Doncsecz Ákos Antal: Olvasói levél
⇒Suzana Guoth: Tempora mutantur et nos mutamur in illis…
Hálás köszönettel, a legcsekélyebb módosítás nélkül bocsájtjuk közre e szerkesztőségünknek címzett levelet (a szerk.)
Tisztelt Napút Online Portál,
oldalukon 2023. január 7-én megjelent írásra, amely a Tempora mutantur et nos mutamur in illis (Változnak az idők, és mi is változunk velük) címmel jelent meg, szeretném helyreigazítás céljából megjelentetni az alábbi válaszomat. A cikk témája többek között az ún. vend nyelv, a szlovén nyelv változata (nyelvjárása), amelyet a Muravidéken, Szlovénia keleti felén beszélnek.
A Maribori Egyetemen végeztem szlovén szakos tanárként és nyelvészetet, valamint irodalomtörténetet is tanultam. Idestova több mint egy évtizede foglalkozom a vend nyelv és irodalom történetével, az ezen a nyelven megjelenő és a múltban megjelent kiadványokkal. Ennek a nyelvnek az irodalma egyedi, gazdag és sokszínű. Ezért volt számomra lesújtó, amit a fent említett cikkben olvastam, ugyanis annak tartalma komoly hiányosságokról árulkodik, s amelyek attól tartok félrevezetők lehetnek. Nem lehet ugyanis ennek a nyelvnek a múltját félvállról venni és ami még fontosabb, hogy le kell számolni megkövült, ámde helytelen megállapításokkal, amelyek a múltban a tudományos szemléletet is uralták.
Magyar nyelven kitűnő forrásanyag a tájékozódásra a Balassi Kiadónál 2010-ben megjelent Prekmuriana című tanulmánykötet. A Prekmurje a Muravidék szlovén megnevezése, ezért hívják ma a vend nyelvet leginkább prekmurščiná-nak, másként muravidéki nyelvnek vagy muravidéki szlovén nyelvnek. A kötetben olvasható munkák dr. Marko Jesenšek maribori professzortól tollából származnak, magyarra pedig Lukácsné Bajzek Mária fordította, aki az ELTE Szlavisztika tanszékének professzor asszonya.
Rögvest az említett cikk elején olvasható, miszerint a 18. században és előtte, amikor az ún. »polihisztorok« voltak és a tudomány kezdeti stádiumban állt, a vend nyelv be tudta még tölteni a maga szerepét, mert nem kellett ehhez szókincset. A cikk szerint azonban ez a nyelv nem tudott lépést tartani a tudományok fejlődésével.
Ez az állítás határozottan nem állja meg a helyét, amelyet a vend nyelv 19. században végbement fejlődése cáfol. Való igaz, hogy a vend nyelv beszélői mindig is egy kicsiny és szegény közösség voltak, ám akadtak soraikban tehetséges és tettre kész értelmiségiek (szerzők), akik igen hamar komoly műveket alkottak, amelyek sokáig meghatározók maradtak a szellemi életben. Elég csak említeni a Nouvi Zákont, Küzmics István evangélikus lelkész Újszövetség-fordítását 1771-ből, amellyel a fordító létrehozta a vend irodalmi nyelvet. Ezt sikerrel fejlesztette tovább Küzmics Miklós katolikus esperes-plébános és az őket követő szerzők generációjának sora. Már igen hamar, a 19. század első felében tudományos jellegű munkák is íródtak vendül. Kossics József katolikus plébános például 1848-ban megírja az első történelemkönyvet.
A cikkben szerepel továbbá, hogy a 20. század hajnalán a vend nyelv a »világ kultúráját« nem volt képes megismertetni és nem lehetett ezen a nyelven az egyetemes kulturális életbe bekapcsolódni a szűk szókincs okán. Ezzel szemben pont a 20. század hajnalán virágzott a nyelv! Noha ekkor kezdett el ugyanakkor háttérbe szorulni a szlovén irodalmi nyelvvel szemben, de ez a folyamat lassú volt.
1878-ben Agustich Imre Prirodopis címmel természetrajzot közöl, tehát egy újabb komoly és alapos tudományos munkát vend nyelven! Sőt a későbbiekben megjelenő újságok, kalendáriumok és más kiadványok is tartalmaznak színvonalas, minőségi, a szépirodalomtól vagy vallástól eltérő írásokat vendül. Tehát a vend nyelv semmiképpen sem maradt el, hanem képes volt a szellemi gyarapodásra és a kiteljesedésre. És furcsamód pont Jugoszláviában, tehát a Magyarországtól való elszakadás után, amikor elvileg már nem is lett volna szükség a vend nyelvre, tudott legjobban kiteljesedni a publicisztika is. Nemcsak az a tényező játszott ebben közre, hogy a vendek nem értették a szlovén irodalmi nyelvet, de az is, hogy a sok évszázados irodalmi hagyományok (amelyek a 16. századig nyúlnak vissza!) bizonyára mély gyökeret vertek ezen a vidéken. Nem véletlen, hogy id. Klekl József, a vidék elcsatolásának fő szószólója autonómiát akart a területnek nemcsak Magyarországon, de Jugoszláviában is, hivatkozva nyelvi, kulturális és történelmi okokra.
A jugoszláv hatóságok ekkoriban nem voltak ellenségesek a vend nyelvvel, sőt hagyták, hadd használja tovább az egyház, az újságok és a szépirodalom. Az elcsatolást követő első években még hirdetményeket és rendelkezéseket is vendül adták közre a hatóságok a Muravidéken.
Még az 1920-as és 1930-as években megjelent újságokban is terjedelmes, gazdag, valamint választékos szókincsű, jól megfogalmazott cikkeket olvashatunk otthon és a világban történt dolgokról, legyen szó Mahatma Gandhiról, Hitler hatalomra jutásáról, a nagy gazdasági válságról stb. De már az 1890-es, 1900-as és 1910-es években sem hagyták hidegen a helyi szerzőket és olvasókat olyan események, mint a búr háború vagy az orosz–japán háború, amelyekről szintén írtak vendül (ekkoriban még csak a kalendáriumok összefoglalóiban az adott év eseményeiről).
Számos csak félig igaz állítást is látok abban a részben, ahol az írja a cikk, hogy a vend nyelv 1930-ig a szlovéntól eltérő, a magyar nyelvből átvett, sajátos helyesírást használt, illetve Czipott Rudolf battyándi evangélikus lelkész azon a véleményen volt, hogy a vend irodalomnak nincs kulturális értéke, ezért támogatni kell a magyarosítást, továbbá a magyar nyelv tudta tölteni a civilizáció terjesztésének a feladatát. Ehhez hozzáteszi még, hogy abban az időben a muravidéki szlovénoknak még semmilyen kapcsolata nem volt a Mura másik oldalán élő szlovénokkal.
A vend nyelv már a 16. század óta egy magyar alapú írásrendszert használt, de ennek alkalmazása nem ilyen egyszerűen történt. Az evangélikus szerzők, pontosabban Barla Mihály lelkész az 1820-as években kidolgozott egy olyan kiegészítést ehhez az íráshoz, ahol a vendre oly jellemző kettőshangzókat, mint az ou-t és az ej-t ô, valamint ê karakterekkel jelölik. Ezt a fajta írást azonban csak az evangélikusok használták. A katolikusok eleinte kiírták diftongusokat, majd a 19. század második felétől a szlovén nyelvhez való közeledés végett egyszerűen csak o és e hangokat írtak a kettőshangzók helyett. Még egy lényeges különbség a két felekezet által használt magyarra alapuló helyesírás között, hogy az evangélikusok a zs (ž) hangot ‘z-nek írták, a katolikusok pedig később áttértek a magyarban utóbb bevezetett zs-re.
A Gaj-féle helyesírás használatával először a katolikusok kísérleteztek, míg az evangélikusok eleinte elzárkóztak előle. Az 1870-es években katolikus részről már kiadtak vend nyelvű, ám gajicával írt tankönyvet. Általános használatára az új ábécének a katolikus klérus és az őket követő szerzők 1913-ben állt át. Az evangélikusok még az első világháború után is ragaszkodtak az eléggé konzervatív (sőt már elavuló) helyesírási módszerükhöz, de az 1932-től(!) ők is inkább gajicával írták könyveiket és újságjaikat, noha a diftongusokat jelölő ô és ê karaktereket továbbra is megőrizték.
Czipott Rudolf vagy épp Rezső szerepéről annyit, hogy nem kulturális megfontolásokból cselekedte azt, amit a cikk ír illetőleg állít. Egy Ljubljanából jött szlovén utazó, Anton Trstenjak 1883 körül felkereste a magyarországi szlovénokat és részletes leírással szolgált a korabeli helyzetükről. Találkozott Czipottal is, akinek édesapját, Györgyöt nagyra méltatta, mivel annak idején vend imakönyvével hozzájárult az irodalmi és vallási élet műveléséhez. Rudolf azonban láthatólag nem örökölte apja szellemiségét, mert rideg, sőt ellenséges volt Trstenjakkal szemben, a magyar felsőbbrendűséget éltette, pusztán ezért vélte úgy, hogy magyarosodnia kell a vendeknek. Következésképp a magyar nacionalizmus motiválta őt magatartásában, nem a kulturális attitűdök.
Czipott tekintélyénél fogva akkoriban rávette az evangélikus szlovénokat, hogy a magyarosítás támogassák, ezért az evangélikus vend szerzők évtizedekre elhallgattak. A katolikusok voltak ekkoriban szinte a kizárólagos művelői az irodalomnak, akiknek nagy nehézséget okozott a magyarosító politika gáncsoskodása. Ennek ellenére munkájuk eredményes volt a nemzetiség megőrzését tekintetében és a katolikus vend irodalom szélesebb, gazdagabb az evangélikusnál. A 20. század hajnalán megjelenő katolikus Kalendar Szrca Jezusovoga (Jézus Szíve Kalendárium) illetve az 1899-től induló Dober pajdás (Jó barát) világi kalendárium az amúgy szintén katolikus vallású Pusztai József szerkesztésében gondoskodtak a színvonalas vend nyelvű irodalomról. Nemcsak vallással és szépirodalommal, de mezőgazdasággal, környezetvédelemmel és politikával is foglalkoztak, hasábjaikon már reklámhirdetések is megjelentek.
Az, miszerint a magyarországi szlovénoknak (vendeknek) a Murán innen, tehát az osztrák örökös tartományokban élő szlovénekkel nem volt kapcsolatuk, szintén egy féligazság, amely alapos kiigazításra szorul.
A magyarországi szlovénség bizonyítottan kapcsolatban volt a többi szlovénnal is már a korábbi századokban, noha elmaradott társadalmi helyzetük nem tette lehetővé, hogy például a közép-szlovén (krajnai) nyelvjárásokon alapuló irodalmi nyelv elterjedjen köztük akár már a 17.-18. században. A reformáció korában a magyarországi protestáns szlovénok már megismerték az első szlovén nyelvű könyveket Primož Trubartól vagy Jurij Dalmatintól, mivel Stájerországból, Krajnából vagy Karintiából elűzött lelkészek némelyike itt lelt menedékre és magával hozta ezeket a nyomtatványokat. Többek között 16. század végén és a 17. elején élt és dolgozott protestáns nyomdász Manlius János (Janž Mandelc) is szlovén volt, aki itteni szlovénoknak és horvátoknak osztogatott krajnai szlovén protestáns könyveket. Az említett Trubar- és Dalmatin-féle könyveket a vendek nem igazán tudták használni, habár Küzmics István jó néhány elemet kölcsönzött Dalmatintól a Nouvi Zákonban. A vendek körében sokkal elterjedtebb volt a kaj-horvát nyelv használata, amelyet jobban megértettek és később nagyban hozzájárult a vend irodalmi nyelv kialakulásához.
Látható, hogy a magyarországi szlovénok a különbségek ellenére a szlovén nemzet részeként határozták meg magukat. Küzmics István, az Újszövetséghez írt Előszóban (Predgovor) is kifejti, hogy Krajna és Stájerország szláv népe ugyanaz, mint a Rába és Mura között élő, de utóbbiakban szükségük van saját nyelvükre, ha érteni akarják Isten tanításait. Akkoriban még a nagyobb szlovén régiók mind saját nyelvjárásukat használták irodalmi nyelvként, mígnem a közép-szlovén nyelv mindenütt átvette ezt a funkciót, a magyarországi Vendvidéket, vagy ahogy vendül mondták akkoriban, a Szlovenszka krajinát kivéve. Annak idején azt mondták a szlovén három nyelven beszél: krajnaiul, karintiaiul és stájerül. A magyarországi szlovénokról azt tartották, hogy ők a stájer nyelvet beszélik. A magyarországi szlovénok nyelvüket, a vendet vogrszki szlovenszki-nak (magyarországi szlovénnak) nevezték, de olykor hozzátették, hogy ezen a nyelven beszélnek Stájerországban is. Az egykori Dél-Stájerország keleti felén (tehát Lenart, Ormož és Ljutomer városok vidékén) valóban nagyon hasonló a nyelvjárás, mint a Muravidéken. Ezt mindig is jobban értették a vendek, mint a közép-szlovént.
Elmondható, hogy a legszorosabb kapcsolata a magyarországi vendeknek a Stájervidékkel volt (főként Radgonával, Ljutomerral és Ormož-zsal). Krajnával a kapcsolat gyengébb volt, de az ottani értelmiség mindig is tudta, hogy Magyarországon is szlovénok élnek. A laikusok és néhány értelmiségi között persze nagy volt a meghökkenés Ljubljanában 1918-ban, amikor tudomásukra jutott, hogy a Murán túl is szlovénok élnek.
Ugyanakkor a katolikus vend papság, amely a politikai élet vezetője is volt, a magyarosítással szembeni hatékonyabb védekezés céljából egyre szorosabbra fűzte a kapcsolatait a Murán innen élő szlovénokkal a 19. század második felétől. A 19. század végén és a 20. század elején segítették terjeszteni a klagenfurti Szent Mohor Társulat szlovén nyelvű könyveit Magyarországon (amelyek között vallásos, irodalmi és tudományos kiadványok is voltak), főleg akkor, amikor a magyarosító hatóságok miatt nem volt lehetséges vendül kiadni könyvet.
Röviden összefoglalva, a vend nyelv a múltban egy nagyon jelentős, gazdag irodalmi kínálattal bíró és terjedelmes szókincsű irodalmi nyelv volt. A jelenkori helyzetet, amikor is már nem irodalmi nyelv és erősen a szlovén írott nyelv hatása alatt áll nem érdemes visszavetíteni a régebbi időszakra. Hogy mit jelent ma ez a nyelv, milyen a szerepe és mire lenne képes napjainkban, nos az egy másik cikk témája kell, hogy legyen.
Jugoszláviában a második világháborút követő kommunista diktatúra egy ideig tiltotta a vend nyelv használatát, amely így évtizedekig egy megvetett, elnyomott státuszba került. Ezért alakult ki számos tarthatatlan nézett még a tudósok között is, hogy a vend nyelv csak vallási nyelv, nem volt funkcionálisan szerteágazó, se nem normatív, csakis a protestánsok vagy magyarosítók használták propaganda-, illetve szlovénellenes célokra stb. Ugyan voltak ezen állításokat már az 1970-es években cáfoló tanulmányok, pl. Vilko Novak muravidéki születésű szlavistától és irodalomtörténésztől, ám ezek még nem tudták megtörni ezeket az olykor rosszindulatú nézeteket.
Az ok, hogy hosszú ideig így viszonyult még a tudósréteg is a vend nyelv és irodalom múltjához részben abban keresendő, hogy nem kívántak esetleges »vetélytársat« a szlovén irodalmi nyelvnek, másrészt voltak, akik a szlovén nyelvért aggódtak. Szlovénia Jugoszlávia részeként hosszú ideig a szerbhorvát nyelv túlsúlyával kellett szembenézzen, amely ráadásul előbbi teljes kiszorítására is törekedett. Emiatt a nép és a nyelv egységét féltve tabu volt a vend nyelv, ami ráadásul nagyon sok közös vonást mutatott magával a szerbhorváttal is, pont az említett kaj-horvát hatás és a kaj-horvát nyelv felé mai napig fennálló rendkívüli hasonlóság miatt.
Szlovénia függetlenné válása után is lassú volt az út a változásig. Bár a régi, konzervatív, esetleg a közép-szlovén nyelvhez erősen kötődő ljubljanai értelmiség egy része ma is el akarja vitatni a vend nyelv szerepét, de az új generáció tudósai már más szemszögből közelítik meg a vend nyelv múltját, amely ugyanolyan eredményekre volt képes, mint alpesi párja, a közép-szlovén nyelv.
Ugyan a nyelv beszélői ma is alacsony lélekszámot tesznek ki, s a múltban a szegénység is nehezítette, hogy az anyanyelvű kiadványokhoz hozzájussanak, de akik ezeket elérték szívesen olvasták, másoknak is mutogatták (sokszor kölcsön is adták), így próbálták meg terjeszteni az ismereteket és a kultúrát a saját nyelvükön. Mindenképpen elmondható, hogy kiváló minőségű a vend nyelvű irodalom, amely képes volt a maga idejében a világ kultúráját közvetíteni beszélőinek és semmiképp sem volt elmaradott!
Doncsecz Ákos Antal,
Osnovna šola Puconci (Battyándi Általános Iskola),
Muravidék, Szlovénia
Illusztráció: Tempora mutantur-olvasói levél (Gábor Z. festményének újbóli felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
Balizs Dániel: Miről mesélnek a temetők? Új perspektíva a Vas vármegyei etnikai vizsgálatokban →
Julius Frömmel: A remete* →
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
