellett is 28 fok meleg volt, ő viszont meglehetősen túlsúlyos, így duplán szenvedett a hőségtől. Szegény afrikaiak! Vajon ők hogy bírják, főként, ha itt-ott még vizük sincs? Szerencsére itt még csordogál, de hogy meddig, bele sem mer gondolni. Már most feje tetejére állnak az évszakok. Januárban meleg van, májusban havazik, nyáron meg fejbe kólint a jégeső – tekintett békésen hortyogó nejére. Bezzeg neki meg sem kottyan ez a 28 Celsius-fok, és bizonyára ma is egyhuzamban durmol reggelig. Hirtelen gyanús zajra lett figyelmes. Mintha a kertben mozogna valami macskaféle, tudniillik ezek kifejezetten az ő kertjében szoktak randizni. De idejárnak a kígyók, brr, vakondok, cickányok és sünök is. Csapnak is néha akkora ramazúrit, hogy már többször kiugrasztották az ágyából. Ezért kell ide egy jól megtermett kutya, majd attól inukba száll a bátorságuk – hajtogatta Zsófinak. Sajnos hiába, őnagysága utálja a blökiket. Odacammogott az ablakhoz. Holdvilágos, júniusi éjszaka volt. Semmi, illetve mégsem, azon a cseresznyefán, úgy húsz méterre előtte határozottan mozog valami. Sőt, mintha emberi hangokat is hallana – fülelt a kert felé. Csend, csak a kutyák ugattak valahol. Tévedett volna? Talán nem ártana közelebbről is megnézni, mert akár tolvajok is lehetnek a kertjében. Megnézte, és bizony jól tette: az egyik fán ismeretlen alakok szedegették a ropogós meggyet, cseresznyét. Na, várjatok, elveszem én az étvágyatok ízibe – kapott fel egy ásót dühösen, és a fához lopódzott.
– Jó estét adjon isten!
A tolvajok megrettenve pillantottak Jancsira.
– Volnátok szívesek lemászni?
Az egyik férfi válasz helyett hol a szájára, hol Jancsi kapájára mutatott.
– Mi az, néma vagy? – türelmetlenkedett Joó Jancsi.
Ekkor vette észre, milyen barna bőrűek a vendégek. Szóval muszlimok. Nyilván nem is értenek magyarul.
– Gyere le! – integetett most már ő is a muszlimnak. – Le, le!
A cseresznyetolvaj fejét rázta továbbra is Jancsi kapájára mutatva. Fél a kapámtól – állapította meg Jancsi magában. Már most mit tegyen? Dobja el a kapát, ébressze fel a szomszédot, vagy nézzenek farkasszemet reggelig? Egyik módszert sem választotta, ehelyett odacipelt egy létrát, és megpróbálta a muszlimot lehúzni. Az kézzel-lábbal védekezett, és akkorát lökött a fának támasztott lajtorján, hogy a végén Joó Jancsi bukfencezett le a magasból. Egy ideig csendben várakoztak, s miután a gazda nem mozdult, elhatározták, hogy végre felhúzzák a nyúlcipőt.
– Állj!
Jancsi felesége állt mögöttük kapával a kezében.
– Isten hozott az Édenben! – tápászkodott fel Joó Jancsi, akinek az ijedtségen kívül egyéb baja nem esett.
– Jól vagy?
– Remekül, de még jobban leszek, ha kieresztek egy kis gőzt magamból – vágta gyomorszájon azt a muzulmánt, aki miatt még most is szédeleg.
A férfi hétrét görnyedt a fájdalomtól.
– Úgy. Most kvittek vagyunk – párolgott el egyből Jancsi haragja.
Nem volt ő rossz ember, talán még szélnek is ereszti őket, ha nem lökik le a létráról.
– Mit csináljunk ezekkel a fickókkal?
– Csak amit egy tolvajjal szoktak csinálni: felhívjuk a zsarukat, a többi az ő dolguk. De kérhetünk akár kártérítést is az itt okozott károkért.
– Tőlük? – sétáltatta végig tekintetét a két csontsovány betörőn. – Lehet, hogy egyeseknek telik egy-két dologra, de ezeknek biztos nem, ráadásul, nézd, még a lélek is csak hálni jár beléjük – fogta el szívét a szánalom.
– Akkor is tolvajok, és a lopást a világon mindenhol büntetik.
– Igaz, igaz, én mégis azt mondanám…
Megállt, megvakarta a fejét, végül csak kimondta:
– Hogy eresszük el őket. Ja, ne nézz már ilyen csúnyán rám! Mit számít az a néhány szem meggy, cseresznye? Van belőlük bőven, jut is, marad is. Mégis hogy vegyem a szívemre, hogy miattam utasítsák el a kérelmük?
– Ugyan, ki törődik itt egy melóssal? Legfeljebb sittre vágják őket, és a dolog el van vacsorázva.
– Ej, ne légy már ilyen kőszívű! Oké! – jelezte a kezével, hogy minden rendben van, mehettek! – Go, bye-bye![1]
Ezt már a bevándorlók is értették, és felderült arccal iramodtak a kapuhoz.
– Stop, a szatyrok! Vigyetek a többinek is egy kis cseresznyét!
Nikolett 13 éves volt, szép, formás lány, nagy kék szemekkel. Egyik nap két jóképű, 25 év körüli fiatal csapódott hozzá a fürdőben. Migránsok! – biggyesztette le az ajkát lenézőn, és ügyet se vetett reájuk. Azok nem adták fel, és addig-addig legyeskedtek körülötte, amíg a lány össze nem barátkozott a skacokkal. Külföldiek lévén ugyan nehezen értették meg egymást, de mit számít az, ha valaki semmit sem akar a másiktól. Fürdés után felajánlották, hogy hazaviszik. Nézd csak, ezeknek kocsijuk is van! – csodálkozott Nikolett. Ki tudja, talán nem is migránsok. Ennek ellenére esze ágában sem állt beszállni, mert az ördög, ugye, nem alszik, és ő mégiscsak egy kislány még. Hanem a fiúk rá sem hederítettek, berántották a kocsiba, és elrobogtak vele egyenest a város szélére. Hogy mit akartak tőle, világos. Ezzel Nikolett is tisztában volt, ezért amint kiszálltak, kiszakította magát a kezükből, és el kezdett teljes erejéből szaladni, és csak szaladt, szaladt, amíg utol nem érték szegénykét.
– Jaj, ne bántsatok! – könyörgött Nikolett.
Erre kapott egy akkorát, hogy hanyatt zuhant az avaron, s már repült is rá a jemeni. A lány száján kiszaladt egy sikoly, mire kapott még egyet. A másik vigyorogva asszisztált, és a biztonság kedvéért bekötötte Nikolett száját is, utána ő feküdt a kislányra. Hanem a dolognak ezzel még távolról sem volt vége. Amint befejezték, letépték róla a ruháját, és ráparancsoltak, hogy táncoljon. A lány szeme csúnyán bedagadt, ajka, orra vérzett, mindezzel azonban szemernyit sem számított. Ellenkezőleg: még jobban feltüzelte a macsókat. Most már azt kérték, csússzon térden hozzájuk, és csókolja meg a lábukat. Nikolett ezt is megtette, miközben Ferenc pápára gondolt, aki szintén megtette, csak persze egész más okból.
Elsőnek Joó Jancsi csöngetett be Barabáshoz.
– Szia! Fő a pontosság. Látod, ezt szeretem benned, Jancsikám. Foglalj helyet, kedves barátom!
A testes ember szuszogva huppant egy fotelbe.
– Megőrülök ettől a melegtől. Hanem itt egész kellemes hűvös van. Hiába, a légkondiknak nincs párjuk – mutatott a légkondicionáló berendezésre.
– Egy kis sütit, üdítőt? Kocsival vagy?
– Igen.
– Akkor a sör most elmarad.
– Az el. Sajnos a süti is – nyelt egyet. – Tudod, a vércukrom… Na, jó, egy falatnyit, hozzá üdítőt és egy csésze erős feketét. Nem – nézett az ingaórára –, ilyen későn megfelel nekem a gyönge is.
– Hopp, már itt is van! Köszönjük, drágám, nagyon aranyos vagy.
– Babeszkichlach?[2] De hisz ez Áchim kedvence.
– Úgy van, merthogy őt is meghívtam, bár nem tudom, eljön-e, mert alig tudtam rábírni.
– Hű, de titokzatos vagy! Hát mért hívtál?
– Türelem, majd elmondom, ha ő is megérkezik. Addig is jó étvágyat a sütihez!
Jancsinak nem is kellett kétszer mondani, így aztán mire Joachim is betoppant már el is takarított mindent az asztalról.
– Kedves barátaim – köszörülte meg a torkát ekkor Barabás –, engedjétek meg, hogy elmondjam, miért hívtalak ide titeket. Áchim bruder[3], volnál szíves rám is figyelni? – szólt az alacsony, vékony testalkatú emberre. – Rosszul vagy, vagy mi bajod?
– Á, semmi, mondjad csak.
– Tisztában vagyok vele, hogy egyikőtök sem politizál, de amik nálunk mostanában történnek, akár politika, akár nem, arról muszáj beszélni.
– Miért, mik történnek? – érdeklődött Joó Jancsi.
– Hát nem látod? Mióta tart ez az izé… népvándorlás, és nálunk is létrehoztak egy befogadó központot, felborult a rend a városban. Persze nem csoda, ha már az Unióban is felborult. Miért lennénk mi, magyarok kivételek, ugyebár.
– Nem térnél a lényegre? – fészkelődött a férfi türelmetlenül. – Van egy folytatásos film a tévében. Este nyolckor kezdődik.
– De hát pont arról beszélek: a közállapotokról, törvényről, amit rajunk kívül egy muszlim sem akar, de nem is tud betartani. Eláruljam, miért, Jancsikám?
– Mert nem is ismeri.
– Is, no meg azért, mert kurvául különbözik az övéktől. Na ja, más nép, más Isten. Ráadásul annyian fogtak vándorbotot a kezükbe, hogy, mondjuk ki az őszintét, már a rendőrség és katonaság együtt sem tud érvényt szerezni a törvénynek. Kerítés ide-oda egyre többen szöknek át a határon, megdézsmálják a kertjeinket, molesztálják a lányokat…
Joachim szemében megjelent egy könnycsepp, utána még egy. Észre sem vette, ezért le sem törülte. Barátai megindulva pislogtak a társukra.
– Bocsáss meg, hogy kérdezem, a te lányodat is…? – tapogatódzott Barabás.
Joachim szótlanul bólintott.
– Egek, de hisz még csak 13 éves a Nikolett! – szörnyülködött Joó Jancsi. – Hogy történt?
– Ezt én most mellőzném. Egyébként részvétem – sajnálkozott Barabás –, de ez van, ami megint csak azt bizonyítja, hogy nem ártana végre nekünk is besegíteni a kormánynak. Igen, igen, mit bámultok? Most már értitek, miért hívtalak ide bennetek.
– Próbáljuk, de hogy mivel és egyáltalán van értelme, az már más kérdés.
– Más szóval nézzük végig, hogyan ütnek el a melónktól, köpnek az oltárra Allah akbart üvöltve, és a robbantgatásokról még nem is beszéltem.
– Ezek terroristák, nem menekültek. És, hidd el, a migránsok sem mind liliomtiprók.
– Terroristák bizony. Csakhogy nem egyesek, hanem minden iszlámista az, mert a vallásuk maga is terroron alapszik.
– Hát ezt elég nehéz elhinni. Nem is hiszem, de bocsáss meg, most már tényleg mennem kell.
– Akkor ne számítsak rád? Ugyanis szeretnék alapítani egy brigádot, nemzet-, polgárőrséget, ilyesmit, hogy amiről odafönt dumálnak, mi meg is valósítsuk.
– Mit? – kerekedtek ki Jancsi szemei. – Neked elment az eszed, Barabás. Ez először is illegitim, önbíráskodásnak nevezik. Másodszor nem a mi dolgunk. Erre valók a zsaruk, bírók, ügyvédek.
– De ha egyszer nem győzik – ingerelte fel Jancsi akadékoskodása Barabást. – Meg nem is olyan tuti, hogy amiről dumálnak, azt komolyan is gondolják. De majd mi kezünkbe vesszük a dolgokat, és elvesszük a migránsok kedvét a kertektől, fataktól[4], és még a Skodámat is visszakapom maholnap.
– Miért, ellopták?
– El, a mindenségit az anyjuknak!
– Értem, tehát innen fúj a szél.
– Nem fúj az sehonnan, én csak… csak nyugodtan akarok aludni. Magyar földön, magyar templomok és zászlók közt. Ennyi, petty.
– Szóltál már másnak is a tervedről?
– Nem. Először veletek akartam beszélni.
– Ezt, látod, jól tetted, és ha érdekel a véleményem, ajánlom, ezután se beszélj róla senkinek – törölte meg Joó Jancsi izzadságtól gyöngyöző homlokát. – Joachim? Neked mi a véleményed a dologról?
A kis ember maga elé meredt és hallgatott.
– Esetleg megtudhatnám azt is, mi okból?
– Meg, de minek? Aki így elmélkedik a migrációról, mint te, Barikám, azt én úgysem tudnám meggyőzni, sőt, még a végén kommunistának nevezel.
– Na, álljon meg a menet! – vörösödött el Barabás. – Szerinted akár a vasfüggönyt is le kéne bontani?
– Kérlek, ne adj a számba olyasmit, amit nem mondtam. Mellesleg igenis le kéne. Ha eljön az ideje – tette hozzá nyomatékosan a galamblelkű műszerész. – Ettől függetlenül van ám az éremnek még egy oldala, amire, úgy tűnik, eddig oda se figyeltél.
– ???
– Remélem, hallottál róla, milyen bosszúállóak a muszlimok.
– Igen, és?
– Nem akarlak riogatni, de azzal számoltál, milyen következményekkel járhat, ha felhívod magadra egy terrorista figyelmét?
Barabás elfehéredve harapott az ajkába.
– Egy szép napon arra ébredsz, hogy feleséged két részletben fekszik melletted. Külön a teste és külön a feje, miközben neked is kést szegeznek a torkodnak.
– Szűzanyám! Erre… erre tényleg nem gondoltam – süllyedt lejjebb a fotelbe, aztán még lejjebb, amíg akkorára töpörödött, mint Joachim.
Hallgattak. Csak a Joachim szeme villogott.
Két nap múlva a következő hír járta be a médiát:
Ma éjjel ismét személykocsi ütközött egy oszlopnak. A közelben tartózkodó jemeniek véleménye szerint az autós láthatóan közéjük akart hajtani, és csak, idézünk: „a mindenható Allah gondviselésének köszönhető, hogy a férfi elvesztette a kocsi fölötti uralmat”. A karambol okait jelenleg is vizsgálják. A vezető, bizonyos Joachim Ábrahám azonban, fájdalom, még aznap éjjel szörnyethalt.
[1] Menjetek, viszontlátásra! (ang.)
[2] Kedvelt zsidó ínyencség. (jiddis)
[3] Testvér. (jiddis)
[4] Lányoktól. (arab)
Illusztráció: Pillanatkép. Az íráshoz mellékelt szerzői fotó felhaszn.
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
